Különösebben sohasem foglalkozott a munkatársai magánéletével. Úgy gondolta, semmi köze hozzá. Ha elmondtak neki valamit, megtartotta magának, nem adta tovább. Talán épp emiatt volt, hogy inkább hallgatott, s keveset beszélt. Túl sok minden zsongott a fejében, aminek ülepednie kellett, vagy feledésre ítéltetett. A bizalom nagy felelősség, és sokan bízták rá apróbb-nagyobb titkaikat, de amellett rengeteg felesleges locsogást is végig kellett hallgatnia. Nem mindig tehette meg, hogy odébb menjen.

Azt mondták rá, munkamániás, pedig még véletlenül sem az, csupán azon ritka emberfajhoz tartozik, akik szeretnek dolgozni. Jó, nem minden munkafázist, de többnyire. Olyankor nem nézegette percenként az órát, szállt az idő, míg ha valamiért állt a sor, hát az a nyamvadt óramutató is csak vánszorgott.

Kíváncsian nézte új munkatársukat. Alapból nem szimpatikus, gondolta, míg a nyitott szájjal rágózó – kérődző – nőt figyelte. Csinálhatná diszkrétebben is, ahogy mások! Nem rossz találmány az a gumi, csak tudni kell(ene) bánni vele. Veron harsány hangon közölte, reméli, elromlik valami, mert nincs kedve dolgozni. Látszott is rajta, szívesebben nyomkodja a telefonja gombjait. Egyáltalán nem zavarta, hogy mások dolgoznak helyette. A csapat régi tagjai a jól bevált módszer szerint ott segítettek, ahol éppen szükség volt rá, persze a saját munkájuk mellett.

Kató félrenézett, nem akart veszekedni, csak magában fortyogott. Talán megváltozik a kisasszony, reménykedett, bár kevés esélyt látott rá a viselkedése alapján.

A másik oldalon a gerlepár turbékolt. A lány is nemrég érkezett, a fiú pedig műszakot váltott. Minden szabad pillanatukat együtt töltötték, ami nem lett volna gond, de a lánynak férje, a fiúnak várandós felesége van. Kamilla szeme folyton Robit kereste, a keze meg csak szép komótosan járt. Robi a beosztása révén szabadabb volt, betanítás ürügyén órákat lebzselt Kamilla mellett, segített neki, közben beszélgettek. Saját bevallásuk szerint élvezik, hogy mindenki azt hiszi, holott semmi sincs köztük, bármit is suttognak…

Kató tudta, hogy Robi elvált, van egy gyermeke is. Nem volt olyan régen, hogy az esküvő hírét hallotta, aztán a baba érkezését, majd a válást, új esküvőt, és most itt van, napokon belül kétszeres apa lesz, de ha nem vigyáz, kétszeres elvált apa. Mert ugyebár, hiába nincs köztük semmi, amit ők nagyon élveznek, a háttérben ott áll egy férj és egy feleség, akik nyilván kevésbé élvezik párjuk látszatrománcát.

Kató megtartotta magának a véleményét. Ahogy máskor, most sem csatlakozott a pletykálókhoz. Inkább a munkájával foglalkozott, főleg, mivel Erika begyorsított, és sűrűbben érkeztek a kocsik a szalagon.

Erika az egyik kedvence. Kedves, fiatal, szorgalmas, és pillanatnyilag nagyon dühös. Kálmán, egyetlen férfi munkatársuk alaposan megbántotta, bár valószínűleg fogalma sincs róla, ha ugyan észrevette, Erika miért kerüli a társaságát. Kató persze tudta, hiszen a lány elmondta neki, de nála ez a titok is jó helyre került. Biztatta Erikát, beszélje meg Kálmánnal, hiszen a bulin a férfi olyan állapotban volt, hogy talán maga sem tudta, mit beszél.

Kálmán… Amilyen furcsa volt eleinte, hogy férfi van köztük, valószínűleg neki is szokatlan volt a csupa női munkatárs, de már megjött a szava. Beilleszkedett, olyannyira, hogy már kakasnak képzeli magát a tyúkudvarban. Ami néhány nőnek tetszik, néhánynak meg nem. Erikának különösen nem, azóta. Kató meg tudta érteni a lányt, a helyében ő maga sem szerette volna hallani azokat a szavakat, melyek jó eséllyel mérgezték meg az addigi normális munkakapcsolatot.

Kató nem tudta megérteni, mi a fenét szeretnek a férfiak a részegségen. Nem azért, mert ő totál absztinens életet élt, hiszen kipróbálta ő is az alkohol hatását, és az a két alkalom, amikor – amúgy nevetségesen kis mennyiségű alkoholtól – padlóra került, megmutatta neki a határait. Kálmán viszont éppen azt szerette benne, hogy részegségében nem tud magáról. Szerinte az csodajó. Kató szívesen megmondta volna neki, hogy abban a csodajó állapotban azt sem tudja, kivel mit tett, de józanul is képtelen érzékelni a felé áradó utálatot, s azt, hogy valaki a szó legszorosabb értelmében menekül előle. Átül másik székre, ha ebédszünetben egymás mellé telepednének, önként még véletlenül sem szól hozzá, és kizárólag munka közben viseli el – kényszerűségből – a társaságát, de akkor is ügyel rá, lehetőleg legyen köztük még valaki.

Szünetben hét emberből hat előveszi az okostelefonját, és bőszen simogatja, mint meghódításra váró szeretőt. Érzéki táncot jár az ujjuk fel-le, jobbra és balra, tik-tik-tak-kip-kop… jönnek-mennek az üzenetek, az egyik épp vicceket olvas, a másik szóban szerelmez a párjával, a harmadik családi ügyeket intéz, közben gépiesen esznek. A való élet szétfoszlik valahol az éterben. Ez a negyedóra az övék, csak az övék.

A baj ott lapul, hogy nem képesek meglenni a kütyü nélkül. Minden szabad másodpercben muszáj tenyérbe simítani, viszonozni villódzó pillantását, venni a legújabb halaszthatatlan – totál érdektelen – üzenetet. Kató nagyot sóhajtott magában: Bárcsak a munka is ilyen jól menne nekik!

Tudta, tehetetlen a társai életére telepedő mánia ellen. Hiába szólna, fütyülnek rá, csak kikiáltják összeférhetetlennek. Azt is tudta, a felsővezetés elküldte oktatásra a középvezetőiket, hogy megértsék beosztottjaik lelkét, kütyü-függését. Kató azzal is tisztában volt, akkor is, ha saját kényelme ellen beszélt ezzel, hogy inkább őket, dolgozókat kellene fejtágítóra kötelezni, hogy megértsék végre, miben különbözik a munkahely a magánélettől.

Már csak néhány hónapot kell kibírnod! – biztatta magát Kató. – Aztán úgyis kiszabadulsz innét, a maradók meg majd meglesznek egymással. Úgy, ahogy. Addig meg teszed a dolgod, befogod a szád, nem szólsz senkinek semmiért, nem azért fizetnek.

Délután elment, és vett magának egy csúcskategóriás okostelefont.