Megosztás ezzel:
(2008.08.23.)
Szombat délután. Régi jó családból származván tudom, ha mindent látni és hallani akarok, időben kell érkeznem a rabszolgavásárra. Hátha idén sikerül egy remek rabszolgához jutnom. A fél ötre hirdetett előadásra négy óra előtt érkezem. Komor fellegek alatt, de még tart a Ferrum műsora. Fohászkodom.
Imám nem talál meghallgatásra, sűrű cseppekben köpnek le rám az istenek. A nézősereg ázik-fázik, elfogy… egyenként surrannak el fedelet keresni. Szinte teljesen kiürül a Romkert.
Néhányan, mániákusok, maradunk. Esernyő alá bújva kémleljük-átkozzuk az eget. Nem vagyunk hajlandóak feladni. Mi a Rabszolgavásárt akarjuk!
Negyed öt. A víz már tisztára mosta a színpadot. Valaki jön, megszámlálja a várakozókat. Tizenhárom! Már vagyunk annyian, mint a színészek. Beinvitálnak bennünket az öltözőül kinevezett műjurtába. Oda – még – nem esik be az eső. Ha szét nem nyomjuk az oldalát. Többen vagyunk, mint amennyi a három méter átmérőjű bódé befogadóképessége. Lapulunk. Várunk.
– Esőnapi előadás a Kisfaludy utcában – jegyzi meg valaki.
De hogyan? És mikor?
Oda kellene jutni, ami normál esetben nem lenne gond. Legfeljebb negyedóra séta. Mindez szakadó esőben, jelmezben, némelyek félmeztelenül, kellékekkel, felszereléssel… Mikrofon, hangosítás, színpadi díszlet… Ha mindezt a hátukon cipelik, kicsit tovább tart. Mikor kezdődhetne az előadás?
Hírek jönnek ázott fiatalemberek képében. A nézők elindultak az esőhelyszínre. Már többen elmentek. Mi legyen? A szereplők mennének is, nem is. Mindenki tanácstalan, a szervező sehol.
Flavius dühöng.
– Még egy órája is hiába kértem, hadd tartsuk meg vasárnap délelőtt az előadást, ha most elmossa az eső. Nem engedik! Vegyék már észre, ez valójában egy színházi előadás, nem lehet csak úgy – hipp-hopp – átköltöztetni máshova. A díszletek, a hely nagysága, ki-mikor-mekkorát-merre léphet… Itt minden pontosan meg van tervezve!
Igazat adunk neki. Sokra megy vele.
Szorongunk ott kéttucatnyian, ötletek repkednek.
– Kocsi van, de már ittam, ki gondolta…
– Én nem ittam, de messze van az autóm. Mire odaérünk, szétázunk, és mire leparkolunk amott…
– Be sem engednek, le van zárva az utca…
– A belvároson átvágni reménytelen…
Újabb fiatalember érkezik követségbe. Pár méterre áll az áruszállító furgonja, ami fénykorában kisbusz lehetett, de üléseket rég nem látott. Elvisz minket – ajánlja fel.
Mindenki felhördül:
– Azzal? Nagyszerű szervezés!
– Ilyen kitolást!
– Ezért az előadásért gázsit kérünk! – kiált az egyik lelkes amatőr, aki már nem is olyan lelkes, viszont amatőrnél sokkal jobb színész.
Halovány tetszésnyilvánítás hallatszik gúnykacaj formájában. Kínos, hogy így semmibe veszik, mégis hajtja őket a játék szeretete. Ők előadni akarnak, ahogy én megnézni őket újra és újra…
– Ha Zoli megy, akkor én is – hallom a jurta mélyéről.
Ez aztán ragadós, persze, mindenki megy. Irány az üléstelen buszocska. Kiszálláskor megszámláltattunk. Tizenheten voltunk hátul. Ha jól számolt a sofőrünk. Visszaküldtük a többiekért. Talán ők is megússzák rendőrtelenül.
Mire a második csapat megérkezett, átformálták a színpadot. Igaz, nem lett olyan rusztikus, mint a Romkert-beli, a mikrofonokat hangerővel helyettesítették – még jó, hogy van a teremnek akusztikája! – rögtönzött megbeszélés alatt eldőlt, a szövegben mit lehet-kell a helyszínhez alakítani.
Minden hátráltató tényező ellenére a Legyen Ön is rabszolga! megtartatott, az áru elkelt, bár a hangulat nem érte el az eredeti helyszín hangulatát. Kevesebb néző, kevesebb merészség, mégis nagy nevetések, vastaps. Meg is járt az ötletességükért – pl. mikrofon helyett egy banánt nyomtak a dalnok rabszolgajelölt kezébe –, rögtönzési képességükért, kitartásukért!
Talán a gazdasági válság hatása volt, talán a nagy tömeg magával sodró ereje hiányzott, a néhány licitáló között viszonylag olcsón sikerült egy rabszolgát vennem, így ma büszke tulajdonosa vagyok egy vásárlást igazoló méhviasz táblának.
Füttykoncert, záptojáseső, paradicsom-lövegek viszont a szervezők jutalma lenne! Hogy miért?
- A Romkert elhanyagolásáért! Alig szerveznek oda programot!
- Miért kellett a színpadot az utolsó pillanatban ledeszkázni? Amikor jól tudták, minden nap hatkor próba van. Mikor jöttek? Csütörtökön hatkor!
- Gondolhatnának arra, hogy az időjárás „olyan szeszélyes, mint az időjárás”! Bármikor lehet eső. Egy fedett helyszínt kellene kialakítani! Vagy túl drága egy ponyvatető?
- Az árak! Ahhoz a néhány programhoz irreális árat szabnak! Még jelmezben is 800 Ft-ot fizettem… És mit kaptam érte? Esőverte rabszolgavásárt? A „rendes” ár 1500 Ft, a Történelmi Témaparkba 1800 Ft, és mennyivel több látnivaló!
- A reklám hiánya. Ki kellene csalogatni végre a Romkertbe is az embereket, nem elriasztani őket a magas jegyárral.
- Azért, mert a „színészek” valójában nem színészek, lelkesedésből lépnek fel, még megbecsülhetnék őket annyira, hogy pl. egy buszt rendeljenek számukra – igazi buszt! –, ami elszállította volna őket a másik helyszínre. Ha már így adódott. Biztos, hogy lett volna a Volánnak egy kocsija, ami ráér félórát. Annyi kellett volna!
- Biztos lenne még mit felsorolni, csak össze kellene szedni a panaszokat. De ez nem az én feladatom. Csak azt írtam, ami kikívánkozott…
Tudom, mert láttam és hallottam, hogy akik eljutottak a Kisfaludy utcába, azok jól érezték magukat. Én azokat sajnálom, akik feladták. Akik nem tudták, nem olvasták a programot, vagy nem fért bele az idejükbe, hogy a másik helyszínen később kezdve később is végződik a műsor. Akik jöttek volna, mégis lemaradtak. Őket sajnálom. De legjobban az előadókat, mert az ő fizetségük úszott el így… A többszáz összeütött tenyér hangja…
Több kép/film a Rabszolgavásárokról
Megosztás ezzel:
