Megosztás ezzel:
Óriási bulit tart a vállalat a dolgozóinak. Családi nap. Rengeteg játék, gyermekprogram. Hatalmas programsátor, mellette egy kisebb mesesátor. A kettő között a „legjobb” lenni, ahol összetalálkozik a két hangerő, és megharcolnak a győzelemért… a közönség figyelméért.
Bömbölő hangszórók támadják a dobhártyákat, beszélgetni szinte lehetetlen, a tömegben felfedezni az ismerősöket még annál is nehezebb feladat.
A kicsi sátorba megyünk, meseműsort adnak az ifjaknak. A miniszínpadon épp a Hupikék törpikék viháncolnak, előttük a szőnyegen gyerekek üldögélnek. Teljes átéléssel figyelnek. A szájukat nyitva felejtik, és bámulnak csodálattal. Ők még hisznek a meséknek.
Ötéves kislányommal és hároméves kisfiammal közéjük telepedünk. A párom a nagy sátorban maradt, szerez innivalót. Sorbaáll az üdítőspult előtt. Menjetek nyugodtan, mindjárt követlek titeket! – mondta az imént, és mi mentünk. Most itt ülök a két gyerekkel meseországban.
Robi a színpadra kívánkozik, a törpök közé. Katicára nézek, elmélyülten figyel valamit, ami tőlünk nem messze vonta magára a tekintetét.
Olyan szép rózsaszínű masni van annak a kislánynak a hajában, és nekem úgy tetszik! Megkérem anyát, hogy vegyen nekem is olyat. Tetszenek a hupikék törpikék is, olyan viccesek, állandóan mókáznak. De az a gyönyörű szalag folyton ott libeg előttem, és muszáj sokszor odanéznem. Talán rá is feledkezem, mert amikor visszafordulok, hogy anyának is megmutatom, ő nincs sehol. És a kistesóm sem.
Felállok, és odavezetem Robit a színpadhoz, felemelem, és felrakom. A törpék azonnal közrefogják, Robi kacag boldogságában. Fél szememet rajta tartva megfordulok, hogy visszamenjek Katicához. Végigfuttatom a tekintetemet az első sorokon. Nincs ott. Rosszul emlékeznék? Keresem hátrébb, de ott sincs. Körbefordulok, az egész sátrat befogom a látómezőmbe, de sehol…
Biztos visszamentek apához, mert szomjasak. De engem miért hagytak itt? Elfelejtettek? Vagy nem hallottam meg, amikor anya szólt? Ajaj, akkor meg fog szidni, hogy nem mentem utána.
Felpattanok a helyemről, és eliramodok arrafelé, ahol apát hagytuk. Villámgyorsan kiszaladok a sátorból, át a másikba, hogy utolérjem anyát, mielőtt észrevenné, hogy lemaradtam. Ahogy belépek, körülfog a tömeg. Nem látok semmit, mindenki nagyobb nálam. Nem bírom felfedezni sem anyát, sem apát. A sok felnőtt eltakar mindent. Cikázok a lábak között, senki nem törődik velem.
Anya! Anya! – Először csak halkan szólongatom, de akkora ricsaj van, hogy még én magam sem hallom. Az a rengeteg ember mind beszélget valakivel, a gyerekek futkosnak, amíg el nem kapja őket az anyukájuk, vagy az apukájuk. A nagy színpadon szól a zene, de nagyon hangos, bántja a fülemet. Megpróbálom túlkiabálni. Anya!
Bolyongok az asztalok között, és arra gondolok, hogy anya elveszett. Végre megtalálom azt a pultot, ahol apa kólát akart kérni nekünk. Sokan állnak sorba most is, de apa nincs ott! Kétszer is végigmentem mellettük, biztosan meglátom, ha ott van. Riadt szemekkel nézhetek, mert egy néni lehajol és meg akarja simogatni a fejemet. De én elhúzódok előle és elszaladok. Ijedtemben megint az asztalok közé futok, de azok is magasabbak nálam. Csak a közvetlenül előttem állókat látom, de nem ismerem egyiket sem.
Jaj, az a rengeteg óriás, ahogy felnézek rájuk, valahogy összeborulnak a fejem felett, mint egy sátor. Félek. Még próbálom visszafojtani a sírást. Már nagylány vagyok, nem sírok!
Csak úgy félek! Anya, apa, hol vagytok? – kiabálom. A torkom már fáj, a hangomat mégsem hallják. Sem anya, sem apa nem felel. Kibuggyannak az első könnycseppek, hiába akarom visszatartani. Már reszketek az erőlködéstől. Anya! Apa!
Hátha azt hiszik, hogy ottmaradtam a törpéknél, és visszamentek értem? – jut eszembe. Gyorsan siklok a lábak mellett, bár már azt sem tudom, merre vannak a törpék. A zene elhallgat egy pillanatra, és ekkor meghallom a mesesátorból a hangokat. Azonnal arrafelé veszem az irányt. Kirohanok a nagyobbik sátorból, és megismerem a kicsit. Ott kell lennie anyának! Boldogan szaladok be. Könnyes szemekkel körbenézek, de nem látok jól. Öklömmel megdörzsölöm a szemeimet, szétkenem a könnyeket, de így sem látom anyát.
Hátat fordítok a mesének és rohanok vissza. Ismét szól a zene, elnyomja a hangomat, kiáltásomat. Anya! Anya!
Most már megállíthatatlanul ömlenek a könnyeim. Nagyon félek. Annyi ember van itt, mégsincs egy, aki ismer engem? Aki odavinne anyához, vagy apához? Beszélgetnek, esznek, isznak, nevetnek, de velem nem törődnek! Azt sem tudják, hogy nem látok tőlük messzire, nem látok, csak lábakat, köztük felismerhetetlen az anyukámé! Hogy fogom megtalálni?
Elfáradtam. Már nem nézem, merre megyek, úgysem látok semmit, senkit. Egy hatalmas massza az embersereg körülöttem, és én láthatatlan vagyok köztük. Sírok, de nem látják, kiáltok, de nem hallják… befogom a fülem, hogy ne halljam a fülsiketítő muzsikát, az összemosódó beszédet… legszívesebben leülnék a földre, tenyerembe hajtanám a fejem és ordítanék. De nem merek. Nem merek egy helyben maradni, keresni kell a szüleimet. Már nincs erőm szaladni, csak vánszorgok, hüppögök, mert már sírni sem bírok. Ahhoz több levegő kellene, és már fogytán van nekem.
Majdhogynem lehetetlen feladat volt ebben a zűrzavarban telefonálni. Hallottam a párom hangját, de nem értettem a szavait. Elnyomta a basszus dübörgése. Igyekeztem a feleségem mindig halk hangjára koncentrálni. Végre megértettem. Katica eltűnt. Azonnal otthagytam a sort, és körülnéztem. A távoli sarokban, a szemközti üdítőspultnál mintha… igen, Katica is épp olyan halvány rózsaszínű pólóban van. Eliramodtam a színfolt nyomába…
Érzem, hogy két erős kar megragad… önkéntelenül menekülnék, de ismerős hang duruzsol a fülembe, közvetlen közelről, hogy áttöri a zsongást… és én megkönnyebbülten ölelem át apa nyakát, hozzábújok, az ingébe zokogok. Hiába csitít, már örömömben sírok…
Megosztás ezzel:
Felfoghatatlan, hogy lehet ennyire meleg. Bár augusztus van. Nem is értem, hogy miért csodálkozok ennyire. Lehet, hogy akkor is ilyen hőség volt nyáron, amikor én fiatal voltam, csak már nem úgy érzi a testem. Sebaj. Legalább Kristóffal volt okunk kijönni a strandra. Úgyis minden hat éves él-hal a csúszdákért. Rengetegen vannak. Mindenhol szaladgáló gyerekek, napozó fiatalok, idősebbek a gyógymedencékben. Mindenki jött kipihenni a hét fáradalmait.
Már percek óta csak azt a csúszdát bámulom. Tavaly nem mehettem rajta, mert még kicsi voltam. De Anya megígérte, hogy ma kipróbálhatom, mivel tegnap volt a születésnapom. Meg is kérdezem. És mi van, ha nemet mond? De megígérte. Biztosan megengedi majd. Nagy levegő. – Anya! Akkor lecsúszhatok azon a kéken?
Na, falra az ördögöt. Az a kék. Legszívesebben azt mondanám neki, hogy nem. Kellett nekem megígérni. Most reszkethetem végig, ameddig leér. Megfogom a kezét, majd elindulunk a medence felé. Már oda is futott a sorhoz. Remélem nem lesz elég magas. Tudom, hogy gonosz dolog ilyen kívánni, de szerintem minden anya addig nyugodt, ameddig gyermeke még kicsi a csúszdázáshoz.
Átengedték. Nagyon boldog. Vigyorog és integet. Az én gyomrom meg máris fel-alá liftezik. Visszaintegetek és megpróbálok némi mosolyt csalni az arcomra. Közben a telefonomat szorongatom. A mobil. Óóó a csudába. Ez meg a kezemben maradt. Megnézem gyorsan, hogy Kristóf a piros fürdőruhás, szőke kislány után áll, aki pedig egy rikító zöld fürdőnadrágot viselő fiú mögött izeg-mozog. Na, még az utána levőt is memorizálom és rohanok. Szinte futok vissza a törölközőinkhez, hogy eltegyem a készüléket.
Csak legyek elég magas… Csak legyek elég magas… Mondogatom magamban! Ezaz! Végre! Hű de izgi! Felnézek. Milyen magas. Nem baj. Biztosan nagyon jó lesz. Egyik láb, másik láb. Kinézek anyura és integetek egyet. Úgy teszek, mintha nem félnék, úgyhogy nevetek is egyet. Az előttem lévő lány hátra is fordul. Lekapom a kezem, majd előre fordulva arra koncentrálok, hogy nem szabad félnem. Ez csak egy csúszda. Már mögöttem is állnak. Nem merek lecsúszni. Megfordulok és elindulok lefelé a lépcsőn. Még mindig remeg a lábam. Végre lent vagyok. Visszamegyek anyuhoz, és megmondom, hogy menjünk inkább ahhoz a zöldhöz. Az sokkal kisebb. De hol van anyu?
Sietek, sietek, sietek. Na, már itt is vagyok újra. Felnézek. Meg is van a rikító nadrág, a piros ruha, de… Hol van Kristóf? A mögötte lévő is ott áll. Oké. Nyugalom. Biztosan meggondolta magát és lejött. Odamegyek lentre. Itt sincs. Körbeforgok egyszer. Kétszer. Kapkodom a fejem, mint, aki nem normális. Kimondom hangosan a nevét, hátha csak én nem veszem észre. Semmi. Még egyszer. Most sem. Visszamegyek a törölközőkhöz. Hátha odament. Jajjj a kongatás. A hullámmedence. Remélem nem megy oda.
Biztosan a helyünkön van anya. Hűű a harang. Annyira megnézném. De először megkeresem anyut. Itt sincs, de akkor hol lehet? Hirtelen elfog a félelem. Elvesztettem anyut. Most mi lesz? Forgolódok, hátha… Bár, már nem sokat látok. Homályosodik minden. Érzem, hogy nemsokára sírni fogok, pedig nem szeretnék. Már nagyfiú vagyok. Azok pedig nem sírnak. Azonban bármennyire is küzdök kicsordul az első könnycsepp. Tapasztalatom szerint innen már nincs visszaút. Állok, forgolódok és sírok, amikor megszólít egy ismeretlen női hang.
Nézd szívem! Egy kisfiú. Meg van rémülve, látod? Ó, már sír is! Oda kellene menni – mondom a páromnak, majd meg sem várva a reakcióját, felpattanok és odafutok a gyermekhez. Megkérdezem, hogy mi a baj, de csak rémülten néz rám a könnyekkel teli nagy kék szemeivel. Felteszem újra a kérdést, hátha most már válaszol. Valamit motyog, de nem értem.
Kérdez valamit. De olyan tompán hallok már a sírástól. Ránézek. Talán elmondja még egyszer. Igen, már értem. Segíteni akar. Elmondom neki, hogy csúszdázni mentem, de visszafordultam és anyu már nem volt ott. Nem érti. Egyre jobban sírok. Azt mondja, vegyek egy nagy levegőt és mondjam el még egyszer. Elmondom. Megértette. Éljen! Azt kéri mutassam meg, hogy hol voltunk utoljára együtt. Rámutatok a kék csúszdára. Megfogja a kezem és elindulunk abba az irányba.
Elindulok. Biztos, ami biztos felnézek megint a lépcsőre, hogy megbizonyosodjak Kristóf tényleg nincs ott. Szomorúan könyvelem el, nem tévedtem. Nincs ott. Elindulok. Nagyon félek. Mi van, ha elrabolták? Vagy… Nem. Erre gondolni sem szabad. Épségben van és nincsen semmi baja. Azért megnézem a hullámmedencét is, mivel annyira érdeklődött utána. Itt sincs. Biztosan a törölközőnél lesz. Ott kell lennie! Itt vagyok, de ő nincs itt. Egy fiatalember jön oda és valamit mond. Nem érdekel. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ő mit akar. Azt mondja, hogy a barátnője most kísérte el a fiamat a kék csúszdához. Megköszönöm és rohanok. Ahogy a lábam bírja. Már látom is őket. A szívem úgy kalapál. – Kristóf! – kiáltom el magam.
Mindjárt odaérünk a csúszdához. A nevem. Valaki a nevem kiáltja. Anya? Megfordulok. Anya az. Elengedem a lány kezét és futni kezdek. Nem látok szinte senki mást, csak őt. Letérdel és megölel. Most úgy érzem, hogy biztonságban vagyok és nem is szeretnék semmi mást csak ezt az érzést, ameddig csak élek.
De igen, óriási hangzavar volt! Nem hallottad a szomszédodat, mert a színpadon koncert volt, és mindenhol üvöltött a zene. Tehát a kislány sírását sem hallhatták. Az emberek vagy a színpad előtt tömörültek, vagy a padokon ültek, és ettek-ittak… háttal annak a résznek, ahol bóklászni lehet…. Én ott voltam, és nem elképzeltem a helyzetet, hanem láttam.
A kérdés pedig éppen az, milyen hosszú is lehet az az öt perc…
5 perc alatt hogyan fárad el a kislány ennyire? A sztori ismerős, én is átéltem hasonlót, és szörnyű, amikor egyedül, kicsöppenve idegenek közé – így érzi magát az ember. Jól megírtad, de a tapasztalatom az, hogy kiabáló síró kislány mellett nem mennek el közönyösen az emberek, és akkora ricsaj nincs ilyen rendezvényen (Űhacsak nem a hangszóró mellett áll a kislány) hogy ne lehetne meghallani a hangját. Legalább a mellette állóknak.