Megosztás ezzel:
(Ez a kis szösszenet anno ujjgyakorlatként született, a hívószó “aratás” volt.)
Éva fejében harcot vívott egymással a húsz éve megszokott világszemlélet, és a frissen belé töltögetett hit.
Hol volt, hol nem volt… körülbelül úgy hallgatta a pap beszédét, mint gyerekkorában a meséket. Csak akkor még hitt a mesében, mára ez a hit elkopott.
A tiszteletes épp a teremtésről beszélt, de ő elengedte a füle mellett. Háttérzajként érzékelte csak a hangot, tudata messze, a múltban járt.
Hatéves volt, amikor egy rokona férjhez ment, és ő koszorúslányka volt az esküvőn. Soha addig nem volt olyan szép, habos ruhája, kopogós cipője. Karjára kosárkát akasztottak, és a lelkére kötötték, hogy az összes virágszirmot szét kell szórnia, ami benne van. De nem ám egy helyre! Ő vonult elöl, meg a Katka, és hintették a szirmokat megilletődötten. Tudták, és büszkék is voltak rá, hogy mögöttük jön az ifjú pár, azokon az illatos szirmokon lépkedve.
Zúgtak a harangok, és mindenki őket nézte. Akkor megfogadta, hogy ő is templomban fog férjhez menni.
Azóta eltelt tizenöt év…
A szülei ateisták, és őt is annak nevelték. Nem is volt ezzel semmi baja, nagyon jól megvolt a vallás nélkül. De amikor megismerkedett Gergővel, belépett az életébe a katolicizmus is. Gergő családja mélyen vallásos, főleg a dédnagymama, aki a századik évéhez közelít. Évának már nem él a nagymamája, de ő is vallásos volt. Bár a gyermekébe képtelen volt hitet plántálni, gyakran kérdezte az unokáját: Voltál-e templomban? És ő mindannyiszor rávágta, hogy „igen!” Szerencsére a nagyi azt nem firtatta, hogy mikor? Ő meg nem kötötte az orrára, hogy bizony régen volt az már!
Most ő áll esküvő előtt, és régi fogadalmához híven templomban akar esküdni. De még megkeresztelve sincs! Szíve mélyén nem áhította egyik vallást sem, de anélkül nem engedik… tehát keresztelkedés… hittan… bérmálkozás… végig kell csinálnia. A saját álmaiért, és a vőlegénye kedvéért!
„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra…” Hallgatta a pap szavait és elmélázott. Még, hogy a saját képére! Gondolatban számba vette önnön „alkatrészeit”… ez lenne isten hasonmása? Na, ne!
„Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annak helyét. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonnyá, és vivé az emberhez.” (1 Móz. 2,21–22)
Ateista nézete nem hagyta elmélyülni a hitben. Nem volt hívő, nem is akart az lenni, csak az áhított célt elérni. Valójában unatkozott. Felnézett a templom színes üvegablakára, és lélekben felsóhajtott. „Mikor hagyja már abba?”
Gondolatai kavarogtak. Isten férfi! Mindig, mindenhol férfiként ábrázolják. Saját képére teremti Ádámot. OK, eddig elfogadom. Aztán kell Ádámnak egy asszony. Hát csinál neki egyet a tulajdon oldalbordájából. Isten – megteheti. Képes rá. De az biztos, hogy én nem abból a családból származom! – mérgelődött. Ha isten férfi, és maga teremti a nőt, nem olyat teremt, aki nem tetszik neki! Hanem szemet gyönyörködtetőt. Gusztusosat. Szépet. Szexiset. Nem ilyet, mint én!
Ergo: hiába lettem Éva, én az evolúció végterméke vagyok. Mire ezt így eldöntötte magában, a pap is befejezte a beszédjét. Még jó, hogy nem csak én járok egyedül hittanra – gondolta Éva. Legalább a többiek figyeltek rá.
Otthon újra eszébe jutottak a tiszteletes szavai, miközben elővette a kis készüléket, és kiszedte a dobozából. Még, hogy oldalborda… – méltatlankodott. Ügyesen csatlakoztatta a ketyerét a konnektorhoz, és elkeseredetten végignézett magán. Én holtbiztos, hogy a majomtól származom – dühöngött. – Ilyen nem lehetne egy nő, ha egy hímnemű isten teremti az ősét!
Az epilátor széles csíkot tépett a lábszárán burjánzó dzsungelben, mint érett gabonatáblában a kombájn aratáskor…
Megosztás ezzel:
Hű, már néhány hete olvasgatok itt a pályázat miatt, nyomot még nem hagytam magam után, de ezt a történetet nem állhattam meg szó nélkül. Nagyon tetszik. 🙂
Köszönöm! Örülök, hogy sikerült szóra bírnom! 😀
Teremtés vagy evolúció?
Éva egész nap a pap tanításán gondolkozott. Nem volt képes elfogadni, hogy ő is a teremtés gyümölcse. Az epilálás fájdalmaira gondolt. Kíváncsi lett volna, hogy vajon a gabona szálaknak is így fáj az aratás? Emlékszik még az első esetre. Szörnyű volt. De hát neki bizony meg kell szenvednie a szépségért. Ahogyan más evolúciós élőlényeknek is.
Elmélkedése közben megérkezett a megadott címre. Az anyósa rendezkedett valamit az anyjával, de neki nem árultak el semmit. Csak megjelenne kellett ebben az időpontban. De még ezt is elszúrta, mert elkésett. Ennek a tetejében még rossz helyre is parkolt, mert két házzal hátrébb jutott eszébe, hogy az anyjáék ott várták az egyik butik előtt.
„Milyen butik az?” Nem látta. „Na tessék újabb bizonyíték, hogy Isten teremtett engem. Ezt is elnéztem.”
Kiszállt a kocsiból és visszasétált oda, ahol a két nő várta. Amint megpillantotta a kirakatba pakolt menyasszonyi ruhákat elfelejtett minden negatív dolgot, ami vele történt ma. Szíve szinte szárnyra kapott. Végre eljött a pillanat, amikor már a gyönyörű fehér ruhákat próbálgathatja magára. Ez a nap mostantól csak róla és a meseszép ruhájáról szól.
„Készen állsz Kislányom? Az egész napot velünk töltöd és minden ruhát fel kell próbálnod. És ha neked tetszik is, még nekünk koránt sem biztos, hogy tetszeni fog. Hosszú és fáradságos napnak nézünk elébe. Ugyanakkor az esküvő napját kivéve szerintem ezt a napot várad a legjobban.”
„Igen anya készen állok! Akármilyen házsártosak is vagytok – mondta sunyi mosollyal a szája szélében.”
„Szerencsés vagy Kis-menyem, hogy ilyen alakod van. Se nem kövér se nem túl sovány. Legalább ezzel nem lesz bajunk.”
Igen legalább ebben nem vitte el az evolúciós fejlődés rossz irányba. Az alakjával mindig is meg volt elégedve. A súlya volt az egyetlen állandó az életében. És most már persze Gergő és a szerelmük is.
Tényleg fárasztó nap volt. 27 ruha… Hihetetlen. Hogy voltak képesek ennyi ruhát felpróbáltatni vele?
De az a ruha… Egyszerűen eláll a lélegzete tőle. Mesébe illő. Pont így képzelete el. Lesz egy ruha ami nem túl díszes és nem is túl egyszerű, de pont rá van méretezve. Teljesen olyan, mintha rá öltötték volna. Egybe van az egész. Hátul cipzáras és fűzős. Fekete rózsa van a jobb oldalán. Egyedi ruha. Teljesen egyedi.
„Tökéletes. Véletlenül sem szabad híznod!”
„Anya! -mondta felháborodottan.”
Most már végül is tökéletesnek érezte magát. Teremtménynek. Ahogyan megpillantotta a tükörképét biztos volt benne, hogy lehet abban valami, hogy ő is a teremtés csodája. Boldog volt. Boldog a ruhája, a szerelme, a családja és a menyegző miatt.
Már csak két hét és hivatalosan is összeköti az életét Gergővel. Semmit sem várt még ennél jobban. Két hét. Szinte örökkévalóságnak tűnik. Pedig, ha visszatekint, akkor az együtt töltött 4 év sokkal hosszabbnak kellene, hogy tűnjön. De most valahogy mégsem. A két hét sokkal-sokkal több.
Végül eljött a várva várt nap. Éva nagyon izgatott volt. Szerette volna -mint ahogy mindenki ilyenkor- ha minden a legtökéletesebben alakul. Hisz ez csak az ő napjuk. És csak egyszer fordul elő egy életben.
Elegáns smink és göndör egy két helyen feltűzött haj. Ez áll neki a legjobban. Ahogyan most is. Csak most mégis sokkal szebb volt, mint valaha. Alig várta, hogy a ruha is rákerüljön végre. Fél nyolc volt. A szertartás nyolckor kezdődik. Időben vannak. Minden rendben haladt eddig.
„Anya! Gyere fel gyorsan!”
„Mi történt?”
„Nem tudjuk felhúzni a cipzárt.”
Éva észre vette magán, hogy hízott egy keveset, de úgy gondolta, hogy a ruha így is tökéletesen fog állni rajta. Emlékei szerint úgy gondolta elfér még az a kis plusz a ruhában. Tévedett.
Eszébe jutott az a bizonyos két héttel ezelőtti mise. Kétségbeesetten belenézett a tükörbe, majd le magára. A hasa nőtt meg egy picit. Isten nem teremt ilyen nőt, aki két hét alatt felszed annyit, hogy nem megy rá az esküvői ruhája. Lehetetlen, hogy ő Isten teremtménye legyen. Annyira nem képes, hogy csak két hétig megtartsa még az alakját, ha már 10 éven keresztül megtette azt. Talán nem tornázott annyit? Többet evett? Az evolúció tette ezt vele!
Elrontotta a legszebb napját, sőt az egész életét. Nem akar több misét, nem akar több felhajtást. De a mait már késő visszamondani. Miért nem próbálta fel a ruhát pár nappal ezelőtt. Akkor legalább lefújhatták volna az egészet. Vagy nem evett volna annyit. Vagy csak kerestek volna egy varrónőt.
„Megoldjuk Lányom! Kiengedünk belőle egy kicsit, és máris fel tudjuk húzni. Nem kell kétségbeesni. De nem értem hogy szökött fel rád hirtelen ennyi?”
„Én sem értem Anya. Sehogy sem tudom felfogni, hogy pont most történik velem ilyesmi. Elrontottam mindent.”
„Dehogy is Kislányom. Megoldjuk. Megmondtam. Csak egy kicsit kell kiengedni belőle. A többit meg megbeszéljük a szertartás után.”
„Milyen többit?”
„Ne beszélj, és ne mocorogj! Hagyd, hogy csináljam a dolgom, nincs már sok időnk.”
Éva kétségbeesése egyre alább hagyott, ahogyan a ruha engedni kezdett az anyja kezei alatt. Végre megint arra gondolhatott, hogy ez az ő nagy napja és gyönyörű lehet.
„Mesésen áll a ruha Kicsim. Gyönyörű teremtés vagy.”
Teremtés. Hát mégis az volnék, nem pedig az evolúció végterméke? Éva úgy vonult be édesapjával, mintha hercegnő lenne, s amint meglátta Gergőt mindent elfelejtett, ami eddig történt vele. Csak a végtelen szerelemre gondolt, ami most már hivatalosan is az Övék.
A vacsorához öltözködött éppen az ifjú asszony. Az anyja pedig kapott az alkalmon, hogy végre négyszemközt beszélhessen vele.
„Tudod már, hogy miért híztál meg? -kérdezte az anyja valamiféle visszafogott hangon, amit nem ismert még. Mintha Ő már tudná, csak húzza vele a lányát.”
„Nem anya!”
„Elmondjam?”
„Kérlek!”
„Kislányom, Te terhes vagy!”
Foglalkozom? Amennyire minden mással a világban. Azért, mert én nem vagyok hívő, a világban még létezik a hit, nem lehet félresöpörni.
Örülök, hogy tetszett a végszó. Ahogy az elején írom, anno “házi feladat” volt az aratásról írni… valamit… bármit… én ezt. 🙂
Micsoda végszó!Nagyon tuti! Teljes fordulat a korábbiakhoz képest. Jól írsz, és örülök, hogy szegről-végről érdekel/foglalkozol Isten létével.