Megosztás ezzel:
– Hol a csudában vagyunk? – nézett körül tétován Oliver Grainger. Ismeretlen volt a terem, az egymás mellett álló ágyak, a plafonról világító fény. Ablak nem volt a szobán, az ajtó is csukva. Feltápászkodott az ágyról, és odabotorkált az ajtóhoz. Megfogta a kilincset. Ekkor megszólalt egy lemondó hang.
– Zárva van. Hiába kísérletezel. Csak akkor mehetsz ki, ha ők kiengednek.
– Kik? – nézett hátra a válla felett. De azért lenyomta a kilincset. Nem hitte, amit a nő mondott, mert az annyit jelentene, hogy fogoly. Az meg nem lehet. Ki tartaná őt fogságban és egyáltalán, minek?
– Nem jó hely ez, nem jó! – dünnyögte a lány.
– Nem jó? – nézett körül Oliver. A szoba tiszta volt, világos, bár ablaktalan volta tényleg börtönnel tette hasonlatossá. És a zárt ajtó!
– Téged hol szedtek össze, haver? – kérdezte egy férfi. Kissé ferde szemei voltak, de más nem utalt arra, hogy felmenői között keleti ősök lennének.
– Honnan tudjam? – csattant fel ingerülten Grainger. Hirtelen elordította magát. – Sharon! Ha ez is a te műved, akkor kitekerem a nyakad! – Közben menekülést keresve forgott körbe.
– Ne kiabálj, felesleges! – szólt rá a másik férfi. – Hangszigetelve van minden. Legalábbis semmi hang nem jön át kívülről. Valószínűleg innen sem megy ki semmi.
– Mióta vagytok itt? – csillapodott le valamelyest Oliver. – És én mióta vagyok itt?
– Nehéz követni. Itt nincsenek nappalok, sem éjszakák. Csak az étkeztetésből lehet hozzávetőlegesen számolni, hogy négy napja. Én – nyomta meg a szót – négy napja. Kristy három. Ők ketten – mutatott a szoba mélyére – már itt voltak, amikor mi jöttünk. Téged pár órája hoztak. Tök részeg voltál.
Nyílt az ajtó. Két katonaforma, sisakos férfi kerekes kiskocsin ennivalót hozott. Oliver csak most vette észre, hogy még két lány van a szobában. Az egyik még kislány, de a másik gyönyörű!
– Hello, fiúk! – üdvözölte a belépőket vidáman. – Hol vagyok, és miért? Megmondanátok?
– Nem kell tudnod! – hűtötte le az egyik. – Egyél, aztán elviszünk egy kis renoválásra. Úgy nézel ki, mint egy szőrös majom!
Oliver Grainger sértetten simított végig rendezetlen szakállán, de szót fogadott.
– Hova lett a kislány? – kérdezte, amikor visszahozták.
– Elvitték ezek a szemetek! – sziszegte Aisha. – Nem tudom, hova és miért, de elvitték. Szét tudnám tépni őket!
– A testvéred?
– Nem, dehogy, csak együtt szöktünk meg az intézetből. Mégsem kellett volna magammal hoznom… A fenébe is! De sajnáltam otthagyni egyedül az utcán.
– Körülnéztem odakint – kezdte Oliver. – Minden szupermodern! Innen nem egykönnyen jutunk ki!
– Segítséget kellene hívnunk – ábrándozott Kristy Adair.
– Na, ja… de hogyan? – kérdezte a félig kínai. – Szerintem itt minden hermetikus. Nem csak a levegő, a hang is, és talán még a gondolatok sem jutnak át a szűrőn.
– Érdekes – csodálkozott Kristy. – Az a másik lány is ezt mondta a minap.
– Milyen lány?
– Valami April, vagy hogy hívták. Aznap vitték el, amikor engem idecipeltek, azóta nem láttam. Ő is azt mondta, hogy nem mennek át a gondolatai… Nem tudom, mit érthetett ez alatt.
– Vajon hova viszik őket, és miért? – tűnődött Oliver.
Christopher Stevens elégedetlenül rántotta le a fejéről a virtuális élményt adó sisakot. Ideges volt, nyugtalan, és nem bírt koncentrálni. Ez meg is látszott a mozdulatain. Nem akarta még, mégis megölte az áldozatát. Túl korán. Látta ezt a játékmester is az ellenőrző képernyőn. Ő elégedett volt. Összedörzsölte a két tenyerét. Igen, megvan a következő ügyfél. Mr. Kirby örülni fog!
– Mi a baj, Mr. Stevens? – kérdezte álnokul. Mintha nem sejtené! Pedig… – Túl fáradt ma?
– Nehezemre esik a koncentrálás – vallotta be a férfi. – A maga múltkori megjegyzése nem megy ki a fejemből, és felettébb nyugtalanít. Azóta nem bírok másra gondolni… Tényleg van lehetőség élőben csinálni? – halkította le a hangját.
– Van! – bólintott komolyan az alkalmazott. – Persze, nem olcsó…
Másnap este kellett megjelennie a megadott helyen. Onnan kocsival vitték a helikopterhez, de ekkor már bekötötték a szemét. A biztonság kedvéért! – magyarázták. Belenyugodott, mit tehetett volna?
Az épületen nem látszott semmi különös. Bár kívülről nem láthatta, csak a belsejét. Ablaktalan, zárt folyosókon haladtak, világos volt, tiszta, és a légkondi is ment. Hang nem hallatszott sehonnan, a néma csendet csak a cipőik koppanása törte meg.
Stevens körülnézett. Nem sok látnivaló akadt a kopár folyosókon. Bútor semmi, a falak üresek, sehol egy dísz, ami megtörné a monoton fehérséget. Színt kizárólag az ajtók, és a járólap képviselt a maga barnaságával. Az ajtók biztonsági kódos zárakkal voltak ellátva, sőt, még tenyérleolvasó is tartozott hozzájuk. Avatatlan nem juthatott át rajtuk.
A kísérője megállt az egyik ilyen ajtó előtt. Úgy fordult, hogy a másik ne láthasson semmit, bepötyögtette a kódot, és rásimította a tenyerét a képernyőre. Halk sípolás után zöld fény gyulladt ki, a bejárat kinyílt.
– Parancsoljon, Mr. Stevens! – lépett félre udvariasan az őr.
Chris belépett a terembe. Gyors pillantással felmérte a helyet. Ablak itt sincs, de bútorok már vannak. Kényelmesnek látszó kanapé, előtte kis asztalka, rajta némi italnemű és egy távirányító. A kanapéról épp felállt egy férfi a fogadására.
– Üdvözlöm, Mr. Stevens! Louis vagyok. Én fogom segíteni önt a választásban. Egy jó konyak mellett megtekintheti a kínálatot – mosolygott és helyet mutatott a kanapén.
– Italt nem kérek, köszönöm! – hárította el a jövendő játékos, és leült. – Térjünk inkább a tárgyra!
– Rendben – nyúlt a távirányítóért Louis. Megnyomott egy gombot, mire a szemközti fal szétcsúszott, és helyet adott egy óriásképernyőnek. – A feltételeinket nyilván ismeri, anélkül nem lehetne itt. Tehát, a befizetett ötvenezerért cserébe kap egy embert, akit maga választhat ki, és azt tehet vele, amit csak akar. Az ön döntése, hogy meddig szórakozik vele, mekkora kínt tud, vagy akar okozni, éppúgy az is, hogy megöli-e, és mikor! Mutatom a jelenlegi kínálatunkat.
Egy újabb gomb megnyomására képek jelentek meg a hatalmas monitoron. Férfiak, nők, még gyerek is akadt köztük, mindegyikről több kép. Egyetlen közös volt a felvételeken: mindegyik fotóalany oda volt láncolva a falhoz! Egy csinos nő láttán Christopher Stevens szíve nagyot dobbant. Elképzelte, ahogy…
– Ő kell nekem! – mutatott rá a nő képére.
– Sajnos ő kissé gyengélkedik – tárta szét a karját Louis. – Egy másik vendégünk töltötte rajta a kedvét a napokban.
– Legalább frissek az élményei – felelte Chris. – Már elültették benne a rettegés csíráit. Nagyon gyenge, vagy tud mozogni?
– Tud mozogni. Csak látszanak a bőrén a korbácsnyomok, és egy kicsit sántít. Vagyis nem teljes értékű. De, ha mindenképp őt akarja… a maga pénze, azt vesz rajta, akit akar!
– Megragadott a nézése! Az a dacos-kék tekintet. Nézze! – mutatott oda. – Az az érzésem, legszívesebben kikaparná a szememet!
– Értem! – mondta megértő félmosollyal Louis. – Meg akarja törni. Legyen!
Újabb ajtó, és egy belső terem. Oda már egyedül lépett be. Ismerős volt itt minden, a kínzókamra pontos mása volt a szimulátorosnak. Csak azzal ellentétben itt minden valódi, kézzelfogható volt. Az összes gyilkos szerszám.
És az áldozat is a falhoz láncolva.
– Végre! – hallotta az agyában lüktető gondolatot. A másik ember gondolatát. – Ne szólj, mindent hallanak! – figyelmeztette.
– Mi a fene folyik itt? Mi ez a bázis? – sugározta vissza a kérdést némán.
– Nézz körül! Pontosan az, aminek látszik. Ki kell jutnunk innen!
– Nehéz lesz! Hipermodernek a biztonsági berendezéseik. Meg kell találnunk a vezérlőtermet, és akkor kitörhetünk…
A fájdalom hirtelen jött, és oly hevesen, hogy képtelen volt védekezni ellene. Úgy érezte, szétrobban a feje, muszáj volt megfognia mindkét kezével. De ez sem segített. Még az érintés is fájt! Összegörnyedt kínjában, legszívesebben a földön fetrengett volna. De arra már nem maradt ideje, hogy a teste földet érjen, durva kezek ragadták meg, és csavarták hátra mindkét karját. Csuklóin bilincs csattant, a bokáján szintúgy. Még látta, hogy a barátja is ugyanilyen állapotban van, aztán amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt a rettentő fejfájás.
– Lám-lám, Stevens hadnagy! Nem kellett volna idejönnie! Szerencsénkre, meg a maga szerencsétlenségére, az egyik emberem felismerte. Néhány évvel ezelőtt volt alkalma próbát tenni a maga vallatási szokásaival.
A hadnagy felhúzta az egyik szemöldökét. Vizsgálódva figyelte az őröket, de ezek közül egy sem volt neki ismerős. Közben latolgatta a menekülési esélyeiket. Vetett egy pillantást eltűnt-meglelt barátjára. Ő még nem tért egészen magához, de látta rajta, már tisztulnak a gondolatai. Hamarosan üzenni fog!
– Nos, a kíváncsiságának meg fogja fizetni az árát! – folytatta Louis öntelten. – E perctől maga is egy a jövendő áldozatok közül. Amint találunk egy újabb játékost, megtapasztalhatja saját bőrén a kínzókamránkat.
– Most mi lesz? – jött egy halvány gondolatfoszlány.
– Nem tudom. Majd kitalálok valamit – üzente vissza Aprilnek. – Mi volt ez a rettenetes fejfájás?
– Ultrahang. Azért van rajtuk sisak, hogy ők ne érezzék. Erre már rájöttem. Az őrök zsebében van egy irányító, bármikor be tudják kapcsolni. A falakból árad.
– A francba! Ez ellen lehetetlen védekezni! Tudják, te ki vagy?
– Sajnos, tudják. Azért vagyok itt.
– Vigyétek a többi közé! – adta ki a parancsot Louis.
Az őrök kivezették a rendőrt. A bokáin csörgő lánctól csak aprókat tudott lépni, rúgni reménytelen volt. Egyelőre nincs menekvés. Várni kell!
– Új vendég érkezett! – lökték be az ajtón a bilincsfosztott rendőrt. Ahogy a menekülés útja bezárult mögötte, rögtön megszűnt a fejgörcs. Néhány mély lélegzet, és újra képes volt gondolkodni. A teremben lévő emberek is a fejüket tapogatták.
– Hello – üdvözölte egy gyönyörű fiatal lány. – Nem láttál odakinn egy tízéves, szőke kislányt?
Christopher Stevens sajnálkozva rázta meg a fejét. Nem, nem látott. De látott sok mást, amit nem lett volna szabad látnia. Mert nem lett volna szabad léteznie. És a helyzethez egyáltalán nem illő módon látta a kérdező lány szépségét is. Rácsodálkozott. Ha nem itt lennének, most mondana neki valami kedveset, és meghívná egy italra… Titokban sóhajtott egy nagyot. Talán lesz még rá alkalom, ha most nem úgy látszik is.
– Kijuthatunk innen valaha? – jött egy idegen gondolat, valahonnan. Nem Aprilé.
Körülnézett. Ki ismerheti ezek közül a telepátiát? Talán a szépség? Nem, ő szavakkal kérdez. A másik lány? Nem úgy néz ki, mint aki válaszra vár. Az okostekintetű férfi, aki olyan bánatosnak tűnik? Vagy… Az enyhén ferde szempár kíváncsian figyelte, majd tulajdonosa alig észrevehetően biccentett egyet. Szóval ő!
– Nem lesz könnyű – küldte a feleletet. – Össze kell adnunk a tudásunkat. Akkor talán…
Tekintetével a falakat pásztázta. Rejtett kamerákat, mikrofonokat keresett. Ha vannak, a beszélgetés is bajos lesz. Nem látott semmi feltűnőt, de egy apró szerkentyűt bárhová be lehet építeni. Meg kéne tudni, van-e? Vett egy mély lélegzetet, és megszólalt.
– Hát, emberek, pillanatnyilag nem irigylem magunkat!
– Te talán tudod, miféle hely ez? – kérdezte az okosszemű férfi.
– Bár ne tudnám! – bólintott a rendőr. – És bár tudnám, látnak-, hallanak-e bennünket a fogvatartóink?
– Nem látnak, és nem is hallanak – válaszolta Oliver, az okosszemű. – Bármit beszélünk, nem reagálnak rá. Tökéletes biztonságban érzik magukat. Az ultrahangos ketyeréjükkel mindannyiunkat megbéníthatnak, nincs mitől tartaniuk. Kijutni nem tudunk, belülről nincs zár. Kívülről is kód és tenyérlenyomat szükségeltetik a nyitáshoz.
– Lehetetlen megszökni? – tette fel a kérdést Kristy Adair.
– Egy mód van rá – felelte Lester Wong. – Ha megtámadjuk az őröket, és elvesszük a távirányítót.
– Ha támadunk, rögtön bekapcsolják az ultrahangot. Az elől nincs menekvés. És nem marad erőnk támadni – aggályoskodott Oliver
– Kivéve, ha… – fúrta a tekintetét jelentőségteljesen a hadnagy szemébe Lester Wong.
Az ebédet mindig ketten hozták. Az egyik őr betolta a kocsit, a másik kezében a távirányítóval figyelt. Az első gyanús mozdulatra megnyomott egy kis piros gombot.
Most is így történt. Nyílt az ajtó, és betolták az ételt. Gyors pillantással felmérték, hogy minden fogoly a helyén van-e? Ők békésen megindultak a kiskocsi felé, majd Oliver hirtelen mozdulattal ráugrott az elöl álló őrre. Lerántotta a fejéről a védősisakot. Nagy szerencse, hogy nem volt odaszíjazva. Nem tartotta semmi. Talán lusta volt, talán elbizakodott – de nem kapcsolta be. Nekik mindenesetre kapóra jött a felelőtlenség.
A másik őr abban a szempillantásban megnyomta a piros gombot. A sisakfosztott őr a rabokkal együtt kapott a fejéhez kínjában. Őt sem kímélte a falba rejtett kínzóeszköz. Oliver már a másik őrre támadt. Nem volt idő a sisakot a saját fejére tenni, támadni kellett, gyorsan! Kitépte az őr kezéből az apró, lapos szerkezetet, és odadobta a hadnagynak. Következő mozdulata az előrántott pisztoly ellen irányult.
– Igyekezz, fáradunk! – sürgette Lester. Ők képeztek védőernyőt Oliver körül, hogy legyen ereje támadni. De lassan az ő akaraterejüket is legyőzte az ultrahang. Még egy perc, vagy annyi sem, és elbukik a tervük!
Ekkor valahonnan új erő érkezett. April! – lélegzett fel megkönnyebbülten Chris. A lány megérezte, hogy segítségre van szükségük, és megtette, amit tudott. A zárt falakon keresztül eljuttatta gondolatenergiáit hozzájuk. Oliver kicsavarta a fegyvert ellenfele kezéből. Csak ekkor jutott idő megszerezni az ő sisakját is.
Saját bilincseikkel mozdulatlanságra kárhoztatták az őröket. Betömték a szájukat, ne tudjanak kiabálni. Bár, ha rájuk zárják az ajtót, onnan már nekik sincs szabadulás. Ekkor végre kikapcsolhatták az elviselhetetlen ultrahangot.
– Vajon hány őr lehet? – kérdezte Oliver.
– Hányan vagytok, te szemét? – sikította Aisha, és hosszú körmeit belemélyesztette az egyik őr nyakába.
Az tágra meresztett, dacos szemekkel bámult vissza, de felelni nem tudott, nem is akart. Látták rajta, hogy hiába kérdik.
– Hol van a vezérlőterem? – szállt be a vallatásba Oliver Grainger. Fogta a pisztolyt, amit előzőleg az őröktől szereztek meg, és a halántékához nyomta. – Felelj! Mi a belépőkód? És milyen kóddal lehet kiváltani a tenyérlenyomatot? Ha nem akarod, hogy a levágott kezeddel nyissam a zárakat, válaszolj!
Ezzel félrehúzta a szájáról a hevenyészett kötést. De az őr megrázta a fejét.
– Ha megmondom, megölnek!
– Ha nem mondod el, akkor én öllek meg! – csikorgott Grainger. – Mindig a közelebb lévő veszélyt kell előbb hárítani, így tanított az anyukám! Tehát?
– Hat-hat őr váltja egymást, tizenkétóránként – felelte rövid gondolkodás után vontatottan az újdonsült rab. – A vezérlő az a terem, ahol a hadnagy kiválasztotta az áldozatát. Ott van minden fontos gép. Meg Louis.
– A kód?
– Mindannyiunknak van egy saját kódja, amivel bárhova beléphet.
– A vezérlőbe is?
– Oda is.
– Halljam!
– Az enyém 47-17-23-65.
– A tenyérleolvasó?
– Nem tudom. Mindig a kezünket tesszük rá.
– Sajnos, igazat mond – közölte röpke fürkészés után a hadnagy.
– Visszatalálsz a vezérlőhöz?
– Muszáj lesz! – fanyalgott Stevens. – De előbb még van egy kis dolgom.
Most ő lépett a fogolyhoz. Szúrósan nézett rá, könyörtelenül. Meg kellett tudnia…
– Hol van a többi fogoly? A betegek, sérültek? Hol vannak?
– Itt, a szomszédban. Balra az első ajtó.
– Vannak még rajtunk és a sérülteken kívül többen is?
– Pillanatnyilag csak ennyien vagytok.
– OK. – Visszarántotta a rongyot az őr szájára. – Kifelé, emberek!
A hadnagy nagyon reménykedett, hogy nem téved. Hogy az ultrahangot külön-külön lehet kapcsolni a termekben, és nem az egész kócerájra vonatkozik.
Fejére tette az egyik védősisakot, a másikat Olivernek nyújtotta. Megvárta, míg a társai kiléptek a szobából, amely napokig a börtönük volt. Körülkémleltek, de nem járt erre senki. Apró szerencse. Talán több is követi! – gondolta, és megnyomta a piros gombot, mire odabenn felnyögtek az őrök.
Kilépett ő is, örömmel állapítva meg, hogy odakinn senki nem fogja a fejét. Bezárta az ajtót maga után. Ettől a kettőtől nem kell tartaniuk többé.
Megállt a zárt ajtó előtt, és erősen koncentrált.
– April! April, válaszolj!
– Chris?
– Van veletek őr? Veszélyes bemennünk?
– Nem, nincs. Csak ketten vagyunk egy kislánnyal. Be tudsz jutni?
Chris már a kódot billentyűzte. Kigyulladt a tenyérleolvasó jelzőfénye, kérte az azonosítandó kezet. Hatvan másodpercről indult a számláló, halk pittyegéssel.
– Most mi a fenét csináljunk? – tört ki a rendőr.
– Eressz oda! – tolta félre Grainger, mellőzve az udvariaskodást. Ujjai villámgyorsan jártak a számgombokon, de a visszaszámlálás nem maradt abba. – A fenébe! Nem fogsz ki rajtam! – szitkozódott halkan a foga között. Tíz… kilenc… a villogás gyorsabb lett, az idegesítő pittyegés sűrűsödött. Az utolsó másodpercekben végre a villogó sárga fény nyugodt zöldre váltott. A hangjelzés elnémult, az ajtó megnyílt előttük.
Megosztás ezzel:
