Megosztás ezzel:
Amint meglátta az ablakon át, szelleme sikítva menekült a testéből, csupán egyetlen lüktető gondolatot hagyva leblokkolt agyában: „Ez nem lehet, nem lehet!”
Apja közeledett az úton korát meghazudtoló, erőteljes léptekkel. Évek óta nem látta ilyen energikusnak. Belépett a házba, hallotta, ahogy jön fel a lépcsőn, s már zörgött is a zárban a kulcsa. Nyílt az ajtó, ahogy szokott, s ő belépett, ahogy szokott. Felakasztotta a kulcscsomóját az előszobafogasra, ahogy szokta. Félelmetes volt.
Dermedten figyelték minden mozdulatát, ahogy jön-megy a lakásban. Megmosta a kezét a fürdőszobában, ivott egy pohár vizet, hangosan hörgött utána, ami nála a jóleső sóhajt helyettesítette. Kilépett a cipőjéből, ledőlt az ágyra, bekapcsolta a tévét.
A lány anyjára nézett. Sápadt volt, gyanította, az ő arcszíne sem lehet valami egészséges. Összeszorult a szíve, kúszott felfelé a torkába, már fojtogatta a rettenet. Mi lesz most?
Mi lesz, ha apja lemegy a pincébe, és meglátja, hogy eltűnt a borkészlete? Az a jófajta vörösbor, amit ő orvosságként fogyasztott évtizedeken át. Harmincliternyit halmozott fel belőle suttyomban, nem is sejtették, véletlenül találták meg, miután… Hogyan mondják meg neki, hogy elajándékozták a rokonoknak, ismerősöknek, mert nem itta senki?!
Hogyan mondják meg neki, hogy „Apu, te meghaltál, eltemettünk!”?! Hogyan lehet valakinek ilyet a szemébe mondani? Hogyan?
Elhallgatott a tévé, apja szótlanul nyúlt a kulcsaiért, ahogy szokott, s újabb körútra indult a pincébe vagy a garázsba. Most sem mondta, hová megy, ahogy máskor sem szokta. A kilincsre tette a kezét, amikor élesen felberregett a csengő.
Azonnal éberré vált, s kikapcsolta a vekkert.
Megosztás ezzel:
