Adrien Curry szomorkás mosollyal figyelte apró leánykáját. Ez lesz az első karácsonyuk, mióta Miriam elment. Hosszú-hosszú hónapokba telt, mire meg tudta magyarázni hatéves kislányának, hogy miért hagyta el őt az anyukája. Hogy nem azért, mert rossz volt, vagy engedetlen, hanem azért, mert egy súlyos, alattomos betegség támadta meg. Amiből nem volt gyógyulás. Sajnos. Adrien maga is fájlalta felesége elvesztését, de ő felnőtt fejjel megértette, hogy nekik ennyit adott a sors. Ha lázadt is ellene, nem önmagát vádolta. Magára maradt a kislánnyal, és igyekezett pótolni az anyját. Persze, vajmi kevés sikerrel. Másik asszonyra egyelőre nem gondolt, annál még sokkal élénkebben érezte Miriam hiányát, a lénye után ittmaradt feneketlen űrt.

Angel frissen fürödve, vidám Mickey-egeres pizsamájában térdelt az ágyán, és buzgón imádkozott. Az esti imát még az édesanyja tanította neki, és ő el nem hagyta volna a világért sem. Csengő gyerekhangján mély átéléssel duruzsolta összetett tenyerei felett.

„Én istenem, jó istenem,
Lecsukódik már a szemem.
De a tiéd nyitva, Atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám!

Én istenem, jó istenem,
Lecsukódik már a szemem.
A te füled még nyitva, Atyám?
Súgok bele, figyelj most rám!”

Adrien felkapta a fejét az ismeretlen szavakra. Ezekre nem emlékezett gyerekkorából. Vagy ő felejtette el, vagy Angel rögtönzött – döntötte el magában. A kislány hangja suttogóra váltott, de azért, ha jól fülelt, az apja értette szavait.

– Tudod, Atyám – suttogta őszinte gyermeki hittel a kicsi, – anya mesélte, hogy ilyenkor karácsonykor, ha a gyerekek kívánnak valamit, és te úgy találod, hogy megérdemlik, akkor megkapják tőled. Én igazán jó kislány voltam, mindig szót fogadtam apának, és csak keveset sírtam, pedig nagyon hiányzik az anyukám. De tudom, hogy apának is hiányzik, mert mindig szomorú, ha megemlítem. Pedig olyan jó lenne az anyukámról mesélni, de mostanában alig beszélünk róla, és akkor apa mindig olyan furcsa lesz… Én jól tudom, Atyám, hogy neked nagyon-nagyon sok dolgod van. Épp ezért én csak egyet kérek tőled, és ha azt teljesíted, soha többé nem foglak téged zavarni, mert magam is teljesíteni tudom majd a kívánságaimat! Én úgy, de úgy szeretnék…

Adrien emlékezetében képek peregtek… Nem is olyan rég (már harminc év eltelt volna azóta?) egy másik karácsonyi estén, egy kisfiú imádkozott ugyanígy. Ötéves volt, és annyira szeretett volna egy igazi, élő kiskutyát! Megkérte a Jóistent, hogy hozzon neki. De nem kapta meg. Az édesanyja azzal magyarázta, hogy túl későn szólt Istennek, és ő már minden kiskutyát elajándékozott, amik születtek. Lehet egy anya szavában kételkedni? Persze, hogy elhitte! A következő karácsonyra csilingelő kisvasutat kért Jézustól, és szilárdan meg volt győződve arról, hogy most teljesül a kívánsága. Ujjongó örömmel bontogatta a színes csomagokat a karácsonyfa alatt, de nem volt benne kisvasút! Helyette szép, de nem kívánt könyvek. Ruhanemű, meleg csizma. Csokoládé. Sakk-készlet, mert az apja imádta ezt a játékot, és azt akarta, hogy a fia is megtanulja. Ekkor, ebben a szent, gyertyafényes karácsonyi pillanatban veszítette el Istenbe vetett hitét. Soha többé nem tudták meggyőzni arról, hogy Isten létezik.

– … és még a csomagolással sem kell fáradnod, csak dugd be a párnám alá, én úgy is örülni fogok neki! És…

Csak fél füllel hallotta a kislány további szavait, az esze már azon járt, honnan a csodából szerezzen neki most, karácsony szent estéjén? Nyolc óra elmúlt, ilyenkor már az égvilágon semmi nincs nyitva! Jóérzésű emberek otthon ünnepelnek, akár családdal, akár egyedül… Arra figyelt fel, hogy Angel csicsereg.

– Apa, igaz, hogy a Jóisten teljesíti a kívánságokat?

– Igaz, kicsim! – pillantott a lányára, aki már kényelmesen elhelyezkedett az ágyában. Ha képes rá! – tette hozzá gondolatban.

– Akkor jó! – nyugodott meg a kislányka, és apja felé nyújtotta kezecskéit. – Jó éjszakát, apa! – És két hatalmas, cuppanós puszit nyomott a fölé hajló férfi arcára.

Adrien betette a gyerekszoba ajtaját maga után. Odakinn a húga a szekrények belsejét kutatta. Feje, vállai eltűntek a polcok mélyén.

– Biztos vagy benne, hogy itt vannak? – fordult felé Clair.

– Biztos – felelte. – Miriam is onnan szokta előszedni a karácsonyfadíszeket. Ott kell lenniük. Mindjárt felhozom a fát, Angel pillanatokon belül elalszik. Csak előbb muszáj telefonálnom…

Behúzódott a saját szobájába, és kifaggatta a telefonkönyvet. De hiába tárcsázott fel több számot is, kicsengett ugyan, de nem vették fel. Az egyik üzletben végre beleszólt valaki, de csak azért, hogy gorombán közölje, miszerint hagyják őt békén, elege van, haza akar menni. És különben is, karácsony van, még neki is! És lecsapta a kagylót, majd minden valószínűség szerint mellé tette, mert attól fogva foglalt jelzést adott. Adrien ingerülten ment le a pincébe rejtett fenyőfáért.

Amíg a liftre várt, azon gondolkozott, hogy a jóisten most hogy fogja bizonyítani a létét? Angel még olyan kicsi! Ne kelljen neki is csalódnia, mint az apjának az ő korában! Becipelte a fát a nappaliba, rápillantott a tévékészülékre, ahol épp reklámozni kezdtek. Már megint! Még egy ilyen estén sem hagyhatják ki? Beállította a fát a helyére, közben megütötte a fülét egy hang.

– Marquise-ékszerek! Mindenkor az ön szolgálatában állunk! Egyedi tervezésű ékszerekkel, egyedi kívánságait is teljesítjük…Címünk… Telefon… Marquise- ékszer!

Türelmetlenül mormolta a számot, hogy memorizálja, míg megtalálja mérgében elhajított telefonját. Mobillal a kezében elvonult a szobájába, hogy véletlenül se hallatsszon be a hangja a lányához. Szobája magányában beütögette a számokat a készülékbe, és a hajába túrt. Egy, két, három csengetés… negyedikre végre valaki felvette. Géphang közölte, hogy az üzlet mikor tart nyitva, de életbevágó esetben hívja ezt a számot…. Életbevágott, hát felhívta.

A háttérzajokból arra következtetett, hogy a készüléket kihangosították. Nem baj, az a fontos, hogy beszélni tud valakivel. Már csak az kell, hogy az illető hajlandó legyen segíteni!

– Jonathan Kirk – szólt bele egy kellemes bariton.

– Adrien Curry vagyok – kezdett bele a férfi, és előadta a kívánságát.

– Ma már nincs szándékomban kinyitni az üzletet, és az ünnepek alatt sem fogom.

– De a reklámja úgy szól, hogy „mindenkor”! Épp most láttam a tv-ben! És, hogy egyedi igényeket is kielégítenek! Hát ez elég egyedi szerintem! Vagy hazug a reklámjuk? Csináljak önöknek negatív reklámot? – lendült bele. – Ha akarja, elhíresztelem mindenfelé, hogy ily módon becsapják leendő vevőiket!

A másik oldalról halk motoszkálás hangjai szűrődtek be, női hangok. Biztosan a fát díszítik – tippelt Adrien. Valahonnan távolról, nagyon halkan csengő kacagás jött, és mintha azt mondta volna valaki: Mondtam, hogy az úgy nem lesz jó! Én figyelmeztettelek, apa!

– Sajnálom, uram – jött az udvarias válasz a kérésére, – de én is ma tartom a szentestét. Három nap múlva, ha még mindig szeretné, nagyon szívesen állok a rendelkezésére!

Három nap! Az már késő! Adrien szeme előtt megjelent a kép: kislánya az ágyon térdelve… ahogy reménykedve suttogja…

– Én úgy, de úgy szeretnék egy varázsgyűrűt! Ha lenne nekem olyan, akkor mindent, de mindent varázsolhatnék magamnak, amit csak szeretnék!

Igyekezett visszafogni az indulatait. Semmi értelme nem lenne, ha kifakadna. Igaza van az ékszerésznek, neki is ünnep van, és ha ő mégis rá akarja venni, hogy segítsen, haragos szavaival csak az ellenkezőjét érné el.

– Nekem még ma kell az a gyűrű! – Nem akarta, de szavaiból mégis kihallatszott a reménytelenség. Próbált kissé keményíteni a hangszínén. – Ha holnap reggel nem lesz a fa alatt, a kislányom az édesanyja után elveszíti istenbe vetett hitét is. És én ezt nagyon nem szeretném! Még csak hét éves!

Némi sustorgás hallatszott odaátról, majd Mr. Kirk hangja: Szentimentális vagy! Felemelte a telefont, és a következő szavakat már egyenesen a kagylóba mondta.

– Szerencséje van! A lányom hajlandó még ma este bekocsikázni a belvárosba a maga kedvéért! – Aztán eltartotta a készüléket a fülétől, mert Adrien magáról, és alvó kislányáról egyaránt megfeledkezve boldogan belekiáltott. – Adom Arabellát, a többit beszéljék meg!

Megbeszélték. Fél óra múlva az üzlet előtt találkoznak. Adrien Curry tudta, hogy hol találja az ékszerüzletet, bár még sosem járt benne. Messze esett a megszokott útvonalától, a város túlsó felében. Csak akkor ment arra, ha dolga volt a környéken, de az csak ritkán fordult elő.

Kiviharzott a szobájából, húga őszinte megrökönyödésére csak futtában vetette oda neki.

– El kell mennem.

– Most? – döbbent meg Clair.

– Igen, most. Egy óra múlva itthon leszek.

– És a fát ki fogja feldíszíteni? – mutatott a lány az előkerült dobozokra.

– Te! – bökött felé az ujjával Adrien, miközben már a kocsija kulcsait vette magához.

– Egyedül? Nem erről volt szó, bátyuskám! – tiltakozott felháborodva.

– Majd megmagyarázom, de most indulnom kell. Különben is, te profi vagy ebben – széles mozdulatával az egész nappalit befogta. És, bár a húga dermedten bámult utána, már csak hűlt helye volt.

Odakinn hideg volt, és mindent beborító, frissen hullott fehér hótakaró. Az ablakokban, a kertekben színes lámpácskák virítottak, komoly ellenfeleként az éjszakai sötétségnek. Adrien bevágta magát az autóba, és húsz perc múlva leállt az ékszerüzlet előtt. Az utcákról hiányzott a megszokott hömpölygő autóáradat. Most csak néha-néha húzott el egy-egy sietősen, biztos igyekezett haza a családjához ő is. Nézte a fényárban úszó épületeket, és türelmetlenül várakozott. Ujjaival a rádióban sugárzott karácsonyi zene ritmusát dobolta a kormánykeréken.

Nem kellett soká várnia, két perc sem telt el, és gyöngyszürke autó fékezett a háta mögött. Amikor lekapcsolta a lámpáit, Adrien kiszállt, és odament a nőhöz, aki kecses mozdulattal épp akkor tette ki a lábát az autóból. Adrien Curry a kezét nyújtotta, hogy udvariasan kisegítse.

– Mr. Curry? – kérdezte a nő. Pillantása kék volt, mint a nyári égbolt, és olyan meleg is. Adrient kiverte a víz, pedig jóval fagypont alatt volt a hőmérséklet. Nem is tudott megszólalni, csak bólintott egyetértően. Lenyelte a torkában keletkezett gombócot, és erőt vett magán.

– Miss Kirk? – kérdezett vissza, teljesen feleslegesen.

Arabella csak finoman elmosolyodott, és hogy arca halvány pirulását leplezze, elfordulva bezárta a kocsiját.

– Jöjjön velem – intett a férfinak. – Hátulról megyünk be, ott nincs ennyi lakat. Addig elmesélhetné kissé bővebben, mint apámnak tette, mitől olyan létfontosságú egy ékszer?

Kinyitotta, majd gondosan bezárta maguk után az ajtót. Az üzletben egyenesen a páncélszekrényhez ment, és beütögette a számkombinációt. Elővett egy tálcát, telis-tele gyűrűkkel. Aztán még egyet, meg még egyet.

– Szóval, milyen gyűrűt is szeretne? – mutatott rá a kollekcióra, miután Adrien befejezte a magyarázkodást.

– Kicsit! – vágta rá a férfi. – Angel még csak hétéves, és vékonyka ujjai vannak.

Arabella keresgélni kezdett, és sorba rakta ki a gyűrűket az asztalra. Annyira kicsit nem találtak, amekkora a kislánynak jó lett volna. Volt ugyan egy aranyos, apró, pirosköves gyűrű, de még az is legalább három számmal nagyobb volt, mint amit Arabella elképzelt egy kisgyerek kezére.

– Pedig ez a legkisebb – tárta szét a kezét sajnálkozva a lány. – Tényleg varázsgyűrűt kért a kislánya a Jóistentől? – Az apa bólintására töprengve folytatta. – Akkor csak egyet tehetünk.

Keresett egy tiszta fehér kártyát a fiókban, és írni kezdett rá. A férfi megbűvölten figyelte, ahogy a sorokat rója. Gyönyörű ez a nő! Lassan egy éve lesz, hogy nem nézett egy nőre sem úgy, hogy a nőt lássa benne, és ne csak az embert. Most rátörtek az elfeledettnek hitt érzések. Halottnak hitt érzékei éledeztek. Kicsit elmerengett, és meglepődött, amikor Arabella az orra elé tartotta a levelet. Adrien tágranyílt szemmel vette el tőle, és elolvasta.

„Boldog karácsonyt, Angel!

Megkapod tőlem a varázsgyűrűdet, mert jó kislány vagy, és megérdemled. De még kicsi vagy ekkora felelősséghez, ezért valószínűleg csak akkor fog működni, ha már elég nagy leszel, és nem esik le az ujjadról. Addig légy nagyon-nagyon türelmes!

Jézus.”

– Hmm… – hümmögött Adrien. – Nem rossz ötlet. Kapunk néhány év haladékot.

– A kicsi megnyugszik, és ha nagy is neki a gyűrű, egy láncon a nyakába tudja akasztani. De az is lehet, hogy jól elrejti a fiókja mélyén.

– Nagyon köszönöm a segítségét! – hálálkodott Adrien. Elővette a tárcáját, és kifizette az ékszert.

– Nagyon szívesen – mosolygott rá a lány. – Szeretném látni a kislánya arcát, amikor megtalálja… biztosan nagyon boldog lesz! – Ábrándos szemekkel pillantott a férfira, lehet, hogy nem is látta, hova néz. Befelé figyelt, a saját lelkébe. Mosolya belülről melegített, és még a férfi is érezte a tüzét.

– Hát jöjjön el, és nézze meg! – Maga sem értette, hogy merte kimondani. Azt várta, hogy a lány tiltakozni fog, de nem tette. Eltűnődött. Habozott? De nem utasította el kapásból! – Azt már tudja, hogy árvák vagyunk! Ma még a húgom segít feldíszíteni a fát, de holnap kettesben leszünk Angellel. Csak az ünnep második napján megyünk a szüleimhez.

Az eddig határozott, energikus nő most bizonytalannak érezte magát. Megteheti-e? Vajon a sors küldte útjába ezt a rendkívül jóképű férfiút? Huszonhat évesen túl volt már néhány csalódáson, és hónapok óta várakozó állásponton volt. Utolsó tévedése után megfogadta, hogy türelmesen kivárja azt a férfit, aki végre élete társa lesz. Lehet, hogy most jött el?

– Rendben van, elmegyek – egyezett bele halkan.

Adrien valami mély, belső nyugalmat érzett. Megnyugvást. Megadta a címét a lánynak, és kedvesen közölte vele, hogy bármilyen korán jöhet, Angelt úgysem tudja megelőzni. Már kora hajnalban kukorékolni fog, talán még a kakasokat is lekörözi.

Amikor belépett a lakásba, Clair a kanapén ülve mustrálgatta a feldíszített fenyőfát. Lábait kényelmesen felrakta a kisasztalra, és száját csücsörítve próbált hibát találni a művében. Aztán úgy döntött, hogy nincs benne! Minden dísz a helyén, az üveggömbök akadálytalanul lógnak-pörögnek, a csillagszórók peckesen merednek az ég felé. És még az égősort is sikerült egyenletesen elosztva feltennie. Mindenhová került a szép, színes lámpácskákból, a fa csúcsára helyezett csillag tövébe is odabiggyesztett egyet.

– Azt hiszem, az adósom vagy! – közölte belépő bátyjával.

Adrien rácsodálkozott a fára, és helyeslően bólintott.

– Én is azt hiszem, hugi!

– Mi volt olyan fontos, hogy itt hagytál a munka kellős közepén, egyedül?

A testvére elmondta, mit intézett, megmutatta a gyűrűt, majd közösen becsomagolták, és elrejtették a karácsonyfa egyik alsó ágán. Ott lógott ártatlanul, mint egy közönséges dísz. Nem volt feltűnő, Angelnek keresnie kell majd, de annál nagyobb lesz az öröme, ha megtalálta! Arabelláról mélyen hallgatott. Annyira frissek voltak még az újonnan felfedezett érzések, hogy nem szívesen beszélt róluk. Előbb neki magának kell felfognia a történteket.

Clair búcsúzkodott, összeszedte a holmiját, és a jól végzett munka tudatával elhagyta testvére lakását. Adrien magára maradt a gondolataival. Ült a fényárban fürdő fa előtt, és megpróbálta szuggerálni az időt, hogy haladjon. Arra ébredt fel, hogy elgémberedett nyaka élénken tiltakozott az álmában tett, önkéntelen mozdulat ellen. Kikapcsolta az égősort, és lefeküdt aludni.

Ahogy sejtette, Angel a kakasok előtt ébredt. Szomorú arccal bújt apja mellé az ágyba.

– Mi a baj, kincsem? – kérdezte Adrien.

– Kértem valamit Istentől, és nem kaptam meg – görbült le a kicsi lány szája.

– Miből gondolod, hogy nem kaptad meg?

– Nincs a párnám alatt – suttogta szégyenlősen, fejét az apja mellkasába fúrva Angel.

– Hátha máshová tette! Megnézted mindenhol?

– De én oda kértem, hogy ne kelljen a csomagolással vesződnie!

– Karácsony van, kicsim, ilyenkor az ajándékokat nem a párna alá teszi Jézus… hiszen talán oda sem férne…

– De ez odaférne! – kesergett a kislány. Aztán felcsillant szemében a remény. – Gondolod, hogy a fa alá tette?

És már ott sem volt, kipattant az ágyból, szaladt a nappaliba. Eddig minden évben, mióta csak az eszét tudta, a Jézuska oda tette le a karácsonyfát, de most annyira elvette a kedvét a csalódás, hogy még a fára sem volt kíváncsi. Eddig! Mire az apja utolérte, már a fa alatt kutakodott. A nagy dobozokra ügyet sem vetett, csak a kicsiket bontogatta.

– Nincs – közölte lemondóan.

– És a többi ajándék? – ült le mellé a földre.

– Azok túl nagyok! – Adrien mosolygott magában. Hát lehet egy gyereknek túl nagy egy ajándék? Megszánta, segített neki.

– Talán a fán?

Angel körbejárta egyszer, kétszer a fát, mire felfedezte, hogy abból a kicsike csomagból csak egyetlen darab lóg, és valahogy másképp is néz ki, mint a többi dísz. Áhítatosan vette le az ágról, és kibontotta a papírból. Nagyot sikítva vetette magát az apja nyakába.

– Megkaptam, apa, megkaptam! – És felhúzta az ujjacskájára az aprócska, mégis túl bő aranygyűrűt. – De nem jó rám! Apa! Nem jó! – pityeredett el.

– Én úgy látom, van ott még valami abban a dobozban – noszogatta Adrien.

– Egy levél! – csodálkozott Angel az összehajtogatott papír láttán. – Levelet kaptam a Jézuskától? Segítesz elolvasni, apa?

– Segítek, de csak akkor, ha megakadsz benne. Próbáld előbb egyedül, hiszen már nagyon jól tudsz olvasni!

Angel elhelyezkedett az apja ölében, hátát nekitámasztotta a mellének, és nekiveselkedett a levélnek. Szép lassan, mégis segítség nélkül sikerült kiböngésznie.

– Nincs semmi baj a gyűrűvel, csak még bele kell nőnöm, mint abba a cipőbe, amit a nagyi vett nekem nyáron – vékony hangocskájából sütött az elégedettség. – Kipróbálom, hátha mégis működik már – és érthetetlen szavakat kezdett suttogni a gyűrűnek.

Adrien elnéző mosollyal feltápászkodott, a kislányt otthagyta a fa alatt. Most már kíváncsi volt a többi ajándékra is. Most, hogy leghőbb óhaja teljesült, jöhetnek a kisebbek. Elragadtatott kiáltásokkal jelezte, hogy bizony tetszenek neki a „túl nagy” ajándékok is.

A pulyka már szépen pirult a sütőben, amikor csengettek. Angel szaladt kinyitni az ajtót. Meglepődött, amikor egy csodaszép, de ismeretlen nőt talált a küszöbön.

– Szia, te ki vagy? – kérdezte gyermeki egyszerűséggel.

– Szia! Én Arabella vagyok – felelte a lány. – Te meg minden bizonnyal Angel vagy!

– Ismersz engem? – csodálkozott a kicsi.

– Nem, még nem ismerlek, talán, ha beengedsz, akkor sikerül összeismerkednünk.

– Nem engedhetek be idegeneket – közölte komoly hangon Angel. – Apa megtiltotta. De megkérdezem, hogy téged szabad-e…?

– Szabad – szólalt meg a háta mögött Adrien. – Jöjjön be, Arabella!

Mindentudóan összemosolyogtak a kislány feje felett. Angel érzékelte a felnőttekből áradó, egymást vonzó energiákat. Sötét, melegbarna szemei felcsillantak. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar…

– Tetszik neked az apukám? – szegezte neki a kérdést ártatlanul Arabellának.

Ő lenézett az apró lánykára, és képtelen volt a szemébe hazudni.

– Igen. Tetszik – jelentette ki halkan, és nem mert a férfira pillantani.

– És mit gondolsz, engem is tudnál szeretni? Mert én tudnálak szeretni téged, azt hiszem. – Arabella nem tudott megszólalni, csak nyelt egy nagyot megilletődöttségében, és lassan bólintott.

– Akkor jó! – nyugtázta a kicsi, és témát váltott. Ahogy csak a gyerekek képesek váltani egyik pillanatról a másikra. – Megnézed az ajándékaimat?

– Szívesen – lépett ki a cipőjéből a lány, hogy ne hordja szét a talpáról olvadozó havat a lakásban. Angel kézenfogva maga után húzta, ő meg hagyta, és lehajtott fejjel elsurrant álmai férfija mellett.

Remek! Tehát az érzés kölcsönös! – állapította meg boldogan Adrien.

– Megnézem a pulykát – vette az irányt a konyha felé.

Odabentről jókedvű kacagás, csicsergés szűrődött át hozzá. Nem bírta ki, hogy ki ne lesse őket. Vállával nekitámaszkodott az ajtófélfának. Nem vették észre, hogy ott van.

– Ez meg egy zenélő dobozka – nyitotta ki a tetejét Angel, mire felcsendült a Silent Night. – És kaptam még valamit a Jóistentől – váltott suttogóra a kislány. – De ezt nem mutathatom meg mindenkinek, csak apa látta, és talán még neked szabad látni…

– És mi lenne az? – kérdezte Arabella, bár sejtette, mit fog neki mutatni a kislány.

Angel előhúzta a nyakában lógó láncot, amire az édesapja ráakasztotta a bő gyűrűt.

– Ez a lánc? – tette a tudatlant a lány.

– Nem! A lánc az anyukámé volt, és apa erre akasztotta a gyűrűmet, mert még túl kicsi vagyok hozzá, és leesik az ujjamról. Amíg belenövök, addig így fogom viselni. És nagyon vigyázok rá, nehogy elveszítsem, mert ez egy varázsgyűrű! Bizony! – bólintgatott nagy buzgón, határozottan. – Látod, milyen szép piros kő van benne?

– Látom – melegedett fel még jobban a lány mosolya. Ezek szerint sikerült megőrizniük a kislányka hitét.

– És levelet is kaptam a Jézuskától, és azt írta benne, hogy még nem fog működni a gyűrű, csak akkor, ha már elég nagy leszek. De már működik! – suttogta messze hangzóan, mélységes áhítattal.

– Működik? – pillantott fel csodálkozva a lány, és csak most vette észre, hogy a férfi is ott áll, őt nézve.

– Működik! – bólogatott szaporán Angel. – Kipróbáltam! Azt kértem a gyűrűtől, hogy küldjön nekünk valakit, aki szeret majd minket az anyukám helyett. És itt vagy!