Megosztás ezzel:
1
Megszokott napi sétám a távolabbi üzlet felé vezette lábaimat. Szándékosan hanyagoltam a közeli kis faboltot, először is: nagyon drága, másodszor: egybe van építve az örökzajos ivoldával, harmadszor: jót tesz a mozgás. Nem volt visszatartó erő az sem, hogy így keresztül kellett mennem egy fás-bokros területen. Kis szerencsével sötétbarna mókusok vidám kergetőzésében gyönyörködhettem. Szerettem nézni a fürge kis állatkákat, ahogy fel-le szaladgálnak a vastag fatörzseken. Az aszott, őszbarna falevelek apró surranásokkal peregtek az ágakról, miközben ráfeledkeztem a sétányon sorakozó vizes lábnyomokra.
Először nem tudatosult bennem, mekkora állat nyomát követem. A gyalogúton haladt, bár nehezen tudtam volna megmondani, melyik irányba. Egy nagyobb és egy kisebb tappancs volt, s azon törtem a fejem, milyen kutya lehet, amelyik tenyérnyi nyomot hagyott az aszfalton. Ráadásul ketten kell legyenek, szorosan egymás után haladva, mert a tappancsok mintha csak összetartoztak volna, véletlenül sem váltak szét. Vártam, hogy fokozatosan elhalványuljanak, hiszen a hajnali harmatban szaladgáló ebek lábai nem vesznek fel annyi vizet, hogy sokáig nyomot hagyjanak.
Mégis, ezek a lenyomatok egyformán jól látszódtak hosszú métereken keresztül. Furcsa. Ha újra és újra befutnának a fűbe, le kellene térniük az útról. De ezek a lábnyomok – kissé girbegurbán ugyan – végig az úton maradtak. Visszagondolva felötlött, már a kisboltnál is láttam őket. Értetlenül néztem előre.
Nem messze tőlem, a lábnyomok végén egy férfi baktatott. Tisztes távolságban kikerültem. Dülöngélve magyarázott láthatatlan útitársának. Hevesen gesztikulálva nyomatékosította mondandóját, rántott egy nagyot lecsúszni készülő gatyáján. Vállam fölött hátrasandítva még láttam nadrágja elején a nedves-sötét foltot. Érthetetlen dünnyögése összekeveredett cipője cuppogásával.
A sövény alól előmerészkedő evetke riadtan visszafordult…
2
Gyönyörű kertben lakom, hatalmas fák lombjában élem mindennapjaim. Asszonykámmal remekül elvagyunk itt, kergetőzünk nagyokat az ágakon, a birtok közepén álló ház tetején is teszünk olykor egy kört, de a lombsátor csábítóbb. Időnként megjelennek emberek a házban. Általában ketten jönnek, de előfordul, hogy többen vannak, kicsik-nagyok vegyesen. Olyankor elrejtőzünk, zavar az apró emberek zsivaja, kíváncsisága.
Hónapok óta figyelem a diófát. Egyre nagyobbak rajta a gubók, lassan elvékonyodik az a keserű, zöld héja kívül. Hamarosan hozzáférhetünk az illatos finomsághoz. Amikor végre meghasad a burok, kikandikál majd az a gusztusos, kemény, barna héj. Nem könnyű feltörni, de már megszokták a fogaink, és az ízletes falatokért szívesen küzdünk. Csi, a párom imádja a dió belét. Télire is raktároz belőle, bár olykor úgy kell ellopnunk az emberek elől. Amikor hullani kezd a dió, biztos, hogy megjelennek! Mintha csak tudnák, és szándékosan el akarnák szedni a télirevalót tőlünk.
Már hűvösebbek az éjszakák, összebújtunk Csivel az odúnkban. Onnan kukucskáltunk kifelé, épp szemben kelt fel a nap, első sugarai bevetődtek az odúnk nyílásán. Két napja fúj a szél, de most valami zúgó hang is vegyül bele. Jönnek! Már látom is azt a hatalmas berregőt, amivel érkezni szoktak. A szilvafa alá állították, szerencsére csak ketten vannak benne.
Csi is észrevette őket. A létfenntartási ösztöne máris működésbe lépett. Fürgén leszaladt a fa törzsén, felkapott egy diót, és usgyi, be az odúba. Nem szólt, még nem, csak egy biztató pillantást vetett rám: segítsek én is. Ismerem már jól, ha nem engedelmeskedek a kérő pillantásnak, a következő körben már veszekedni fog. Inkább utánaszaladok én is.
Keresek egy szép diót, felkapom. Felmagasodik mellettem az ember. Egy pillanatra megtorpanok. Észre sem vettem, hogy ott van, de most érzem haragos tekintetét. Valami zörgő van a kezében, ha jól látom, a diónkat gyűjtögeti!
– Micsoda pofátlanság! – mondja az asszony a férjének. – Ezek a mókusok egyáltalán nem zavartatják magukat. Nem is érdekli őket, hogy szedem a diót, ők meg itt mellettem lopkodják.
– Micsoda pofátlanság! – mondja Csi. – Mi lakunk itt, nem ők. Őrizgettük hónapokon át a termést, ezek meg idejönnek, és összeszedik.
Megosztás ezzel:
Néhány évvel ezelőtt megjelent néhány nagyon furcsa, a mienknél jellegtelenebb, halványabb és fakóbb bundájú társunk, akik később elhíresztelték, hogy a környékünkön bőséges táplálék található, és idehívták rokonaikat, ismerőseiket is. Ők viszont erősebbek, nagyobb étvágyúak, és bizony így sokszor hoppon maradunk. Sajnos ők kevésbé válogatósak, mint mi, ők szinte bármit megesznek, mi viszont nagyon kényesek vagyunk arra, hogy mi kerül az asztalunkra. Egy idő után elhatároztuk, hogy összefogunk, mi, a vörös bundájú lakók, mert csak közös erővel van esélyünk velük szemben. A makk barna részét, mint sisakot raktuk a fejünkre, a kezünkbe pedig gallyat vettünk, melyet kardként használtunk. Most viszont már az emberekkel is küzdenünk kell, ha életben akarunk maradni.
Egész ősszel szorgalmasan gyűjtögettük a finomabbnál finomabb, télire szánt eleségeinket. Nagyon sok mogyorót halmoztunk fel a fa belsejében. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy zöld-barna ruhába öltözött, jól megtermett alak fogazott eszközzel ki akarja vágni azt a fát, melyben asszonykámmal élünk. A férfi egy szíjjal erősítette magát a fához. Nagyon megijedtünk… rémülten bújtunk egymáshoz. Csi szomorúan simogatta meg az odú belsejét: „Otthon, édes otthon” – sóhajtotta közben, később tekintete arra a faragott kis konyhaszekrényre vetődött, melyet én fabrikáltam. Majd úgy gondoltuk, mi sem hagyjuk annyiban a dolgot, nem adjuk ilyen könnyen életünk munkáját. Aztán uzsgyi, fogtam egy tüskés ágat, amivel serényen elvágtam a férfi szíját, így ő elkezdett zuhanni, de pechünkre egy faágban fennakadt. Eközben asszonykám összeszedett az éléskamrából diókat, mogyorókat, amikkel megdobáltuk. Így végül mégiscsak elengedte a faágat. Később megkopogtatta a fát, majd egy kör alakban gyorsan pörgő szerszámmal fúrta ki. Ezt már nem tudtuk megakadályozni, és így a vödörbe esett néhány szem.
Felugrottunk egy fára, és a faágon ülve úgy eszegettünk diót, hogy néhány szem le is hullott. A férfi felnyúlt érte, hogy a tálból kivegye a mi csemegénket, amiket aztán sapkája alá rejtve próbál elvinni. Mi pedig a faágról lenyúlva vettük le fejéről a sapkát, de a sapka alatt a fején ottmaradtak a szemek. Ekkor zajt csaptunk asszonykámmal, Csivel, erre fejét kissé hátrahajtva nézett fel az ágra, így leestek a fejére rakott diószemek, erre odatartottuk a sapkát, hogy abba essenek bele. Később a sapkát összekötöttük, és ezzel dobáltuk meg a férfit. Ebben az esetben is meghiúsítottuk azt a tervét, hogy megszerezze a télire gyűjtött elemózsiánkat.
A férfi lepihent a fa közelében, maga mellé tette hosszú, barna rúd alakú eszközét. A friss erdei levegőn úgy elszundított, hogy azt sem vette észre, amikor a vállára ugrottunk, majd arcához simultunk. Végül kalapját megfordítottuk a fején, és ebbe raktunk diót, majd a puska segítségével feltörtük, mire egy nagy púp lett az egész homlokán.
Egyszer a férfi magával hozta a kutyáját, aki pont ugyanabba a fába dugta el a csontját, amibe korábban mi már diót, mogyorót raktunk el télire. A csont alig fért be a sok mogyoró, dió miatt. A sok termés így viszont feljebb került, majdnem ellepve a lakásunk ajtaját is, így mi nem tudtunk más tenni, minthogy erősen rátaposva lenyomtuk az eleségünket, amelyek így viszont elgurultak. Még a kutyaházban is találtunk mogyorókat, amiket el akartunk vinni, de persze észrevette a kutya s a gazdája. Aztán Csi dobott neki egy labdát, amit vidáman kergetett meg, gazdája pedig a kutya után iramodott. Kihasználva az alkalmat, én pedig visszaszereztem a finomságokat.
Végül a férfi jobbnak látta, ha megbékél velünk, akik mindig is itt éltünk. Egyezséget kötöttünk vele és társaival, hogy a szorgalmasan összegyűjtött dióból, mogyoróból adunk nekik is, cserébe ők pedig segítenek feltörni, sőt dióvajat és mogyoróvajat is készítenek nekünk. Nekünk úgysincs szükségünk olyan sok dióra, mindig sokkal többet gyűjtünk, mint amennyit végül valóban megeszünk.
Reméljük, még sokáig békében élhetünk egymás mellett.
*************************
Az emberek többségét nem szívesen látjuk, mert többségük hangos berregővel érkezik, és szemetelnek. Viszont ismerünk egy kedves családot is. Egy háromgyermekes szegény család nagyon sokat járt az erdőbe, az apa fát vágott tüzelőnek, míg az anya gombát szedett, mialatt a gyerekek erdei bogyókat gyűjtöttek. A gyerekek nagyon kedves, aranyos, mosolygós természetűek voltak. Teltek-múltak a napok, és a levelek már pompás színekben játszottak és tündököltek.
Az évek alatt már kitapasztaltuk, hogy néhány héttel az után, hogy elkezdenek a falevelek hullani, nemcsak szegény emberek járnak az erdőbe, hanem a tehetősebbek is megjelennek, mert ilyenkor egy-egy kisebb fenyőfát kivágnak és hazavisznek, a gazdagok szánon szállítják. Furdalt minket a kíváncsiság, így aztán egyszer meglestük, mi lesz a fák sorsa. Az emberek hazavitték, szépen feldíszítették, csillogó gömböket akasztottak rájuk, a fák alatt pedig egy-egy mackó, játékvonat, könyv, kifestőkönyv, búgócsiga lapult.
Tudtuk, hogy a szegény család három gyermeke nemigen gondolhat ajándékokra. Éppen ezért elhatároztuk, hogy megpróbálunk örömöt szerezni a kicsiknek. Csak azon tanakodtunk, hogy mivel lephetnék meg őket, hiszen nekünk nincsenek játékaink, és a boltban sem tudunk fizetni értük. Végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy saját maguk készítünk egy kis meglepetést nekik dióból.
Először is bementünk az éléstárunkba, és a legnagyobb, legszebb diókat válogattuk ki. Majd még néhány szem diót vettünk ki, később pedig diófaleveleket gyűjtöttünk. A levelekből zöld, pár szem dióból pedig sötétbarna festéket készítettünk. Nagy, lompos farkukkal festettük meg a legszebb, legformásabb diókat.
Hetekig őrizgettük a különleges diókat. Egészen addig, amíg azt nem láttuk, hogy az emberek viszik haza a fenyőket a korábbi évekhez hasonlóan. Amikor legközelebb megint az erdőben járt a család, a gyerekek közelébe gurítottuk a diókat. Amint észrevették a kicsik a fehér hóban feltűnő különleges diószemeket, felcsillant a szemük. Csillogó szemmel gyűjtötték össze, majd hazamentek. Édesanyjuk az asztal közepére helyezte a zöldre festett diókat, míg az édesapa a fára akasztotta fel a barna színűeket. A gyerekek nagyon boldogok voltak, még sokáig nézték az erdő különleges kincseit.
Mókusok
Szerencsére felberregett a motor, jelezve, az idegenek elmennek. Békésen éldegéltünk tovább a kertünkben. s mivel a diófa legmagasabb ágairól nem tudták leverni a termést, így mindennap találhattunk pár lehullott szemet. Sőt a kert végében még mogyoróra is leltünk. Csi szorgalmasan téliesítette az odúnkat, s örömmel láttuk, ezen a télen sem fogunk fázni és éhezni.
Ám egy nap ismét berregést hallottunk. Riadtan néztünk ki az odúnk nyílásán. Most nem ketten szálltak ki az autóból, hanem négy férfi. Hosszan méregettek, majd miután mindent összetapostak, fehér festékkel megjelölték a fákat. Késő délután lett, mire elmentek. Én gyorsan leszaladtam, megnézzem, a mi fánkon is van-e kereszt. Volt.
– Mit jelenthet ez? – kérdezte aggodalmasan Csi, miután beszámoltam neki arról, a mi fánkat is megjelölték.
– Hát, sok jót biztosan nem – feleltem bizonytalanul.
Telt – múlt az idő, de semmi nem történt.
– Látod, mégsem kell rögtön a legrosszabbra gondolni – fordult oda hozzám Csi. De látszott, ő is fél, csak magát akarja megnyugtatni.
– Reméljük, igazad lesz – bólintottam.
De korai volt az örömünk, mert már másnap reggel arra a bizonyos berregő hangra ébredtünk. A kocsiból megint férfiak szálltak ki és villanyfűrésszel elkezdték kivágni a mellettünk lévő fát. Rémülten bújtunk össze Csivel. Most mi lesz?
Szerencsére, mire feldarabolták, este lett, így mi megmenekültünk.
– Sürgősen el kell költöznünk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve Csi.
– Igen, de hova? – sóhajtottam. – Megkeresem harkály doktort, ő biztos tud segíteni.
A doktort otthon találtam, épp pakolászott. Látszott, ő is távozni készül.
– Csivi, a legjobb lesz, ha ti is készülődtök! – ajánlotta rögtön.
-Igen, de az a bökkenő, hogy nincs hova – feleltem.
– Nem messze, a kiserdő szélén találtam magamnak egy tágas odút. Több odvas fa is van arrafelé, költözzetek ti is oda! Gyere, megmutatok párat, aztán te kiválasztod a nektek megfelelőt – ajánlkozott nagylelkűen. – Gyere utánam, mutatom az utat!
Harkály doktor előrerepült, én meg a fákon ugrálva követtem őt. A kiseredőben a doktor egy tölgyhöz vezetett. Mindjárt láttam, nem kell tovább keresni, megtaláltam álmaink odúját: tágas volt és napos.
– Ez pont jó lesz! – mondtam határozottan.
-Örülök, hogy tetszik. Akkor ismét szomszédok leszünk. De most, ha megbocsátasz, mennem kell, még sok a dolgom.
– Természetesen – feleltem, és én is munkához láttam. Serényen kitakarítottam új lakásunkat. de mire végeztem, elpárolgott a jókedvem: hogy fogjuk egy éjszaka alatt átcipelni ide azt a sok diót és mogyorót, amit eddig télire összegyűjtöttünk? Hiszen hetekbe is beletelne, mire végeznénk. Búsan lerogytam a fa tövébe. Ekkor egy vékony hangra lettem figyelmes.
– Hm, örvendek, Pocok Paca vagyok, mezei pocok. Láttam, készül beköltözni az odúba. Akkor szomszédok leszünk, én a fa tövében élek a családommal.
