– Taylor Jones? Ki ez? – nézegette értetlenül Jeff a kezébe adott igazolványt.

– Nem tudom, de hasonlít rád, hát nem mindegy? – vágta rá a másik.

– Ja, főleg a szakálla – túrt bele a bozontjába Jeff. – De nem én vagyok – adta vissza a plasztikkártyát.

– Lehetnél. Már, ha el akarsz tűnni a világ szeme elől. El akarsz tűnni? – vigyorgott rá az öreg koldus. – Én úgy érzem, igen.

– Még nem gondoltam rá, de nem rossz ötlet – merengett el Jeffrey Nash. Összehúzta magán a rongyos kabátot, ami ki tudja, kié, és honnan került hozzá. Utolsó emléke, hogy kipenderítik a kocsmából, aztán filmszakadás.

Késztetést érzett, hogy ránézzen az órájára, de tudta, hogy nincs meg. Ahogy a tárcája meg a telefonja sincs. Könnyű préda volt eszméletlen állapotban, csoda lett volna, ha nem rabolják ki. Az is csoda, hogy életben hagyták, de bárki volt is, nagylelkűen rádobta ezt a szakadt kabátfélét, hogy legalább ne fagyjon meg. Beletúrt a lyukas zsebekbe, de nem talált semmit.

– Hány óra van? És milyen nap?

– Hamarosan hajnalodik – felelte a koldus. – Keddre virrad. Átaludtad a hétfőt. Rendesen helybenhagytak. De már megmaradsz. Egyél! – nyújtott felé egy darab kenyeret.

– Kösz, inkább nem. Szívesebben kijönne az is, ami bennem van, bármi is az.

– Ja, van ilyen, ha megrezzen az ember agya. A tied biztos, hogy megrezzent. Nem ártana, ha orvos is látna, én csak ennyire voltam képes – bökött az állával Jeff fejére, amin egy hevenyészett kötés koszlott.

– Megmaradok, ahogy mondtad – legyintett Jeff. – Azt hiszem, hazamegyek. Tulajdonképpen hol vagyunk?

– A 95-ös felüljárója alatt.

– Aha, akkor tudom. Köszönöm az istápolást, öreg. Látod, még a nevedet sem tudom.

– Arra már senki sem emlékszik, tán még én magam sem. Mindenki Vén Csontnak szólít. Pont nekem való név.

– Hát, akkor, Vén Csont, köszönöm még egyszer. Adnék valamit hálám jeléül, de…

– Nem gond. Jobb, ha nincs semmim, azt nem tudják elvenni tőlem – vonta meg a vállát az öreg. – A koldussoron is vannak hiénák. Kell a jogsi? – mutatta fel az igazolványt.

– Nem fogja keresni a gazdája?

– Ő már nem – csóválta meg a fejét szomorúan az öregember. – Attól se tarts, hogy priuszt veszel magadra. Ismertem őt, jó gyerek volt, csak szerencsétlennek összejött rendesen. Egyke volt, a szülei korán meghaltak, nem maradt senkije, olyan meg pláne, aki utána nyúlt volna, amikor csúszni kezdett lefelé. Elmesélte nekem az életét, tudod, sokat beszélgettünk, mi mást csinálhattunk volna esténként? Rossz társaságba keveredett, inni kezdett, a munkáját is elveszítette. Nem tudta fizetni a lakást, utcára került. Egyszer valami alkalmi munka miatt idekeveredett a városba, aztán itt ragadt. Az ivást abbahagyta, de már nem bírt visszakapaszkodni a normális életbe. Aztán már nem is akart. De a becsületéből nem engedett, lopni, gyilkolni nem volt hajlandó, azért is került ide.

– Mi lett vele?

– Megkéselték a nyáron. Idáig elvonszolta magát, de elvérzett, mire visszajöttem a napi körutamról. Megsirattam, aztán elkapartam itt valahol – mutatott körbe –, szóval hivatalosan még él.

– Akkor kérem, hátha hasznát veszem – vette el az iratot Jeff. Jobban megnézte a pislákoló lángok halvány fényénél. – Tényleg hasonlít rám, és alig két évvel idősebb nálam. Hm… – gondolkodott el, és aprókat bólogatott, mint akinek máris van ötlete. – Jó lesz ez. Köszönöm, öreg.

– Nem mondom, hogy viszlát, mert te nem ide való vagy, fiam. Élj boldogul! És tűnj el minél előbb erről a környékről!

***

Hűvös volt a hajnal, és a feje is kóválygott még, de nekiindult. Szerencsére könnyedén betájolta magát, mert elég jól ismerte a várost. Légvonalban nincs messze a lakása, és kocsival húsz perc alatt otthon lehetne, de pillanatnyilag a templom egere is gazdagabb nála. Neki legalább van tető a feje felett. Az övé még odébb van így gyalogosan, és kérdés, hazaér-e épségben. Nincs pénze taxira, és ebben a gúnyában fel se venné egy normális sofőr. Igaz, otthon kifizethetné, ha ki nem rámolták már a lakását. Nem számított semmi jóra. A jogosítványa, a személyes hitelkártyája, a telefonja, a kulcsai, mindene eltűnt.

Egy óra alatt hazaért. A gyaloglásnak is megvan az előnye, nincs egyirányú utca, és átvághat szűk sikátorokon, mellékutcákon, parkokon. Kellemes helyen lakott, egy kedves kis házban, amit összeépítettek a bal oldali szomszédjával. A jobb oldali cirka ötméteres füves udvar hátul bekanyarodott a ház mögé. Rendszerint ott szokott parkolni, ha már nem készült aznap sehova. Az embermagas vaskaput távirányítóval lehetett nyitni, de az a kocsiban van. Vajon a kocsi hátul áll, vagy azzal ment el a búfelejtőbe? Elég zavarosak voltak az emlékei, sok minden történt az elmúlt néhány napban. Józan ésszel nem büszke rá, de olyan szinten kiakadt, hogy nem érdekelte semmi és senki. Lelke mélyén üvöltve tombolt a fájdalom, de ha valaki megkérdi, mi bántja, a csillagokat lehazudta volna az égről, hogy eltagadja. Literszám vedelte az alkoholt, kocsmából kocsmába járt, rémlik, hogy verekedett is. Pontosan tudta, hogy magának kereste a bajt, de ez sem érdekelte. Összetörték a szívét, az életét, s bár mozgott és cselekedett, valójában belül halott volt. Jobb lesz lezárni ezt az életet.

Sárga szalag virított keresztben a bejáraton. Tehát rendőrségi helyszín. Mi történhetett? Kirámolták a lakást és valaki észrevette? Ennél komolyabb csak akkor lehet az ügy, ha meglepték a rablókat és azok odacsaptak. Á, gyilkosság csak nem történt! De az ajtó nyilván zárva, meg nem is lenne jó, ha meglátnák, ahogy betör, még ha a tulajdon háza is. Szerencsére elég sötét van még, és a szomszédjának alacsony a kerítése. Hátul át tud surranni a saját kertjébe. Charlie-t, Harrisék rottweilerét majd megsimogatja, ő azon kevesek egyike, akit a kutya feltétel nélkül elfogadott.

Két perc múlva a hátsó teraszon állt. Kivette a csinos, de jelenleg lakatlan kutyaházba rejtett pótkulcsot, és átbújt a rendőrségi szalag alatt. Becsukta maga mögött az ajtót, és előkotorta a polcról a zseblámpát. A felvillanó fényben nagyjából azt látta, amire számított. Végigjárta a lakást. Elég rendesen kirámolták. A műszaki cikkek eltűntek, egy festmény a falról, talán értékesnek hitték, vagy csak nekik is megtetszett. A szekrényajtók nyitva, a ruhái átforgatva, látszott rajtuk, hogy kizsebelték őket, de kárt nem tettek bennük, át tud öltözni.

A nappali falába épített páncélszekrényt rejtő kép nem simult a falhoz. Elfordította a zsanérokon nyíló ajtót, látta, a trezort is megfúrták. Nyertetek párszáz dollárt, néhány építési tervet, meg némi bizsut. Remélte, hogy a rejtett széfet nem találták meg. Azért van a fali trezor, hogy eszébe se jusson senkinek másikat keresni.

Pár hete még szétrobbant volna az idegességtől, most meg sem rázta a lakás látványa. Ráadásul már alakult a fejében egy terv, ahhoz meg nincs szüksége ezekre a holmikra. Jól mondta az öreg koldus, el fog tűnni. Nyomtalanul. Örökre. Az öccse meg egye, amit főzött.

Gyorsan lezuhanyozott. Jólesett a fürdő, végre megint embernek érezte magát. A fejfájása csillapodott, a szédülése is elmúlt a forró vízsugár alatt. Megnézte a fejsebét, nem találta vészesnek. A lilaság majd felszívódik, a dudor leapad, a bőr meg összehúzódik, legfeljebb lesz egy sebhelye, a haja úgyis eltakarja. Egyhetes dorbézolása alatt nőtt gondozatlan szakállát háromnapos borostára nyírta. Nem is rossz, állapította meg. Eddig simára borotválta az arcát, de az új személyiségéhez illik az ápolt szőrzet.

Felöltözött, és összekészített egy bőröndnyi ruhát. A spájzban óvatosan kiemelte a téglamintás falazat egy darabját, kinyitotta a rejtett széfet és magához vette belőle az összes pénzét. Kezdetnek elég lesz. A cége tulajdonlapját is elrakta, Tim véletlenül se találhassa meg. Hadd szenvedjen csak a vállalattal, lépni nem tud nélküle, ő meg elérhetetlen lesz. Ki mit érdemel, öcsi! Áldotta az eszét, hogy a céges bankkártyáját mindig a titkos széfben tartotta, s csak akkor vitte magával, ha szüksége volt rá. Az útlevelét is ott őrizte, legalább az megmaradt. Eltette azt is, bár soha többé nem szándékozott használni, de inkább nála legyen, mint illetéktelennél.

Közben kivilágosodott. Benézett a hűtőbe, talált annyi ennivalót, hogy kihúzza estig. Készített magának egy adag omlettet, legyűrte néhány szelet lejárt szavatosságú tósztkenyérrel. Ez van, haver! Ne légy finnyás! Most meglapulsz, kialszod magad, és ha megint sötét lesz, elpárologsz, mint pezsgőből a buborék. Szívesen ivott volna valami erőset, de tudta, hogy hiába keresne. Mindegy, úgyis vége a züllésnek.

***

Jeffrey és Timothy Nash közösen vezette a Nash Építési Vállalatot a Virginia állambeli Richmondban. Jeff volt a többségi tulajdonos, hatvan százalékos részaránnyal, mert amikor apjuk nővére meghalt, rá hagyta a maga húsz százalékos részvénycsomagját. Nancy néni volt a szürke eminenciás, aki egy keserű csalódás után úgy döntött, inkább egyedül marad, és nélkülözhető vagyonkájával szeretett fivérét támogatja önállósodási törekvéseiben. A vállalat sikeresen felfutott, ma már többszörösét éri annak, mint amit belefektettek. Timnek persze nem tetszett, hogy ő nem örökölt a nagynéni után, de a végrendelet támadhatatlan volt, és valójában ő is pontosan tudta, hogy elvágta magát Nancy néni előtt, amikor lapátra tette a terhes barátnőjét. Na igen, Timothy Nash nem a mély érzéseiről híres.

Ahogy Angela sem angyal – fintorgott Jeff. Hogy Tim megkörnyékezte, egy dolog. Az sincs rendben, de a bájgúnár öccsétől nem is várt jobbat. Fűtötte a bosszúvágy és az irigység. Nem kaphatta meg a céget, ráadásul már nem fért hozzá a vállalati vagyonhoz sem, hát elvette a bátyja barátnőjét. Vajon mióta tarthatott?

Amikor elment a testvére lakására, megbeszélni egy sürgős módosítást az egyik terven, ott találta őket édeskettesben. Angela lelkesen lovagolt, Tim meg… Azt a fölényes, kárörvendő, győzedelmes pillantást soha nem felejti el.

Megvetően végignézett rajtuk, az ágyra röpítette a kezében tartott mappát, majd magába zárva szíve összes fájdalmát, szótlanul sarkon fordult és távozott. Szélvészként süvített haza, nyikorgó gumikkal állt meg a ház előtt, nem bajlódott a kapunyitással. Bevágtatott a lakásba, rávetette magát a whisky-s üvegre. Reggelire megbontotta a másikat. Nem akart gondolkozni, nem akart érezni, nem akart fájni. Az idegesítő telefonokat kikapcsolta, a függönyöket behúzta. Ájultra itta magát, de az sem tartott örökké. Amikor magához tért, megint ivott. Ételre ránézni sem bírt. Hallotta, hogy Angela dörömböl, de nem eresztette be. Minek? Menjen a pokolba!

Estére kifogyott a készlete. Elvonszolta magát az első lebujig, ivott, amíg kiszolgálták, akkor odébbállt. Másnap folytatta. Napok óta nem ment be dolgozni, nem érdekelte, öccse hogyan boldogul. Hajrá, öcskös, most megmutathatod, mit tudsz!

Poharat emelt volna a gondolatra, de üres volt, és a pultos megtagadta az utántöltést. Elkapta a csicsás nyakkendőjét, és behúzott neki egyet. Jeff szép szál legény volt, az építkezésen sem kímélte magát, edzőterem nélkül is megizmosodott. A csapos orra betört ugyan, de a kidobóemberekkel már nem bírt el, legyűrte a túlerő és az alkohol.

Nyilván kihajították. Látott már ilyet, de sosem gondolta, hogy egyszer maga is átéli. Alaposan kiütötte magát, a gorillákban meg nincs empátia, nem érdekli őket, mi történik a küszöbön kívül. Hogy mikor rabolták ki, nem bírta előásni az emlékei mélyéről. Talán nincsenek is erről emlékei. Lehet, hogy elvánszorgott valamerre, ahol aztán fejbeverték és kifosztották, de az is lehet, hogy simán összeesett valahol. Meg kellett volna kérdeznie az öreg koldust, hol szedte össze. Már mindegy, nem fontos. Ez sem fontos. Két ember állt hozzá közel a világon, mindkettő elárulta. Lelkük rajta! Megérdemlik egymást.

***

Valamikor sikerült elaludnia, mert arra riadt, hogy bevágják egy autó ajtaját. Kisurrant az előszobába, óvatosan kinézett a kukucskalyukon. Tim állt a ház előtt, csípőre tett kézzel vizsgálódott, aztán megzörgette az ajtót.

– Jeffrey! Jeff, nyisd ki! – kiabálta, majd megint dörömbölt.

Remélem, nem jut eszébe hátul bejönni! Jeff meglapult, véletlenül se hallatsszon ki a motoszkálás. Még belerúgna valamibe abban a kuplerájban, amit a rablók meg a rendőrök hátrahagytak. Igyekezett csendesen lélegezni, és csak gondolatban noszogatta távozásra az öccsét.

– Jeff! – zörgetett újra a testvére.

– Nincs itthon, Tim – hallatszott egy női hang. – Napok óta nem láttam. Amióta a rendőrség lezárta a házat, senki sem járt itt.

– Látom a szalagot, de mi történt?

– Betörtek. Vasárnap éjszaka. Úgy sajnálom! Charlie jelzett, de az utcán nem láttunk semmi gyanúsat, és nem gondoltunk rá, hogy gond lehet odaát. Szerencsére Jeff nem volt itthon, megjárhatta volna. A rendőrök szerint legalább négyen voltak.

– A francba! – káromkodott Tim. – Ha látod a bátyámat, megmondanád neki, hogy kerestem?

– Persze.

– Kösz. Viszlát, Sarah! – ült be a kocsijába Timothy Nash és elhajtott.

Jeff megkönnyebbült. Úgy döntött, vár még, amíg teljesen sötét lesz, és aludni tér a környék. Éjfél után elérkezettnek látta az időt. Fogta a bőröndöt és távozott, ahogy jött. Charlie odaszaladt hozzá, szerencsére nem ugatott, csak lelkesen ugrált, és simogatást kuncsorgott. Kicsit megdögönyözte az ebet, szentimentális búcsút vett tőle. Talán az egyetlen lény, akinek hiányozni fogok.

Két utcával odébb már volt némi éjszakai forgalom. Leintett egy taxit és kivitette magát a buszpályaudvarra. Felszállt az első járatra, pár óra múlva átült egy másikra, majd a következőre. Több nap és számtalan átszállás után Taylor Jones megérkezett az USA második legnépesebb városába, a végtelen őrültségek és végtelen lehetőségek hazájába, Los Angelesbe.

Először is lakást keresett. Végignézte az újsághirdetéseket, a térképen betájolta, melyek jöhetnek szóba. Az első három nem tetszett neki, de a negyedikben jól érezte magát, pedig nem volt túl nagy, de egymagának elég. Egy bérház második emeletén a lépcsőtől legtávolabbi ajtó hangulatos, bútorozott kuckót rejtett. Délre néző ablakok, sok fény, és nem toronyházakra nyílt a kilátás. Ennek tudatában kissé felárazták, és várták a megfelelő bérlőt. Mellőzte a liftet, hogy megnézhesse a lépcsőházat is, tisztának, normálisnak látszott, és a környék is rendben volt. Remek!

A következő napokat vásárlással töltötte. Beszerzett némi utánpótlást kevéske ruhájához, vett egy futócipőt, meg egy számítógépet. Írt egy kérvényt a lexingtoni kormányhivatalnak, melyben a születési anyakönyvi kivonata pótlását kérte, mivel a háza leégett és minden irata odaveszett a jogosítványa kivételével. Azt lefotózva elküldte nekik bizonyítékként. Egy hét múlva kezében volt a Taylor Jones származását igazoló okirat, ettől kezdve Jeffrey Nash megszűnt létezni. Meghalt a király, éljen a király!

***

„– Mélyen meg vagyok rendülve – suttogta Gabriel, de legbelül csak felszabadultságot érzett. Sokkolta a hír, amikor értesült menyasszonya haláláról, de az elmúlt napokban már kezdett magához térni. Nem kívánt rosszat Hope-nak, hiszen nemrég még érte lángolt a szíve, és az érzés továbbra is élt benne, csak már nem lángolt, és nem szerelem volt, csak embertársi szeretet. Szörnyű tragédia, ami a lánnyal történt, nem ilyen halált érdemelt, egyáltalán halált sem érdemelt az a jólelkű, bár csalfa nőszemély, bőven elég lett volna, ha eltűnik az életéből. Frontálisan ütközni egy kamionnal, aztán felrobbanni, ez már Gabrielnek is sok volt. Ő csak szakítani akart, a szabadságáért küzdött, de a sors keményen közbeszólt. Még ha neki kedvezett is, tudta, hiába ártatlan, jó ideig bűntudata lesz, mire feldolgozza az esetet. Átölelte majdnem-anyósát. – Nagyon sajnálom, Penny. Ha bármiben segíthetek, csak szólnod kell és jövök. Ez rád is áll, Ben – nyújtott kezet majdnem-apósának.

– Tudtad, hogy állapotos volt? – kérdezte Penny szomorúan.

– Nem, nem tudtam – felelte Gabriel, és csak magában tette hozzá: azt viszont tudom, hogy nem tőlem volt a gyerek.

Megtartotta magának ezt az infót, van elég bajuk anélkül is. Már semmin sem változtatna, csak még több fájdalmat okozna Hope szüleinek. Ránézett egykori barátjára. Könnyek csillogtak a szemében, bár látszott, küzd velük. Furcsa kettős érzések kavarogtak benne: sajnálta is Garyt, hiszen elveszítette a szerelmesét, de haragudott is rá, amiért elvette tőle Hope-ot, és ezzel a röpke románccal megölte a barátságukat. Gary miatt igyekezett szabadulni a kapcsolatból, amit előtte annyira áhított, de minden dühe és sértettsége ellenére szerette volna békésen lezárni. Nem sikerült. Valószínűleg hetekig fog még morfondírozni, mi lett volna, ha… ha a sors nem veszi át az irányítást.

Vajon Gary tudta, hogy Hope terhes? Nyilván nem. Jövök még neki egy övön aluli ütéssel – döntötte el Gabriel. Ennyit igazán megérdemel, amiért tönkretette évtizedes barátságunkat is egy nőért, és pont azért a nőért.

A temetőből kifelé menet megállt Gary mellett. Nem nyújtott neki kezet, egy sötét pillantással jelezte, meg se kíséreljen ilyen hamis udvarias gesztust. Az ő barátságuk már Hope előtt meghalt. Végigmérte a férfit. Szenved. Helyes. Nosza, üssünk rajta még egyet!

– Tudtad, hogy Hope terhes volt? – Látta, hogy a másik összerezzen és meglepetten kitágul a szeme. – Van sejtésed, ki lehetett az apa? – kérdezte gúnyosan, majd sarkon fordult, vissza sem nézett többé.

Életének egy szakasza tragikusan, de végérvényesen lezárult. Mostantól élvezni fogja visszanyert szabadságát, és soha többé nem hagyja magát elbolondítani. Az érzések azoknak valók, akik szeretnek fájni.”

– Lenyűgöző! – tette le a kéziratot Matt Parker, a Parker Könyvkiadó tulajdonosa és főszerkesztője. Elégedett volt a végkifejlettel. Átgondolta a történetet, és nem talált benne hibát, se logikai bakit, se elvarratlan szálat, se olyasmit, amibe beleköthetnének a széplelkű olvasók.

Szokványos szerelmi történetnek indult: egy férfi és egy nő találkozik, egymásba szeretnek, majd jönnek a félreértések, csalárdságok. Ebben a kötetben egy kis krimi is előfordul, minthogy a főhős rendőrtiszt, és hát hol is botlana bele élete párjába, mint egy gyilkossági helyszínen. A lánynak menő butikja van, kissé elszaladt vele a ló, cserébe gyönyörű és fennkölt. Tombol a szerelem, mély érzésekkel és izgató erotikus jelenetekkel, de belép a képbe a férfi barátja. Beindul a kémia, és elcsábítja a haverja nőjét, ami persze nem maradhat titokban. Hope titkolózik, Gary hazudik, Gabriel szabadulna, Hope szülei pedig nem értenek semmit. Aztán beüt a krach, és innentől a női olvasók jajongani fognak. Ez van, hölgyeim, Alex deLoy a férfiaknak ír!

– Ráérsz egy percre? – kopogott be Gregory Hunt, a könyvelője.

– Gyere csak be, éppen végeztem a kézirattal – bökött állával az asztalra dobott papírkötegre.

– Alex deLoy? Már megint? Mostanában a csapból is ő folyik. Ki a fene ez az Alex deLoy? Egyáltalán férfi vagy nő?

– Nem tudom, de a könyvei szenzációsak. Az első egykettőre felfutott a sikerlista élére. Végre nekünk, férfiaknak is írnak „rózsaszín lányregényt” – kacagott jókedvűen Parker.

– Hogyhogy nem tudod, hiszen te adtad ki a könyveit – ragaszkodott az eredeti kérdéséhez Hunt.

– Aha. Nem találkoztunk, neten bonyolítottuk az egész folyamatot.

– Még csak nem is beszéltél vele? Hú, de titokzatos! – töprengett el Gregory, amikor a barátja tagadóan megrázta a fejét. – Talán ki kéne szimatolnom, miért. Valamit rejtegethet.

Ezen már Matt is gondolkodott. Másfél évvel ezelőtt roppant figyelemfelkeltő e-mailt kapott, rá is harapott azonnal az ajánlatra, elvégre profi volt. Ismeretlen szerző küldött neki egy tökéletes szinopszist, és az felcsigázta annyira, hogy bekérje a kéziratot. Fenomenális volt, egyszerűen zseniális. Eddig még senkinek nem jutott eszébe megírni a nyálas lányregények ellentétjét, de ez a pasi – Vagy nő? Ő sem tudta. – igazi férfivér-forraló történetet hozott össze. Tudta, hogy siker lesz, bár ekkorára még ő sem számított. Bevállalta érte a feltételeket, miszerint kizárólag írásban értekeznek, semmi személyes találkozó, szerzői fellépés meg még annyi sem.

– Lehet, hogy süketnéma – tippelte Matt.

– Élő videókapcsolatot egy süketnéma is bevállalhat. Ugyanúgy használhatja közben a billentyűzetet, vagy mutogathat, de legalább látnád, ki az.

– Talán ijesztően ronda.

– Attól még telefonálhatna. Már, ha nem süketnéma.

– Igaz, de akkor kiderülne Alex deLoy neme. Amúgy ez a titokzatoskodás csak jót tesz az imázsának.

– Meg az eladásnak. Látom a számokat – nevette el magát Gregory. – Ígért folytatást? Nem tartasz tőle, hogy elmegy másik kiadóhoz?

– Nem – rázta meg a fejét Matt, aztán elvigyorogta magát. – Hat kötetre írt alá szerződést. Egy már a nyomdában van, a harmadikkal most végzett. Ne is kérdezd, igen, azok is ilyenek. Sűrű, izgalmas, sok kalanddal, még több erotikával, és nincs nyálas happy end. Imádom. Éppen ezért nem érdekel, kicsoda, csak írjon.

– Egy szerződés komoly dolog, abban adatok szerepelnek, bankszámlaszám és hasonlók… Mégsem tudod, hogy férfi vagy nő?

– Taylor Jones néven fut a szerződés, a keresztnevéből nem derül ki a neme, férfiak-nők is használják. Lakcím nincs megadva, csak postafiók, de minden online megy. A számlavezető bankja a Capital One. Tehát valós személy, de akárki lehet, akárhol.

***

Taylor Jones elégedett volt új életének alakulásával. Szerette az építőipart is, főleg, ha a saját terveit valósíthatta meg, de most végre a fantáziája másik oldalát is megdolgoztathatja. Azóta szeretett olvasni, amióta ismeretséget kötött a betűkkel. Először nehezen silabizálta ki őket, de ahogy nőtt és okosodott, úgy ment egyre jobban és gördülékenyebben az olvasás. Tízévesen már leírta az első kezdetleges kis történeteit. Tizenöt évesen tűzre vetette mindet. A szerelmes versek fabrikálásának korszakából kinőve építészmérnöknek tanult, és dolgozott az apja cégénél reggeltől estig. Apja halála után a testvérével vették át a vállalatot, de Tim jobban szerette a nőket hajkurászni, mint dolgozni. Vajon mihez kezdett nélküle? Volt cirka három éve, hogy a sarkára álljon, és végre felelősségteljes ember legyen.

Nem is tudta, miért jutott eszébe az öccse. Néha, borongós napokon előjött a régi Jeffrey Nash, aki visszagondolt a múltjára, de volt annyira engesztelhetetlen, hogy ne járjon utána, mi lett az elhagyott életével. Nem vágyott oda visszamenni. Olyan szinten lezárta hajdani életét, hogy a közösségi oldalon sem nézte meg a régi ismerőseinek profilját. A sajátját sem. Minek?

Most mégis beütötte a valódi nevét a keresőbe. Ahogy sejtette, eleinte hiányolták, számtalan felszólítást kapott, hogy jelentkezzen, de mivel sohasem válaszolt, már nem is keresték. Hm… úgy látszik, mégiscsak van valami ebben a megérzés-dologban. A legutolsó privát üzenetet két nappal ezelőtt küldte Jason Boyd, az Ash Építési Vállalat ügyvédje. Jeff baráti viszonyban volt vele, bár nem álltak annyira közel egymáshoz, hogy beavassa a magánéleti titkaiba. Rákattintott az üzenetre.

„Szia, Jeff. Beszélnünk kellene, légy szíves, ha olvasod, hívj fel. Hallottam ezt-azt, megértem, hogy eltűntél, és nem érdekel, hogyan állsz bosszút az öcséden. De tudom, hogy felelősségteljes ember vagy, te meg azt tudod, hogy tőled, mint többségi tulajdonostól függ hetvenvalahány ember sorsa. Kérlek, hívj fel! Sürgős. Jason.”

Még a saját gondolataim is visszaköszönnek – morfondírozott Taylor. Mi történhetett? Tim mégsem boldogul? Nem érdekelte, ha az öccse tönkremegy, azt viszont tényleg nem vette a lelkére, hogy családok sokasága szívja meg kettejük harcát.

„Jeff?!” – jött az üzenet. Persze, látja, hogy elolvastam, és hogy éppen itt vagyok. Jó, akkor essünk túl rajta.

– Szia, Jason! – ütötte a billentyűket. – Mi a gond?

– Szia! Először is az, hogy tényleg te vagy-e, vagy valaki feltörte a fiókodat?

– Tudom, hogy az erősen cikis középső neved Alma, ezért, ha piszkálni akartalak, malus domesticának szólítottalak. Elégedett vagy?

– Igen. Nem beszélhetnénk telefonon? Könnyebb lenne szóban, mint gépen pötyögtetni.

– Nem szeretném, ha bárki lenyomozná a telefonomat. Jeffrey Nash meghalt, Jason.

– Oké. Törődjek bele, hogy ezzel együtt a cég összes alkalmazottja utcára kerül? A Nash a csőd szélén áll, de az öcséd tehetetlen, mivel tiéd a többség. Lenne egy korrekt vevő a cégre, de Tim nélküled nem tudja eladni. Nem vagy holttá nyilvánítva, csak eltűntnek, így nem rendelkezhet a részeddel, ráadásul a tulajdonlapodnak veled együtt nyoma veszett. Ha nem kerülsz elő, sokakat taszítasz reménytelenségbe.

– Mit javasolsz?

– Vissza kell jönnöd, Jeff.

– Nem. Szó sem lehet róla.

– Hamarosan lesz az öcséd születésnapja, biztosan örülne neked.

– Nem hiszem el, hogy még mindig ellenőrzöl. Tim születésnapja négy hónap múlva lesz, és nem, egyáltalán nem hinném, hogy örülne nekem. Kétlem, hogy megbánta volna, amit tett. Ha tényleg hallottál ezt-azt, tudod, miről beszélek.

– Angela…

– Úgy bizony. Adj egy kis időt, Jason. Gondolkodom. Holnap felhívlak, megígérem. Kérlek, ne nyomozz utánam!

Jó ideig töprengett, mire összeállt fejében a terv. Akkor kényelmesen megivott egy kávét, pár percig csodálta a kilátást, hogy kitisztuljanak a gondolatai, majd leült a számítógépe elé, és írt egy ütős fejezetet Alex deLoy legújabb regényéhez.

***

Taylor Jones magához vette a Nash tulajdonlapját, és még aznap délután elrepült Chicagóba. A repülőút, plusz a két időzóna-átlépés eredményeként késő este lett, mire megérkezett. Kivett egy hotelszobát, és kialudta magát. Reggel a sarki boltban – biztos, ami biztos – vásárolt egy eldobható mobiltelefont, azon hívta fel az ügyvédet. Megbeszélték, hogy Cincinnatiben találkoznak másnap délben, a reptéren. Tudta, hogy túlbonyolítja, de nem akarta, hogy egykönnyen rátaláljanak, ha lenyomoznák, honnan érkezett.

Minthogy volt egy egész napja a városban, jegyet vett az esti Chicago Cubs mérkőzésre. Legalább egyszer látja őket élőben is. Annyira nem volt baseball-rajongó, hogy államokon keresztülutazva kövesse a csapatokat, de ha már így összejött, hogy szabad a napja és éppen itthon játszanak, miért is ne nézze meg őket?

Egész testében összerándult, amikor megérezte a csábító vaníliás jázminillatot, ami összetéveszthetetlen elegyet alkot egy bizonyos nő bőrének illatával. Sok nőnek ajándékozott fiatalabb korában ilyen parfümöt, de csak Angela által fejtett ki rá ilyen ellenállhatatlan hatást. Megborzongott, a háta közepére sem kívánta ezt a találkozást. Talán szerencséje lesz, és el tud osonni. Felkelt a bárpult mellől, ahol a meccs után egy jólesően hideg sör felett szemezett egy csinos barnával, megfordult és majdnem nekiütközött a nőnek. Valóban ő volt. Hogy a fenébe került ide?

Küldött egy néma hálaimát az égiek felé, hogy előre figyelmeztették, és volt ideje uralkodni a mimikáján. Közömbös tekintettel morgott egy bocsánatkérés-félét, és eliszkolt volna, de Angela megfogta a karját.

– Jeff? – bámult rá tágra nyílt szemmel. – Tényleg te vagy?

– Összetéveszt valakivel, hölgyem – állt meg Taylor, és jól játszott egykedvűséggel végigmérte a mélyen dekoltált, fekete koktélruhába csomagolt nőt. Most örült, hogy a sok kiabálástól berekedt, és a szokottnál is jobban elmélyült a hangja.

– Jeff, kérlek, tudom, hogy te vagy.

– Szerencsés a pasas. Bár engem keresne ennyire egy ilyen gyönyörűség – vigyorgott a férfi sokat sejtetően, feljebb tolta az orrán a szemüvegét és megint végigjártatta a tekintetét a nő testén, különös figyelmet szentelve a melleinek. – Sajnos én Taylor vagyok, de ha beéri velem…

– Jeff!

– Talán hagyd az urat távozni, drágám! – szólalt meg a nő kísérője, egy jóvágású, őszes, ötvenes éveiben járó úr. – Elnézést a zavarásért – biccentett oda Taylornak udvariasan.

– Szóval Taylor nem kell. Oké, akkor viszlát, hölgyem! Uram! – biccentett ő is búcsúzóul és gyorsan távozott. Ezt megúsztam! Nem szokott ilyen macsó módon viselkedni, remélte, ezzel eloszlatta hajdani csalfa menyasszonya gyanúját. Mindenesetre reggel az első géppel továbbrepül. Esélyt sem akart adni a nőnek, hogy a nyomára akadjon.

Angela dermedten bámult utána. Egyáltalán nem volt meggyőzve, túl sok volt a hasonlóság. Igaz, a különbség is.

***

Nem tudta átcseréltetni a jegyét, eredeti terv szerint a tizenegyórás géppel utazott Cincinnati-be. Szerencsére újabb kellemetlen találkozásban nem volt része. Amikor leszállt a gépe, az ügyvéd már várta az érkezési csarnokban.

Jason Boyd kisimult, látszott rajta, megnyugodott, hogy valóban Jeffrey Nash-sel áll szemben. „Megváltozott” – állapította meg. „Hosszabb a haja, a nyakánál visszakunkorodik. Az építkezésen sosem hordott ekkorát, és borostát sem, pedig milyen jól áll neki. Vékony ezüstkeretes szemüveget visel, ez is új rajta. A válla ugyanolyan széles, de a tartása más. Határtalan önbizalmat sugároz, pedig Jeffrey Nash-t eddig sem kellett félteni. Szürke szemében ismeretlen fény ragyog, ami csak a sokat szenvedett emberek sajátja.” Ha nem készült volna a találkozóra, valószínűleg elmegy mellette és nem ismeri fel, de kétségkívül ő az. Kezet fogtak, aztán beültek a reptéri kávézó egyik eldugott sarkába.

– Leszögezem, hogy nem megyek vissza – kezdte Jeff, és sűrű pilláinak árnyékából fürkészte régi barátját. – Nem érdekel, hogy Tim koldusbotra jut-e vagy sem, nem érdekel, mit csinál. Kizárólag az alkalmazottak miatt jöttem. Őket nem büntethetem a kedves öcsém hülyesége miatt. Itt vannak a papírok – vett ki a táskájából egy pakkot. – Te fogod lebonyolítani az egész ügyletet a nevemben. Itt a teljeskörű meghatalmazás és a további instrukciók – tolt elé egy újabb lapot.

– Ezt komolyan gondoltad? – nézett fel megrökönyödve a papírról az ügyvéd.

– Azt akarom, hogy intézd el az eladást. Ha kell, áron alul, de gyorsan, hogy az emberek biztonságban legyenek. Akármennyit kapsz érte, az én részemből nem segíthetsz Timnek. Ha nem marad pénze az adósságai rendezése után, legfeljebb nekiveselkedik végre a munkának. Ráfér a jellemcsiszolás.

– Elég rosszul áll a szénája. Bedobtad a mélyvízbe. Ott vagy megtanul az ember úszni, vagy elsüllyed. Tim küszködik, de süllyed. Az utóbbi négy hónapban már a dolgozókat is késve fizette ki, és a most esedékes bérekre egyáltalán nincs fedezete.

– Értem – töprengett el Jeff. – Az érdeklődő továbbviszi a céget? – Boyd igenlő válaszára bólintott. – Oké. Ha eladtad, a részemből minden egyes alkalmazottunknak, aki legalább hat teljes hónapot ledolgozott a cégnél, adj ötezer dollárt. Aki rövidebb ideje van ott, annak kettőezret.

– Szétszórod a vagyonodat! – figyelmeztette a barátja. – Igaz, marad még legalább tízszer annyid, de attól még…

– Jó, akkor a két évnél régebbieknek tízezret adj! A maradékot az utolsó centig tedd egy alapítványba és támogasd belőle hátrányos helyzetű diákok egyetemi tanulmányait. Csinálj valami ösztöndíjat, amit megpályázhatnak. Megbízom benned, Jason.

– Hát… köszönöm – sóhajtott az ügyvéd. – Igyekszem kiérdemelni a bizalmadat. Ezt itt hitelesíttetnünk kell – lengette meg a megbízólevelet. – Formailag megfelel, csak rá kell vezetnünk a dolgozói juttatás összegét, és persze tanúk kellenek.

Taxival elvitették magukat egy ügyvédi irodába. Jeff a valódi útlevelével igazolta magát. Kiegészítették a megbízólevél pontjait a dolgozói juttatás mértékével, a létrehozandó alapítvány fő irányelveivel és Boyd jutalékával, amit a további munkájáért vehet fel évente. A helyi ügyvéd ellenjegyezte, két titkárnő tanúskodott, ezzel kész is voltak.

– Hogyan érlek el, ha szükség lenne rád? – kérdezte az ügyvéd, már a taxiban ülve.

Taylor úgy döntött, ha már ilyen messzire elutazott, marad pár napot, és körülnéz a városban. Itt nem áll fenn a veszély, hogy újra összefut Angelával. Legalábbis nagyon remélte.

– Sehogy, Jason. Komolyan mondtam, Jeffrey Nash nincs többé.

– Esetleg a közösségi oldaladon? – próbálkozott mégis a barátja, bár sejtette, nem tud kicsikarni belőle egy ígéretet. Csak reménykedhet, hogy simán fog menni minden.

– Három év alatt egyszer sem léptem be, még azt sem értem, most miért tettem.

– Imáim meghallgatásra találtak. Nem volt más ötletem, hogyan bukkanjak rád, megírtam az üzenetet, aztán sűrűn fohászkodtam az égiekhez – fújta ki a levegőt Boyd, és beletúrt hullámos, sötét hajába. – Tim háborogni fog, ugye, tudod?

– Ha tombolni kezd, mondd neki, üzenem, hogy meghaltam. Értsen belőle.

***

Nem számított rá, hogy pont itt botlik bele egykori szerelmébe. Nem számított rá, hogy bárhol is belebotlik, mivel a férfi úgy lépett le szótlanul, hogy azzal a gödör mélyére taszította őt. Tim hamar megunta, pár hónap után egy veszekedés közben a szemébe vágta, csak azért csábította el, mert a bátyja nője volt. Tim nyakig ült az adósságban, és amikor Jeff segítségét kérte, ő elutasította. A tökéletes cégvezető, aki csak a vállalat érdekeit tartja szem előtt! Hah! Három éve eltűnt, hátrahagyva a munkát, a terveket, a félkész építkezéseket, a drágalátos dolgozóit, meg a szerencsétlen, játékfüggő, piperkőc öccsét. És őt, Angelát. Ezt jól elszúrtam. Azóta csak csúszott lefelé a lejtőn, és öregedő pasikat szedett fel, akiknek megért a szép és fiatal nő némi anyagi áldozatot. De nem ez volt a vágya. Viszont, ha az a Taylor mégiscsak Jeffrey Nash volt, talán vissza lehet hódítani. Akkor végre újra egyenesbe jönne az élete. Csak rá kell vennie, hogy térjen haza, és vegye ismét kézbe a bankszámláját.

Azt hitte, megfogta az isten lábát, amikor megismerkedett Jeffrey Nash-sel. Jóvágású férfi volt, magas, deltás és gazdag, egy sikeres építkezési vállalat tulajdonosa. Könnyű volt magába bolondítani. Könnyű volt beleszeretni is, mert Jeff nagyvonalú volt és hűséges. Álompasi. Mivel az ágyban is jó volt vele, Angela nem lépett félre túl sokszor. Ha megtette is, csak távol a vőlegényétől, hogy véletlenül se tudhassa meg. Már az esküvőt tervezték, megvolt az időpont is, amikor Tim elkezdett jeleket küldeni. Százszor is megbánta már, hogy nem állt ellen neki, de hajtotta a kíváncsiság.

Angela klasszikus szépség volt, természetes szőke, hullámos haja a háta közepéig ért, kék szeme szenvedélytől ragyogott, sudár termete pontosan összepasszolt Jeff izmos alakjával. Szerette, amikor a férfi a maga nyugodt módján átkarolta. Szerette a csókját is, meg az erotikus együttléteiket, pedig a vőlegénye sosem volt durván vad vagy vérmes az ágyban, mégis mindig kielégítette.

Csak hát az a féktelen női démon a lelke mélyén nem hagyta nyugodni, tudnia kellett, mi rejtőzik Tim tüzes tekintete mögött. Aznap úgy volt, hogy Jeff későig bent marad valami fontos ügyfél miatt, ő meg engedett a vágyának. Először észre sem vette, hogy a vőlegénye belépett, csak amikor a dossziét az ágyra hajította, akkor kapta fel a fejét. De jó lett volna abban a pillanatban köddé válni!

Timothy öntelten mosolygott, nem zavartatta magát, aztán, amikor Jeff elviharzott, percekig kacagott. Akkor még nem sejtette, milyen hamar elmegy a kedve a nevetéstől. Öngólt lőtt a lúzer! Csak engem ne rántott volna magával!

Angela ki se nézte volna a mindig higgadt, megfontolt Jeffből azokat a mély érzelmeket, amik a szemében kavarogtak, azt az indulatot, amely arra késztette, hogy szó és nyom nélkül eltűnjön.

Egy darabig működött a cég Jeff nélkül is, de amikor befejezték az elkezdett munkákat, megritkultak az új megrendelések. Hamar híre ment a főnök eltűnésének, és mivel mindenki tudta, hogy ő a vállalat esze… Bár delegálta a munkát, de mégiscsak ő tartotta kézben a szálakat, ő volt a tervezőmérnök és az építésvezető is. Timothy Nash a nyomába sem léphetett. No, nem mintha valaha is megfordult volna ilyesmi a fejében. Ráadásul a kártyaadósságai már a létét fenyegették.

Sokat veszekedtek, általában a pénzen, vagyis a hiányán. Angela fenntartotta volna a régi, gondtalan életét, igényeket támasztott a férfival szemben, amiket Tim nem tudott teljesíteni. Azt még megemésztette, hogy Tim fegyverként használta a bátyja ellen, de a tehetetlenségét és a szegénységét nem bocsátotta meg neki. Egyre többször jelent meg nyilvánosan más férfiakkal, kereste Jeff utódját, de elhagyta a szerencséje. Most, három évvel később kitartott nőként tengődik, titkos szeretővé vált a kényelme érdekében. De ezen változtatni kell, amíg nem késő!

Heteken keresztül figyelt éber tekintettel minden gyanús férfit. Dan, a jelenlegi pasija gyakran elvitte színházba, elegáns éttermekbe, vagy társasági eseményekre. A felesége agorafóbiás volt, ki sem tette a lábát a házból, talán éppen ezért voltak boldogok együtt. Házon kívül a férje azt tehetett, amit akart, az asszony beleegyezésével, de tiszteletben tartva a házasságukat. Szóval csak diszkréten, hah! Angela tudta, hogy ebből nem lesz házasság, Dan soha nem fogja elhagyni a feleségét, aki valójában tökéletes védőpajzs az olyanok ellen, mint ő. Egyelőre – jobb híján – megfelelt, de mihelyst megtalálja Jeffet, vagy akárki más alkalmas balekot, már dobja is. Sajnos, hiába figyelt lépten-nyomon, eltelt egy hónap és többé nem találkozott össze Taylorral. A francba!

***

Timothy Nash őrjöngött, de tehetetlen volt. Jason Boydnak érvényes, hivatalos felhatalmazása volt a cég többségi tulajdonosától. Felismerte a testvére kézírását, nem vitatta az okirat valódiságát. Azért dühöngött, mert az ügyvéd – megunva a hisztériázását – átadta neki a bátyja üzenetét.

– Mi az, hogy meghalt? Találkoznod kellett vele. Az aláírás valódi, a dátum tegnapi, tehát Jeff igenis él. Követelem, hogy mondd meg, hol van!

– Nem tudom, nekem sem árulta el. Találkoztam vele, de biztos vagyok benne, hogy nem ott lakik, mégcsak nem is a közelben. Nem akarja, hogy bárki megtalálja. Ezért bízta rám a vállalatot. Vedd úgy, hogy mostantól én vagyok Jeff. – Boyd igyekezett higgadtan beszélni, de már kezdett forrni az agya. Alapból is nehéz dió az ifjabb Nash, most meg még az indulat is hajtja.

Tim idegesen járkált faltól falig. Majd szétvetette a düh. Azzal tisztában volt már egy ideje, hogy elveszíti a céget, bele is törődött, mert nem igazán érdekelte a munka, meg nem is értett hozzá. De hogy teljesen kisemmizzék, az felháborító! Ilyet nem tehet vele a saját testvére. Nyelt egyet, és belerúgott az útjába keveredett székbe, de nem tudta elhallgattatni a tudata mélyén suttogó hangot. Minden oka megvan rá. Már csak abban reménykedhetett, hogy a vételárból marad annyi, amiből kijön egy darabig. Ha élni akar, először az adósságát kell letörlesztenie. Az alvilági alakokkal nem jó kekeckedni, ezt megtapasztalta legutóbb, amikor felszólították a fizetésre. Még mindig viseli a gipszet a karján, amire szép cirkalmas betűkkel ráírták egy sötét kórházi éjszakán: „Egy hónapod van, drágám!” Vagyis most már csak két hete.

– Készítsd el az iratokat, Jason! – állt meg az ügyvéd előtt. – Minél előbb.

– Egy hét biztosan rámegy, de igyekszem. A vevő is szeretné gyorsan lebonyolítani, szüksége van a vállalatra. Javaslom, addigra számold össze, kinek mennyivel tartozol, és tedd fontossági sorrendbe a listát.

– Kösz a jótanácsot – fintorgott Tim és bevágta maga után az ajtót.

Jason megvonta a vállát. Nem igazán szívelte a fiút, sunyinak, éretlennek és élhetetlennek tartotta, ez így együtt pedig veszélyes elegyet alkot. Sejtette, hogy megfenyegették, sőt megfenyítették, nem vette be a „részegen belecsúsztam az árokba” mesét. A karját még csak-csak eltörhette egy ilyen balesetben, de az arcán ökölnyomok virítottak, a szemhéja felrepedt, és az orvos bizalmas információi szerint vesetájon is komoly véraláfutások borítják. Kicsit sajnálta, amennyire bármely embertársát szánná hasonló helyzetben, de annyira nem, hogy bármit megpróbált volna ügyeskedni az érdekében. Pontról pontra követte Jeffrey Nash utasításait. Gyorsan és precízen lebonyolította az eladást, lelkiismeretes üzletet kötött, és egy hét múlva átutalta Tim bankszámlájára a részét a vételárból. Hogy mire lesz elég, már nem az ő gondja. Egyetértett Jeffel, hogy a fiúra ráfér a jellemcsiszolás. Ha szerencséje van, és tanul az esetből, talán túl is éli a leckét.

***

Timothy Nash elkeseredetten számolgatott. A pénz, bármilyen soknak tűnt, kevésnek bizonyult. A legégetőbb tartozásait kifizette, bár nem önszántából. Rá kellett jönnie, hogy a helyi alvilág eléggé jól tájékozott. Tudták, hogy a cége gazdát cserélt, és még aznap, hogy a számláján megjelent a vételár, a lakásán meglepte négy gorilla. Elkísérték a bankba, ahol mások számára észrevétlenül, de módszeresen megszabadították a pénzétől. Minthogy nem volt senkije, akivel zsarolhatták volna, és nem volt semmije az életén kívül, a régi jól bevált méreg-ellenméreg trükköt alkalmazták rajta. Ott maradt pár ezer dollárral a számláján, vagy százhúszezernyi kifizetetlen kártyaadóssággal a nyakában, egy bérelt lakásban, ahonnan a hónap végéig ki kell költöznie, mert persze a lakbért sem fizette. Egész este tipródott, gondolkodott. A legjobb lesz, ha elhúz a városból jó messzire, hogy véletlenül se találják meg. Úgy kell csinálnia, hogy ne tűnjön fel senkinek, ha szemmel tartanák.

Éjszaka összepakolt két bőröndöt, levitte a kocsijába. Reggel útnak indult, figyelte, követik-e. Mivel nem látott senkit, Washington felé vette az irányt. Ott eladta a kocsiját, és felszállt egy repülőre. Úgy tervezte, Las Vegas elég messze van, odáig nem ér el a richmondiak keze, sem az ő rossz híre. A kaszinóvárosban addig játszik, míg nyer annyit, amiből kényelmesen megél, aztán eltűnik Los Angeles négymillió lakosa között. Ámde ember tervez…

Egy hónap sem kellett, és lassan, fokozatosan elveszítette az összes pénzét. Néha nyert ugyan egy kisebb összeget, de a szerencsejátékok nem úgy vannak kitalálva, hogy a játékosnak hajtsanak hasznot. Egy este udvariasan, de kérlelhetetlenül megkérték, hogy hagyja el a kaszinót, még ki is kísérték, nehogy eltévedjen. Üres volt a zsebe, a gyomra, a feje, csak kóválygott az utcán. A motelszobája előtt kikészítve várta a két bőröndje.

– A francba! – káromkodott hangosan, és belerúgott az ajtóba. Hamarosan kék-piros fények villantak, és az éjszaka hátralévő részét a fogdában töltötte.

– Jobban tenné, ha keresne valami munkát – ajánlotta neki az ügyeletes. – Most viszonylag simán megúszta, de legközelebb nem leszünk elnézők.

Két hét alatt ötször vitték be. A holmiját már az első éjjel ellopták tőle, és még csak észre sem vette, nem maradt semmije azon kívül, amit magán viselt. Koszos volt és bűzlött. Hol a parki padon aludt, hol egy üzlet tövében vert tanyát, csak nem volt olyan rutinos menekülő, mint a profi hajléktalanok, és folyton elkapták. Az ötödik alkalom után egy járőrkocsival kivitték a város határába, és búcsúzóul azt a tanácsot kapta, hogy álljon odébb. Elindult az út mentén, bár azt sem tudta, hova vezet az az út. Két óra kutyagolás után felvette egy marhaszállító, és elvitte egy darabig.

Egy hónap alatt tette meg a cirka négyszáz kilométeres távolságot. Arra ment, amerre vitték, addig, ameddig vitték. Ott éjszakázott, ahol rásötétedett. Ha akadt valami kis munka, keresett pár dollárt. Ha befogadta valaki éjszakára, még fedél is volt a feje felett. Evett, ha volt mit. Néha megfürdött az útjába kerülő patakban vagy tóban. Maga sem tudta, mi hajtja előre, csak amikor meglátta a távolban a hatalmas várost, fogta el a kétség. Mi a fenét keres ő itt?

***

Amikor írni kezdett, nem gondolta, hogy így felkapják a könyveit. Bátran aláírta a hat regényre szóló szerződést, mert rengeteg ötlete volt, ideje meg még több. Az eltelt években megmutatkozott, hogy sokaknak kedvére valók a történetei, pedig a pergő cselekmény, a finom erotika és a pattogó humor ellenére egyiknek sincs kimondottan boldog vége. Habár ez nézőpont kérdése. A női olvasók háborognak, de mégis megveszik a következő könyvét is. A férfiak meg egymásnak ajánlgatják, hogy „na, ez végre nekünk való”. Gyakran megfordult a könyvesboltokban, és szemérmetlenül hallgatózott, közben időnként remekül mulatott. Leginkább akkor, amikor az eladó rá akarta bírni a vásárlásra, és egekig magasztalta a regényt. Honnan tudhatta volna, hogy éppen a szerzőnek ajánlgatja olyan lelkesen? Rájött, hogy valóban ideje felvenni és tartani a kapcsolatot az olvasóival.

Taylor Jones a neten kutakodott a névadója után. Rákeresett a közösségi oldalakon, a rendőrségi hírekben, sőt a szülővárosának weblapján is, de az égvilágon semmit sem talált. Vette a fáradságot, és elutazott Lexingtonba. Megkereste azt a templomot, amelyben az anyakönyvi kivonat szerint keresztelték az igazi Taylort. Beszélt a pappal, megkérte, hogy rokonok után kutatva megnézhesse az anyakönyvet, de ott sem talált semmi különöset. Taylor Jones valóban egyke volt, a szülei rég halottak. Anyai ágon van egy fiatalabb másod-unokatestvére, de ennyi.

– Itt van egy Domenica nevű lány – mutatta a bejegyzést a tiszteletesnek. – Úgy tűnik, ő az egyetlen élő rokonom, és őt sem ismerem.

– Domenica… igen, emlékszem – bólogatott az atya. – Domenica Fiori. Nagyon szép lány volt. Neki is korán megboldogult az édesanyja. Az apja bevándorolt olasz. Paolo a felesége halála után nem bírt megmaradni itt, hazaköltözött, és vitte a lányát is. Van ennek már hét, talán nyolc éve is. Valahol Róma környékén élnek, ha jól tudom. Nem lesz könnyű megtalálni őket, ha fel akarja venni velük a kapcsolatot.

– Azt hiszem, bele kell törődnöm, hogy nincs senkim – sajnálkozott Taylor. – Hagyom, hogy éljék az életüket odaát. Biztos nem hiányzik nekik egy távoli, ismeretlen rokon.

– Talán isten terelgeti afelé, hogy saját családot alapítson – biztatta a pap.

– Lehet, atyám, az bizony meglehet – hagyta rá Taylor, de belül boldog volt. Senki sem veszélyezteti a személyazonosságát, ha kissé lazít a szabályain. A kiadója öt évig tűrte a „rigolyáját”, hogy nem hajlandó kilépni a nyilvánosság elé, de most az új szerződésbe már szeretnének beépíteni néhány riportot, író-olvasó találkozót a népszerű szerzővel. Mostanra ő maga is eljutott lelkileg arra a szintre, hogy bevállalja. Végül is büszke a műveire, a sikerére, és ma már talán eszébe sem jut senkinek, hogy Taylor Jones arcvonásaiban Jeffrey Nash-t keresse. Különben is, mindenkinek van hasonmása!

Felnézett az irodaházra, ami a park mellett magasodott. Lehet vagy harminc emelete, még sosem számolta meg, pedig gyakran üldögélt itt a padon, míg a kutyája bolondozott a futtatón, és játékosan kergette a kisebb-nagyobb ebeket. Beszélgetett, ha volt kivel, de sokszor csak olvasott, vagy fejben szövögette soron következő regényének szálait. Elszántan elővette a telefonját, megnyitotta a szerződés-tervezetet, megkereste, majd bepötyögte a kiadója számát.

