Megosztás ezzel:
Jázmin letörölte könnyeit. Vagy inkább csak szétmaszatolta az arcán, hiszen megállíthatatlanul folytak a szeméből. Mélységes fájdalom vert örök tanyát a szívében, annyira mély, hogy képtelen volt szavakba önteni. Nem is beszélt róla senkivel, még szeretett férjével sem.
Az elsőt még elviselte. Vigasztalták egymást, sokan járnak így, majd legközelebb összejön. Sikerült is megnyugtatnia magát. Hónapok teltek el, a test és a lélek pihenésének hónapjai, amikor szép csendesen feltűntek a jelek.
Igen, babát vár! Végre! Végtelen örömmel bújt férjéhez, suttogta fülébe a titkot, mely hamar láthatóvá vált. Lelkiismeretesen eljárt a kötelező vizsgálatokra, mindent megtett a baba egészséges fejlődéséért. Ádám vigyázott rájuk, egy-egy simogatással, szívmelengető mosollyal jelezte apai örömét.
A kislány korán érkezett, túl korán. Gyenge volt, csak órákkal élte túl a világrajövetelt. Jázmin összeomlott. Vádolta magát, hogy nem képes egészséges gyermeket szülni, vádolta Ádámot, hogy miért nemzett utódot, vádolta a szüleit, miért lánynak született, vádolta istent, miért engedi ezt! Hetekig tartották ideggyógyászati gondozás alatt, míg elérték az első komoly eredményt: elismerte férje bánatát.
Ádámot is megviselte gyermekük elvesztése, ráadásul felesége is támogatásra szorult. Tudta, persze hogy tudta, ketten könnyebben feldolgozták volna a tragédiát, de Jázmin elzárkózott. Mindketten magányosan küszködtek a gyászukkal.
Amikor az asszony hazatért a kórházból, befeküdt ugyan a hitvesi ágyba, de elutasított minden gyengéd közeledést. Nappal tette a dolgát: visszatért a munkahelyére, rendet tartott a lakásban, de Ádám simító kezét határozottan eltolta. Éjszaka nyugtatóval aludt, ám így is előfordult, hogy sírva riadt fel.
A mai éjszaka kivétel volt. Talán a bolygók álltak kedvezően, talán a lelke kezdett helyrebillenni, talán egyszerűen elfelejtette bevenni az altatóját. Gyógyszer nélkül, mélyen, nyugodtan aludt.
Álmában két kis aranyfény jelent meg előtte. Lassan, nagyon lassan öltöttek emberi alakot, s bár a vonásaikat nem lehetett felismerni, látszott, hogy az egyiknek hosszú, göndör fürtjei vannak.
– Ne sírj, anyukám! El kellett mennem, mert a testvérem egyedül szomorkodott ideát. Most mi is ketten vagyunk, ahogy ti apuval. Szeressétek egymást, és bízzatok! Hamarosan megérkezik hozzátok valaki, aki végleg veletek marad.
Jázmin boldogan nyújtotta feléjük két kezét. Az aranylények megérintették, hárman egy kis kört képeztek. Ekkor a kör közepén feltűnt egy kis pont. Olyan kicsi és halovány, mint egy csillanás az éjszakai égbolton. Ahogy mindhárman ráfigyeltek, a pontocska növekedésnek indult, míg fénye eltakarta a másik kettőt. Ők lágyan szétfoszlottak, de még hallatszott a távozók üzenete:
– Adjátok neki azt a szeretetet, amit nekünk szántatok, és ő százszorosan fogja visszasugározni rátok, hiszen mi is ott leszünk minden mosolyában.
Jázmin a szívébe zárta a fényt. Földöntúli békesség költözött belé, belenyugvássá, gyásszá finomítva a kínzó fájdalmat. Kispárnáját szorosan magához ölelve ébredt.
Valami megváltozott. Ádám nem tudta megmondani, mi az, ami más, csak a változást érzékelte. Jázminra mosolygott, mintegy kérdezve, ő is érzi-e. Az asszony – amit már rég nem tett – megfogta a kezét, és a karjába simult. Szemében a régi fénnyel fogadta óvatos csókját. Ádám boldogan hagyta múlttá lenni a gondokat.
Egyensúlyba billent a világ.
Megosztás ezzel:
Anita gondterhelten bolyongott a város emberektől nyüzsgő utcáin. Már azt sem tudta mennyi idő telt el így. Nem figyelte az embereket, még akkor, sem ha beléjük ütközött. Arról sem vett tudomást, ha valaki rá köszönt.
– Majd kimagyarázom magam! Kit érdekel?- futott át lázasan lüktető agyán.
Nem akart senkivel és semmivel foglalkozni. Nem akart gondolkozni, csak menni a semmibe. Szeretett volna meghalni, vagy legalább is jól elbújni az emberek szeme elől!
Sándor felhívta előadása szünetében, és arra kérte, hogy találkozzanak. Boldogan egyezett bele, és áldozta fel ebéd szünetét, a közeli kávézóba meginvitált kávézásra. Titkon azt remélte, hogy Sándor négy év udvarlás után végre megkéri a kezét, hiszen a hangjában valami bizonytalanságot vélt hallani.
Barátnői már rég gyerekeket neveltek. Őt is sokat faggatták a kapcsolatáról. Baráti beszélgetéseken, csak hallgatott. Hiszen nem tudott a gyereknevelési témákba bekapcsolódni.
Alig tudta előadni diákjainak az napra betervezett témát. Többször is beleakadt az előadásában.
– Minden úgy lesz, ahogy gondolom!- nyugtatta magát.
Türelmetlenül toporgott a liftre várva, majd gondolt egyet és könnyedén lerohant a máskor számtalannak tűnő lépcsőfokokon. Nem vett tudomást a fordulókban megbúvó, turbékoló diákokról sem. Szinte rohant a kávéházba. Azon töprengett vajon milyen lesz? Sok virág? Ajándék? Vajon a férfi letérdel- e elé? Cikáztak fejében a gondolatok.
Még akkor sem gondolt rosszra, amikor észrevette Sándort, aki háttal ült a bejáratnak.
– Máskor elém jön! Biztos zavarban van.- gondolta.
Kipirultan ült le Sándorral szemben. Aki megrémült mikor meglátta. Felületesen megpuszilták egymást.
Sándor megköszörülte a torkát, kortyolt egyet az italából, és bele fogott a mondandójába. Beszéd közben egyszer sem nézet a lányra, idegesen játszott az ujjaival. Sajnálta a lányt, és egyben félt is annak reakciójától.
Rekedt hangon közölte, hogy találkozott valakivel és akaratuk ellenére egymásba szerettek. Nem akarták megsérteni Anitát, csak így alakult. A lány már nem is hallotta mit mondanak neki. A szavak nem jutottak el a tudatáig, nem jelentettek a szavak semmit. Arra eszmélt mikor Sándor közölte, hogy Enikő gyereket vár, Anita pedig még kezelés alatt áll és nem is biztos, hogy lehet e valaha gyereke. Ő meg családot akar…
A lány nem bírta tovább ez volt a vég, azt hitte, megfullad, nem kapott levegőt. Úgy érezte elárulták, becsapták. Felállt és elrohant. Aztán ment, csak ment. Nem tudta, hogy került a folyó partra, de ment tovább. Már a lábai fájtak, meg aztán meg is szomjazott. A gondolatai talán a friss levegő hatására kezdett ki tisztulni.
– Elfogyasztok egy üdítőt, és összeszedem a gondolataimat.- futott át lángoló agyán.
Igaz, hogy korai klimaхa van, de a nőgyógyásza, csupa jókkal biztatta, ha betartja az kezelést. Anita nagyon reménykedett, hiszen 35 éves, túl van néhány félre sikerült kapcsolaton.
Közben a pincér kihozta az üdítőjét és rá mosolygott. Volt valami megfogó abban, ahogyan letette elé az üdítővel teli poharat. Bársonyos hangon megkérdezte, hogy parancsol még valamit, de ő csak megrázta a fejét.
Szép karrierje van, professzor az ország híres egyetemén, saját lakása és autója van. Úgy érezte, hogy félnek tőle a férfiak, azért van csak félre sikerült kapcsolatai. Voltak, akik őt tartották erősnek. Voltak, olyanok, akik irányítani akarták. Nem akart ilyen kapcsolatokat, neki társ kell, akivel közösen nevelik a gyerekeiket, közösen terveznek, segítik egymást céljaik elérésében. Sokat kirándulnak, utazgatnak.
A töprengését ismét a pincér bársonyos hangja zavarta meg.
– Hozhatom a számlát?- kérdezte.
Ismét rá mosolygott. Anita csak bólintott, nem volt ereje beszélni, úgy érezte belehalna, ha csak egy hang is elhagyná torkát. A pincér nyugodtan kiírta a számlát, és feléje nyújtotta. Ismét mosolygott, nem volt se szemtelen, se tolakodó. Zaklatott lényét megérintette valami, csak zavaros elméje nem értette.
– Férfi volt?-kérdezte. Együtt érző hangon.
A lány ismét csak a fejével intett.
Anita nem tudta miért, de már egy jó ideje ebbe a kellemes, hangulatos kávéházba jár kávézni. Logikus magyarázata nem volt, hiszen a lakásától is és az egyetemtől is messze volt. Csak azt tudta, hogy a pincér bársonyos hangját akarta hallani. Nem kereste a történések értelmét, csak létezett. Még akkor sem mikor Jenő megkérdezte, hogy haza kísérheti. Automatikusan biccentett a fejével. Egész úton beszélgettek semmit mondó dolgokról közben felszabadultan nevetgéltek. A háza előtt megálltak, mind ketten hallgattak. A csendet a lány törte meg. Megkérdezte Jenőt, nem iszik e vele valamit. Most a férfi biccentett és nem szólt. Anita akkor sem gondolkodott mikor Jenő egyik arra megfelelő pillanatban megcsókolta. Érezte, hogy ő más, mint Sándor, vagy a többiek. Férfias, határozott, de nem volt tolakodó.
Anita álomba szenderült.
Folyóparton sétáltak gyerek kocsit toltak. Előttük egy szőke fürtös kis emberke tipegett. Próbálgatta első lépéseit. Széttárta kezecskéit úgy futott feléjük, közben visítva nevetett. A csendes szellő pedig bele túrt szőke fürtjébe. Anita ölébe kapta a visítozó csöppséget és mérhetetlen boldogság árasztotta el egész lényét. A következő pillanatban Jenő kapta ölébe mindkettőjüket, és forogni kezdett velük körbe- körbe. Leírhatatlanul boldog volt.
– Ti vagytok nekem a legdrágább kincs ezen a világon! – sugta a lány fülébe.
Ébredés után Anita oda bújt Jenőhöz, aki magához húzta a lányt.
Vivien
Huszonnégy éves koromban mentem hozzá Zsolthoz. Az eljegyzésnél megbeszéltük, hogy a menyegző után családalapításba kezdünk. A romantikus nászéjszakán állapotos maradtam, ennek az első jele az volt, hogy kimaradt a következő havi menstruációm. A következő tünetek az émelygések és rosszullétek lettek, úgy gondoltam, hogy csinálok egy tesztet. Az eredmény pozitív lett, aminek nagyon örültem. A hírt nem egyszerűen szerettem volna közölni a férjemmel, így elmentem egy boltba és vásároltam egy pár rózsaszín babacipőt. Gyertyafényes vacsorával vártam haza Zsoltit. Meglepődött a különös fogadtatáson, de az igazi döbbentség a babacipők megmutatása után ült ki az arcára. Elmosolyodott, majd odajött hozzám, megölelt és megcsókolt.
A következő hónapokban éltük a megszokott kis életünket. A gratulációk újdonságnak számítottak. A huszonnyolcadik hétre szép kerek pocakom lett. A munkahelyemen a szabadidőmben a naptárban a neveket nézegettem. A választásom két névre esett: Katalin és Emil. Azon a napon a főnökömnek vittem le az első emeletre néhány iratot a harmadikról. Pechemre elromlott a lift, ezért a dossziékkal és iratokkal lépcsőzhettem. Félre léptem és legurultam a lépcsőn. Éles fájdalomra lettem figyelmes, felsikoltottam. Az egyik üzleti irodából kilépő Viola sápadtan térdelt le mellém és azonnal tárcsázta a mentők számát. Az utolsó kép, amire emlékeztem az, hogy megszorítja a kezem.
Amikor magamhoz tértem erős fény világított a szemembe. A párom állt az ablaknál háttal nekem. A nevén szólítottam és felém fordult. Komor arckifejezéssel lépett az ágyamhoz, megsimogatta a fejemet és lágy csókot lehelt ajkamra. Elsírta magát és utána közölte a tényt, hogy elvetéltem…
Hirtelen fel se tudtam fogni, hogy mi történt velem. Magam elé néztem, elkezdek folyni a könnyeim és megsimogattam a hasamat. Úgy éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Az eset után öngyilkossági kísérletet követtem el, ugyanis begyógyszereztem magam remélve, hogy többé nem ébredek fel. Zsolt talált rám és azonnal értesítette a mentőket, így megmenekültem. A pszichiátrián két hónapon keresztül kezeltek, míg végre kiengedtek. Valamelyest sikerült feldolgoznom szeretett kicsikém elvesztését, de nem felejtettem el. A kezelés véget érte után nyolc hónapnak kellett eltelnie mire kimozdultam a lakásból.
Felmondtam és egész nap csak otthon ültem. Zsolti kedveskedett nekem virággal, ékszerekkel, de nem tudtam értékelni őket. Hiába szervezett programot nem akartam elmenni sehova. Arra vágytam, hogy a négy fal közé legyek bezárva, magányosan. A férjem sokszor mondta ezt a mondatot nekem: „Vivien, nem ülhetsz állandóan itthon megfogsz örülni tőle!”A szeretkezések sem voltak olyanok, mint a tragédia előtt. Noha nem védekeztünk mégsem maradtam állapotos. Őszintén szólva ezekben az időkben gondolni sem tudtam arra, hogy újra várandós legyek.
Újabb két hónapnak kellett eltelnie, mikor egy nap úgy ébredtem fel, hogy valami csodálatos fog velem történni. Nem értettem ezt a különös érzést, hiszen a baba elvesztése óta negatív, pesszimista ember lettem. Novemberben azonban tényleg új fordulatot vett az életem. A különös érzés nem hagyott nyugodni, ezért elmentem a patikába. Vettem egy tesztet, valami azt súgta, hogy így kell cselekednem. Háromszori meggondolás után megcsináltam és az eredmény pozitív lett. Leroskadtam a székre és magam elé tekintettem. Talán ez a különös érzés nem volt véletlen?
Zsoltinak elmondtam aznap az örömhírt. A teszt eredményét követően napról napra javult a lelkiállapotom és a felfogásom is. Ismét egy pozitív gondolkodású nő lettem. Nagyon vigyáztam a kilenc hónapban, míg meg nem született Boglárka. Mikor először tartottam a kezemben tudtam, hogy az előző gyermekem halála nem volt véletlen. Még mindig kellemetlen volt rá gondolni, de megszületett a kislányunk, aki bearanyozta az életünket.