Megosztás ezzel:
Egyszer volt, hol nem volt, de én tudom, hogy volt… hiszen még mindig van… szóval volt egyszer egy férfiú. Lelkesen indult neki az életnek. Tanult, tanított… dolgozott. Önmagáért, a családjáért, a körülötte élőkért… Szeretett, szerették, tisztelték…
Talán észre sem vette, hisz nem figyelte az idő múlását, de az bizony elszaladt felette. Ő nem érezte a korát, a lelke fiatal maradt. Csak a teste hagyta cserben. Bizony, bizony, lassan megöregedett. Már a százhuszadik életévét taposta, amikor rádöbbent erre. Addig fel sem tűnt, hogy a masszív bot, amit állandóan a kezében tart, milyen remek támaszték. Hogy a szemüvegében egyre vastagabb az üveg. Kivehetős fogsora is csak hirtelen, elemi erővel rátörő tüsszentéseknél röppent ki a szájából. Ilyenkor a szívét markolászva infarktust emlegetett. Feje reszketésénél csak a nyaka fájdalma volt erősebb. Bal fülét folyton a beszélgetőtársa felé fordította, a másikra ugyanis teljesen süket volt. Háta egyenes, púpnak nyoma sem volt rajta, viszont a dereka! Tökéletes derékszögbe állt… aki látta, önkéntelen készséget érzett, segítsen megtalálni, amit a férfiú keres.
Nos, ez a kedves úr vénségére újra szerelmes lett. A kiszemelt leányzó persze fiatalabb volt nála, hisz nála mindenki fiatalabb volt. De a lángoló érzés megfiatalította emberünket. Szívében örömlángok gyúltak, szeméből visszatükröződtek. A lány meghódíttatott.
A boldogság beragyogta a férfiú napjait, heteit… Eldobta a botját, vastag üvegszemeit prédául dobta a lézeres műtétnek, szorosabb protkót készíttetett a fogorvossal. Könyökre-térdre támaszkodott, és ráparancsolt egyik ükunokájára, addig ugráljon a hátán, míg képes hasra feküdni. Egy napon kiegyenesedett a dereka. Ekkor fogta a személyi igazolványát és határozott vonással áthúzta a születési évszámát. Büszkén letagadott hetven évet.
Ám az ifjú leány nem bírta a változást. Elhagyta kedvesét.
Most mit tegyen? Dühösen, csalódottan hagyja magán eluralkodni az időt, és adja meg magát? Ez lenne a könnyebb. Lefeküdni és várni a halált.
Csakhogy ő még fiatal! Megint fiatal! Büszke és harcra kész. Nem, nem adja meg magát! Jön majd egy másik asszony, aki párja lesz, akivel együtt újra, immár végleg megöregedhet… Akivel együtt támaszkodnak majd a botjukra, együtt kiabálnak jóízűen, süketségük teljes tudatában, mégis boldogan, összes déd-, ük-, és ük-ükunokájuk körében…
Megosztás ezzel:
NAPLEMENTE UTÁN
Gizike izgatott volt. Éjszaka is többször felébredt, hogy ismételten átgondolja a történteket. Évekig nem történt vele semmi figyelemreméltó dolog. 20 évesen férjhezment. Engedelmes feleség volt nappal is, éjszaka is. Péter mint gazdasági igazgatóhelyettes nagyon elfoglalt ember volt. Gizikéről, a csinos feleségéről úgy beszélt, mint hogy ez a nő számára a “rendkivüli háttér”. Gizike az is volt. Munka után elvégezte a háztartási teendőket, nevelte a két gyereket és még kézimunkázott is. Elhitte magáról, hogy ő egy szerencsés boldog asszony. Ha akadtak problémák, igyekezett mindig mindent megoldani, és ha nem sikerült, szemet hunyt felettük.
Felnevelte gyerekeit, lánya férjhezment, fia megnősült. Egy szomorú Nőnapon a férje infarktus áldozata lett. Jöttek a magányos évek. Voltak Gizikének barátnői, kellemes férfi ismerősei, keresett is kiutat a magányból, de nem lelte. Már kezdett kibékülni a helyzetével. “Betöltöttem az 59 évemet, mit is várjak már az élettől?!” – gondolta.
Tegnap egy klubösszejövetelen volt. Táncolt is. Elfáradt. Az asztalnál ketten maradtak ülve, Gizike és egy idős úr, aki Oszkár néven mutatkozott be. Ez a név mindig tetszett Gizikének. Kellemes társalgás alakult ki közöttük. Meséltek egymásnak az életükről, a másvilágon lévő párjaikról. Oszkár 77 éves volt, de sokkal fiatalabbnak nézett ki, a haja még nem teljesen ősz, mosolygós csillogó szemei vannak, ami ritka az ő korában. Nem táncolt, mert nemrég térdműtéten esett át.
Kocsival hazavitte Gizikét, Gizike pedig meghívta a következőnapi vacsorára.
Másnap hajszálpontosan megszólalt a csengő. Kissé bicegősen, mosolyogva, pár kedves mondat kiséretében belépett a várvavárt vendég. Vacsora közben folytatódott a tegnap félbemaradt kellemes társalgás. Úgy tünt, mintha már régóta ismernék egymást. Sokat meséltek egymásnak.
És …elfogytak a szavak. Nézték egymást, Oszkár szemei végigsiklottak a még mindig formás Gizike alakján. Gizike kába lett a férfi vonzó tekintetétől. És mindketten telítődtek valamiféle vággyal, hogy megéríntsék egymást, és ez a vágy csak fokozódott és fokozódott. Oszkár megfogta Gizike kezeit, Gizike kellemesnek találta az érintést.
Később egymás mellett ültek a heverőn, érezték egymás szapora lélegzetét, szivdobogását. Évek óta egyikük sem volt ilyen közelségben a másik nemmel. De most! Kitört a fékezhetetlen vágy, mintha vulkán éledt volna fel! Gizike megfogta Oszkár kezét és segítette a férfi tevékenységét. Közben lekapcsolta a világítást. Folytatódott a szédületes bajlódás a ruháktól való megszabadulással, azután az egyéb akadályokkal.
Gizike sohasem érzett életében hasonlót. Oszkár sem hítte, hogy így felforr a vére és felébred benne a “képesség”, ami évtizedeken át csak szúnnyadt. És ez a két idős ember, bocsánat, a két “megfiatalodott” öszeforrt a teljes boldogságban. Eddig nem hitték, hogy az életükben még ez megtörténhet. És … MEGTÖRTÉNT!
Űrhajó- A mi mesénk
A nevem Ib. Az ősanyámról neveztek el. Nem tudom, mit jelent pontosan, de azt mondják, a lélek egyik darabját jelképezi; azt, amit szívnek hívunk. Az ősapámat Centurionak hívták. Ők, ketten, azon a messzi, mára halott, Föld nevű bolygón éltek. Sosem találkoztak. Még csak a másik létezéséről sem tudtak. Külön életet éltek; létük egyetlen összekapcsolódó eleme, csakis, maga a létezés volt, messze- messze egymástól. S talán az, hogy mindketten különlegesek voltak, a saját világukban.
Ma vagyok 22 éves. Egy boldogságnaplót kaptam. Már éjjel van, s én, egész nap azon gondolkodtam, hogy egy ilyen csodás ajándék, vajon mit érdemelhet. Hiszen ugyanolyan szépnek kell lennie, mint amit belegondolok. Ezért arra gondoltam, hogy megtöltöm egy réges- régi történettel. Azokéval, akik akkor, mikor eljött az idő, mertek bátrak lenni, s hinni egy megérzésben. Mindent otthagyni, és egy új Életben bízni; a kétségek, fájdalom, és a bizonytalanság ellenére, az utazást választani; abban a pillanatban nem tudván, hogy az ő, s pár ezer sorstársuk elképesztő vakmerőségének köszönhetően, én, vagy akár Te, megszülethettünk.
Legyen ez az ajándék a Tiétek, ősapám és ősanyám; a Ti történeteteké, ami az én szívemnek, olyan nagyon kedves.
*
„Réges- régen, mikor az emberek még azt gondolták, minden felett hatalmuk van, s vakon hittek az általuk, egyetemesnek hitt törvényeikben, s hogy ez által örök üdvösséget nyernek: egy olyan életet kényszerítettek önmagukra, ami csupán, saját maguk áltatására volt elég.
Nem voltak sem boldogok, sem elégedettek, s igazán, csakis a saját érdekeik irányították
az igaznak hitt, hamis létüket. Egy ideát kergettek; hasztalan, egy egész életen át. Nem használták mindazt a velük született, csodás értéket, amit az Istenük, Sorsuk, Végzetük, csakis nekik adott. Mindenkinek külön- külön; rájuk szabva, mint egy tökéletes ruhát.
Talán nem ismerték fel; vagy csak, nem akarták. Megkaphatták volna a színtiszta boldogságot; azt, ami szebb a világ minden kincsénél; ami miatt az életük, Élet lehetett volna.
De nem kellett. Az önzőség legyőzte az önzetlenséget, s nekik, nem maradt semmijük.
S egy napon, az Istenük, Sorsuk, Végzetük, megbüntette őket.
A természet fellázadt egy olyan faj ellen, ami többé nem érdemelt létezést, a Föld nevű bolygón.
Emlékezzünk Reájuk mégis jó szívvel, hiszen sosem tudhatjuk, mikor jön el, a mi végzetünk.
Az Új Föld a miénk lett, s felelősséggel tartozunk érte. Mindannyian.
Együtt.”
A tábla, amin ez memoár áll, mindenhol ott van, ahol ember, csak megfordulhat. Ez nem csak egy emlék plakett. Figyelmeztetés, óva intés; a talán, soha többé meg nem ismételhető újrakezdés szimbóluma- egy jelkép: nem követhetjük el ismét, ugyanazokat a hibákat. Eljátszottuk a régi otthonunk bizalmát; az Új Földet pedig, becsülnünk, s tisztelnünk kell; élnünk, és fennmaradnunk. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk, egyikünknek sem. Nincsen még egy esélyünk. Ez az utolsó: számunkra.
A mese, mit olvasni fogsz, a Föld pusztulásáról, s két ember, egy Nő, s egy Férfi álmáról szól.
*
Ib, a szüleivel élt; sosem mert független, igazi, felnőtt nő lenni. Kerülte a férfiakat. Meggyőződése volt, hogy egy előző életben, sokat csalódott, s ezért félt bárkihez is közeledni.
A lelke viszont telis- tele volt álmokkal, szeretni vágyással, odaadással. Igen, őt az álmai éltették, s hitte, hogy egy napon, eljön érte valaki, s kibontja mindazt, ami olyannyira vágyik a kiteljesedésre. S akkor, már soha többet nem fog félni, s örökké boldog lesz. Ez volt az egyetlen vágya. S várt. Csak várt.
Centurio, mindig használta azt a kiváltságát, hogy ő, férfinak született. Az egész lénye ezzel az ellenállhatatlan egoizmussal volt teljes. Centuriot mindenki kedvelte, aki a női mivoltát, valamilyen okból, kevésnek értékelte: találtak egy férfit, aki elhitette velük, még azt is, ami,
talán nem is igaz. Lehet, hogy nem szép dolog. Ahogy vesszük. De, a kegyes hazugság, talán megbocsátható. Egymaga élt, de korántsem magányosan. Sosem akart egyedül lenni. De hiába bújt álarc mögé, önmagát nem csaphatta be. Félt a magánytól, ennyire egyszerű. Neki is volt egy álma. Tudom. Egy egészen egyszerű, kedves kívánsága: vágyott valakire, aki kitépi abból az életformából, amit saját maga, már nem tudott megmásítani. S nem is szerette. Örök társra vágyott, s hitte, hogy egyszer, meg fogja találni. Ő is várt. Csak várt.
Egyikőjüknek sem voltak már igazi barátaik. A régiek, mind elmaradtak, hisz az akkori norma szerinti, kötelező életszakaszban, családot alapítottak. S ez, abban az időben, így is volt helyes. Új barátokat pedig, nehéz találni. És sem Ib, sem Centurio, nem kívánt már keresgélni. Így élték Ők, ketten, külön- külön, saját hétköznapjaikat. Kissé már megfásultan; mindig csak várva…
Valamire. Akármire. Egy fuvallatra. A lebegő boldogságra.
*
A bolygó, ahol éltek, mintha velük együtt lélegzett volna: egymás gondolataiban élve.
Az ember, s a környezet kapcsolata, ugyanolyan holtpontra jutott, mint Ib, és Centurio élete. A Földnek sem voltak már barátai. Újakat pedig… már nem kívánt keresni.
Mintha megállt volna az idő. Olyan lehetett, mint a vihar előtti csend. Baljós, de reményekkel teli; sötét, hideg, de utána, csodás napsütéssel váró, s egy új, virágzó mezővel kecsegtető.
A várva- várt jövőkép, amit kénytelenek voltak elhinni, hiszen a világnak ez volt a célja, egyszer csak, rettentő valósággá változott. Az emberek már nem tudták, reggel mi vár rájuk. Nem tudták, mi lesz holnap, vagy mi lesz „az után”.
S már, nem is érdekelte őket. A lelkük is megtorpant valahol; észre sem vették, úgy tűnt el belőlük a szeretet.
Legtöbbjük, egyszerűen csak, beletörődött az elmúlásba. Ugyanúgy, ahogyan a természet is.
Egyikük sem harcolhatott már, hisz, már nem látták értelmét. Nem tudták, mi lesz majd „akkor”; s nem is volt már fontos. Szép lassan elfogyott a hit, a remény, s a bizalom- egymásért.
A Föld, és az emberek, többé, már nem voltak barátok. Ők, egyénileg, még választhattak volna; hisz ezernyi lehetőséget kaptak. Mindannyian. Mégsem akartak máshol élni.
ÉLNI.
Féltek, gyávák voltak, mert nem kaptak biztosítékot: megkövült a szívük. Önzők lettek, s nem voltak hajlandók befogadni a tényt: minden, miattuk történt. Olyannyira gonoszak lettek, hogy a józan eszük, már nem tudta őket befolyásolni. Nem volt érdekes, mi lesz a következő generációkkal. Talán ez a legszörnyűbb. Nem akartak esélyt adni azoknak, akik „az után”, emlékekké emelhették volna őket.
A társadalom kettő csoportra szakadt.
Ib, és Centurio, messze- messze egymástól, de mindketten, a Fényt- az újrakezdés reményét választották.
*
Napról- napra sötétebb, s szenvedőbb lett a világ. A Fény, és a Sötétség vándorai, immáron, egy- egy külön, kis társulássá vált. Rengetegen belehaltak az önnön fájdalmukba. Már nem voltak családok, szomszédok, ismerősök. Az emberek elidegenedtek egymástól, s csakis a saját moralitásukkal szimpatizáló társaikat keresték. Ebben a két csoportban találták meg azt a közeget, ami a Sötéteknek a Földdel való közös temetést jelentette, a Fénylőeknek pedig, azt a várva- várt pillanatot, mikor eljön az idő, s menniük kell.
Ők, akik még hittek, mind elhagyták azt, amit egykor, otthonnak neveztek, s beköltöztek egy, még víztelen földre. Nem vittek magukkal semmit, hisz az emlékeik, a szívükben, ugyanúgy tovább éltek.
Tárgyakra, egyiküknek sem volt szükségük. Semmire, ami kézzel fogható.
Ib, és Centurio is, a Remény hegyén éltek; vártak, s hittek.
Nem voltak sokan, talán pár ezren, de Ők ketten, észre sem vették egymást. Mindketten várakoztak. Valamire. Akármire. De tudták, hogy „akkor”, majd eljön értük. Azt hitték, vágyták, mindannyiukért eljön. Önzetlenek voltak: Emberek.
*
Egy áprilisi napon történt. Mindent felülmúlt, amit addig, a tudomány, vagy akár a legátlagosabb lény, valaha elképzelhetett. Nem volt idő gondolkodni, mérlegelni, félni. A pillanat döntött. S aki nem határozott azonnal, mind odaveszett.
Ib, és Centurio, azon a napon, a Remény hegyén, az elmúlásra ébredtek. A szívükben nem félelmet éreztek, s nem érették. Ami abban a pillanatban, a tudatukban utat tört magának, az a mindent felülmúló akarni, tenni vágyás volt; a megnyugvás tudata, mert érezték, Ők, élni fognak. Nem tudták hol, miképpen. Egyszerűen, csak tudták.
Eszüket vesztett emberek vették körül őket, de nem láttak, nem hallottak, csak rohantak.
Az új Élet felé. Kétségek közt, de mindenre elszántan; tudván, nincs idő a búcsúra, és semmire, amit az otthonuknak adhatnának, még utoljára. Várta őket valami, s csak azt az egyet akarták. Élni, akárhol, akárhogyan. S mindketten szaladtak, rohantak; messze- messze egymástól, külön, s mégis együtt.
*
A hegyen, azon a reggelen, készen álltak az űrhajók. Megszámlálhatatlan remény, hit záloga. Ib és Centurio, fejvesztve szaladtak egy új boldogság után. Egyre közelebb egymáshoz.
Két idegen, akik egy álom után futottak, s valójában nem tudhatták, el fogják- e érni. Két ember, akik addigi létük során mindvégig hittek egy mesében; a saját ideájukban, s a lelkük újjászületésében.
Abban a pillanatban, mikor egyszerre, odaértek a hajóhoz, nem kérdeztek semmit, talán nem is néztek egymásra; beszálltak, immár ketten, együtt. Két idegen, akik abban a leheletnyi időben, akaratlanul, de társakká váltak. Talán ezt még fel sem fogták, de érezték. Ez bizonyos.
Mert akkor, mikor elrepítette őket az Űrhajó, megfogták egymás kezét, s olyan biztonságot, melegséget, szeretetet éreztek, mint soha, azelőtt. Nem szóltak egymáshoz. Csak átölelték egymást, s nézték, csak nézték a helyet, ahol az Istenük, Sorsuk, Végzetük, megteremtette őket.
Azért az egyetlen, soha addig meg nem élt pillanatért, amit akkor, a szívük, s a lelkük, egymásnak adott.
Azt, amit boldogságnak hívunk. Még ma is.
Ez volt kettejük meséje; s az én álmom.
Ib.
Szerző: Abdai Gyöngyvér
Újjászületés
Tamás kezdte érezni, hogy egyre nyomasztóbb a magány, hiszen a lányainak külön családja volt. Egyre jobban kizárták a közös életükből. Négy éve már, hogy meghalt a felesége. Szerette a munkáját, otthon kertészkedett munka után, hogy elterelje a gondolatait! Lelkében még érezte a fiatalság erejét.
Egy május végi napon, ami ugyan úgy indult, mint a többi, meg vizsgálta a betegeit, felírta a kezelést, fogadta az új betegeket.
Az egyik új beteg között volt egy fiatal nő. Tamás megnézte jól, volt rá ideje, hiszen a nő végig telefonált.
– Na, ennek is közömbös leszek. -gondolta.
Ennek függvényében szólította be. Kissé durvábban is kezelte, de a nő nem viszonozta a durvaságot. Tamást dühítette, hogy a nőből áradt a nyugalom, habár nagyon beteg volt.
Tamás gondolatai a nő körül forogtak és már szégyellte, hogy olyan gorombán bánt vele. Lehet, hogy már nem is akar velem beszélni, hiszen átadtam a kolléga nőnek. Aztán hosszú hétvége következett, de benézett, hogy befejezze a hivatalos iratokat.
– Nem hajtok be a kórház parkolójába, hiszen nem leszek sokáig.- gondolta.
Ekkor meglátta a fiatal nőt rokoni társaságban, és támadt egy gondolata.
– Előre megyek köszön-e?- töprengett.
Ő megismerte és női bájossággal bemutatta, jelét se mutatta annak, hogy haragszik.
Tamás alig várta a munkanapot, vizitet szervezett, hogy megfigyelhesse Nórát. Nóra aggódó arccal fordult feléje, és kérdezte.
– Meg gyógyulok ugye?
– Igen, csak kissé hosszú folyamat.- válaszolta Tamás.
Ezek után mindég beszélgettek, bátorította Nórát. Tamás rájött arra, hogy tovább kell küldeni, mert ő már nem tudd segíteni. Tudta, hogy meggyógyul, de nem tudta, hogy látja-e még. Harcolt Nóráért.
Eljött a búcsú pillanata. Nóra bekopogott, megköszönte a sok segítséget.
Tamás alig hallhatóan suttogta:
– Én visszaveszem önt utókezelésre!
Nóra távozott, Tamás egész idő alatt azon töprengett vajon látom-e még?
Egy pár hét elteltével Tamás kórházi szobájának ablakán kitekintve megpillantotta Nórát! Nem hitt a szemének, kiment mintha telefonálna, kétségkívül Nóra volt az.
Műteni kell és szakvéleményért jött! Most már ő suttogott:
– Kérem szépen a doktor úr magán telefon számát?
Erre várt Tamás, már azt hitte soha sem következik be. Elővett egy lapot, és szándékosan egy számot olvashatatlanul írt le. Le akarta ellenőrizni, hogy Nóra komolyan gondolta. Egy hetet várt, és a hívás bekövetkezett. Nóra hívta, de pont akkor sírt a kis unokája. Nóra nem kérdezett semmit, Tamás azt gondolta, hogy talán nem hallotta.
Műtét után egyre többet beszélgettek, de most már Nórán látszott, hogy ő is többet akar, mint orvos- beteg kapcsolat. Nem tudta másképpen, de mindég megkérdezett tőle valamit. Tamás készségesen válaszolt, de egy ilyen beszélgetésük alkalmával, szia-val, köszönt el. Nóra hallgatott. A következő hívásnál már ő is szia-t köszönt. Tamás is meg változott sokkal színesebb lett a ruhatára, kollégái is többet látták vidámnak. Kezdték megismerni és kiismerni egymást, és szokásaikat. Egyik találkozás alkalmával Tamás elmondta, hogy vannak gyerekei. Nóra válaszként, nekem nincsenek, de szeretem őket, de nem, csak azért mert tanár vagyok, csak így alakult. Tamás tudta, hogy az információ közlési módja sem mindegy nem ronthat ajtóstul a házba, mert még Nóra megrémül. További beszélgetésük során Nóra szóba hozta, hogy fogyókúrázni szeretne. Tamás elérkezettnek látta a pillanatot, hogy több információt mondjon el, és így válaszolt.
– A fogyókúrával vigyázni kell! A kisebbik lányom férje is fogyókúrázik!
Közben nézte Nóra arcát, és azt vette észre, hogy nem zavarta, sőt Nóra még bensőségesebben társalog.
Nórának viszont kissé lassú volt a tempó kezdte Tamást sürgetni. Ekkor úgy döntött, hogy közli vele, hogy vannak unokái. Telefonjával lefényképezte őket és kitette a képernyőre, aztán úgy tett mintha valakit hívni akar, hogy Nóra is lássa. Nóra nyugodtan, megkérdezte.
– Unokáid?
– Igen!- válaszolta Tamás.
– Már a hangjáról ismerem őket!- válaszolta Nóra.
– Igen?-csodálkozott Tamás. Hiszen ekkor jött rá, hogy Nóra hallotta a gyereksírást.
Egyik beszélgetésük alkalmával Nóra lelkesen mesélte, hogy lakóhelyén egy másik beteget is kezelt Tamás. Ekkor elérkezettnek látta közölni, Nórával életkorát, csak nem merte. Ha Nóra hívta nem vette fel. Aztán egy nap idegen szám hívta, női hang volt. Később, mint kiderült Nóra volt az, csak aggódott. Tamás kiabálva, mondta.
– Hatvan éves vagyok! Mit akarsz?
Néma csend, nincs válasz. Tamás megnyugodott, nem fogják lekiabálni, hiszen félt a kudarctól, így folytatta, de már csendben.
– Nekem nincs időm!
Nóra csak annyit mondott:
– Ne kiabálj, kérlek! Te minden kinek felveszed, csak nekem nem?
Tamásban ekkor jött a felismerés, hogy Nóra azt hitte, hogy meg csalja. Eldöntötte, hogy találkát kér Nórától, és arra kéri, költözzenek össze, hiszen ő nagyon szereti, csak félt az elutasítástól. Ennek már két éve. Azóta megszületett a kis fia Tomika.
Soha nem hitte volna, hogy ő még valakivel ilyen boldogan kéz a kézben fog sétálni a folyóparton, nézni a naplementét, keresni és lesni a másik tekintetét. Vagy csak ülni némán egymás mellett egy padon és hallgatni nagyokat. Főleg nem azt, hogy életének késői szakaszában boldogan nézheti fia életvidám nevetését.