Megosztás ezzel:
János hamar elfeledte, honnan érkezett a főnöki székbe. Amint elfoglalta a helyét, agya ráállt a vezetőség frekvenciájára. Már nem emlékezett rá (Dehogynem, csak nem akar! – mondják a rossz nyelvek.), hogy beosztottként ő milyen főnökre vágyott. Emberséges, megértő, szigorú, ám igazságos vezetőt kívánt magának, de kicsinyes, uralkodó hajlamú, lekezelő modorú főnököt kapott. Most, hogy feljebb lépett egy fokkal a ranglétrán, addig utált felettese viselkedésmintáját vette át.
Azon a szalagon nők dolgoztak János keze alatt. Korra, természetre vegyesek. Általában jól megértették egymást, persze időnként akadtak kisebb-nagyobb összezördülések, mint mindenhol, ahol egynél több ember dolgozik. Abban viszont hasonlítottak, ha munka volt, nem törődtek semmi mással. Ha minden feltétel adott volt – ami ritka kincs! –, anyag bőven, a létszám is hibátlan, s nem romlott el egy gép sem, ők szinte versenyre keltek egymással, önmagukkal.
A nyári forróság múltával – nemrég a normális testhőmérsékletnél melegebb közegben voltak kénytelenek dolgozni – visszatért a lendületük, új erőre kaptak. Napok óta az utóbbi hetek legjobb eredményeit produkálták, a többi műszak messze lemaradt mögöttük.
Péntek volt, hétvége, mégis szárnyaltak valamennyien. Talán a csillagok állása tette, talán csak jókedvük volt, de magasan az átlag felett teljesítettek. Apró kis csintalanságokat követtek el két mozdulat között, huncut kiáltások harsantak, néha együtt ittak (Természetesen vizet vagy üdítőt, mert egyiküknek veseproblémája akadt a kevés folyadékfogyasztás miatt, s így szoktatták rá az ivásra.), közben égett a munka a kezük alatt.
Negyed kettő múlt, egyre gyakrabban pislogtak fel a nagy órára.
– Még ötven darab! – adta ki a tréfás parancsot egyikük, s mutatta, hogy akkor elfogy az anyag, másikat kezd.
Az utolsó percekben egy eltört rugó miatt kiesett két perc. Nem sok, de elég ahhoz, hogy ne legyen meg a tervezett darabszám. Ugyanis ahhoz, hogy a szalag végéig érjen, az ötvenen felül még húsz-harminc (hét-nyolc perc) kellett volna. Így „csak” a szalag elején váltottak új anyagra. Így is elégedettek voltak, hiszen rekordközelben teljesítettek. Megálltak három-négy perccel a szokott idő előtt.
Ekkor érkezett János!
– Miért áll a sor? Még van idő, tessék nekiállni dolgozni! Mi az, hogy harminchétkor már itt lézengtek? Nyomás folytatni a munkát, negyvenkettőig! – Hiába vita, hiába teljesítmény, azt meg sem nézte, csak az óráját, s ment tovább.
Ezen a napon szándékával ellentétben nem növelte, inkább csökkentette amúgy is kicsi tekintélyét. A lányok asszonyok szidták, elmondták mindennek, némelyikük el is küldte melegebb éghajlatra. Rettenetesen felháborodtak azon, hogy egy jó szót sem kaptak. Az ő fejüket bezzeg sohasem simogatják meg feleannyi teljesítményért, hogy milyen ügyesek voltak!
S mit tett volna József ebben a helyzetben?
– Ügyesek vagytok! Most már nem kell sietni, de néhány darabot szereljetek még össze, hogy ne álljanak a gépek.
Megosztás ezzel:
