|
Éjszaka nagy vihar volt. Zuhogott az eső, mintha dézsából ontanák. De reggelre felszárította az aszfaltot a szél, a fák leveleiről is lecsepegett a víz. Nyomait már semmi nem jelezte. Gabriella nagyot sóhajtott. Mégis felveheti a kedvenc ruháját a randira.
Először fog találkozni a fiúval. Az interneten ismerkedtek össze, még hónapokkal ezelőtt. Felületes, laza beszélgetéssel indult, mély, bensőséges rokonszenv alakult ki belőle. A fényképüket még az elején elküldték egymásnak, de a személyes találkozásra eddig valahogy nem volt igényük. Aztán Bálint elejtett egy megjegyzést, ami elindította a lavinát. Az eredmény? Ma délben találkozni fognak! Bálint meghívta ebédre egy jónevű étterembe. Először vissza akarta utasítani, de aztán meggondolta magát. Úgysem jut el oda máskor!
Izgatottan készülődött a találkozóra. Reggel elment fodrászhoz, felfrissítette a hajszínét, kicsit vágatott a végéből, hogy ne legyen szálkás. Kozmetikusra szerencséjére nem volt szüksége, hamvas, finom arcbőrt örökölt az édesanyjától. Sötétbarna szemeit hosszú pillák keretezték, nem kellett festékkel rásegítenie. Napsárga nyári ruhát készített elő, tudta, hogy jól áll neki. Sőt, kifejezetten csinos benne. Az anyaga puha pamut volt, kényelmes, és kellemes viselet. A nyaka diszkréten kivágott, azért is szerette, mert nem kellett alá feltétlenül melltartót vennie. Mellei feszesek voltak, járás közben lágyan ringtak, melltartót csak dekorációnak igényeltek.
Felöltözött, szórt magára egy csepp drága parfümöt, és elindult. Boldog várakozással, lelkében dalolva haladt az étterem felé.
Bálint percek óta ácsorgott az étterem kapujában. Felkapott hely volt, egyetlen hibája talán csak annyi, hogy roppant forgalmas útkereszteződésben állt. T alakú kereszteződés, még szerencse, hogy a főkapu nem a főútvonalra nyílt, hanem a mellékutcára. Persze, egy ekkora városban a mellékutca csak a KRESZ szempontjából mellék, valójában itt is dübörögtek az autók.
Csak állt a sarkon, nem tudta, a lány melyik irányból fog jönni. Néha kinézett a tőle jobbra levő főútra, de aztán visszasétált a bejárathoz. Gabriella végül szemközt bukkant fel. Megállt a piros lámpánál, és vidáman átintegetett Bálintnak. Ő visszaintett, de mást nem tehetett, mint gyönyörködött a látványban. Várták, hogy a lámpa zöldre váltson.
Hirtelen felbőgött egy motor. Bálint balra fordította a fejét, látta, egy kamion igyekszik elérni a kereszteződést, mielőtt pirosat kapna. A kocsi jobbra indexelt, hogy kifordul a főútra. Visszanézett Gabriellára, egy mosollyal türelemre intette.
A lány is a kamiont figyelte, ahogy nagy sebességgel közeledik, neki jobbról. Már sárga volt a lámpa, de jól beletaposott a gázba, és kanyarodott… Mindjárt megyek! – üzente a pillantása Bálintnak.
A lány ott állt a napsütötte utcán, sárga ruháján, aranyhaján elcsúsztak a sugarak. Szemei boldogságtól fénylettek, a fiú sejtette, hogy az övé is hasonló lehet. Csak egy másodperc volt, amíg a két ragyogó szempár összekapcsolódását megszakította a sárga ponyvás kamion elsuhanó tömege…
A lány még mindig ott állt a napsütötte utcán, sárga ruhájából csöpögött a víz, aranyhaja csapzottan lógott a képébe. Arcán csillogtak a cseppek, Bálint nem tudta megállapítani, víz, vagy könnyek. Karjait meglepetten tárta szét, ahogy hitetlenül végignézett magán. Nem tudta eldönteni: sírjon, hogy mivé lett a várva várt találkozás, vagy nevessen. Ha elképzelte, ahogy ott áll, megfürödve, a szikrázó napsütésben egyedül ázottan, ujjai hegyén kapaszkodó vízcseppekkel, győzött a jókedv.
Bálint gyönyörködött a látványban. A napsárga ruha rátapadt a lány testére, a beszívott nedvességtől szinte teljesen átlátszóvá vált, megmutatott mindent. A gyönyörű formákat, a minimális fehérneműt. Gyorsan átszaladt a zebrán, pedig már villogott a zöld, menet közben bújt ki az ingéből. Nem kell mindenkinek látnia azt, ami talán az övé lesz hamarosan. Mert ahogy elnézte Gabriella nevető szemeit, tudta, hogy ez a lány kell neki. Igen, pont egy ilyen nőre van szüksége, aki egy ilyen képtelen helyzetet képes humorosan felfogni.
Ráterítette az ingét, és egyben át is ölelte. Ő is elmosolyodott, és csak annyit kérdezett:
– Hozzád, vagy hozzám?
Éjszaka nagy vihar volt. Zuhogott az eső, mintha dézsából ontanák. De reggelre felszárította az aszfaltot a szél, a fák leveleiről is lecsepegett a víz. Nyomait már semmi nem jelezte, kivéve a kamion sárga ponyvatetején összegyűlt kádnyi esővizet.
|
Az internet.
Felfoghatatlanul óriási. Mintha az egész világ a monitorodon kopogtatna – az rengeteg információ, hír, érdekesség. Mindezek közt jelentéktelennek tűnhet egy chat beszélgetés, hiszen egy időben emberek milliói társalognak különböző programok segítségével. Magányos felnőttek vagy épp unatkozó fiatalok, egyre megy, mindenki társaságot keres. Az ember társas lény… Utálom, hogy ez igaz.
Megrázom a fejem, aztán újra a könyvembe pillantok. Már egy órája ülök a nappaliban, s a kezemben tartott könyvre próbálok koncentrálni, de nem sikerül. Hiába olvasom el a szavakat újra és újra, a fejemben nem állnak mondatokká, elveszek a részletekben.
Zavarod a gondolataimat.
Hamarosan feladom az próbálkozást, feltápászkodom, és a konyha felé veszem az irányt. Főzök magamnak egy erős kávét, azt remélve, hogy az majd segít rendbe tenni a gondolataimat – pedig tudom, hogy semmi nem segít.
Nagyot sóhajtok; megint rám tört a hiányod. Szinte már fizikailag fáj – mintha valaki egyesével próbálná kitépni a helyéről a bordáimat.
Miközben a kávémra várok ledobom magam az egyik székre, és körbepillantok; apró, de világos és jól felszerelt konyhám van. Emlékszem, mennyire tetszett neked, amikor először láttál a tűzhely körül szerencsétlenkedni; azt ígérted, hogy megtanítasz főzni. Halványan elmosolyodom, tudom, hogy betartottad volna az ígéretedet, csak hát nem úgy alakultak a dolgaink…
Gabriellának el kellett költöznie. Már hónapok óta randizgattunk, amikor a főnöke hatalmas ajánlatott tett neki – ki költözhet Amerikába! Egy teljes évig állást biztosítanak neki egy amerikai cégnél. Az itthoni fizetése tripláját ajánlották, feleannyi munkáért, ő mégis hezitált.
– Mindig szerettem volna Amerikába költözni egy időre, de most… – fintorodott el, mikor előállt az új lehetőséggel. – Olyan messze van…
Elszorult a torkom, így csak egy biccentéssel jeleztem, hogy értem.
– Mit gondolsz, Bálint? Elfogadjam?
Legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy „Ne! Maradj itt, velem!”, de ehelyett csak újabb bólintással válaszoltam.
– Miért?
– El akarsz menni – nyögtem ki, mintegy ténymegállapítást.
Gabirella habozott, aztán lesütötte a szemét.
– Tényleg jó lenne… – ismerte be végül.
Ennyi elég volt számomra. Mielőtt elment folyamatosan találkozgattunk; ezerszer gondolta meg magát, félt elindulni, félt a háta mögött hagyni mindent, az egész eddigi életét. Mégsem hagytam, hogy eltántorodjon a tervétől, újra és újra rábeszéltem a költözésre – tudtam, hogy igazából ezt akarja, és ez lesz a legjobb számára.
De azt is tudtam, hogy ezzel kettőnk kapcsolatának vége. Ezzel mindketten tisztában voltunk; hiába szeretem, és hiába szeret ő is, ha egy óceán áll közénk.
Persze, ott az internet, mikrofon, webcamera, és máris olyan, mintha itt lenne – de mit ér az egész, ha nem érinthetem meg? Minél többször látom, annál inkább fájna a szívem…
Így hát megbeszéltük, hogy nem beszélünk. Szép kis paradoxon, nem?
Nem tudom, hány ember értene ezzel egyet – hiszen a távkapcsolat túlélhető, a szerelem csodákra képes. A tündérmesékben nyilván, csakhogy ez a valóság. Egy év alatt mindkettőnkkel rengeteg dolog történhet – ha nem találkozunk, a kapcsolatunk ellaposodhat, ami megmérgezné a közös emlékeket, s ezek után talán mindketten nyugodt szívvel keresnénk vigasztalólag valaki más karjaiban.
Így legalább szép véget ért a történetünk. A távolság választott el egymástól, nem az elkeseredettség…
Halvány vigasz – gondoltam elfintorodva, miközben egy csészébe öntöttem az időközben elkészült kávét.
Kíváncsi lennék, Gabriella gondol-e még rám. Nyilván rengeteg új dologgal találkozik Amerikában, új munkahely, új emberek. Biztos könnyen megy neki a beilleszkedés, annyira könnyed lány…
Ezen elmélkedve visszatelepedtem a nappaliba – bár már nem próbálkoztam tovább a könyvolvasással, inkább bekapcsoltam a laptopomat. Egy fontos e-mailt vártam az egyik ügyfelemtől – építészmérnökként általában mindig dugig volt a postafiókom, különböző épületek bescannelt tervrajzával. Most is legalább tíz percig bámultam a monitort, pedig csak egyetlenegy e-mailt kaptam előző este.
Beérkező levelek: (1)
Felado: Gabriella Horvat – téma: hazamegyek!
Találkozás
Az első esős találkozást nagyon sok követte még. Eljött a házasság is. Mivel mindketten szerették a társaságot, barátokat, egyikük sem felejtette el a régieket. Szép ősz volt. A meteorológia további szép napos időt ígért. Elhatározták, hogy elhívják Zsófit a párjával. Zsófi, Gabriella iskolatársa volt a főiskolán. Zoli pedig más városban élt. Ennyit tudtak róla. Voltak az ő lakodalmukon is. Ők azonban messzire kerültek az ország nyugati részére. E-Mailt írtak nekik és meghívták a hétvégére. Zsófiék el is fogadták. De megkérdezték, hogy a kutyust elhozhatják- e magukkal. Igent mondtak. Ott volt a kert, a kutya nem zavart senkit. Gabiék nagy örömmel várták őket. A délutánt bográcsozással töltötték. Volt idő a mesélésre, a történetekre.
– Úgy örülök, hogy itt vagytok! Sajnálom, hogy az esküvőtök előtt keveset tudtunk beszélni. Ti tudjátok a mi ismeretségünk történetét. Internet, egy esős napi találkozás, nagy szerelem. Azonban én és Bálint sokszor beszélgettünk, hogy Ti hogy ismerkedtetek meg egymással. – mondta egy szuszra Zsófi –
– Most egy nagy újdonságot mondok! Mi is interneten ismerkedtünk meg.
A kutya szépen lefeküdt Zsófi mellé. Zsófi simogatni kezdte. Látszott, mennyire szereti az állatot. Zoli szeretettel nézett Zsófira és így szólt:
– Tudod, megbeszéltük, engem is kell szeretned!
Gabi és Bálint kicsit értetlenül néztek. Ezt Zoliék észrevették. Zsófi ezt mondta:
– Hogy mindent tisztán lássatok, elmesélem a találkozásunkat és Zoli megjegyzését a kutyáról.
Bele is kezdett.
– December elején két éve elég beteg voltam. Mérgeskedtem is, hogy közeledik Télapó nem tudok a csoporttársaimnak kis ajándékot venni. Elgondoltam, hogy az Interneten rendelek. Mivel unatkoztam is rákattintottam a sokak által beszélt Chatre. Megragadta egy nagyon szép Nicknév a tekintetem. Alig hogy olvastam, ez a név rám írt. Mi is beszélgetni kezdtünk. Az első találkozásra pont egy olyan nap került sor, amikor nagyon nagy hó esett. Szinte úgy tűnt, hogy Zoli autóval el sem tud indulni.
– De már annyira szerettünk volna találkozni – folytatta Zoli – hogy nem bántam lesz, ami lesz, elindulok. Már éppen indulni akartam, amikor megszólalt a telefon.
Megint Zsófi vette át a szót:
– Hát igen. Én telefonáltam, mert nagyon nagy baj történt. Reggelre elhunyt a szeretett kutyusom. Gondoltam ennyi rosszból kutya elvesztése, nagy hóesés, sok jó nem jöhet ki. Ezért le akartam mondani a találkozást,meg azért is mert a szemem tiszta piros volt a sok sírástól.
– De én nem hagytam ezt. – emlékezett vissza Zoli- Hallottam, hogy Zsófi sír és megkérdeztem tőle az okát. Először azt hittem, nem akar velem találkozni és a könnyek segítségével, akarja ezt a tudtomra hozni. Ismertem már annyira, hogy megkedveltük egymást, itt más a sírás oka. Sietve megkérdeztem mi a baj. Akkor tudtam meg, hogy a kutyusa elment. Sajnáltam, mert én is szeretem az állatokat. Eszembe jutott, hogy a szomszéd néniék kínáltak nekem kutyust. Akkor még nem kellett, de a hír hallatára átszaladtam hozzájuk. Érthetetlenül néztek rám mikor kértem tőlük az állatot, de megkaptam. Örömmel indultam most már a kutyussal Zsófihoz.
Innen megint Zsófi mesélt tovább:
– Kimentem a megbeszélt időpontra és a megbeszélt helyre. Megállapodtunk abban, mivel csak képről ismertük egymást, Zoli majd az autója mellett áll. S így én oda- megyek, mert azért a képről már nagyjából következtetni tudtam rá is. Csalódottan vettem észre, hogy nincs ott. Azonban ahogy nézelődtem egy kiskutyát láttam meg. Amint észrevett rögtön hozzám szaladt. Fel is vettem. Örültem is, hogy találtam egyet, de féltem is hátha ez más kutyája. Ekkor észrevettem, hogy az autóból kiszállt Zoli. Odajött hozzám. S így szólt: „Szia Zsófi! Ezt a kutyát én hoztam neked. Mikor láttam, hogy közeledsz, csak akkor tettem ki. Ez a kutya a tiéd. Szeressed ezt is, de engem azért jobban!” Hirtelen nem tudtam, minek örülök jobban a kutyusnak vagy Zolinak. Mindenesetre sírni kezdtem. Sírva köszöntem meg azt hogy, eljött és kutyát is hozott. Ilyen sírós lányként ismert meg.
– Igen!- mondta Zoli- sírt mikor személyesen megismertem, de azóta tudom, hogy egy nagyon kedves vidám lány. Csak egy a baj, a kutyát jobban szereti, mint engem.
Gabi és Bálint azonban megérezte, hogy Zsófi szereti a kutyát, de Zolit jobban. Az ismeretség elmesélése után vidáman megebédeltek tele voltak beszéddel, de a kutyáról sem feledkeztek meg, azzal is játszottak.
Kedves Eliza!
Nagyon tetszennek a Novellái és amikor láttam,hogy pályázatot hírdet, gondoltam, megpróbálok én is írni egy hasonlót.
Én a szereplő sorsát írtam tovább, egy újabb találkozással. Remélem tetszeni fog.
Köszönöm a lehetőséget.
Találkozás
Szombat reggel volt, az utcán nyomokban látható volt az esti eső jele, mint 3 évvel ezelőtt mikor Gabriella és Bálint találkoztak. Már csak 1 hét volt az esküvőig. Gabriella az esti leánybúcsújára készülődött és azon gondolkozott, hogy vajon egy régi barátnője Kata is el fog e jönni, akivel régóta nem beszéltek és a mai napig nem derült ki, hogy mi ennek az oka, Gabriella elfogadta a tényt, de most hogy nagy esemény előtt állt szerette volna, ha ennek Kata is részese lenne. Niki, aki vállalta a barátnők meghívását és az egész leánybúcsú szervezését természetesen Katát is meghívta már hónapokkal ezelőtt, de már akkor megkapta a nemleges választ, amit persze Gabriellának egy szóval sem említett.
Közeledett az este, Gabriella egyedül készült hisz Bálint már 2 napja elutazott a legénybúcsújára. A terv az volt, hogy Gabriellának este 7 kor kellett megjelennie a Rainbow nevezetű szórakozóhelyen. Elég izgatott volt az este miatt, hogy hogyan is fog sikerülni és milyen ördögi tervekkel, játékokkal fognak elődrukkolni a barátnői. Izgatottságát néha furcsa érzés váltotta fel és Katára gondolt, hogy mikor iskolások voltak, már akkor megbeszélték, hogy milyen őrültségeket fognak egymás leánybúcsúján elkövetni és már akkor nagyokat nevettek rajta, de most ez valahogy annyira távolinak tűnt, mintha nem is lett volna. Gabriella belenézett a tükörbe, megigazította a sminkjét, boldog volt, arca ragyogott.
– Kész vagyok, akkor indulhat az este! – mondta Gabriella és már indult is, hogy időben odaérjen. Az útón odafele sok minden kavargott a fejében és egyre jobban izgult. Mikor megérkezett a lányok már ott várták őt egy nagy, szépen feldíszített asztalnál. Hatalmas tapssal fogadták és ujjongással, ami a többi vendég számára elsőre talán zavaróan hatott, de mikor látták, hogy egy leánybúcsú veszi lassan kezdetét csak mosolyogtak. Gabriella gyorsan végignézett az arcokon. Igen, mind itt vannak, akik fontosak a számára és ott voltak élete nagy részében, persze kivéve Katát, hogy is gondolhatta, hogy itt lesz hisz annyi éven át nem beszéltek akkor, pont egy ilyen eseményre jönne el, mintha mi se történt volna. Leült az asztalhoz és az este kezdetét vette. Sorra rendelték a tequilát és a különböző rövid italokat, amely az egyik játék részeként szolgált, melyben Gabriellának Bálinttal kapcsolatban kellett kérdésekre válaszolni, és amit helytelenül tudott, rögtön innia kellett. A kérdések végére már nem a nem tudás miatt nem voltak helyesek a válaszok, de az este még nagyon az elején volt és a lányok nagyon jól érezték magukat. A szórakozóhelyen énekelni is lehetett, ami természetesen kihagyhatatlan egy leánybúcsún. Gabriellának kellett először felmennie a színpadra, eleinte kicsit kényelmetlenül érezte magát, de aztán nagyon belelendült az éneklésbe, miután a többiek is csatlakoztak hozzá és együtt énekeltek, nagyokat nevettek, táncoltak. Niki, aki minden részletet pontosan megtervezett odaszólt Gabriellának, hogy lassan indulnak tovább egy másik helyre, de nem várt kérdést kapott cserébe.
– Megmondta, hogy miért nem jön el? – Niki tudta, hogy Katára gondol, de nem gondolta, hogy az este közepe felé ez még kérdés lesz, hiszen annyira jól érezték magukat.
– Nem, nem mondott semmit, csak annyit, hogy nem hiszi, hogy el tud jönni, de üzeni, hogy érezzük jól magunkat! – Gabriella nem teljesen erre a válaszra várt, de elmosolyodott és csak annyit mondott:
– Biztos megvan az oka!
A buli folytatódott, de Niki érezte, hogy Gabriella a szíve mélyén nagyon is reménykedett, hogy Kata eljön és ez egy jó alkalom lesz a nagy találkozásra, de nem így lett és Niki egyre erősebb dühöt érzett Kata iránt, hogy nem jött el. Megkereste táskájában a telefonját és nem bántó, de célzó jellegű üzenetet küldött Katának. ,,Örök életedben bánni fogod, hogy kihagytad ezt a napot, több ilyen nem lesz!” A válasz szinte azonnal érkezett. ,,Már úton vagyok.” Niki izgatott lett és tudta, hogy ez egy nagy pillanat lesz, ezért próbálta leplezni izgatottságát és azon gondolkozott, hogy mi lenne a leghatásosabb belépő Kata számára. A lányok továbbra is felhőtlenül szórakoztak, és tudták lassan indulnak tovább az éjszakba. Niki odasietett Gabriellához és kérte, hogy menjen el vele a mosdóba. Gabriellán már nyoma se volt az azelőtti szomorúságnak, és Niki ennek örült, de félt is, mert nem tudta, hogy most, hogy a kérdést letudták Katáról, mit fogsz szólni Gabriella, ha egyszer csak megjelenik. Gabriella, míg várt a haját igazította, ami elég csapzott lett az elmúlt órákban, eközben ismerős dal hallatszódott be a mosdóba.
– Siess, ez az egyik kedvenc számom, úristen de rég hallottam! – mondta Gabriella. Ahogy siettek a tánctér felé, a hang is egyre ismerősebb lett, és mikor odaértek Gabriella meglátta ki is énekli a régi számot, és eszébe jutott, ahogy együtt énekelték majdnem minden héten, együtt álmodoztak és rájött nem is volt annyira régen, és igen, Kata állt ott és Gabriellának énekelt. A szám végén Kata nagy tapsot kapott, de ez nem érdekelte, csak Gabriella arcát fürkészte, vajon örül e neki, hogy mégis eljött. Gabriella nem tapsolt csak kitárta a karját Kata felé, és Kata azonnal odasietett hozzá, hogy megölelhesse. A lányok tapsoltak és sikítoztak, mintha senki más nem lenne ott csak ők. Nem kellett semmit mondaniuk egymásnak, Gabriella örült, hogy Kata ott van vele, és mindenki ott van vele, aki számít, ezen a estén.
Az este további részét egy tóparti szórakozóhelyen folytatták, már hajnalodott, mikor az eső újra elkezdett csepegni, de Gabriella kedvét már semmi nem tudta elrontani, összeölelkeztek mindannyian és eső alatt táncoltak tovább.
Szia Eliza!
Meghoztam a harmadik pályázati munkát is. Sokaknál olvastam ennél a novellánál, hogy saját történetet hoztak. Az enyém nem az. Csak a fejecskémben történt meg 🙂 . Remélem így is szívesen fogadod.
Találkozás
Erika gyors léptekkel haladt végig az utcán. Menet közben kereste elő a kapukulcsot. Általában nem sietett ennyire, de ma kedd volt, a levélváltás napja. És tudta Zoltán levele ma is a postaládában várja, hogy kivegye és elolvassa. Pontosan fél éve „ismerte” meg, drága nagymamája halála után. A nagyi már régóta betegeskedett, ezért levelezés útján tartotta a kapcsolatot régi és új barátaival. Újakból pedig egyre több volt neki. A temetés után Erika elővette a címjegyzéket és mindenkinek írt egy rövid, de kedves hangvételű levelet. Szinte mindenkitől kapott választ, és néhányukkal továbbra is tartotta a kapcsolatot. Az egyikőjük éppen Zoltán volt, aki hasonló módon került ismeretségbe Erika nagymamájával. A levélváltások egyre sűrűsödtek köztük, minden másnap érkezett és indult levél. Bár sohasem látta a férfit, úgy érezte, mintha egész eddigi életének része lett volna.
Ahogy belépett a kapun, és a levélszekrényre nézett, már meg is látta a jellegzetes világoskék boríték sarkát. Kivette a levelet, volt mögötte még néhány számla és persze tucatnyi szórólap is. Az egészet a táskája tetejére dobta, és elindult felfelé a lépcsőn. Mehetett volna lifttel is, de olyan izgatott volt, hogy nem volt türelme várakozni. Zoltán az előző levelében személyes találkozót kért tőle, és ő igennel válaszolt. Ebben van a találkozó helye és ideje. Cipője hangosan kopogott a márványlépcsőn, szinte táncolt felfelé. Nem volt már fiatal, de mozgása és alakja megőrizte régi kislányos báját. Azok a szomszédok, akik most kinéztek a folyosóra egy fiatal lányt láthattak könnyű nyári ruhában, magas sarkúban ellibbenni az ajtajuk előtt. Marika néni a négyes lakásból még utána is szólt, hogy egy komoly középkorú hölgyhöz méltatlan ez a viselkedés. De ma ez sem zavarta. Marika néni úgyis mindig mindenbe beleszól.
A lakásba lépve a dohányzóasztalra tette a leveleket, bekapcsolta a kávéfőzőt. Amíg a kávé lefőtt, erőt vett magán hogy ne bontsa ki a levelet. Helyette meglocsolta azt a néhány virágot, amelyik túlélte a szoba sötétségét. Megetette a macskát, ledobta a cipőjét az előszobába. A kávéfőző sípolására kiment az aprócska konyhába, bögrét vett elő, elkészítette az italát. A kanapéra kuporodva először is átnézte a frissen érkezett számlákat, átválogatta a hirdetési újságokat. Mikor végzett, kezében a kék borítékkal kényelmesen bekuporodott a párnák közé, felkapcsolta a kislámpát, hogy jobban lásson, és elkezdte szép nyugodtan, megfontoltan szétnyitni a levelet. A levél rövid volt, de annál több örömöt okozott.
Drága Erika!
Boldogsággal tölt el, hogy elfogadtad a meghívásomat. Olyan régóta terveztem már, hogy megkérdezlek, de sose volt hozzá bátorságom. Ha nem bánod én utazok hozzád. Nem akarom, hogy egy vacsora kedvéért te vonatozz órákat. És persze nyugodt szívvel nem is tudnálak hazaengedni. Sajnos pénteken tovább kell dolgoznom, mint terveztem, ezért szombat délután érkezek. Remélem neked is megfelel a szombati nap. Már lefoglaltam egy szobát a vasútállomás melletti hotelben. Estére pedig asztalt is foglaltam a sétálóutca egyik éttermében. Találkozhatnánk a szálloda előtt. Könnyen meg fogsz ismerni a kezemben lévő kék borítékról és a kedvenc rózsádról. Várom mielőbbi válaszod, és a szombat estét, hogy végre szemtől-szemben állhassak veled.
