Megosztás ezzel:

Állt az omladék tetején, és szomorúan nézett maga elé… 

Amikor a föld először megmozdult, még nem törődött vele. Olyan enyhe ringás volt, amit akkor szokott érezni, ha egy kamion elrobogott a kocsija mellett. Jóformán el sem ért a tudatáig, pedig észlelte a földrengést.

A második lökés már erősebb volt, sokkal erősebb. Kiragadta figyelmét a munkájából, amibe teljesen belemerült. Felkapta a fejét, kisfia után kiáltott. De már ugrott is fel a monitor elől, szaladt a gyerekszoba irányába.

Robert ijedten sírt. Ahogy az anyját meglátta, rá is átragadt annak aggodalma, és nemhogy megnyugodott volna, egyre keservesebben zokogott.

Marian kikapta a kiságyból a kétéves gyereket, és futott az ajtóhoz. Tudta, hisz eleget hallotta, hogy földrengés esetén el kell hagyni a házat. Kiszaladt az utcára, kis családi házacskájuk abban a pillanatban összerogyott. Lába előtt repedés keletkezett, leszakadt a talaj. Hátraugrott, karjában Roberttel, nehogy belezuhanjanak a szakadékba. Próbálta oldalról megkerülni.

Nem látta, hogy a háta mögött mi történik, csak a lába elé figyelt. Kár volt. Mögötte az alig négy éve épített tízemeletes ház megingott. A széles cikk-cakkban kacskaringózó repedés beszaladt az épület alá, és alapjaiban rengette meg. A tégladarabok szétváltak, kötőanyaguk nem volt annyira erős, hogy kibírhatta volna ezt a próbatételt. Mint egy lassított felvétel a moziban, méltóságteljes mozdulattal leomlott. A környék menekülőkkel volt tele, az alsóbb szintekről megkockáztatták néhányan az ablakon való kiugrást, hátha megússzák a vészt.

Marian is menekült volna, de előtte tátongó szakadék, mellette a saját házának romjai, mögötte a néhai tízemeletes. Meg kell próbálnom elkerülni! – biztatta magát, és megkísérelt utat törni a zűrzavarban.

Nem sikerült! Egy erőszakos könyök hatalmasat lökött rajta, megtántorodott, és elesett. Estében is védte Robertet, de riadtan észlelte, hogy egy fal épp feléjük dől. Felugrott volna, de késő! Tégladarabok záporoztak a fejére, testére. Kezét a kisfia fejére tette, hogy védje az ütésektől, ráhajolt, testével elfedte a kétéves kisgyerek apró testét. Azt már nem érezte, amikor egy nagyobb darabban maradt fal ráomlott.

Tudata messze járt. Elmúlt élete pergett, de érdekes módon nem a mostani, hanem egy előző. A háborúban menekült, bombázták a várost. Csípős füst és maró gázok terjengtek a levegőben. Leszaladt egy pincébe, zsúfolva volt emberekkel. Ahogy leért a lépcső aljára, egy óriásbomba beszakította a mennyezetet. Sikított, de hangja elveszett a többi sikoltás között. Senki nem segített neki, hogy kijuthasson ebből a pokolból. Egymást taposva, őt legázolva tülekedtek kifelé azok a szerencsések, akik közel voltak a kijárathoz. Nem jutottak messzire, beomlott az egész épület. Puha, még meleg, de már élettelen testek zuhantak rá, kiszorítva tüdejéből az utolsó oxigéncseppeket.

Akkor az utolsó gondolata az volt, hogy ilyet már átélt egyszer! Ismerős volt a tüdőből elfogyó levegő, a légszomj érzése.

Hideg volt. Hiába takarta síruha a testét, már órák óta mozdulatlanul feküdt a hó alatt. Elsodorta egy lavina, őt, a gyakorlott hegyimentőt. Még kihúzták a társaival a bajbajutott kirándulót, aki óvatlanul, túl gyorsan síelt. Nem tudott megállni, hiába vette észre a szakadékot. Belezuhant. Szerencsére sikerült kimenteniük.

Ekkor az időjárás fordult ellenük, a hegy tetején apró hópamacsok kezdték meg lefelé tartó útjukat. Nőttek, egyre nőttek, hatalmas lavinává dagadtak, amely elsodorta őt. És most itt lapul a hó alatt, reménye sincs arra, hogy megtalálják. Érezte, ahogy a teste hűl, végtagjai egyre hidegebbek. A legrosszabb, hogy a véletlenül képződött kis barlangban fogytán a levegő. Mozdulni nem tud, a karjai valószínűleg eltörtek, a fájdalomból legalábbis erre következtetett. Arra már gondolni sem mert, hogy a lábujjait miért nem tudja mozdítani? Azért, mert lenyomja a hó súlya, vagy azért, mert…

Fázott, nagyon. Erről eszébe villant, hogy valaha Pompei lakója volt. Amikor a hegy felrobbant, és kövekkel tarkított hamu záporozott az égből, akkor szívesen fázott volna. De nem menekülhetett, onnan sem!

Úgy látszik, neki ez a sorsa, hogy mindenhol ráomoljon valami. Másféle halálra nem is emlékezett. Csak ennyiszer éltem volna? – tűnődött. – És csak azért, hogy folyton betemessen valami omladék?

Állt a tetején, és szomorúan nézett maga elé. Lábai alatt – tudta jól – ott van hűlőfélben lévő teste, amely még mindig szorosan öleli Robertet.

– Meg kellett tanulnod, hogyan védd meg a fiadat! – szólt egy hang valahonnan.

Sejtelmes fény gyúlt körülötte. Felnézett a szétnyíló fényfüggönyből kilépő alaktalan alakra.

– Megvédtem? Ő életben maradt? – kérdezte félénken, reménykedve.

– Igen, életben maradt – helyeselt a hang gazdája. – Neki élnie kell, mert nagy feladat vár rá. A te feladatod az volt, hogy mikor eljön az idő, legyen elég önuralmad megmenteni őt a veszélytől. Ezért, és csak ezért kellett úgy távoznod az életeidből, ahogy emlékszel. Gyere! – intett felé. – Menjünk!

– Menjünk! – bólintott ő is, és utat adva az omladékot bontogató tűzoltónak, elindult a fénykapu felé.

Megosztás ezzel: