Megosztás ezzel:
– Hölgyek! Urak! Jöjjenek! Jöjjenek! Ilyenben még nem volt részük, ebben biztosak lehetnek! Ha nem akar résztvenni benne, megnézni is érdemes! Ilyet még garantáltan nem látott a világ!…
Színes neonfényekbe burkolt rikkancs kiabált az utcán. Hangja messze hallatszott, talán épp emiatt alkalmazták. Ehhez a munkához jó tüdő, erőteljes hang, és vastag bőr kell, amit ajánlatos a rikkancsnak a képén viselni! Elkapni, leszólítani a gyanútlanul erre járó embereket, megragadni a karjukat, és hipnotikus tekintettel rávenni őket, hogy menjenek már be abba a bárba, mert ő azért kapja a fizetését, hogy beterelje az áldozatokat.
Martin ráérősen ballagott. Nem tudta, mihez kezdjen magával. Hazamenni nem volt kedve, amióta Lynn elhagyta, nem várta otthon senki. Susie, a húga elutazott a barátjával. Menjen a szüleihez? Brrr…..! Csak a legvégső esetben! Annyira még nincs veszett kedve! Kezdte bánni, hogy a barátaival megszakította a kapcsolatot. Lynn nem hagyott időt rájuk… Most meg csak úgy elment, három év együttélés után. Bár igaz, ami igaz, a kapcsolatuk igencsak ellaposodott az utóbbi hónapok során. Valahogy elhamvadt az a tűz, ami eleinte összekötötte őket. És most itt áll egyedül egy új év küszöbén, várva, hogy valaki rátalál, és hazaviszi, mint valami kóbor kandúrt.
A kiabálóember nagyot rikkantott. Felfedezte Martinban a következő áldozatát. Látta, hogy a fiú bizonytalan, és az ilyeneket könnyű rábeszélni… rátette a kezét Martin karjára, szinte rátapadt, mint pióca a beteg bőrére. Véletlenül se fordulhasson elő az a hallatlan eset, hogy valaki, akit kiszemelt magának, megléphessen előle.
– Nem fogja megbánni! – súgta olyan hangerővel, hogy elnyomja az úton hömpölygő autóáradat zaját. – Higgye el, én már sok mindent láttam, de még én is meglepődtem! Ezt feltétlenül látnia kell! – győzködte a fiút. – Ha sírni akar, ha nevetni, itt talál okot mindkettőre!
Martin alig észrevehetően elhúzta a száját. Ugyan mit tudnak mutatni, amit máshol ne láthatna? Hát van még új dolog a nap alatt? Másrészt viszont… miért ne? Semmi dolga, senki nem várja, és még az is előfordulhat, hogy jól szórakozik… ha mégsem, akkor az ajtók általában két irányban működnek… ahol bement, ott ki is tud jönni!
– Józanul is úgy fogja érezni magát, mintha részeg lenne – ígérte a rikkancs, és húzni kezdte a bejárat felé.
Martin hagyta magát vezetni. Még csak fél nyolc volt, de már teljesen sötét, csak a városi fények világítottak. Az ajtó körül fényfüzér, ami úgy volt beprogramozva, hogy szinte hívogatta a belépésre. Hat sorban égtek az apró lámpák, teljesen körbevették az ajtót, és ahogy a legszélső kialudt, kigyulladt a második sor, majd a harmadik, ahogy a második kihunyt, és így egyre beljebb… majd kezdődött elölről. Mint valami iránymutató nyíl, nyílhegy nélkül. Martin belépett a hívogató keretbe…
– Jó estét, uram, erre tessék… – mutatta az utat kinyújtott karjával egy pincér.
Hatalmas terembe lépett, kívülről nem is gondolta volna, hogy ekkora belterülete lehet egy bárnak. Itt is sejtelmes fények égtek, nem túl zavaró, de mégis jól lehetett látni, ami odabenn történt. Mert valami történt! Hogy mi? Arra Martin így, első pillantásra nem tudott rájönni.
A lokál maga nem sokban különbözött a megszokott mulatóktól. A négyszögletű terem egyik oldalát a széles bárpult foglalta el. Előtte magas ülőkék, amikre józanul ül fel az ember, amikor még képes ilyen mutatványokra, végül vagy a részegségtől, vagy a zsibbadástól leesik róluk. Hacsak fel nem szed valakit, mert oda általában a szinglik ülnek. A magányosok, az egyedülállók, akik társat keresnek, akár egy alkalomra, akár hosszú távra.
Martin a bárpulthoz akart menni, de úgy elképedt a látványtól, hogy nem maradt ereje odáig elverekedni magát. Lerogyott az első asztal mellé, és értetlenül bámult.
A másik oldalon boxokat alakítottak ki, a párban érkezőknek, akik szeretnének kicsit összebújni, illetve elbújni a kíváncsi szemek elől. A harmadik oldalon egyszerű, négy személyes asztalok álltak, a társaságkedvelők részére. A maradék hely volt a táncparkett. Ahol a bámulat tárgya volt. Vagy inkább a bámulat tárgyai! Mert sokan voltak!
Párok, ifjak és idősek, köznapi és báli ruhában egyaránt. Érdekes látvány volt, ahogy egy farmeres fiú átölelt egy rövidke topot viselő lányt, mellettük egy középkorú hölgy nagyestélyiben, szmokingos párjával… és táncoltak. De hogyan!
A farmeres fiú „Dirty Dancing”-típusú táncot járt, épp egy kétértelmű csípőmozdulatot tett, a lány szinte rátapadt, testével követte a fiú érzéki vonaglását. Szmokingosék valószínűleg bécsi keringőt táncoltak, Martinnak csak halvány fogalmai voltak az idősebb korosztály szórakozásáról. Régi filmekben látott ilyet, arra emlékezett, hogy viszonylag nagy helyigényű tánc. Kicsit jobbra tőlük egy másik pár vonta magára a figyelmét.
A férfin fekete volt minden, a nadrág, az ing, amelyet szorosan a derekára rögzített egy széles sállal, a hegyesorrú csizma a lábán, még a kalapja is! Kalap? Az meg minek itt? – töprengett Martin szórakozottan. A nő hosszú, vörös ruhát viselt, a szoknyarésze mindkét oldalon merészen, combközépig felvágva. Szögletes mozdulatokkal, óvatos kakaslépésekkel masíroztak előbb jobbra, majd hirtelen váltva, balra. A férfi fogai között vérvörös rózsaszál, épp olyan színű, mint a nő ruhája.
Egy huszas évekbeli ruhába öltözött lány szökdécselt mellettük, alig érintve a partnere kezét. Teljes átéléssel ugrándoztak, valami, csak általuk hallható zene ütemére.
– Egy italt? – A pincér kérdésére először nem is reagált, jóformán fel sem fogta, hogy neki szóltak. Kénytelen volt megköszörülni a torkát, hogy felhívja magára a kedves vendég figyelmét, aztán megismételte a kérdést.
Martin mégegyszer körülnézett, és bólintott.
– Jó erőset! Duplát! – és már fordult is vissza.
Egészen közel az asztalához hetven körüli pár ringatózott lágyan, egymást finoman átölelve. Nekik nem is lett volna erejük a „Dirty Dancing”-hez, de nevetséges is lett volna, ha megpróbálják. Valahogy úgy festettek, mint akiket egymáshoz támasztottak, hogy egyik se dőljön el. Távolabb bő, fehér ingbe, fekete nadrágba öltözött férfira figyelt fel. A férfi bevághatta valamibe a lábujját, mert folyton a csizmájához kapkodott. Jobban megnézve inkább tartotta valószínűnek, hogy valami apró rágcsáló keveredhetett a lábbelijébe, és azt akarta bőszen agyonverni, mert jó nagyokat odasózott, csak úgy csattant a térdig érő csizma szárán a tenyere. Táncpartnere türelmesen várta, hogy sikerüljön végre, csak állt előtte, és nézte, amit művel.
A férfi sikerrel járhatott, mert abbahagyta a mutatványt, viszont a lány, abban a rengeteg szoknyában megmozdult, és körbetáncolta. Közben fülsértően sikoltozott. Biztos irtózik a békáktól, meg az egerektől – tippelte Martin.
– Egészségére! – tette le a pincér a dupla whiskey-t. Martin rögtön kortyolt belőle egy jót. Szeme rátapadt a feje tetején táncoló fekete fiúra. A fiú gyorsan mozgott, pörgött, váltogatta kezét-lábát-fejét… mindegy volt neki, vízszintes vagy függőleges-e a testhelyzete, csak mozgásban legyen.
– Ideülhetek hozzád? – Bársonyos női hang törte meg a teremben hallatszó halk, semleges zenét. Martin ránézett a lányra és elámult. Milyen gyönyörű! Vajon egyedül van? Bár, ha nem úgy lenne, nem kéredzkedne ide…
– Persze – felelte.
– Szia, Julie vagyok – nyújtott kezet a szépség.
– Szia. Martin – viszonozta a bemutatkozást a fiú. – Gyakran jársz ide?
– Elég gyakran – felelte a lány.
– Ezek itt bolondok, vagy be vannak lőve? – intett fejével a táncparkett felé Martin.
Julie harsányan felkacagott. Elemi erővel robbant ki belőle a nevetés, nem is tudta abbahagyni egy jó darabig. Martin értetlenül figyelte, ahogy kibuggyannak a könnyei. Önkéntelenül nyúlt oda, hogy letörölje. Finom mozdulatától csillapult a lány nevetőrohama. Már képes volt megszólalni.
– Miből gondolod, hogy be vannak lőve? – kérdezte lágyan, kacagó szemekkel.
– Háááát… nézd azt ott! – mutatott egy férfira, aki épp összefonta karjait a mellén, és leguggolt, majd elkezdte kirugdosni a saját lábait a saját feneke alól. Mintha csak azt próbálgatta volna, mikor lesz képes mindkettőt egyszerre kirúgva maga alól, végre seggre ülni. De mintha egy erős rugó mozgatta volna, ha az egyik lábát kinyújtotta, a másik azonnal behajlott, és megtartotta. – Normális ember csinál ilyet?
– Csinál! – szögezte le határozottan Julie. – Hidd el nekem, valamennyien normálisak!
– Az is, amelyik seggbe akarja rúgni saját magát? És, amelyik békát talált a csizmájában?
– Békát? – Most a lány nézett értetlenül.
– Az a fehéringes pasi – mutatta Martin. – Most verte agyon szerencsétlen állatot, a nő teljesen le volt merevedve tőle. Szerintem utálja a hüllőket.
Julie elmosolyodott.
– Ezek az emberek itt – intett körbe egy széles mozdulattal, – mind táncolnak. Nincs béka, sem seggberugdosás… egyszerűen táncolnak.
– Erre a semmitmondó zenére, amire inkább csak aludni lehetne?
– Jaj, dehogy! Ez a zene a nézőknek szól. És csak nekik. A táncosok mást hallgatnak. Attól függően, ki milyen táncot szeretne, a mixertől kér egy pár fülbe illeszthető készüléket. A bárpultnál van a DJ, csak nem egyfajta zenét ad, hanem nyolc-tíz félét, illetve, ki mit kér! Minden zenei irányzathoz van egy-egy rádió hullámsáv, és a készüléke csak azt fogja, amit a vendég kiválaszt. Ha az összebújós után break-elni támad kedve, csak egy gombnyomás, és máris azt hallja. Ez itteni találmány!
Martin újra körülnézett. Most, hogy ezek az infók a birtokába jutottak, kezdett kitisztulni a kép. Így már érthetőbb volt az iménti káosz. És most meglátta végre az apró kis kütyükéket, ami valamennyi táncoló fülében ott volt. Eddig fel sem tűnt, olyan kicsikék voltak, mint egy hallókészülék. Szinte láthatatlanok.
– És mi volt az a békavadászat? – kíváncsiskodott.
– Sejtem, mire gondolsz. Az egy magyar népi tánc, mulatókban nem igazán megszokott, de itt senkit nem zavar.
– Mindenesetre érdekes látvány volt – mondta Martin. – Igaza volt annak a rikkancsnak odakinn, hogy „ilyet még nem láttam”!
– Kipróbálod? – ajánlotta Julie.
– Csak akkor, ha én választom a zenét! – nevetett fel a fiú. – Békára nem vagyok hajlandó vadászni!
Julie elkísérte a bárpulthoz, szereztek fülhallgatót, és hallgatólagos megegyezéssel összebújós zenét választottak. Belefeledkeztek a táncba, és csak akkor vették észre az idő múlását, amikor megsűrűsödött a tömeg a parketten.
– Van kedved eljönni velem? – kérdezte Martin a lányt. – Vagy van valaki az életedben, aki kifogást emelhet az ötlet ellen?
– Nincs senkim, ha erre gondolsz – felelte Julie. – De ma nem mehetek el innen, kevés az emberünk, és már nagyon sokan vannak a vendégek. De maradj itt, ha van hozzá kedved, és ha időnként be is kell segítenem, mégis együtt tölthetjük a szilvesztert.
– Te itt dolgozol? – képedt el a fiú.
– Nem, dehogy! – mosolygott kedvesen Julie. – Én vagyok itt a munkaadó. Enyém ez a bár.
– És tiéd volt a fülhallgatós ötlet is?
– Igen. És van még más ötletem is – hajolt oda Martin füléhez, és gyengéden beleharapott. A fiún végigfutott az érzéki borzongás. Megsejtette, hogy ez a szilveszter örökké emlékezetes marad.
Megosztás ezzel:
Fellángolás
Kilépek a liftből. Bemegyek az ajtón. Üveg törik. Szúró fájdalom, ordítok. Közelebb megyek. Üveg törik. Szúró fájdalom. A folyosón állok, távolról nézlek. Üveg törik. Felszisszensz. A fal mellett kuporogsz. Ordítok. Üveg törik. Rohanok feléd. Állok és nézlek. Rohanok feléd. Összetöröm az asztalt. Az orrcimpáim kitágulnak. Ütök. Az orrcimpáim kitágulnak. Odalépek hozzád. Ütök. Nézlek. Végigsimítasz ujjaddal az arcomon. Az arcizmaim megfeszülnek, az orrcimpáim kitágulnak. Eldobok valamit. Nézlek. Eldobok valamit. Összetörik egy tükör. Rohanok. Hozzámvágsz egy kispárnát. Az orrcimpáim kitágulnak. Futok. Az ölembe huppansz. Rohanok. Átszaladok a zebrán. Elgurul mellettem valaki. Elfutok a kocsi mellett. Futok a homokban. Felkavarom a homokot. A vállamra teszed a kezed és mosolyogsz a hasamra. Kúszom a járdán. Valaki táncol a járdán. Megmasszírozom a fejbőrödet. Megmasszírozod a fejbőrömet. Fázom. Zsebre dugott kézzel lépkedek a sötétben. Ki van száradva a szád. Megfogom a derekam. Megtörlöm a homlokom. Valaki elgurul mellettem. Valaki felugrik mellettem. Mosolyogva löksz az ágyra. Az ablak mellett állsz az ingemben és a hajad borzolod. Lent telefonál. Rámutatok. Nézek. Elmegy mellette egy autó. Nevetsz. Meglököd a hátam. Összeszorítom a fogam. Megfordulok. Rálöklek az ágyra. Hozzádlépek. Összetöröm az asztalt. Szádhoz kapod a kezed. Ordítok. Pislogsz. Telefonálok. Hozzámlépsz. Földhöz vágom a telefont. Nézek. Lent telefonál. Odalépsz hozzám. Hozzámbújsz és nézel. Leveszem a könyököm a korlátról. Megölelsz. Visszafordulok. Valaki forog. Valakik játszanak. Valaki ül. Egy képeslappal sétálsz. Dühösen ráncolom az orrom. Valakik elgurulnak. Sétálunk. A táncolóra mutatsz. Megtáncoltatnak. Valaki forog. Valaki néz. Valakinek ki van száradva a szád. Dühös vagyok. Megyek. Megtörlöm az arcom. Valaki kinyitja a száját. Valaki meglök valakit. Valaki ül. Mosolyogsz rám. Valamit nézünk. Megfordulok. Körbenézek. Ott állsz vele. Az orrcimpáim kitágulnak. Odamegyek. Ellöklek tőle. Ütök. Nézel. Valaki üt valakit. Futok. Megölellek. Kinyitom neked az ajtót. Iszunk. Oldalra nézek. Rohanok. Forogsz. Forgatlak. Táncolok. Néznek és mosolyognak. Táncolok. Táncolunk. Táncolok. Nevetnek. Elforogsz tőlem. A karomban tartalak. Hátraveted a fejed. Messziről nézel, közben ordítok. Táncolok. Oldalra nézek. Körbenézek. Nevettek. A combjára teszed a kezed. Szikra gyullad a tarkóm mögött, az arcizmaim megmerevednek, az orrcimpáim kitágulnak. Ki van száradva a szád. Összeszorítom a fogam. Rohanok. A tánctér közepén állok. Futok. Nézzük a tüzet, a karomban tartalak. Futok. Rohanok. Az ágyon fekszel, ki van száradva a szád. Állok és zihálok. A homokban ülsz. Nézlek. Elmegyek a kanapé mellett, amin fekszel. Közelebb lépek hozzád. Letérdelek melléd a homokba. Letérdelek a betonra, a kocsi elé. Mellkasomra teszed a kezed. Nézel, pislogsz, felemeled az állam, zihálok. Nézek. Összeszorítod a fogam. Mosolyogsz rám. Könnyekkel küszködök. Az arcizmaim megmerevednek. Szikra gyullad. Üveget ütök a fejéhez. A földre rántom. Összetöröm az asztalt. Táncolsz a tűz mellett. Ütök. Végigsimítasz az arcomon. Ki van száradva a szád. Táncolsz a tűz mellett. Megrúgom az asztalt. Ki van száradva a szád, a könnyeimmel küszködök. Valakik állnak a homokban. Jönnek felém. Letérdelek a betonra. Elesek. Táncolsz a tűz mellett. Jönnek felém, az egyiknél egy fadarab van. Ütök. Valaki defibrillátort tölt. Szaladnak felém. Defibrillátort nyomnak a melledre. Ütök. Felemelkedik a tested, majd elernyed. Nézek a tűz fényében. Körbefordul minden. Jönnek felém a homokban. Fekszel.
Tánc –Pályázatra
Szilveszter éjjel volt. Vannak, akik számára az újév egy új életet, új kezdetet jelent. De Julie csak arra tudott gondolni, vajon fog e valami változni? El fog e múlni a kínzó bűntudat és önvád? El fog e valaha tűnni az a szörnyű űr a lelkében, amit Leon hagyott maga után? Julie nem tudta…Csak remélte, talán most valami változni fog. Lepillantott a kezére, ujján még mindig ott csillogott a jegygyűrű. A gyűrű által úgy érezte, Leon közel van hozzá.
Szilveszter éjjel volt és ö egyedül ült a bárja egy csendes sarkában. Nem messze tőle párok táncoltak az általuk hallott zenére. De Julie ebből mit sem észlelt. Gondolataiban messze járt a távoli múltban, elmerült az emlékekben.
Életük Leonnal szinte tökéletes volt. Gyönyörű lakásban éltek egy felhőkarcoló tizenharmadik emeletén. A lakást a legmodernebb bútorokkal rendezték be, a nappaliból csodás kilátás nyílt a városra. Egy éve voltak házasok, mikor Julie teherbe esett. Nem tervezték még a babát, az igaz, de mikor Julie meglátta a két csíkot a terhességi teszten, valami megmagyarázhatatlan boldogság járta át a testét. Miután az orvosa is megerősítette a dolgot, Julie a férjével is közölte a jó hírt. Leon először a döbbenettől szóhoz sem jutott, majd örömében felkapta a feleségét és összecsókolta. Minden jól alakulhatott volna, de a sors közbeszólt. És mindennek az oka, az a szerencsétlenül sikerült operáció.
Leon sebész volt, az egyik legjobb a szakmában. A számtalan operáció alatt, amit elvégzett, soha, egyetlen pillanatra sem remegett meg a keze. A betegei is feltétel nélkül bíztak benne. Tudták, ha életüket Dr. Harris kezébe adják, a műtét után fel fognak ébredni a komor, klórszagú kórházi szobájukban.
Dan is teljesen megbízott Leonban. Dan Leon legjobb barátja, szinte testvére volt. Együtt nőttek fel, és mikor Leon szülei meghaltak abban a szörnyű autóbalesetben mikor a fiú tíz éves volt, Dan szülei szinte saját fiukként szerették öt. Dannak mindig is problémái voltak a szívével. Sokáig elkerülhető volt a műtét, de huszonhét éves korára a férfi egészsége rohamosan romlott. A kardiológusa azt mondta, hogy tovább nem várhatnak a műtéttel, mert az akár Dan életébe is kerülhet. Szívbillentyű műtétről volt szó, Leon már többször végzett ilyet, mindet sikerrel. Természetes volt hát, hogy Dan öt kérte meg, végezze el az operációt. Leon először nemet mondott. Nem merte vállalni, hogy barátja élete az ö kezében legyen. Hosszas győzködés után végül beadta a derekát. Barátja váltig bizonygatta neki, hogy ö bátran rábízza az életét Leonra, tudja róla, hogy kiváló sebész, és nem hagyná, hogy neki baja történjen.
– Ha pedig a műtét után mégsem ébrednék fel, az azt jelenti, hogy az én időm itt lejárt. Hidd el, bárhol is leszek majd, tudni fogom, hogy te minden tőled telhetőt megtettél, hogy megments. De a sorsa ellen senki sem küzdhet, nem igaz? – mondta Dan a műtét előestjén.
– Kérlek, ne mondj ilyet. Minden rendben lesz, ígérem – mondta Leon bizakodva, bár belül tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Dan számára ez igenis kockázatos műtét.
Azon a végzetes napon Leon idegesen ébredt. Julie próbálta nyugtatni, mondogatta neki, hogy minden rendben lesz. Hitt benne, hisz ö is segített rábeszélni a férjét, mikor az még nem akarta vállalni az operációt. A férfi csak akkor nyugodott meg kissé, mikor látta barátja bizakodó mosolyát, mielőtt Dant betolták a műtőbe.
Eleinte minden a terv szerint alakult. Már a műtét felén túl voltak, mikor nem várt komplikáció alakult ki. Dannek nagyon erős, elállíthatatlan belső vérzése volt. Nem vesztegethették az időt, mert ha Dan még egy adag altatót kapott volna, azt a szíve már nem bírta volna ki. Gyorsan el kellett volna állítani a vérzést, mert a férfi szíve egyre gyengébben vert. De nem sikerült. Dan szíve leállt, és nem segített az újraélesztés.
Leon csak állt, és barátja élettelen testét nézte. Nem akarta felfogni mi történt. Kesztyűje még véres volt. Az ö vére…Dan vére. Meghalt, nincs többé, és mindez az ö hibája.
A vizsgálatok kimutatták, hogy egyik orvos sem hibázott, de ennek ellenére Leon nem tudott megbocsátani magának. Úgy érezte, ö a felelős barátja haláláért. Talán, ha nem ö vezeti az operációt, Dan még most is élne.
Julie végig mellette volt a nehéz időkben. Vigyázott rá és támogatta. Dan családja sem hibáztatta öt a történtekért, Leon mégis depressziós lett. Nemsokkal Dan halála után még egy szomorú dolog történt a családban. Julie már négyhetes terhes volt, mikor egyik éjszaka szörnyű fájdalomra ébredt. Férje azonnal bevitte a kórházba, de már késő volt. Julie elvetélt.
– Ne aggódjon asszonyom. Biztosíthatom, ez a sajnálatos vetélés nem fogja befolyásolni, hogy a jövőben még lehessen gyereke. Bár azt ajánlom, még egy évet várjanak, és csak utána próbálkozzanak – próbálta őket megnyugtatni az orvos.
Mindkettőjüket megviselte a dolog. Otthon együtt sírdogáltak, siratták meg nem született gyermeküket. Julienak sikerült talpra állnia. Vissza kellett mennie dolgozni, és míg a munkahelyén volt, addig sem gondolt az elmúlt hetek szomorú eseményeire. Egy reklámügynökség marketing osztályának volt az igazgatója, és tovább már nem nélkülözhették öt a cégnél. Leon nem tudott visszamenni a kórházba, egy hónapos szabadságot kért, hogy összeszedhesse magát.
Julie egyre tovább maradt benn a munkahelyén. Egy új projekten dolgoztak, sok volt vele a munka. Másrészt félt is hazamenni a nyomasztó légkörű lakásba. Egyik este még a szokottnál is tovább maradt az irodában. Tudta, hogy haza kéne mennie, hogy Leonnal együtt vacsorázzanak. De mégsem ment.
Már tizenegy óra is volt mire végre hazaért. Mikor belépett a lakásba, egyből érezte, hogy valami nincs rendben. Nagy volt a csend, a szobákban sötét volt, a tévé és a számítógép sem ment. Szörnyű balsejtelem lett rajta úrrá. Nesztelen léptekkel haladt a háló felé. Belépett és felkapcsolta a villanyt. És akkor meglátta… Leon az ágyon feküdt mozdulatlanul. Az éjjeliszekrényen két gyógyszeres doboz, mindkettőnek hiányzott a fele. Julie az ágyhoz szaladt és elkezdte rázni a férjét: „Leon, kérlek ébredj fel! Nem halhatsz meg, nem hagyhatsz itt egyedül!” Leon nem reagált. Julie már érezte, hogy nincs visszaút. Leon orvos volt, tudta, hogy miből mennyit kell bevennie ahhoz, hogy már ne tudják megmenteni.
Nem emlékezett rá, hogy sikerült kitárcsáznia a 911-et és bediktálnia a címüket. Arra sem, hogy megérkezett a mentő. Egyetlen dologra tudott csak gondolni: Leon öngyilkos lett! Ezt hajtogatta körbe-körbe, ezt mondta a mentősnek, mikor az a történtekről kérdezett. Leon öngyilkos lett, és erről csakis ö tehet. Nem vette észre, hogy Leon még mindig nem tudta magát túltenni a történteken. Hogy még mindig depressziós. Mellette kellett volna lennie, nem kellett volna visszamennie dolgozni. Aznap este is, fontosabb volt neki a munkája, mint a szerelme. Haza kellett volna jönnie Leonhoz, és együtt vacsoráznia vele, ahogy megígérte neki. Leon nem bocsátotta meg magának Dan halálát. Ö sem fogja tudni magának soha megbocsátani Leon halálát. Leonét, aki a szerelme volt.
Julie felocsúdott. Hol van? Hát persze, a bárjában… Szilveszter éjjel van. Egy újabb Szilveszter, amit ö magányosan tölt el. Magányosan, Leon nélkül. Szétnéz a teremben. A táncolókhoz újabb párok csatlakoztak. Nincs közöttük két olyan páros, aki ugyanúgy táncolna. Ez a típusú bár az ö ötlete volt, így próbálta meg újra kezdeni az életét. Gimnazista korában versenytáncolt és nagyon élvezte. Aztán egy síbaleset következtében már nem táncolhatott tovább. De még emlékezett rá milyen jó érzés töltötte el, ha táncolt, és ezt az érzést próbálta megismertetni az emberekkel. Itt mindenki olyan táncot próbálhat ki amilyet csak szeretne, olyan zenére amilyet választott.
Nyílik az ajtó, és egy pincér új vendéget vezet be. Magas, jóképű férfi, Julie követi öt a tekintetével. A férfi leül, rendel egy italt, majd szétnéz a táncparketten. Most Julie felé fordítja a tekintetét. A lány valami mély szomorúságot lát a férfi szemében. „ ö is magányos, akárcsak én. Egyedül jön ide Szilveszter éjjel, pedig ilyenkor általában mindenki a családjával vagy a barátaival ünnepel. Neki sincs senkije, akárcsak nekem.” – gondolta Julie, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve feláll, és elindul a férfi felé. Közben átfut a fején, hogy valójában ez az ismeretlen férfi az első, aki Leon halála óta érdeklődést ébresztett benne.
„ Nem akarok egyedül lenni. Ma éjjel nem.” – gondolja Julie, és megáll a bárpultnál.
– Ideülhetek hozzád? – szólítja meg a férfit.
– Persze – felelte.
Julie leül, és ö is rendel egy italt. Tudja, hogy ez a szilveszter más lesz mint a többi. Halk koppanás a földön, szinte alig hallatszik. Egy jegygyűrű gurul valahol a szék lábánál…
Vége
TÁNC /pályázatra/
Megsejtettem?Nem,hanem tudtam,hisz szinte minden idegszálam érezte a bennem feltörő változást.
Mi történik velem? Hiszen csak egy csinos nő meghaparta a fülem¸ -na és? Mióta Lynn elhagyott hány de hány harapás,mennyi csók ,simogatás és mégsem éreztem ezt, amit ebben a pillanatban.Várni fogom,várok rá bármikor is végez ,mert ez az érzés számomra új és borzongatóan izgató.
Martin intett a pincérnek aki a asztala előtt haladt el és kért még egy dupla whiyskey-t. Gondolkodott,volt ideje………………tárgyilagosan zakatoltak belsejében a gondolatai.
Ki is vagyok én valójában?Ki ez a Martin Cz???Leéltem 40 évet,sármosnak mondanak,megjelenésem mindig kifogástalan.Autóim,házaim sokaságát már nem jegyzem.
Fiatal korom ellenére a bankszakmában a hátam mögött tudom „kegyetlen ragadozónak” tartanak.Ügyfeleim,munkatársaim,beosztottjaim mind tisztában vannak vele hogy nem jó ujjat húzni velem. Évekkel ezelőtt elvettem egy konkurens cég igazgatójának lányát Lynnt.Hamvas,naív álmodozó kislány volt, aki már három éve elhagyott.Engem a „nagy Martint”! Kiért?-egy senkiért!Egy íróasztalnál aszalódott könyvelőért. –Röhej..-
Ő szeret,figyel rám,kérdez ,észrevesz.-ez volt feleségem magyarázata.
Elengedtem,hiszen ezer nőt,szeretőt,asszonyt megkapok.Így is tettem,jöttek-mentek az ágyamban és az életemben számolatlan.Legtöbbjüknek reggel már a nevére sem emlékeztem.
Szüleimmel is megszakadt a jó viszonyom,mert kissé nehezményezték életmódomat.A barátokra,ha ugyan voltak, nem szántam időt.Suzie az egyetlen nő,akit hoszabb távon eltudok viselni magam mellett.Ő a kishugi, a 15 évvel fiatalabbb, ,a védtelen ,a jó ,a szófogadó ,a szülők álma. Őt óvom,tanulmányait finanszírozom és útját egyengetem.
Ki is vagyok én valójában??Az utóbbi években mi voltam?Ha külső szemmel nézném magam:egy karrierista, nagyképű,komisz,önző frátert látok magam előtt.Nőkön ,üzlettársakon gázoltam át, hogy nyerjek,én legyek a jobb-és mégjobb.Mit értem el vele?Kiégtem…Nincsen senkim,céltalanul és egyhangúan telnek napjaim.
S ez a nő Julie-Julia egy pillantás alatt megőrjített.Egyszerűsége,talpraesettsége a bája.Érzem jobban kell nekem mint egy jól sikerült üzleti szerződés.Kell!Akarom őt!!
Martin a következő pillanatban már tudta hogy ezek a szavak ennél a nőnél nem vezetnek sehová.Nem akarhat.csak kérhet,szerethet de nem birtokolhat.
Eközben Julie a bárpultnál mosogatott és gondolatai Martin körül forogtak.Rámosolygott,s a férfi őszintén visszamosolygott rá.
Rám mosolygott .Gyönyörű a szája,húsos és ívelt.Vajon a csókja milyen lehet?Őrjítő?Szenvedélyes?Huuu…….zsong a fejem,jólesően kavarognak az érzések bennem.
Ekkor hirtelen Julie a férfi mellett termett egy üveg pezsgővel kezében.
-Pár pillanat és éjfél van kedves.Szeretnék veled átlépni az újévbe, és átnyújtott egy pezsgőspoharat Martinnak.
A teremben lévő párok már fülhallgató nélkül ugyanarra a zenére és pillanatra vártak.
3- 2- 1 visszaszámlálás….pezsgősdugók röpködtek a teremben szerte-szét.Újabb év,rengeteg gondolat az emberek fejében.Fogadalmak amiket sohasem tartanak be ,ígéretek melyeket megszegnek majd.Martinnak viszont csak egy ember volt fontos ebben a pillanatban,a mellette pezsgőt töltő vörös kis nő.Mámorosan átkarolta és úgy ölelték egymást mintha ezer éves ismerősök lennének.Nem is tudták mikor ment el az a sok ember,mióta vannak egyedül a bárban.Odakinn az utcán már hajnalodott,lassan reggel lesz. Ők még mindig egymással szemben ülve beszélgetnek.Egymás kezét,arcát simogatva tudnak meg egyre többet és többet a másikról.Minden természetes eggyé állt össze.Haza menni a férfi lakásába,amely innentől fogva már kettejük otthona lesz.
Martin nem gondolta volna tegnap ilyenkor, hogy neki egy nő egy éjszakánál tovább kell.Olyan szavak jutottak eszébe melyeket már rég feledett.Örökké,szerelem,mindig,ne múljon……..
Hazasétáltak a hideg reggelen de egyikőjük sem fázott.A férfi lakásában ez a természetes egység tovább fokozódott.Ahogyan az ajtó becsukódott mögöttük megszűnt a külvilág.Úgy csókolták egymást mintha az életük múllott volna rajta.Majd Martin ölbe kapta kedvesét de a hálóba már nem értek be.Nem is akartak.A kandallóban még pislákolt egy kis meleg, az utolsó fahasáb kis fénye.Igen ennek itt kell megtörténnie, a kandalló előtti barátságos , bolyhos szőnyegen-gondolta a férfi.Nem az ágyamban ,ahol nők tucatjai ébredtek.Szeleburdi módon ide –oda kapkodva szabadították meg egymást ruháiktól.Csókok,simogatások áradata,majd a vágy mely mindkettejükből monumentális erővel tört elő. Szenvedélyes,heves,vad, de annál érzelemdúsabb szeretkezésük volt.-Szeretkezés- maga a szó zakatolt Martin fejében.Ízlelgette.Mennyivel másabb érzés még csak rágondolni is,hogy szeretkezett ezzel a csodás nővel.Nem egy következő strigula vagy egy gyors numera,nem szex,SZERETKEZÉS. Fenséges maga a szó is.Később mikor már csak egymás karjában pihentek, Julie szemei könnybe lábadtak.Egyikőjük sem akarta elhinni hogy ilyen megtörténet.Első látásra……első érintésre……..
Kifelé jövet a fürdőszobából felhívtam anyámékat,teljes szívemből Boldog Újévet kívántam nekik és megigértem hogy a következő hétvégén ellátogatok hozzájuk.A második hívásom Lynnek szólt.Nagyon meglepődött,de éreztem hangjában azt örömet, hogy végre tudunk emberi hangon beszélni ennyi év után.Gratuláltam a születendő gyermekükhöz is és megkönnyebülve tettem le a telefont.Évek haragjai,rossz érzései csitultak el bennem.Ami a legmeglepőbb volt, jól estek ezek az új gondolatok ,érzések nekem.
Egy nap ,24 óra,1440 perc és egy élet egy világ változhat meg .A reggeli morcos Martin aki csak nagy mérgesen hagyta magát a rikkancstól beerőszakolni a bárba, most egyszerre derűs,vidám,kiegyensúlyozott ember lett.Késztetést érzett arra, hogy repüljön, szárnyaljon.
Táncolni,táncolni szeretnék!!! Igen táncolni egy életen át Vele!!!!
Julie-hoz lépett aki éppen a haját fésülte.Átkarolta és lassan ütemesen mozogni kezdtek.A fésű a földre esett nem létezett számukra más csak ŐK.Zene nélküli tánc volt ez, amit csak együtt hallanak fülükben,és csak együtt éreznek minden porcikájukban.
Mindketten tudták hogy ez a TÁNC még nagyon- nagyon sokáig eltart, és rengeteg csodálatos szilvesztert fognak még áttáncolni!!!!!
Nem pályázat!
TÁNCOLTAM
Tíz emeletes ház előtt a padon két öregember ül. Itt szoktak találkozni minden vasárnap pihenés, társalgás céljából, leggyakrabban ebéd után, mikor a családok lepihennek fent a lakásokban a fáradságos heti tevékenység után.
Józsi 69 éves, a 2. sz. lépcsőház földszínten él az unokájával együtt. Misi 71 éves, a 6. sz. lépcsőház egy első emeleti garzon lakásban lakik. Ezen az emeleten lakik a lánya és családja is. A 3 unoka eléggé zajos, Bömböl a fültipró zene. Misi papát ez zavarni szokta, vasárnap délután inkább lesétál a fájós térdével a barátjához.. Ma is a padon már várja őt a társalgó társa. Józsi lejött ma elég hamar, mert nem akarta zavarni a fiatalokat otthon, ott van az unokájának a menyasszonya. “Hadd élvezzék az együttlétet! Nem akarok útjukban lenni”.
Józsi üdvözli a barátját:
– Szervusz Misikém, jól megvárattál! Nem szép tőled , barátocskám!
– Na ne mond, láttam az ablakból azt, hogy mikor érkeztél ide, és máris elindultam. Ezzel a fájós lábbal nem rohanhatok, na meg idősebb is vagyok nálad, bocsásd meg nekem a késést.
– Ne siránkozz, hamarosan táncolnod kell az legidősebb unokád esküvőjén.
– Hm, az még messze van, addig rendbe jön a térdem. És mi újság a te unokáddal? Nem házasodik még?
– Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy tegnap Zsuzsikával voltak táncolni.
Elhallgattak, egy darabig csendben ültek, figyelték a járókelőket, annak ellenére, hogy csak könnyen megszámlálható ősz hajszál van a fejükön, azért megnézik a fiatal csinos lányokat és a szemük is felcsillan időnként.
Emlegették gyakran a barátok az ifjú éveket, az izgalmas tánc órákat.
– Szép idők voltak, – megszólalt végül Misi, – mikor még táncolhattam Marikával párban. Nyugodjon békében!. 44 évet végigtáncoltam vele. Szép volt a házasságunk. Itt hagyott végleg.
– Ne könnyezz, mert én is szomorkodni fogok az én Ilonkám hiánya miatt. De ne keseregjünk. Amíg élünk, addig ne a bánat marja lelkünket. Menjünk el este a Műv. Központba, nézzük meg a táncversenyt.
– Rendben, csak előkerítem a sétabotomat.
A táncteremben
————————–
– Nézd Misi, milyen szépek a fiatalok, kár, hogy már nem táncolhatok, – sóvárgott Józsi. Egy fiatalember közbeszólt:
– A hosszú folyosón táncolhat mindenki, ott is szól a zene.
Az öreg fiúk észrevették kis idő múlva, hogy egy alacsony 60 év körüli mosolygós hölgy közeledik feléjük és leül a Józsi melletti szabad székre.
– Elnézést kérek, szeretném megkérdezni, hogy ön Sanyi nagypapája? – Józsi intett, hogy igen.
– Gondoltam, – folytatta a hölgy, – mert nagyon hasonlítanak egymásra. Sanyi nagyon jól táncol. Öröm nézni, mikor a Zsuzsika unokámmal száguldoznak a parkettán.
– Akkor magácska Zsuzsika nagymamája? – meglepődött Józsi.
– Úgy van. 10 évvel ezelőtt balesetben elveszítettem a bal lábam, a férjem ezt nem tudta elviselni, elhagyott. Csak később tudtam meg, hogy már évek óta viszonya volt a titkárnőjével. Szerencsére a lányom családja mellém állt. Mindenben segítettek. Nekik köszönhetem, hogy olyan protézist kaptam, hogy még táncba is vihetnek! – és rokonszenvesen mosolygott.
Józsi jó táncos volt. Ha zene érte a fülét, lábai mindig megmozdultak. Megszólalt:
– Tényleg? Akkor felkérhetem egy táncra?
Szünet volt a táncteremben. A folyóson pedig szólt a zene, néhány pár egymásba kapaszkodva lassacskán mozgott, talán nem is érzékelték, mi van körülöttük, csak egymást érezték. Egy táncos pár pedig széles és gyors léptekkel táncolt, mintha a tér csak az övéké lenne. Józsi és Márti (így hívták a hölgyet) a folyosó másik végébe mentek. Ott Józsi ismét részesült meglepetésben. A kedves fájós lábú barátja táncolt egy nagy darab asszonysággal, aki másfél fejjel magasabb volt nála. A súly különbséget ne is említsük!
Márti az új ismerősnek a vállára tette a kezét és a mű lábával igyekezett megtenni a tánclépéseket. Nehezebben ment, mint ahogy először gondolta, de lépkedett, összeszedte minden erejét és folytatta. Józsi fogta a derekát, vigyázott a partnerére, nehogy elessen. Még szólt a zene, ő is kezdett fáradni.
– Leülünk, igaz? – kérdezte.
Márta megkönnyebbült. Leültek és ezentúl csak egymásra fordítottak figyelmet. Sok mindenről tudtak egymásnak mesélni. Józsi észrevette, hogy Mártának kedves fiatalos mosolya van, a csengő hangjáról sem mondaná meg senki, hogy nem egy fiatal nő…
Józsi későn ért haza. Sanyi nyitott ajtót, mert az öregnél nem volt kulcs, csöngetnie kellett.
– Papi, hol voltál ilyen sokáig?
– Táncoltam, – felelte a papi mosolyogva.
Misinek is jót tett a mozgás. Térdfájásra már nem panaszkodott. A vasárnap délutáni társalgások a padon elmaradtak. Józsi és Márta ezután együtt tervezték a szórakozásukat. Misinek is volt más elfoglaltsága. Életükben komoly változás történt…
Akkor ez már a pályázat játék része, ugye? Ezt nyugodtan kommentálhatom 🙂 Köszönöm!
Két kis lakótelepi öreg… családban, mégis magányosan. S lám, a tánc új örömöket hozott nekik. Jobb, mint a tévé, az biztos!
Martin számára a szilveszter emlékezetes marad, számomra pedig ez az írás. Ezen az oldalon elolvasottak közül ez a novella tetszik nekem legjobban. Számomra új a téma is, hiába láttam hasonló jeleneteket a filmekben, de itt valahogy a lokál életének leírása közelebb hozott, és több érdekes momentum van, amelyeket előre nem lehetett kitalálni. A novella vége is fordulatos. Ki sejtené előre, hogy a Martinhoz csatlakozó lány a lokál tulajdonosa. A tánc is nagyon különös, és a végén váratlan a megoldás. Tényleg hasonló dolog megtörténhetett, vagy minden csak az író fantáziája? Mindenesetre az olvasás izgalmas!
Köszönöm, Majuli!
Anno én abban a hitben voltam, hogy az én “találmányom” ez a fajta tánc, aztán szembesítettek vele, hogy évekkel ezelőtt egy filmben már volt ilyen. Azóta tán többen is, csak én nem jártam moziban. De ettől függetlenül én is szeretem 🙂
Ez az éjszaka sem lesz más, mint a többi. Talán csak több lesz a vendég. Hiszen szilveszter éjjel van. Vagy éppen ezért lesz kevesebb. Hiszen ki ne ígérkezett volna már el szilveszterkor?
Julie-nak ezen az estén is dolgoznia kellett. Mint minden áldott estén. Remélte, ma este szórakozhat egy kicsit ő is. A bárpult mögött állva poharakat törölgetett. Kezei automatikusan mozogtak, nem figyelt sem a rongyra sem a poharakra, felvenni, pár törlés kint, pár törlés bent, majd a polcra helyezni. Ennyi. Nem igényel sok koncentrációt. Munkája közben még csak nem is a be-be sétáló vendégeket vagy a táncoló tömeget figyelte. Tekintete elveszett a fényekben, a színes kavalkádban. Julie most a gondolataival törődött.
Fél éve nyitotta meg ezt a helyet. Azóta nem volt otthon. Hiányzott a családja. Mondjuk nem a férje, aki többször is bántalmazta őt. Előle szökött a nagyvárosba, s nyitotta meg ezt a helyet. Fél éve. A fia hiányzott. Már 6 éves. Nemrég ünnepelte a születésnapját. Vajon mit gondolhat most róla? Egyik nap még anyu olvas fel neki lefekvés előtt, de másnap reggel egy búcsúlevél vagy egy reggeli puszi nélkül eltűnik. Írt búcsúlevelet, de nem merte a fiánál hagyni. Mégis hogy hangzik az, hogy ő már nem bírja elviselni az életet a férje oldalán és tér kell számára, de ne aggódjon a gyerek, nemsokára visszamegy érte anyu és újra együtt lesznek. Nemsokára. Mi számít soknak, s mi nem? Nem tudott erre választ adni. A fia nélkül eltöltött ünnepekre gondolt. A születésnapja, a karácsony, s most a szilveszter. Ezeket soha nem kapja vissza, s legszomorúbb az volt, hogy saját maga dobta el ezeket az örömöket. De tényleg nem bírta tovább. Az a sok sírással eltöltött óra, a kék-zöld foltok a karján, melyeket az alapozó sem fed el. Nem. Muszáj volt tennie valamit. A kisfiát is csak azért merte férjénél hagyni, mert jó apa volt. Rossz férj. De jó apa. Jobb nála a fiának.
Úgy tervezte, itt új életet kezd, nem gondol többet a múltra, s ha lesz új élete, amiben tisztességesen fel tudja nevelni a fiát, s harcolni tud a férjével, visszamegy. De nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz az újrakezdés, s hogy ez a bár ennyire nem vonzza a pénzes vendégeket. Már nem érdekelte a bár sorsa, nem érdekelte, hogy ha így folytatja el fog adósodni. Nem érdekelte a tánc sem. Pedig régen mennyire szerette. Innen jött a bár ötlete is. Most már mindegy. Minden mindegy. Elviselte volna a férje ütéseit, kétszer annyi pofont is, csak a fia mellett lehetett volna karácsonykor… és a szülinapján… bár mindig mellette lehetne, úgy, mint régen!
Julie-t ekkor egy férfi megjelenése zavarta meg gondolatmenetében. A férfi soha nem látott ámulattal a szemében közeledett a bárpult felé, majd megtorpant. A következő pillanatban pedig egy székre rogyott. Julie egyik pincére udvariasan odasétált hozzá és megszólította a férfit, aki döbbenetében meg sem hallotta a pincér szavait. Julie-ban érdeklődést ébresztett ez a férfi. Bárja valóban nem volt megszokott, sőt, igazán különcnek mondhatta magát, de még senkit nem látott ennyire megdöbbent és csodálkozó arccal bejönni a bárba.
A férfi pénzesnek tűnt. És szomorúnak. Julie-nak hirtelen új ötlete támadt. És megvolt az újévi fogadalma is: “Hazajutok a fiamhoz… bármi áron.”