Zoltán
Erika pár pillanatig angyali mosollyal nézte a férfi sorait, majd felállt és az éjjeliszekrényhez sétált. Kivett belőle egy levélpapírt, a szokásos sárga borítékot, a kedvenc tollát, és visszaült a kanapéra, hogy megírja a válaszlevelet. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de naptárában szerencsére semmilyen program nem volt beírva arra az estére. Sokáig merengett a válaszon. Önkéntelenül kezdte simogatni a cica puha bundáját. Olyan régóta nem randevúzott már senkivel. Két rosszul végződött házassággal a háta mögött, nem keresett kapcsolatot. Pedig olyan meseszerűen indult mindkettő. És most mégis egyedül tölti az estéit. Végül kezébe vette a tollat, és elkezdte megfogalmazni a válaszát. Mikor befejezte, gyorsan a borítékba hajtogatta a levélpapírt, és úgy ahogy volt, papucsban sietett le a postaládához, hogy a levél minél előbb a címzetthez érjen.
A hét hátralévő napjait csendes izgalomban töltötte. Még kollégái is észrevették rajta hogy megváltozott, és ugratni kezdték, biztosan udvarló van a dologban. Erika ilyenkor elpirult, de sietve kikérte magának a feltételezést. Még élcelődött is, hogy kinek kellene ő negyvenöt évesen. Esténként gondolataiba merülve üldögélt a kanapén.
Szombat reggel korán ébredt. Igyekezett nyugodtan végezni napi teendőit, de gondolatai minduntalan elkalandoztak. Ebéd után ráérős sétára indult a közeli parkba, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét. A park felé ment elhaladt egy fodrászszalon előtt. Hírtelen ötlettől vezérelve belépett. Alig egy óra múlva teljesen új frizurával, megerősödött önbizalommal lépett ki az ajtón. Hazaérve belebújt az előre odakészített virágos nyári ruhába. Még tavaly vette, de azóta se volt alkalma viselni. Kényelmes magas sarkú szandált húzott. Miközben a bejárati ajtót zárta egy pillanatra újra elbizonytalanodott. Felmerült benne a gondolat, hogy el sem megy a megbeszélt találkozóra. De a pillanat elmúlt és Erika útnak indult. Kezében a sárga borítékkal gyors tempóban haladt a megbeszélt találkozóhely felé. Már csak egy utcányira volt a szállodától, mikor a túloldalon észrevette Zoltánt. Könnyen felismerte a kezében tartott kék borítékról. Háttal állt neki, épp egy szál sárga rózsát emelt ki a virágbolt egyik vázájából.
Elmosolyodott, és éppen elindult volna át az úton, mikor a férfi megfordult, és akaratlanul is a szemébe nézett. Erika leejtette a borítékot és tágra nyílt szemekkel meredt az oly ismerős arcra. Ugyanebben a pillanatban hullott az út padkájára a frissen vásárolt virág is. A férfi körülnézés nélkül gyalogolt át az úttesten. Erika csak ennyit bírt kinyögni az előtte álló férfinak: – Mikor is?
-Pontosan huszonöt éve, a válásunk napján.
Egy kicsit megkésve,de elküldöm. 🙂
Internet szerelem
Tizenegy évi házasság után elváltam, és hazaköltöztem a szüleimhez. Nem dolgozom, mivel le vagyok százalékolva, de mindig is szerettem Iskolába járni, ezért beiratkoztam a Szociális asszisztensképzésre. Nagyon jó osztályba kerültem, sok barátot szereztem. Kapcsolatot nem nagyon kerestem, mert úgy éreztem, most nincs rá szükségem. Internetem nem volt, de azért gondolkoztam rajta, hogy jó lenne. Laptopom volt, ezért január elején be is kötettem. Barátokat, volt osztálytársakat, ismerősöket kerestem. Az egyik nap azt mondta az egyik osztálytáram, nem jó egyedül lenni, kéne ismerkednem, ezért lépjek be egy társkeresőbe.
Én! – mondtam. – Olyan nincs, hogy én belépjek! Egy leszázalékolt, molett, elvált asszony kinek kellene?
Hónapok teltek el, én még mindig egyedül voltam, az osztálytársam meg nem hagyott békén. Aztán beadtam a derekam. Hazamentem a Suliból, bekapcsoltam a gépet, és beléptem két társkeresőbe. Az adatlapot persze úgy töltöttem ki, hogy nem mindenre válaszoltam. Egy fényképet is beraktam, de csak az arcom volt rajta. Ez május elején volt. Mindennap izgalommal telve kapcsoltam be a gépet. Az első nem az volt, hogy megnézzem az üzeneteimet, hanem rögtön a Társkeresőbe mentem. Nem sokan voltak rám kíváncsiak, három férfi volt, aki többször megnézett, de nem írtak. Csak néztek, néztek, de semmi. Meguntam, de jött egy új látogatóm, május 18-a volt, amikor megnézett, utána három napig semmi, a negyedik napon megint bekukkantott. Ekkor azt mondtam, holnap lesz az utolsó nap, hogy belépek a Társkeresőbe, és ha nem ír senki, törlöm magam. Eljött a másnap, bekapcsoltam a gépet, erre egy levél várt rám. Hírtelen olyan izgatott lettem, a fele levelet nem is értettem. Néztem a fényképét, tetszett, csak egy baj volt, Budapesten lakik, ami Miskolchoz egy kicsit messze van, meg nem is nagyon szeretem Pestet. Szomorú lettem, de úgy döntöttem válaszolok.
Este már telefonon beszélgettünk, több mint egy órát, gondoltam szegénynek nagy lesz a telefonszámlája. Ettől a naptól kezdve mindennap beszélgettünk. Nagyon jól éreztem magam, ismét eljött az az időszak számomra, hogy boldog vagyok, és van miért élnem. Egy hét után találkozót beszéltünk meg, június 1.-én Miskolcon. A randi előtt nagyon sokat gondolkoztam, talán úgy néz ki, mint a képen, lehet, hogy alacsonyabb nálam? Nyugtattam magam. Amikor beérkezett a vonat, és láttam leszállni, egy nagy kő esett le a szívemről. Megnyugodtam. Egész nap együtt voltunk, sétáltunk, beszélgettünk, és egy nagyon fontos dolog: átölelt, amit már régen nem kaptam. Két év egyedüllét után nagyon jól esett. Este elbúcsúztunk, de megbeszéltük, hogy a következő hétvégét én fogom nála tölteni. Madarat lehetett volna velem fogatni, olyan boldog voltam. Eltelt egy hét, persze mindennap beszéltünk. Szombaton elköszöntem a szüleimtől. Apukám viccesen azt mondta: – Este tízre itthon legyél!
Mondtam ne idegeskedjenek, tudok magamra vigyázni, majd vasárnap este hazajövök. Ebből se lett semmi, mert ottmaradtam. Harminchat évesen jöttem rá arra, hogy idáig nem tudtam, milyen az igaz szerelem. Lassan négy éve együtt vagyunk, nagyon jól érzem magam. Sokat szoktam a volt osztálytársamra gondolni, ha ő békén hagy, nem zaklat azzal, hogy interneten keressem meg a kedvesem, akkor nem itt tartanánk. Most már Budapestet is szeretem, mert egy igaz szerelmet adott nekem.
Pályázatra szántad, vagy csak úgy? 🙂
A pályázatra szántam,ha megfelel.
OK, csak megzavart az a “kicsit megkésve” ott az elején 😀
🙂
Kedves Eliza!
Tehát pályázaton kívül küldöm a novellát, amely pontosan 11479 karakter lett, és amelyet ez a történet ihletett. A megörökített esemény a mai napig nem veszített fényéből és varázsából. Köszönöm a beküldési lehetőséget.
Boldogság, gyere haza!
Gréti izgatottan készülődött, és meglepetten tapasztalta, hogy annak idején élete első randija sem hozta így lázba, mint ez a mostani találkozó.
Hát hogyne! Hiszen a férfival, akit hamarosan a valóságban is látni fog majd, három hete, az interneten ismerkedett össze egy társkereső oldalon…
Izgatott volt tehát, ami talán érthető is egy ilyen helyzetben, ugyanakkor némi kétely is gyötörte azok után, hogy egy korábbi próbálkozásának köszönhetően egyszer már alaposan megégette magát. De hát mit tegyen? Hagyjon fel a további ismerkedéssel és keresgéléssel csak azért, mert elsőre éppen egy kalandor karjaiba futott bele? Vagy azért, mert az édesanyja még két évvel a válása után sem tudja elfogadni, hogy ő ilyen módon szeretne társra találni? Éppen elégszer hallotta már tőle, hogy az interneten csak a komolytalan emberek és a szélhámosok ismerkednek, inkább a valóságban keressen magának valakit.
De hát hol is? Talán az utcán szólítsa le az első szembe jövő férfit, akit szimpatikusnak talál? Ehhez ő nem elég bátor és nem is elég belevaló. Különben is, középkorú nő ilyent már csak illendőségből sem tenne. Ő meg egyébként sem…
Vagy járjon bulikba, szórakozóhelyekre, hogy hátha ott majd egyszer csak belebotlik a nagy Ő-be? Ehhez meg még annyira sincs kedve, különösen, ha az anyagi vonzatát is figyelembe vesszük. Így tehát marad az internet, hiszen ma már mindenki ott ismerkedik, legfeljebb a kedves mamának nem kell erről tudomást szereznie.
Ezért hívta el most Évát is, alibinek, mert így sokkal egyszerűbb elhitetni a szüleivel, hogy csakis barátnője kedvéért szeretnének körülnézni a csuszafesztiválon, hiszen ő még nem járt ilyen rendezvényen. Igaz, hogy Gréti sem, de ez önmagában még kevés indok lett volna ahhoz, hogy egyedül menjen, és az édesanyja biztosan gyanakodna, sőt, talán még szeretné elkísérni is. Így legalább most nem kérdezősködik feleslegesen, és nem is akar mindenáron vele menni…
Belebújt egyetlen, fekete farmerébe, amit nem régiben vásárolt, és nehezen tudta eldönteni, hogy a sárga garbót vagy inkább a piros pulóvert vegye-e fel hozzá. Végül maga az időjárás segített a választásban. Az egész heti borongós, hűvös napok után ma végre kisütött a nap is, bár még mindig elég hidegen fújt a szél. Így aztán végül a piros mellett döntött, gondolva, hogy az is elég meleg lesz, és ha nem, legfeljebb elviszi mellé a széldzsekit is.
Amíg ő a fürdőszobában öltözködött és fésülködött, Éva az édesanyjával beszélgetett a nappaliban, és arról igyekezett meggyőzni őt, hogy barátnőjének igen is most kell ismerkednie, és továbblépnie, nem pedig tíz év múlva, amikorra megöregszik, és esetleg nem kell már senkinek. Hacsak nem akar egész életére egyedül maradni.
A beszélgetésről persze Gréti mit sem sejtett, így el sem tudta képzelni, hogy anyjával mi a csoda történhetett, hogy a búcsúzásnál ezzel a megjegyzéssel köszönt el tőlük:
– Érezzétek jól magatokat! Aztán ki tudhatja? Lehet, lányom, hogy éppen most fogsz majd találkozni valakivel, aki megtetszik neked, és…
– Ugyan már! Nem érdekel engem senki! – hárította el Gréti riadtan a jóslatot, és valósággal kimenekült a házból, mert még a hideg is kirázta a gondolattól, hogy édesanyja mennyire közel is jár az igazsághoz…
– Igen, valóban találkozni fogok – gondolta, miközben gondosan bezárta a kertajtót, hogy a kutya meg ne szökjön -, de ez nem egy véletlen ismerkedés lesz, hanem egy előre megbeszélt randevú, méghozzá egy társkeresőről. No, ha ezt az anyám sejtené!
– Félelmetes, hogy anyu néha mennyire fején tudja találni a szöget! Ugye nem árultál el neki semmit? – fordult nyugtalanul Évához, amikor már hallótávolságon kívülre értek.
– Nem, nem! Ne aggódj! Talán csak azért mondta, mert titokban ő is azt szeretné, ha így lenne – válaszolta barátnője meggyőzően, és ezek után már több szó nem is esett közöttük a jóslatról.
A fokozódó izgalom ellenére sem siettek túlságosan. Nem voltak időhöz kötve, és most legalább jól kibeszélgethették magukat útközben, így aztán csak háromnegyed óra múlva értek ki a térre, ahol a csuszafesztivált rendezték, és ahol Gréti először is körülnézett.
– No, látod, már hol lehet? – nyújtogatta a nyakát kíváncsian Éva is, de barátnője egyelőre csak tanácstalanul tekintgetett a sátrak irányába.
– Endre reggel még a telefonban azt mondta, hogy valahol a víztorony közelében pakolt ki… talán azon a részen kellene megnéznünk. Menjünk arrafelé! – javasolta, majd belevetette magát a nézelődők forgatagába. Éva készségesen követte.
A megadott helyen több sátor is állt. Gréti nem is az árukészletet, hanem az eladókat vizsgálgatta.
Az első helyen egy köpcös, alacsony férfi kínálgatta bőrből készült portékáit, külsőre még csak nem is hasonlított kedvesére, akinek vonásait az esti internetes beszélgetéseknek köszönhetően már sikerült jól az emlékezetébe vésnie. A második sátorban is középkorú férfi árult, de mellette egy hölgy is volt, aki nagy valószínűséggel a felesége lehetett. Látszott, hogy mennyire egy húron pendülnek, és úgy szolgálták ki a vásárlókat, mint egy évek óta összeszokott páros.
Gréti tehát tovább nézelődött, majd hirtelen meggyorsította lépteit:
– Azt hiszem, megtaláltam! – indult el határozottan az egyik sátor felé, ahol egy fekete tréningruhás férfi toporgott, és időnként nyugtalanul jártatta végig tekintetét a fesztiválozókon. Már messziről lerítt róla, hogy keres valakit…
Éva ekkor már sehol sem volt. Egy szempillantás alatt tűnt el a nézelődők sűrűjében, hogy ne legyen felesleges ötödik kerékként jelen barátnője sorsdöntő találkozásánál, így Gréti már csak egyedül folytatta útját.
Pár méterrel az ízlésesen berendezett stand előtt lelassított, hogy Endrének is legyen ideje észrevennie őt, kíváncsi volt, hogy a férfi ráismer-e. Nem kellett csalódnia! Amikor végre találkozott a tekintetük, kedvese arcán is ugyanaz a boldog mosoly jelent meg, amely az övén már az iménti felismerés pillanatában felvillant.
– Szia! Azt hiszem, engem vársz… – lépett hozzá örömmel, majd bemutatkozott.
– Tudod, én volnék, az a boldogság, akit hazahívtál… – tette még hozzá tréfálkozva, mert eszébe jutott, hogy valójában minek is köszönheti, hogy most itt lehet.
– Ne is mondd! – üdvözölte Endre is boldog nevetéssel – Sose hittem volna, hogy azt a nicknevet egyszer majd érdekesnek találja valaki.
– Látod, ez vagyok én! Nekem érdekes volt, és kíváncsivá tett. Szerettem volna tudni, milyen ember is valójában az, aki ezt a nevet választja, hogy boldogsággyerehaza, és ráadásul még olyan csodálatos gondolatokat is ír magáról.
– És most, hogy élőben is láthatsz, mi a véleményed? Azt kaptad, amire számítottál a bemutatkozásom alapján? – nézett Endre az asszonyra, és Gréti úgy érezte valósággal elveszik azokban a mosolygó, tengerkék szemekben.
– Nem – suttogta alig hallhatóan – azt hiszem, sokkal jobbat!
A férfi átölelte, majd könnyű puszival jutalmazta a választ, és izgatottan keresgélni kezdett a félretett kartonok között. Az egyikből egy rózsaszín szívecskékkel díszített zacskót húzott elő, amelyben egy kis dobozka lapult:
– Ezt neked hoztam az első találkozásunk emlékére. Kérlek, fogadd el most virág helyett. Gréti meghatottan köszönte meg, és azonnal ki is nyitotta a dobozt, amely egy szép, piros tollat rejtett.
Óvatosan vette a kezébe, és úgy gyönyörködött benne, mintha egy szál vörös rózsát kapott volna. Miután sehogy sem tudta bekapcsolni, Endre nevetve vette ki a kezéből, és készségesen mutatta meg, hogy a toll teleszkópos, majd azzal a javaslattal állt elő, hogy akár gravírozhatna is valamit a széthúzás során láthatóvá vált fém részébe.
– Mit szeretnél? Mit írjak bele? – nézett biztatóan Grétire, aki végül is csak ennyit kért:
– Szeretettel… és talán a mai dátumot: 2012. 06. 02. Így legalább mindig eszembe fog jutni ez a találkozás, ahányszor csak írok vele.
Amire a férfi a gravírozással elkészült, Éva is előkerült valahonnan, de csak egy rövid bemutatkozás erejéig. Aztán váltott még pár mondatot velük, majd el is köszönt, mondván, hogy hamarosan indul a busza, és neki amúgy is sietnie kell.
Gréti hálásan köszönte meg a segítségét. Amikor ismét kettesben maradtak, ott folytatták tovább az ismerkedést, ahol az imént abbahagyták, és Gréti elégedetten állapította meg, hogy jól választott.
Endre a valóságban sem okozott neki csalódást: kedves volt, figyelmes és szórakoztató. A vevőivel is udvariasan bánt, de közben folyamatosan ügyelt arra is, hogy ő se unatkozzon mellette. Sokat nevettek azon a délutánon, és Grétinek eszébe jutott, hogy már arra sem emlékszik, mikor is érezte utoljára ilyen jól magát valakinek a társaságában.
– Akkor? Meddig is kaptál kimenőt? – kérdezte Endre, amikor estefelé elkezdtek összepakolni.
– Ameddig szeretnék – válaszolta az asszony határozottan, majd tárcsázni kezdett -, csak egy telefonhívás az egész.
– Szia, anyu! – szólt aztán bele a telefonba – Nem,… még itt vagyok a fesztiválon. Éva már haza is ment a busszal, de én még maradok. Képzeld! Összetalálkoztam egy régi ismerősömmel, aki idejött árusítani. Most neki segítek a pakolásban, azt ígérte, hogy utána majd hazavisz. Szerintem csak tíz körül érkezem, ne aggódjatok… Puszi nektek is.
– No, te aztán nem vagy semmi! – jegyezte meg a férfi másfél óra múlva, amikor elhagyva a zajos rendezvényt, végre kettesben lehettek a gesztenyefák árnyékában megbúvó kis padon.
– Hihetetlen mesét találtál ki csak azért, hogy édesanyádnak ne legyenek előítéletei velem kapcsolatban.
– Igen, mert szeretném, ha adna neked egy esélyt, és nem zárkózna el attól, hogy majd idővel megismerjen, csak azért, mert az interneten találtunk egymásra – válaszolta Gréti komolyan, és megadóan hunyta le szemét, hogy azt az oly régóta áhított első csókot végre megkaphassa a szeretett férfitól.
Lassan besötétedett, és az égen lámpást gyújtottak a csillagok. A délután még vadul süvítő szél is megszelídült, és lágyan simogatta őket.
Ahogy ott ültek egymást szorosan átölelve, és átadva magukat a pillanat csodájának mindketten ugyanarra gondoltak: végre hazataláltak!
Két órával később fájó szívvel búcsúztak el Grétiék háza előtt, és akkorra már az asszony fejében is megfogalmazódott a megismerkedésükről szóló történet. Mivel jól tudta, hogy anyja mit szeretne hallani, így ennek megfelelően alakította a sztorit is, aminek köze nem volt a valósághoz. Illetve, csak részben…
Amikor a nappaliba lépett, meg sem lepődött, hogy szüleit még a késői időpont ellenére is ébren találja.
– Tisztára, mintha még gyerek volnék! – gondolta, de azért elmosolyodott, mert valahol a lelke mélyén jól esett neki ez a gondoskodás és aggodalom.
Így aztán kérdezés nélkül is mesélni kezdett, hogy hol és kivel töltötte az estéjét, és miután azt mondta Endréről, hogy már évek óta jól ismerik egymást korábbi rendezvényekről, édesanyja inkább örömmel, mint elutasítóan fogadta a hírt:
– Látod, mondtam én neked, hogy egyszer majd csak találkozni fogsz azzal, akivel kell, és még az internetre sem szükséges menned érte. Most úgy érzem én is, hogy ebből a találkozásból akár még komolyabb kapcsolat is kialakulhat…
– Anyukám! Kívánom, hogy legalább annyira teljesedjék be ez a jóslatod is, mint a délutáni! – válaszolta Gréti boldogan nevetve, és arra gondolt, hogyha úgy lesz, akkor biztosan el fogja mondani neki majd az igazat is.
Hiszen addigra már kettejük kapcsolata lesz az élő bizonyítéka annak, hogy néha még az internetes társkeresésben is történhetnek csodák, és a boldogság sokszor éppen onnan érkezik el hozzánk, ahonnan a legkevésbé várjuk.
Köszönöm!
Látod, én kapásból tudtam volna csökkenteni a karakterszámodat, itt ni!:
“hideg is kirázta a gondolattól, hogy édesanyja mennyire közel is jár ” – ez a második “is” tök felesleges 😀
Viccet félretéve, nagyon szép történet, és én sem húznék belőle semmit egy pályázat kedvéért. Gratulálok nektek egymáshoz! Tartson örökké!
Köszönöm szépen a megértésed és a jó kívánságod. A kapcsolatunk valóban komolyra fordult, szombaton mutatom be a Kedvesem a Szüleimnek is. Édesanyám azóta már megtudta a megismerkedésünk valódi történetét, és mivel látja, hogy mennyire elszántak és kitartóak vagyunk, már elfogadta ezt a helyzetet. Örül a boldogságomnak… 🙂
Igazából azt hittem, régebbi a történet, de aztán láttam a dátumot….
Szép, emlékezetes szombatot kívánok nektek!
Találkozásaink
Legeslegelőször valahogy 2006-2007 magasságában találkoztunk, a Deák téri metróállomáson. A mozgólépcső tetején vártál rám. Később elmesélted, hogy hamar észrevettél, és nézted, milyen aranyos arcom van, az időnként elkalandozó bal szememmel. Abba a csacska bal szemembe azonnal beleszerettél. Megörültél annak is, hogy de jó, nem vagyok egy aprócska lány. Majd feljebb ért a mozgólépcső, és azt gondoltad, de jó, egész magas vagyok, majd még feljebb ért a mozgólépcső, és arra gondoltál, hogy úristen, de nagyon magas vagyok.
Akkor még magasabb voltam Nálad. Az acélbetétes bakancsodban, ha nagyon kihúztad Magad, csak akkor értél körülbelül utol. A hajad is még raszta volt.
A Gellért-hegyen töltöttük a délutánt, a fűben fekve, beszélgetve. Azt is elmondtad később, hogy a melleimet nézted. Megszeretted őket. Az aprócska, de formás melleimet. Nagyon sokat nevettünk és beszélgettünk. Magamban értetlenkedtem, hogy is lehetsz önbizalomhiányos. Akkor még a rágót sem vetetted meg, és megkínáltál. Azt mondtam, majd később. De a szép délután véget ért, elkísértél a Deákra, felszálltam a piros metróra, és elsuhantam – a rágóm nélkül.
Évek teltek el anélkül, hogy találkoztunk vagy beszéltünk volna. Mindkettőnknek más-más párja volt, párjai voltak, zűrös időszakok. 2009-ben kerestél meg ismét, a 19. születésnapomon. Berobbantál az életembe, és mosolyt csaltál az arcomra – egy csúnya szakítás után. A szülinapom jó alkalom volt arra, hogy elhívj valamerre, hát találkoztunk ismét.
Második első találkozásunk eredetileg a Keletiben lett volna, de tél volt, hatalmas hó és fagy, nem jártak a vonatok, így hévre kellett szállnom. A Hókirálynő birodalmában éreztem magam. Az Örsön láttalak végül viszont. Alig ismertelek meg, rövid volt már a hajad, a homlokod is feljebb kúszott. Meg is nőttél, utolértél, vagy ha kihúztad Magad, akkor még picivel túl is szárnyaltál engem – acélbetétes bakancs nélkül.
Téged otthonról hívtak, hogy vegyél két élesztőt – közeledett a karácsony, kellett a bejglihez. Jól felhúztad Magad ezen, hogy miért zaklatnak ilyennel, miért ilyenkor. Én csak mosolyogtam, aranyosnak találtalak kis füstölgőként. Persze megnyugtattalak, hogy nincs semmi baj, menjünk be az Árkádba és keressünk élesztőt. Találtunk is. Aztán meghívtál egy forró csokira, sikeresen le is égettem a nyelvem vele. Majd elegünk lett a plázahangulatból és kimentünk a szabadba. Találtunk a közelben egy játszóteret. Sehol senki, csak a szikrázóan fehér hó és mi ketten. Elkezdtél hógolyókkal dobálni, én pedig nem voltam rest visszaadni a támadásokat. Hosszú idő után végre ismét kiélveztem a havat, a telet. Futkorásztunk, dobáltuk egymást, Te még angyalkát is csináltál. Csúsztunk a csúszdán – amibe végre nem szorult bele a fenekem, ellentétben a többi gyerekcsúszdával – valami kötélen is lecsúsztunk, hintáztunk, bohóckodtunk.
Sajnos a nagy mókának az lett a vége, hogy az egyik élesztő kipottyant a zsebedből, és hiába kerestük, nem találtuk többé. Csak egy rózsaszín lufit láttunk szállni a hó fölött, amit nem tudtunk elkapni, mert mindig arrébb ment. Azt reméltük, az élesztő után megy, és együtt folytatják útjukat tovább.
Ez a találkozó is véget ért, most a hévre tettél fel – még mindig rágó nélkül.
Otthon blogbejegyzést írtam az élesztős kalandunkról. Ezután sokat beszélgettünk és sokat találkoztunk.
Az esőben, a hídon majdnem megcsókoltalak, és tudom, hogy Te is majdnem megcsókoltál. De még bizalmatlan voltam, és megbántani sem akartalak. Lassan gyógyult az előző seb. De élveztem a társaságodat. Idővel a testi közelségedet is. Szerettem, hogy vastagabb a csuklód, mint az enyém, hogy játszva fel tudsz kapni és megpörgetsz. A csuklód után a hátadba szerettem bele, pedig csak képen láttam. De csodaszép izmos hátad volt, nekem a hát meg a gyengém. Így beleszerettem.
Egyszer a Burger Kingben ültünk, meleg volt bent, levetted a pulcsid. A pólód feszült a karodon, megnéztem ám rendesen.
Utáltad, ha a gyűrűm nem állt jól és a kő nem volt középen. Eleinte tudom, nehéz volt ellenállnod a kísértésnek, hogy megforgasd, de még nem mertél ilyen lépést tenni. Később, hogy ezt megtudtam, szándékosan forgattam meg a gyűrűmet, provokáltalak.
Hogy több találkozónk lehessen, megkértél, hogy korrepetáljalak irodalomból. Végigvettük a stílusirányzatokat, beszéltünk József Attiláról és Radnótiról. A könyvtárban megfogtad a kezem a jéghideg kezeddel, én meg Rád szóltam, hogy ne fagyassz lesz. Sokáig nem mertél ismét hozzám érni, pedig nem azért mondtam.
A McDonalds-ban is voltunk együtt, ahol kipingáltam a forró csokis poharat, Neked pedig egy csigát rajzoltam a kézfejedre. Otthon le is fényképezted, és azt állítottad be MSN-képnek. Azt mondtad, érettségi után rátetováltatod a hátadra. Együtt később egész csiga-sorozatot terveztünk fejben.
Voltunk fagyizni is valamelyik plázában, Te a TV-vel szemben ültél, én pedig épp az előre összeállított tesztkérdéseket tettem fel Neked. Készségesen válaszoltál, és meg kellett állapítsam, hogy egészen megfelelsz az elvárásaimnak. Csak a tekinteted kalandozott el mindig a TV felé.
A találkozóink mellett sokat sms-eztünk is. Elhalmoztál romantikus, kedves vagy éppen vicces sms-ekkel. És aggódtál, miért nem válaszolok. Pedig annyi történt csak, hogy én (Veled ellentétben) figyeltem az órákon, így csak szünetben tudtam válaszolni.
Összesen körülbelül négyszer kosaraztalak ki, egyszer már egy csók után visszakoztam. De egy szürke hétköznap a Városligetben megéreztem valamit, hogy most már itt az idő, közel tudlak engedni.
Erre Te összejöttél egy másik lánnyal… Beletelt néhány hétbe, míg ismét beszélgetni kezdtünk és valahogy arra is fény derült, hogy most már akarlak. Még egy utolsó alkalmat kaptam, hogy ha igent mondok, Te intézkedsz. Kicsit hezitáltam, féltem, hogy mi lesz, ha nem működik, nem akartalak bántani… Egy barátom aztán feltette a kérdést: és mi van, ha működik? Igent mondtam. Meghökkentél, nem is tudtál nagyon mit mondani. Elköszöntél tőlem, hogy akkor mész intézkedni.
Ma már több, mint két éve együtt vagyunk, és a menyasszonyod lettem. A gyűrűm már karika, így nem kell forgatgatni. A kacska bal szememet még mindig szereted, ahogy a már nem is olyan aprócska, de még mindig formás melleimet is. A hajad még mindig rövid, de már én nyírom, a homlokod még feljebb kúszott; a csigatetoválást nem csináltattad meg, és mind a ketten felszedtünk néhány kilót, de kb. másfél év együttlét után végre megkaptam a rágómat kamatostul, egy egész csomagot vettél nekem (pedig már ellenzed a rágózást, mert egészségtelen).
Antal története az év elején kezdődött . A tavalyi évet még egyedül , magányosan
búcsúztatta . Na nem azért , mert otthon ült , hanem a baráti társaságban körülötte
mindenki szerelmes volt . Akkor megfogadta , hogy ezen változtatni fog , regisztrált
egy társkereső oldalra .
Antal is a szkeptikusak táborába tartozott , nem adott sok esélyt magának , hogy
interneten találja meg majd a nagy Őt .
Szóval regisztrált , adatlapot töltött ki , képeket töltött fel , és elkezdett válaszolni
levelekre .
Nagyjából három hét telt el , mikor egy eszméletlenül gyönyörű lány , bejelölte ked-
vencnek .
Antal első gondolata az volt , hogy ez a jó nő meg mit keres az interneten a társkeresők
között . Biztosan minden ujjára találna magának férfit . . .
Úgy gondolta nincs mit veszítenie , így írt neki , és várta a választ . És megkapta .
Levelezni , aztán beszélgetni kezdtek , és azt vette észre , hogy egyre jobban várja
a pillanatokat , amikor Zsófiával beszélhet , vagy elérhető az interneten , telefonon .
Nagyon tetszett neki , hogy mindenhez hozzá tudott szólni , mindenről volt véleménye .
A napok most már vele kezdődtek , és vele végződtek .
Egész éjszakákat töltöttek beszélgetéssel , dalokat , fényképeket küldtek egymásnak .
Antal most már egyre jobban kötödött Zsófiához .
Aztán megbeszéltek egy találkozót . Itt volt az ideje , hogy ne csak virtuálisan ,
hanem élőben is megismerhessék végre egymást , megérinthessék egyik a másikat .
Ragyogó napnak ígérkezett . Egy sor fehér felhő látszott – több nem is volt az égen
– , olyanok voltak , mint sorba állított fehér ruhás kis balerinák , ahogy vidáman ,
fürgén várakoznak a színfalak mögött a függöny felgördültére .
A fák levelit alig érintette szellő , körös – körül mintha minden várakozott volna , nem
csak Antal .
Antal csak állt a pályaudvaron , a szíve a torkában dobogott , a gyomra görcsbe rándult , lábai remegtek . Pánik fojtogatta , mint gyermekkorában , mikor bezárták
nagyanyja hálószobaszekrényébe , mely szűk volt , akár a koporsó . Szorosan lezárta
a szemét , nem akart most erre gondolni , az a mult és itt a szép jelen elötte .
Mikor felnyitotta a szemét , a szivárványosan reszkető fényben , Zsófit pillantotta
meg , amint gálánsan feléje integet .
Feltűnően jó alakja volt . Göndör haja a derekáig ért , és úgy keretezte a sötét szemöldökű , tojásdad alakú arcot , mint egy tiszta , átlátszó , vékony függöny .
Vérvörös ruha volt rajta , piros övvel , lábán piros tűsarkúval .
Most , hogy meglátta élete asszonyát , minden félelme elszállt .
Beültek Antal autójába , és egy étteremhez hajtottak .
Antal és Zsófia , bizalmas beszélgetésbe merültek , önmagukról beszélgettek . Megle –
pően üdék és felszabadultak voltak .
Antal most úgy érezte , hogy feje föllöt , az a milliárdnyi aranyos bárányfelhővel kira –
kott égbolton , hirtelen történt volna valami , ami nem az égiekkel , hanem velük függ
össze .
Mint kiderült , Zsófia nagyon vágyott a közeledésre , az érintésre , a babusgatásra .
Már egészen besötétedett , a ki nem telt hold magasan állt az égen , a tejút fehérlett
a csillagok pedig ragyogtak , de valahogy egyiküknek sem akarodzott elválni a másiktól
. Aztán úgy döntöttek , mivel hogy péntek , és már nagyon későre jár , Zsófia ne men –
jen haza , hanem majd holnap , vagy holnapután .
És Zsófia csak vasárnap ment haza , a dolgaiért . Nincs értelme egymást kínozni , – mondta Antal . Itt van helyed nálam , költözz ide , és ha majd úgy érzed , hogy nem
megy a kapcsolat elköltözhetsz .
De nem így történt , Antal még szeptemberben megkérte Zsófia kezét , aki természete
sen igent mondott .
Így történt , hogy Antal a következő szilvesztert , már felesége , és születendő gyermekei társaságában töltötte .
A Mi történetünk
Mindig is imádtam a szerelmes történeteket, legyen ez könyv, vers, film, bármi jöhet, csak azt hiányoltam, hogy egyszer legalább nekem is legyen alkalmam átélni ilyet, vagy ehhez hasonlót. Karácsony előtt két nappal átéltem életem egyik legfájdalmasabb szakítását… Hazaértem a munkából, Laci leültetett és közölte hogy Ő most elköltözik. A mondat, ami azóta szállóigeként jár a baráti-családi társaságban a „nem érzem amit kell” volt. Iszonyúan megviselt, legalább is azt hittem. Viszont ahogy teltek a napok rájöttem, hogy életem legjobb döntését hozta meg helyettem, mert valójában már nem voltunk boldogok, csak megrekedtünk éveik abban az állapotban, hogy éltünk egymással és megszoktuk. Mindig azzal nyugtattam magam, hogy Laci legalább nem csal meg, mindig tudok rá számítani, de ha valaki megkérdezte volna hogy érzem e azt a szenvedélyes szerelmet amiről kicsi lány korom óta álmodozom, sajnos azt kellett volna mondanom hogy nem.
Pár hét múlva kaptam egy levelet az egyik ismerősömtől névnapom alkalmából. Nagyon kedves fiú, régről ismertem, de sosem gondoltam Rá másképp csak mint egy kedves ismerősre. Viszont ahogy elolvastam a levelét önkéntelenül is mosolyogtam és azonnal telefont ragadtam, már írtam is neki az üzenetet. Ugyan is a telefonszámát elküldte hogyha lenne kedvem találkozni vele akkor mindenképp keressem. Meg is beszéltünk egy randit. Borzasztóan izgultam és folyamatosan azon gondolkodtam, hogy nem lesz e túl korai összeismerkednem egy fiúval, hiszen csak nem rég ért véget Lacival a kapcsolatom. „Készen állok Én erre??” Legjobb barátnőm, ahogy egy jó barátnak ilyenkor feladata, nálam volt és segített a készülődésben. Szépen megcsináltuk a hajam, kiválasztottunk egy csinos ruhát, cipőt, újra egy dögös csajnak éreztem magam. Rég volt ilyen…
Tomi megérkezett értem. Hatalmas mosollyal az arcán nyitotta ki nekem a kocsija ajtaját és akkor tudtam, hogy „igen, készen állok, meg akarom ismerni”. Míg odaértünk az étteremhez egész úton beszélgettünk, minden témát érintettünk, nevettünk, jól éreztük magunkat, mintha évek óta ismernénk egymást. Figyeltem az arcát, a mozdulatait, mindenét és teljes szívemből éreztem, hogy most jó helyen vagyok. Az étteremben folytatódott a jó hangulat, önmagunkat adtuk, csak semmi megjátszás. A legmurisabb pillanat talán az lehetett amikor elkezdtem sorolni a negatív tulajdonságaimat (féltékenykedés, alkalmanként hisztizés, folyamatos beszélés, ruha vásárlási mánia, takarítás mániás), hogy tudja még időben mivel áll szemben. Végighallgatta és azt mondta, hogy eddig is érezte, hogy neki én kellek, de most már biztos benne. Nem hittem a fülemnek! Első randin? Ilyet mond egy fiú? Atya világ…gondoltam magamban. Éreztem, hogy most végre elindult az én szerelmes történetem, a saját „filmem”. Annyira belemerültünk a sztorizgatásban, evésbe, ivásba, hogy nagyon hamar zárás idő lett az étteremben, el kellett jönnünk.
Viszont nem akartunk még véget vetni a randinak, ezért megálltunk a házunk előtt és még beszélgettünk az autóban. Nem akartam bemenni, pedig már hajnal 1 óra volt és holnap mennem kellett dolgozni. Nehezemre esett elszakadnom Tomitól, annyira jól éreztem magam. Beszélgettünk még egy kicsit aztán elbúcsúztam. A búcsú nem úgy alakult mint ahogy terveztem. Nem a láb felemelős csókolózós, ölelkezős zárást éltem át. Egyszerűen odajött hozzám, adott két puszit az arcomra, megköszönte a találkozást, mondta, hogy mennyire jól érezte magát és majd jelentkezik. Kicsit zavarba jöttem, hogy lehet én vártam túl sokat és első randin nem szokás csókkal elválni, ezért ahogy elment gyorsan tárcsáztam a legjobb barátnőmet és elmeséltem neki az estét. Regi megnyugtatott, hogy biztos nem csináltam semmi rosszul, ha nem lettem volna szimpatikus, már jóval hamarabb hazavitt volna. Boncolgattuk még a témát aztán elköszöntünk egymástól, már tényleg le akartam feküdni. Belegondolni is szörnyű, hogy 6 órakor kelnem kell. Elszoktam már az éjszakai dorbézolástól, általában 9 órakor már alszom.
Befeküdtem az ágyba, és ahogy állítottam a reggeli ébresztőmet kaptam egy üzenetet. Tomitól érkezett, az állt benne, hogy életében nem érezte még ilyen jól magát és minél hamarabb szeretne látni, mondjuk holnap! Jaj, olyan boldog voltam, válaszoltam neki és nagyon vártam a holnapi napot, egyáltalán nem bántam, hogy éjszakai bagoly lettem! Mivel Tomi pincér, így sok éjszakázás várt még rám, de nem érdekelt, csak az számított, hogy lássam és vele lehessek.
Három éve élünk boldogságban és szeretetben. Túl vagyunk sok szép pillanaton, mindig sikerült megoldani a problémákat is, mert csak az számít, hogy mindig itt vagyunk egymásnak.
Egy kis baleset.
Felszabadult érzés fogott el azután, hogy kijöttünk a Bíróság épületéből és elköszöntünk egymástól. Én csak annyit mondtam Józsinak: “Szia, sok szerencsét, légy boldog!”. Sarkon fordultam és sietve befordultam a Lehel utcába. Ott laknak a szüleim, a barátnőm is. Valakinek el kell mondanom azt, hogy milyen érzések uralkodtak ma rajtam, mióta felkeltem az ágyból egy álmatlan éjszaka után.
Lelassítottam a lépéseimet, és mivel egy parkos városrészhez közeledtem, rájöttem, hogy pár magányos perc is jól fog esni, és hogy szükségem van arra, hogy összeszedjem a gondolataimat és eldöntsem, hogyan is tovább. Találtam egy padot, leültem. Elég szép látványt nyújtott a környezet a szép tarka virágokkal, a pad két oldalán szép zöld bokrokkal…
Nagyon fiatalon mentem férjhez anyám rábeszélésére. Józsi a munkatársa volt, jelezte a szülőmnek, hogy megtetszettem neki. Gyakran meglátogatott bennünket ünnepélyes külsővel és ajándékokkal. “Kislányom, menj hozzá Józsihoz, ő jó férj lesz, a jövőd is meg lesz alapozva. Józsinak szép lakása, jó állása van, boldog leszel”. – mondta anyám a leánykérés után. Nem ellenkeztem, hamarosan megtörtént az esküvő is, mikor betöltöttem 18 évemet.
A barátnőim irigyelték a helyzetemet. Hiszen Józsi jóképű férfi volt, jól öltözött, mosolygós, mindenkivel udvarias.
Beköltöztem a szép nagy lakásába. Boldognak kellett volna lennem, de valahogy nem tudtam megszokni, hogy Józsi ritkábban van otthon, mint az Ica bejárónője, aki “úrinőnek” érezte a lakásban magát, engemet állandóan utasítgatott, hogy mit és hogyan kell csinálnom. Kis idő múlva ebből elegem lett, felemeltem a hangom. Veszekedés lett a vége. Rosszul esett, hogy Józsi Icut védte meg, az pedig mézes-mázos szavakkal igyekezett a férjemet mindennel kiszolgálni. “Drágám, ne légy olyan morcos és makrancos!” – mondogatta nekem Józsi és, mikor szüksége volt rám, akkor körültáncolt. A mindennapokban nagyon unni kezdtem ezt az életmódot. Józsi ellenezte, de én elvállaltam egy titkárnői állást. Így kezdtem magam jobban érezni és a szabad időmben felkészülni az egyetemre.
Józsival a viszonyunk kezdett teljesen elhidegülni, mindig kerültem őt, ahogy csak tudtam. Igazat bevallva, soha sem éreztem iránta vonzalmat. Túl nagy volt közöttünk a kor különbség, 20 év. Természetes, hogy Józsinak mások voltak a tervei, céljai. Nekem hiányoztak a barátnőim, a társaság, amely kialakult még a gimnáziumi évek alatt. Akaratom ellenére gyakran Tibire gondoltam, aki a szüleim házához közel lakott. Nagyon jó barátom volt, csak 2 évvel idősebb, sokat tudtunk beszélgetni, együtt voltunk a kirándulásokon. Rájöttem, hogy ez a fiú nagyon hiányzik.
Gyötrődtem. Végre összeszedtem a bátorságomat és elmondtam Józsinak, hogy szeretnék elválni. Várakozásom ellenére, nem ellenkezett, ő is érezte, hogy közöttünk nincs már semmi, ami összekötne. Később megtudtam, hogy szeretője van és gyakran látogatja őt. Megértettem, hogy én csak nyűg vagyok már számára. A válás hamarosan és akadály mentesen lezajlott.
Felszabadult érzés fogott el azután, hogy kijöttünk a Bíróság épületéből és elköszöntünk egymástól. Én csak annyit mondtam Józsinak: “Szia, sok szerencsét, légy boldog!”. Végiggondoltam az eddigi életemet a parkban a padon és pillanatnyilag nem is tudtam eldönteni, hogy hogyan tovább. Csak ültem és ültem. Nem volt kedvem kimozdulni ebből a helyzetből. Szabad voltam! Élveztem ezt Gyönyörködtem a szép látványban. Május volt. A szerelem hónapja. Tibi jutott az eszembe. A szép sötét szemei, az őszinte és egyenes nézése.
Ó, egek! Ez nem lehet igaz! Tibi közeledik! A parkon keresztül megy valahová. Mikor meglátott, megállt. Intettem neki. Elindult felém, én is felálltam, hogy szembe menjek vele. A pad környéke kocka kövekkel volt kirakva. Én megörültem Tibinek és nem figyeltem, hová lépek a magas sarkú cipőben. A sarkom valamilyen résbe becsúszott, és én hiába igyekeztem kiszabadítani a cipőmet, semmiképp nem ment. A sírás kerülgetett. Megjött Tibi, én kihúztam a lábam a cipőből, leültem a padra. Tibi addig ügyeskedett, hogy a kezébe került a cipő. De…sarok nélkül. Később kibányászta azt is.
Leült ő is a padra, és mind a ketten jót nevettünk. Annak örültem, hogy a barátom itt volt. A cipő már egyáltalán nem izgatott. Tibinek eredeti célja valamilyen vásárlás volt, akkor igyekezett beérni az áruházba még az ebéd szünet előtt. De most neki sem volt érdekes a vásárlás. Rajtam akart segíteni. Elment hozzánk és kért anyukámtól egy kényelmes hosszú sarok nélküli cipót számomra.
Vásárolni együtt mentünk. Tibi segített elhozni a személyes holmimat a férjem lakásából. Ezután sokat voltunk együtt. Szerettük azt a padot, ahol beszorult a cipőm sarka. Ott született meg a vallomása is. Megértettem, mi is az igazi szerelem, az igazi boldogság. A törött cipősarkot pedig eltettem emlékbe. A történetet majd elmondom az unokáimnak és megmutatom az emléket.