– Bocsásson meg, nem vettem észre. Csivi vagyok, evetke. A feleségemmel kénytelenek vagyunk új lakóhelyet nézni. Az eddigi lakásunkat ugyanis kivágják egy építkezés miatt.
– Már megint az emberek. Nem tisztelik a természetet – csóválta meg a fejét Pocok Paca. – De itt jó helyük lesz. Mi is örülünk, hogy jó szomszédokat kapunk. Már féltünk, valami erdei bagoly vet rá szemet, és akkor nem lett volna nyugtunk a kicsinyeink miatt.
– Igen, ez az odú szebb és tágasabb, mint a régi. De attól tartok, minden diónk és mogyorónk odavész, amit eddig télire gyűjtögettünk. Ketten nem leszünk képesek egy éjszaka alatt áthordani az egész készletünket.
– Szabad felajánlanom a magam és családom segítségét?
– Nagyon kedves Öntől. De nem tudom, elfogadhatom-e? – hárítottam el udvariasan a felkínált lehetőséget.
– Most, hogy szomszédok leszünk, a legkevesebb, hogy segítünk egymáson – erősködött tovább Pocok Paca.
– Akkor köszönettel elfogadom – adtam meg magam, majd részletesen elmagyaráztam, merre lakunk. Mint kederült, ismerős a környéken, távoli rokonai, egy mezei egércsalád ugyanis a közelünkben lakik.
Alig sötétedett be, a mezei pocok és népes családja megjelent a fánk tövében. A segítségükkel sikerült az egész téli készletünket áthordani új lakóhelyünkre. Mire reggel lett, be is fejeztük a munkát. Pont idejében, mert aznap épp a mi régi fánknak esett neki a villanyfűrész.
Csi elégedetten szemlélte az új lakásunkat:
– Tágasabb és naposabb. Remek szomszédok. Szerintem ennél jobb helyet keresve sem találhattunk volna. Mindjárt be is rendezem, hogy kényelmes és puha fészek legyen télire.
Egész nap dolgoztunk. Én a kamránkban rendeztem el a diót és a mogyorót, és még makkot is gyűjtöttem hozzá. Csi pedig falevelekkel és fűszálakkal bélelte ki odúnkat.
– Illene megköszönni a szomszédainknak a segítséget – javasoltam Csinek.
– Én is pont erre gondoltam. Hozzál pár szem diót és mogyorót! A gyerekek biztos örülni fognak nekik – felelte Csi.
A mancsunkban dióval és mogyoróval megrakodva bekopogtunk a pocokcsaládhoz. Csak Paca felesége és a kölykök voltak otthon. A kicsik ujjongva kapkodták ki a kezünkből az ajándékot, de pocokmama rendre intette őket:
– Először illik megköszönni a sok finomságot. Aztán tegyétek le ide egy kupacba. Félretesszük karácsonyra. Ez lesz az ünnepi lakoma.
A kicsinyek elszontyolodtak, de engedelmeskedtek a mamájuknak.
– S milyen sokáig kell még várnunk karácsonyig? – kíváncsiskodott a legkisebb pocokfi.
– Fel a fejjel! – harsant fel a hazatérő pocokpapa hangja. – A karácsony már itt van a kertek alatt. Alig egy szűk hónap. S addig még annyi a dolog, észre se vesszük, már itt is van.
A kölykök arca felderült az apjuk vigasztaló szavait hallva. Mi pedig gyorsan elköszöntünk és hazasiettünk. Este arról beszélgettünk Csivel, ha már ilyen szép, kényelmes otthonunk van, ideje, mi is családot alapítsunk. A nyáron már akár a kölykeink együtt ugrándozhatnak a kispockokkal.
Mókusnak képzeltem magam olvasás közben, és én bosszankodnék, ha valaki eltulajdonítaná a diómat. 😀 Kedves kis állatok. Mint minden állat, ők is élni akarnak. Nem egyszer az ember – akadály. Iskolásként azt tanultam, hogy a tehén tejet ad nekünk! Ez nagy hazugság! Elveszi az ember a tejet a bocitól!
Ehhez nem nagyon tudok hozzászólni. Attól függ, mennyi tejet igényel egy boci. Fogalmam sincs róla 😮