– Matt Parker – jelentkezett egy erőteljes bariton.

– Alex deLoy – mutatkozott be, és várta a hatást. Aztán kénytelen volt kissé eltartani a fülétől a készüléket, mert Parker akkorát kiáltott, hogy majdnem megsüketült tőle.

– Jesszus! Hát mégis van isten! – nevetett Matt. – A házi kísértetünk végre színre lép. Találkozni is hajlandó?

– Csak, ha ön is – vágta rá Jones.

– Ó, én még csak öt éve várom a pillanatot, amikor megrázhatom a legjobb szerzőm kezét.

– Már megrázta – közölte halálosan komoly hangon Taylor.

– Hogy… mi? Találkoztunk már?

– Többször is.

– Megölöm magát, ugye tudja? – fenyegetőzött Parker. – De majd csak akkor, ha már nem tud írni. Vagy ha el akar hagyni egy másik kiadóért. Na, meséljen, ki maga? Telefonban nem ismerem fel a hangját…

Taylor Jones hangosan felnevetett. Körülbelül ilyen reakcióra számított. Előnyben volt a másikkal szemben, mert ő tudta, kivel beszél, számtalanszor folytattak már könnyed eszmecserét. Ismerte Parker hanglejtését, szóhasználatát, mimikáját, így pontosan maga elé tudta képzelni az izgatottságtól robbanni készülő férfit.

– Ismerős a Szemirámisz név?

– Hogyne. Volt, ugye, a babiloni királynő, de ő már elég öreg lenne, ha még élne… van egy jó kis étterem a belvárosban, meg fut valami harmadrangú rock-sztár is ezen a néven… csak nem maga az?

– Nem, nyugi, nem én vagyok. Más nem jut eszébe?

– De, egy zsemleszínű akita.

– Az lesz az! Szemi pórázon szokott sétáltatni egy szemüveges pasit… – tartott egy pillanatnyi hatásszünetet – na, az vagyok én.

– Na, ne! Taylor? Tényleg kinyírlak, te átok! – Matt az asztalt csapkodta jókedvében. – Gil már tudta, mi? Szemi biztos elugatta neki a titkot. Lehet, hogy nekem is, csak nem értek kutyául. A fenébe! Jól szórakoztál, amikor egekig magasztaltalak? Azonnal gyere be az irodámba, hogy leharaphassam a fejedet! – követelte kacagva.

– Szemit bevihetem? Itt vagyunk a parkban a kiadó épülete előtt.

– Befelé! – parancsolta Matt. – Azonnal!

Lecsapta a telefont és már indult is a vendége elé. Feltépte az ajtót, és majdnem fellökte a kopogtatásra készülő könyvelőt. Gregory Hunt meglepetten lépett hátrébb. Végigmérte a főnökét, de az izgatottságon és a megszokott, jól fésült szőke frizurájától eltérően most szétzilált haján kívül nem látott rajta semmi különöset.

– Mi történt? Úgy kiabáltál, azt hittem, valami baj van.

– Mary! – szólt oda a titkárnőjének Parker. – Pezsgőt és kutyakekszet! Ünnepelünk.

– Nagyszerű! – fanyalgott Mary. – Remélem, feltöltötted a készletet.

– Mióta eszünk kutyakekszet a pezsgőhöz? – csodálkozott Hunt.

Parker megigazgatta kissé pocakosodó alakján az inget, helyére rángatta a zakóját. A nyakkendőjét már reggel levette, utálta, ha szorítja a nyakát. Széles mozdulattal mutatott a liftre, amelynek kijelzőjén sorra villantak fel a számok.

– Találd ki, ki jön éppen felfelé!

– Ha ekkora parádét csapsz neki, csak az Atyaúristen lehet – viccelődött Hunt. – És nyilván kutyával érkezik.

– Majdnem eltaláltad, majdnem! – bólogatott Matt. – Alex deLoy! Ő jön, bizony, a mi kísértetünk végre alakot ölt. De lehet, hogy rögtön meg is ölöm.

– Miért? Nem írja alá a szerződést?

– Na, akkor tényleg kitekerem a nyakát – nézett csúnyán a barátjára Parker. – Tudod, az előbb felhívott, és lazán közölte velem, hogy időnként együtt lebzselünk a kutyafuttatón. Már itt is van az az átok!

Halk csengőhang után nyílt a liftajtó, és kilépett rajta az ismerős páros. Szemirámisz abban a pillanatban megiramodott, kitépte a pórázt a gazdája kezéből, és máris Matt képét nyalta. Parker fenékre huppant a negyvenkilós állat rohama alatt, de nem zavartatta magát, beletúrt a kutya szőrébe, vigyorogva megdögönyözte. Taylor hagyta egy kicsit örömködni Szemit, de aztán lábhoz parancsolta. Mosolygássá fojtotta a kipukkanni akaró kacagást, csak a szeme csillogása árulkodott a jókedvéről. Kezet nyújtott Parkernak és felsegítette.

– Helló, Matt!

– Helló! Örülök, hogy végre tudom, kivel fogok kezet – morgolódott a kiadó.

Jólesett a lelkének egy kicsit megjátszani a házsártost, de valójában ugyanúgy fel volt dobódva, mint amikor Alex deLoy első könyvét elolvasta. Akkor biztos kézzel csapott le az ismeretlen szerzőre, és megragadta a lehetőséget, hogy évekre lekösse. Persze, megvolt a kockázata, hogy mégsem fut be, de bízott benne, és nem csalta meg a szimata. Most pedig kilép az árnyékból, minek következtében hihetetlen meredeken fognak emelkedni az eladások. Aztán kicsit visszafogta a lelkesedését. Biztató jel, hogy Alex deLoy személyesen megjelent, de még nem írta alá az új szerződést.

– Eddig is tudtad. Taylor Jones vagyok. Mellesleg Alex deLoy néven sikerkönyveket írok neked.

– Mellesleg, aha… na, befelé! – mutatott morózusan az irodájára. – Kismillió embert hívnak Taylornak, férfiakat-nőket vegyesen, legalább a tizede Jones, meg sem fordult a fejemben, hogy te lehetsz az. Ráadásul a kedvenc szerzőmet valami rigolyás, emberkerülő alaknak képzeltem, nem egy életvidám harmincasnak. Ekkorát tévedni! – tárta szét a karját. – Jön már az a pezsgő, Mary? – kiáltott a teakonyha felé, amerre a titkárnő eltűnt. – Taylor, ő Gregory Hunt, a könyvelőm és barátom – mutatta be a barátját.

A két férfi kezet fogott, közben gyorsan végigmustrálták egymást. A könyvelő lezser kockás ing-farmer öltözetben volt, a negyvenes évei elején járhat – állapította meg Taylor Jones. Átlagos alkat, átlagos kinézet, bár a zöld szeme sok nőt megigézhet.

– Örülök, hogy megismerhetem végre – mondta Hunt.

– Köszönöm – fogadta egy bólintással a gesztust Taylor. – Részemről a szerencse, és köszönöm a munkáját. Mindig elégedettséggel töltött el a bankszámla-kivonatom látványa.

– Az nem az én érdemem, én csak számolok – hárított Greg. – Az eladások tőlem függetlenek, és sokkal inkább a maga fantáziáját dicsérik.

– Ő meg a mi házi szerencsetündérünk, Mary Wallis – folytatta a bemutatást Matt, és elsőként a kutyakekszet vette el a tálcáról, amit a titkárnő a jó ég tudja, honnan kerített hirtelenjében. Szemi elé tartotta, aki víg farkcsóválással, óvatosan vette el, hogy a fogai véletlenül se érjenek hozzá a kezéhez. – Magadnak is pezsgőt, Mary!

Megvárta, míg a nő visszajött, kezében az itallal, akkor koccintásra emelte a poharát. Aztán mégis meggondolta magát, és Taylorra nézve megszólalt:

– Örülök, hogy megismertem végre Alex deLoyt, de nyugtass meg, hogy nem akarsz lelépni egy másik kiadóhoz!

– Nincs szándékomban.

– Helyes. A többit megbeszéljük. Igyunk Alex deLoyra – emelte fel újra a poharat –, a következő könyveidre, a további közös együttműködésünkre! Proszit!

Élesen csendültek a kelyhek, ahogy összekoccintották őket. Aranyszínű, illatos ital gyöngyözött bennük. Matt ivott egy kortyot, majd csettintett a nyelvével.

– Mmm… ez finom, nagyon finom, sőt, isteni, Mary. Honnan varázsoltad elő? Bevallom, én elfelejtettem bevásárolni, pedig megígértem.

– Nos, ez lett volna a születésnapi ajándékod, főnök. Csak munka után akartam átadni, de vedd úgy, hogy megkaptad.

– Születésnapod van? – kérdezett rá Taylor Jones. – Akkor igyunk rád is! – koccantotta oda a poharát Parkeréhez. Ittak Matt egészségére, aztán Taylor felajánlotta, hogy ha a nő is egyetért, tegeződjenek valamennyien. Erre is ittak egy kortyot, közben a könyvelőnek eszébe jutott a keksz.

– A kutyakeksz is Matt ajándéka lett volna? – kérdezte a titkárnőtől, jókedvűen vigyorogva, hogy piszkálhatja egy kicsit a főnököt.

– Nem, az a saját készletem darabja volt, Gil látogatásaira tartogatom – célzott Mary a főnök koromfekete labradorjára.

– Aha! Most lebuktál! – kacagott Parker. – Szóval ezért szeret téged annyira.

– Nem ezért – tiltakozott Mary. – Azért, mert szeretnivaló vagyok, nincs ennek semmi köze a kekszhez. Gil tudja, hogy én is szeretem őt, és csak viszonozza.

– A hálátlan! Bezzeg rám úgy néz néha, amikor ráparancsolok, hogy olyankor, ha ember lenne, nem adnék kést a kezébe.

– Gil nem is tud úgy nézni – hárította a vádat nevetve a nő. – Ha mégis megteszi, akkor biztosan megérdemled. Tudod, nekem nem kell bizonyítanom neki, hogy én vagyok a főnök, én nem parancsolgatok, csak egy csóró titkárnő vagyok, akinek szava sincs. Igaz, gyönyörűm? – hajolt le Szemirámiszhoz, és megvakargatta a füle tövét. – Kérsz még egy kekszet? Hozok neked, mert olyan szép vagy.

Kiment, és az íróasztalfiókjából elővett egy darab kutyacsemegét. Megnézte az éppen érkező faxot, de a nem sürgős kategóriába sorolta, ki sem vette a gépből. Visszament a főnöki irodába, és odaadta a kekszet Szeminek.

– Ti is kértek még egyet? – kérdezte a tárgyalósarokban üldögélő férfiakat, és csak a kérdés kimondásakor esett le neki, hogy így, ebben a szituációban eléggé kétértelműre sikeredett. – Mármint pezsgőt – intett a tálcán üreskedő poharak felé.

– Esküszöm, ha tudom, hogy ilyen remek társaság vagytok, már rég eljöttem volna. – Taylorra is átragadt a jókedv. Pillanatnyilag valóban így érzett, de belül tudta, nem tette volna meg, amíg nem érezte magát tökéletes biztonságban. Ez a perc pedig csak most jött el.

– Sosem késő – mondta komolyan Parker, szemével követve a közéjük telepedő nőt. – Talán így kellett lennie. Mostanra már eléggé felajzott az olvasótáborod, nagyot fog szólni, ha kilépsz a nyilvánosság elé.

– Miért most? – tette fel a mindannyiukat érdeklő kérdést Mary. – Miért csak most? És miért bujkáltál évekig? Már, ha nem túl indiszkrét a kérdésem.

– Hogy miért most? – nézett rá Taylor. – A szerződés miatt. Eddig miért nem? Nem éreztem magam késznek arra, hogy elviseljem a nyilvánosságot. És ez mindjárt az utolsó kérdésedre is válasz.

– Inkább kitérő válasz – szólt közbe a könyvelő. – Kellett, hogy valami komoly oka legyen a titkolózásodnak, és nem hinném, hogy az eladási ráta növelése volt az.

– Olvastad valamelyik könyvemet?

– Valamelyiket? Azt nem. Mindet – mosolyodott el hamiskásan Gregory.

– Akkor már rájöhettél volna.

Felemelte a kezét és Szemi abban a pillanatban aláigazította a fejét, úgy pislogott fel a gazdájára. Meg is kapta érte a kikunyerált cirógatást. Mary ellágyulva nézte őket. Rajongott a kutyákért, de a főbérlője nem tűrt a házban semmilyen állatot.

– Szívügyek! – kiáltott fel hirtelen. – Hát persze. Egy rosszul végződött szerelem adta az ötletet a regényeidhez, ezért nincs soha happy end.

– Így van – bólintott rá Taylor Jones. – Nem akarok erről beszélni, elégedjetek meg ennyivel, oké?

– Oké – mosolygott rá melegen a titkárnő és felkelt. – Hozok még pezsgőt, és leöblítjük a témát.

Amikor kiürült az üveg, Matt felajánlotta, hogy menjenek át ebédelni a közeli étterembe, a nap örömére ő állja a cechet. Taylor köszönettel elhárította a meghívást, vele van Szemi, és az a hely nem állatbarát. Hozattak hát kínait, és az irodában hozzáláttak.

– Taylor! Hogy viszonyulsz a dedikáláshoz? – puhatolózott Parker. – Kapható vagy?

– Módjával – válaszolta Jones. – Ha lehet, ne dobj egyszerre a mély vízbe, jó? Szóval világ körüli turnét még ne szervezz, de a környéken megpróbálhatjuk. Majd kiderül, hogy bírom.

– Szerintem hamar széttépnek a rajongóid – mondta Mary. – A férfiak lelkesedésből, a nők meg bosszúból.

– Szép kilátások – mosolygott Taylor. – Fogadjak testőrt, vagy képezzem át Szemirámiszt harci kutyának?

– Jó ötlet – tapsolt egyet Parker –, csak vigyázz, hogy a barátait ne felejtse el. Nem szeretném, ha legközelebb leharapná az orrom egy ilyen támadásnál, mint a mai volt. Átnézted a szerződést? – váltott komolyra két falat illatos csirke között.

– Azért vagyok itt.

***

Forrt az internet a hírtől: Alex deLoy hetedik könyvét dedikálja a Book Soupban, West Hollywoodban, szombaton délután háromtól hatig. Ezzel volt tele az összes közösségi oldal. Sokan a környékről autóba ültek, és már délben hosszú sor kígyózott a könyvesbolt előtt. Taylor Jones nem tudott erről, egyelőre nyugodtan készülődött az eseményre. Fekete farmernadrágot vett fel királykék, nyitott nyakú inggel, hozzá a legkedvesebb mosolyát. Remélte, kitart addig, amíg az olvasók rohama lezajlik. Nem is sejtette, mi vár rá.

A kiadó taxit küldött érte. Háromnegyed háromkor álltak meg a bolt előtt, és döbbenten hőkölt meg a rengeteg ember láttán.

– Várna egy percet? – kérte a taxist, de közben már hívta Parker mobilját.

– Hol vagy? – kiáltott bele Matt. – Már itt kéne lenned, mindjárt kezdünk.

– Itt vagyok a bolt előtt a taxiban, de nem biztos, hogy ki merek szállni – viccelődött félig komolyan Taylor. – Nincs valami hátsó bejárat, ahol besurranhatnék?

– Nincs rá idő. Szállj ki, gyere be, légy bátor! Szemit hoztad?

– Igen.

– Akkor semmi gond, már kiképezted, vagy nem? Na, gyere! – nyomta ki a telefont, és máris intett az ajtóból.

Taylor nagy levegőt vett és kiszállt a kocsiból. Azonnal kiáltások harsantak, elégedett zsongás futott végig a várakozók során, kezek nyúltak feléje, de Matt megmentette.

– Majd odabent, hölgyeim és uraim, majd odabent. Máris kezdünk.

Négy órára Taylor keze elzsibbadt, már nem érezte az ujjait, annyit írt. Kezdtek a betűi összekuszálódni, egyre csúnyább lett az írásképe. Egy grafológus most biztos rondákat mondana a jellememről. Tűrt még egy darabig, aztán fél öt körül kért egy kis szünetet meg egy kávét. A pohárral hátrament, és a hátsó ajtón át kilépett a sikátorba.

– Elkísérlek, nehogy megszökj – szegődött mellé Parker, és rágyújtott egy cigarettára.

– Nem is tudtam, hogy dohányzol, még sosem láttam.

– Csak jeles ünnepnapokon, mint a mai – vallotta be a kiadó. – Én is ideges vagyok, kikészültem, csak a kezem nem fáj úgy, mint a tiéd.

– Remélem, állod az ínhüvely-gyulladás kezelésének számláját – sóhajtott egy nagyot Jones. – Leszakad a karom, és még nagyon sokan vannak.

– Sokan, de van kint egy emberem és már nem enged senkit beállni a sorba. Hatkor bezárjuk az ajtót és aki kívül maradt, az úgy járt.

– Nem lesz gond belőle?

– Miért lenne?

– Nem tudom, én először csinálom. Neked van gyakorlatod. De nem szeretném, ha csalódnának az emberek, ha már eljöttek. Talán egy pár perces kötetlen beszélgetés, dedikálás nélkül? Addig pihen a kezem, amíg kimegyek a bolt elé, aztán a bent lévőknek befejezzük a dedikálást.

– Nem rossz ötlet. Csináljuk így! – egyezett bele Matt, és eldobta a csikket.

A fal tövéből egy koldus kecmergett fel, és a még parázsló cigarettadarabra vetette magát. Megszívta a csonkot, aztán kinyújtotta feléjük a tenyerét némi apróért. Taylor Jones rábámult. Ez nem lehet igaz! Tim? Megváltozott. Sovány lett, szakadt, ápolatlan. A bozontos szakáll a fél arcát eltakarta, a haja a vállára lógott. A szeméről ismerte fel, bár ez a megvert kutya-tekintet nem is hasonlított arra a győzedelmes pillantásra, amilyennek utoljára látta. Meglepődött, hogy éppen ide keveredett az évek folyamán, de a csodálkozáson kívül semmit nem érzett. Sem testvéri szeretetet, sem kárörömöt, sem szánalmat. Nyugtázta, hogy az a koldus az öccse, de nem rázta meg a felismerés. Benyúlt a zsebébe, és az első papírpénzt, ami a kezébe akadt, odaadta neki, majd sarkon fordult és visszament a rá várakozó sokasághoz.