Megosztás ezzel:

Eliza Beth & Andrea Werfl: Haláljáték

A kisregényt Andrea Werfl írásai ihlették,
amelyek tudtával és beleegyezésével megtalálhatók a történetbe ágyazva…

      Sírt…
      Mintha a szívét szaggató fájdalom soha nem akart volna enyhülni, szűnni. Úgy érezte, megsemmisül a szégyen súlya alatt. A becsületén, az emberi méltóságán esett folt marta lelkét, tudatát. Gondolatai őrjöngő iramban követték egymást, majd olyan súlyos csend telepedett bensőjére, melynek terhét alig bírta viselni.
      Soha nem gondolta, hogy hazugságok hálójába ejti az, akit szeretett. Eszébe sem jutott kételkedni, megkérdőjelezni elhangzott szavakat, tetteket. Bizalma tört össze az e-mail nyomán: elvette, és szilánkjaira zúzta benne azt, ami számára a legfontosabb volt…
      Erőtlennek érezte magát, mintha nem csupán a bizalma semmisült volna meg, hanem lényének egy része is.
      Elanor összetörten ült a sötét konyhában. Cigarettája felparázslott az esti feketeségben, s a laptop képernyőjének kékes fénye nyújtott némi világosságot. Az e-mail ott állt előtte. Újra és újra elolvasta. Tudata hadakozott még tartalma ellen, ám belső hangja – melyben sosem csalatkozott –, azt súgta: a hír igaz…
      Mihez kezd most? Mit tegyen? Hogyan viselkedjen Edennel ezután? Mi lesz a gyermekükkel, a jövővel, amit oly félve tervezgetett, épített? Hogyan tovább?
      A bűn nem az ő bűne volt: tudta jól. Mégis felelősséget érzett férje iránt. Hiszen feleségként mellette kell állnia, tántoríthatatlan erővel. Akkor is, ha erkölcsi normái, és szíve szerint összecsomagolta volna Eden holmiját, hogy, mikor a férfi hazatér, a kész tények fogadják…
      Eden olyasmit tett, ami az ő normái szerint súlyos, aljas, arcátlan bűn volt, melyre nem jogosíthat fel semmi. Hogyan éljen ezután? Vele?!
      Sírástól puffadt arcán, vörös, duzzadt szemeinek fényén fájdalom suhant át. Olyan lelki gyötrelem és kín, melyek nyomát többé nem simítja le érintés, mosoly, csók…
      – Eden… Mit tettél?!… – zokogta a csendbe. Kezébe rejtett arcát a szégyen pírjának forrósága járta át…
(Andrea Werfl: Szégyen)

      Aisha Parsons az út szélén állt, feltartott hüvelykujjával mutatta, hogy merre szeretne menni. Egy nevelőintézetből szökött meg néhány órával ezelőtt, és nagyon remélte, hogy még nem fedezték fel az eltűnését! Ha sikerül elég messzire jutnia, mielőtt keresni kezdik, nyert ügye van. Cirka háromszáz kilométert kell megtennie, hogy kijusson ebből az államból. A szomszédban már nem fogják kutatni a nyomát – bizakodott. Ott megszabadul ettől a kis taknyostól is, aki ráragadt és veleszökött.
Lenézett a tízéves kislányra, és elszégyellte magát. Ugyan, mihez kezdhetne Andy egyedül? Talán mégis jobb, ha nem hagyja magára. Úgyis mindenki testvéreknek hitte őket, fürtös-szőke hajkoronájuk miatt. Aisha büszke volt a hajára, hozzá aranyosbarna íriszt kapott a sorstól. Tizenhét évesen még hitte, hogy a szépség a legfontosabb.

      Eugen Kirby boldogan dörzsölgette össze a kezeit. Nem gondolta, hogy az üzlet ilyen hamar – és ilyen jól – beindul! Amikor elkezdte megvalósítani az ötletét, biztos volt benne, hogy sikere lesz, csak nem hitte, hogy ilyen gyorsan!
Először csak egy kis virtuális stúdiót építtetett. Egyszerre egy ember játszhatott benne. Eugen remekül értett a számítógépekhez, olyan programokat írt, hogy mások csak álmodhattak róla. Ez volt a titka a sikerének. Hamar híre ment, hogy nála milyen elsőrangú szimulátor van, mennyire élethű, és semmi nem zavarja meg a játékost az élvezetben!
Eleinte még beérte az autóversennyel, repülőgép-szimulátorral. Aztán egy sötét éjszakán, miután alaposan összeveszett az anyósával, alkotott egy másik programot. Virtuális kínzókamrát készített, a régi, poros leírások nyomán. Elképzelte, hányféle módon végezhetne egyetlen felesége drágalátos anyjával!
Hajdanvolt, letűnt korok föld alatti börtöneit mintázta meg. Tervezett falból kiálló vaskarikát, amihez odaláncolták a rabokat. Kínpadot, amire kifeszítették a szerencsétlen áldozatot, és megkorbácsolták. Mennyezetről lógó láncokat, amire felkötötték, és a talpa alá tüzet gyújtottak. Szúró-vágó szerszámokat, botokat, izzó vasakat. A korbácsok súlyosak voltak, és fajtánként válogatni lehetett: egy-, vagy többágút szeretne, rövidebbet, hogy közelről üthessen, vagy hosszabbat, hogy keményen-élesen csattanjon. Esetleg a szeges fajtát, aminek nyomán azonnal vér serkent!
Természetesen már a modern kor találmányait is bevetette. A váltóáramot, aminek erősségét a leggyengébb ütéstől a halálosig lehetett állítani. Volt ott szike, ha darabolni szándékozott, volt só, hogy a sebre szórva elviselhetetlen fájdalmat okozhasson. Minden eshetőségre készen írt a programba inzulininjekciót, ha éheztetni támadna kedve.
Ennek a programnak az írása közben döbbent rá arra, miszerint mindenkiben ott lakozik a szadista hajlam, csak az emberek túlnyomó többsége elfojtja magában. Hát, eztán már nem kell elfojtaniuk! – gondolta. Nálam majd kiélhetik a ferde hajlamaikat!
Természetesen ő maga próbálta ki, jó lett-e a játékprogram. Feltette a sisakot, ami a háromdimenziós élményt biztosította, hozzá megfelelő hangokat, illatokat kevert a számítógép. Elindította a rendszert. A megjelenő áldozat kísértetiesen hasonlított az anyósára, talán azért, mert az ő fényképéről készítette a leírást.  Kéjes élvezettel, jólesőn borzongva kezdett bele a játékba.
Kipróbált minden eszközt, eleinte még oda tudott figyelni, hogy valamit javítania kell még… aztán elsodorta a kegyetlen játék, és már csak ölni akart. Amikor az áldozat széttépett teste a földre zuhant, szitkozódott egyet, hogy miért is nem bírt tovább uralkodni magán! De aztán levette a sisakot, visszagondolt a javítanivalókra, és hozzákezdett.
Ez két évvel ezelőtt történt. A kész programot tesztelte a barátain, ismerősein. Aztán beépítette a szimulátorba. Nem is kellett túl harsány reklám, és özönlöttek a kíváncsi játékosjelöltek!
Ma már tíz nagyvárosban van stúdiója, ahol egyszerre hat-hat ember játszhat. Mindegyik stúdióban van megbízott embere, aki figyeli a játékosokat. Hogyan, mennyire élik át, mennyire merik átadni magukat a kínzás élvezetének. Ha olyat látnak, aki szívvel-lélekkel kegyetlenkedik, gondolkodás-szemrebbenés nélkül öl, és gyaníthatóan pénze is van, a legnagyobb titoktartás mellett felkínálják neki a kínzókamra valóságos változatát.

      Nem volt egyszerű titokban, szinte észrevehetetlenül megépíteni a központot. Beásni a talajba jó mélyen, vastag betonnal kiönteni, megoldani a vizet, szellőztetést, hangszigetelést. A közlekedést a szintek között, a biztonsági rendszereket. Álló évig vesződött vele az a néhány ember, aki végül a bizalmasa lett, és az építőmunkák után ott maradtak börtönőrnek. Neki, Eugennek csak a pénzt kellett előteremtenie, amit különböző pénzintézetek számítógépes rendszereinek feltörésével oldott meg. A biztonsági kódok előbb-utóbb megadták magukat a hackernek.
Hogy miért nem elégedett meg azzal a sokmillió dollárral, amit így szerzett? Mert ő nem a pénzért lopott, hanem a rajta megvásárolható élvezetért. Történetesen, hogy valódi kínzókamrát építhessen, élő áldozatokkal a virtuálisak helyett.

      Christopher Stevens jót húzott a korbáccsal áldozata vergődő testére. Nem sajnálta, igyekezett pontosan oda ütni, ahol már úgyis sebes volt. Hadd fájjon minél jobban! Amikor már látszott, hogy nincs egy szemernyi élet sem a nőben, letette a sisakját, és megtörölte kissé verejtékes homlokát. Visszafojtott indulattal fújta ki a levegő maradékát a tüdejéből, hogy frisset szippanthasson helyette.
– Maga soha nem kíméli meg az áldozatait? – lépett be a szobába az alkalmazott. Ő felügyelte a gépeket, véletlenül se csúszhasson be valami hiba.
– Nem azért járok ide! – közölte gúnyosan Chris. – Egész nap kímélem a körülöttem élőket, legalább itt ne kelljen!
– Nem unja még? – Vendége hetente háromszor jött, lefoglalt időpontja a hétfő, szerda, péntek reggel kilenc óra volt. A mai napon kezdte meg a harmadik hetet.
– Megunni? Nem… dehogy, hisz mindig más! Más az áldozat, mások a körülmények, más az érzés.
– A legjobb benne, hogy bármit tehet bárkivel, nem kell büntetéstől tartania. – folytatta a tapogatózó beszélgetést Franky. – Ebbe nem köthet bele egyetlen erkölcsvédő sem! Ha tömeggyilkossá válik, akkor sem fogják lecsukni.
– Nem bizony! Bár… valószínűleg a büntetés fenyegető réme is emelné az élvezetet, amit a kínzások adnak… – gondolkodott fennhangon a játékos.
– Képes lenne kipróbálni élesben is? – kérdezte hitetlen hangon a másik.
– Áh, nem hiszem, hogy rászánnám magam… annál gyávább vagyok – mosolygott önironikusan Chris. – Még jó, hogy nincs ilyen választási lehetőségem!
– Talán van… – felelte halkan, sejtelmesen az alkalmazott.
Stevens rábámult. Biztos volt benne, hogy nem jól hallott. Mert azt mégsem mondhatta ez a jóember, hogy van ilyen lehetőség! Ám az illető jelentőségteljes fejbólintását mégis úgy kellett értelmeznie!
– Ez holtbiztos, hogy törvényellenes. Nem akarok tudni róla! – vágta rá határozottan. Felkapta a székről a zakóját, és az ajtóhoz lépett.
– Szerdán, szokás szerint… – vetette oda, és elment.

      Kristy Adair vérbeli prosti volt. Társaival ellentétben ő élvezetből csinálta. Imádta az érzést, amikor egy férfit magába fogadhatott. Nem esett nehezére, hogy ebből kellett élnie. Az már jobban, hogy nem válogathatott. Természetesen neki is voltak bizonyos elvárásai a partnereivel szemben, amelyeknek nem mindegyik kuncsaftja felelt meg. Mégsem küldhette el őket, mert fenn kellett tartania magát, a lakást, a telefont, az autót, és néhanap szeretett elmenni szórakozni a barátaival. Kicsit lazítani, és kirúgni a hámból.
Egy ilyen átmulatott éjszaka után reggel nem a saját lakásában ébredt.

      – Sharon! Miért hagytál el? Sharon! – kántálta a holtrészeg Oliver Grainger. Megpróbált feltápászkodni a földről, ahova tehetetlenül lezuhant, miután kihajították a bárból. – Sharon! Gyere vissza!
Egyik karját letámasztotta, ránehezedett, és megkísérelte felnyomni magát függőleges helyzetbe. De megbicsaklott a csuklója, és ő újfent lent találta magát az aszfalton.
– Az istenedet, hol bujkálsz? Úgyis megtalállak! – gajdolta fenyegetőnek szánt hangon, talán nem is tudva, mit beszél. Egyhetes szőrzettel borított arcából kikandikáló mélykék szemeiben szikrányi értelem sem mutatkozott. – Felemelte a járdára terített zöld szőnyeg szélét, ami nagy valószínűséggel a pázsitot volt hivatva utánozni, és alákukucskált.
– Megvagy! – kiáltott fel. Aztán valaki rálépett a szőnyegre, mire az kicsúszott a kezéből. – Nem vagy meg… – csuklott egy nagyot.
– Gyere, haver, hazaviszlek! – támogatta fel egy férfi. A hóna alá nyúlt, felsegítette, és elvonszolta az autójáig. Oliver nem ellenkezett, hagyta magát vezetni, tántorogva csak arra figyelt, hogy két lábon maradjon. Hirtelen az ismeretlen nyakába borult. A másikat átölelő karjai tartották a teljes súlyát, mert a lábai felmondták a szolgálatot. Lassan csúszni kezdett lefelé.
– Sharon! – sírta az idegen fülébe. – Tudtam, hogy visszajössz hozzám!
– Vissza, persze, hogy vissza – csitította a férfi, türelmetlenül körülnézett, de az égvilágon senki sem törődött velük. Megnyugodva tuszkolta be Graingert az autó hátsó ülésére. Majd maga is utána mászott, és a sofőr elindult velük.

      Nyugtalansága kibírhatatlan volt. A feszültség, amely egész lényén eluralkodott, szinte tapintható volt.
      Egész délelőtt zavartan járkált a lakásban. Leült, bekapcsolta a televíziót, bámulta a képernyőt kifejezéstelen arccal, majd hirtelen felpattant. Kiment a konyhába, rágyújtott. Készített egy kávét, belekezdett egy rejtvénybe, majd félbe hagyta. Elkísérte a feleségét vásárolni, de nem volt türelme várakozni a pénztárnál, hangosan morgolódott, szitkozódott. Felesége csitító szavai, rendreutasítása csak még inkább növelte idegességét. Még a feje is belefájdult.
      Kint az utcán durva hangon letorkollta az asszonyt, a gyerekre is rákiabált; nem sok választotta el attól, hogy üvöltsön…
      Otthon – mint a ketrecbe zárt vadállat – körözött, szobáról szobára járt, ingerülten kötekedett, veszekedést provokált, vádaskodott ok nélkül. A laptop előtt sem tudott sokáig megmaradni. Végül sietősen felöltözött, magához vette üres pénztárcáját, és indulni készült.
      – Hova mész, Clark? – kérdezte Lili.
      – Dolgom van! Ne kérdezd már folyton, hogy hova megyek, mikor jövök! És ne telefonálgass utánam! Hagyj végre békén! – csattant fel dühöngve.
      – De hát… Én csak… – kezdte Lili, de a férfi félbeszakította:
      – Nem érdekel! Ne ellenőrizz folyton! Megyek, mert dolgom van! – Ezzel bevágta maga mögött az ajtót.
      Beszállt a liftbe. A vére már elviselhetetlen iramban robogott az ereiben, az adrenalinszintje az égig szökött, izzadt, melege volt, a szíve hevesen kalapált. Kezei remegtek az izgalomtól, a cigaretta végét szinte elrágta.
      Akkor enyhült izgalma egy kicsit, amikor leszállt a villamosról, és a rövid séta után végre megérkezett. Elővette a kulcsot. Óvatosan betette a zárba, finom mozdulatokkal fordított rajta kettőt és belépett a gondozott kertbe.
      Megtorpant. Hallgatózott, de nem hallott neszt. Zárva volt az ajtó és minden ablak, a macskák kinn feküdtek a lépcsőn. Süttették a hasukat. Hátra ment. Az autó sem állt a garázsban. Minden óvatossága feloldódott, mert már biztosan tudta, hogy a ház üres.
      – Nincs itthon senki… – gondolta megkönnyebbülve.
      Kinyitotta a hátsó ajtót és belépett a konyhába. Gyorsan ledobta a kulcsát az asztalra, cipőjét lerúgta lábairól, és célirányosan nagybátyja dolgozószobájába ment.
      Amint meglátta az íróasztalt, feszültsége, ingerültsége semmivé foszlott. Szívének zakatolása szelíd dobogássá vált, s az idegeit feszítő nyugtalanság megszűnésével fejfájása is elmúlt, és nyugalom áradt szét lényében.
      Végigjáratta kezét az asztal dióbarna lapján, réz berakásain. Simogató mozdulatai szinte becézték a nemesmívű tárgyat. Megemelte a széket, leült. Átnézte nagybátyja frissen érkezett leveleit, jegyzeteit. Megnyitotta számítógépét, beleolvasott üzleti feljegyzéseibe, e-mailjeibe, naplójába. Meghallgatta a rögzítőn hagyott üzeneteket, s csak ezután tért rá jövetelének igazi céljára.
      Tárcájából elővette az ügyesen lemásolt és elkészített apró kulcsot. A legalsó fiókhoz hajolt, cirógató mozdulatokkal átfuttatta rajta ujjait, majd kinyitotta.
      Kivette a benne lévő fémdobozt, felnyitotta. Kéjes mosoly áradt szét arcán.
      – Ez az… itt van! – suttogta lágyan és kivette a pénzt.
      Megszámolta, majd magához vette egy részét. Épp csak annyit, amennyiről azt gondolta, még nem tűnik fel a hiánya…
      Mindent elrendezett maga körül: visszatette a kazettát, bezárta a fiókot, rendbetette az asztalt, kikapcsolta a gépet. Már indulni akart, amikor tekintete megakadt egy fényképen. Felesége és kisfia volt rajta. Kinn álltak a kertben és boldog mosollyal néztek bele a kamerába.
      Szinte lebénult az asszony tekintetétől. Megborzongott… Emlékezetébe villant, mit gondol Lili a lopásról… Egy pillanatra mintha szégyent érzett volna, és bizonytalanságot tettének helyességével kapcsolatban.
      Ám szinte azonnal megnyugtatta magát. A boldogság, amely a lopás élményéből és a pénz birtoklásából fakadt, minden kétségét eloszlatta.
      – Neki van, nekem nincs pénzem. Szükségem van rá, és kész! – gondolta.
      Az iménti pillanat mintha nem is létezett volna… A vérében hordozott, apjától öröklött jellembeli hiba minden erkölcsi és etikai gátat kikapcsolt lelkében… a kísértés legyőzte őt… Nem számított, hogy éppen azt lopta meg sokadszorra, aki apja helyett apja volt, aki segített a családjának, ha gond támadt.
      Odakint a kertben cigarettára gyújtott, és elégedetten kisétált a kertkapun… Azt már nem láthatta, hogy a szomszéd ház ablakában a függöny meglebben…

(Andrea Werfl: Kísértés)

      – Szökésben az Ópiumkirály! – harsogták a médiák. – Ma egy hete, hogy a kábítószer-kereskedők bandája kiszabadította a főnökét. Noha senki nem tudta, hogyan és mikor szállítják át a végleges börtönébe, az úton mégis rátámadtak a rabszállító autóra, berobbantották az ajtaját, megölték a kísérő rendőröket, és nyomtalanul eltűntek.  Az Ópiumkirállyal együtt szállított nyolc rabból már csak egy kószál szabadon, a szélhámos kivételével mindet sikerült elfognia a hatóságoknak…
A szélhámossággal vádolt Lester Wong az erdőben bujkált. Még az első órákban szerzett egy őrizetlen szárítókötélről farmert, és piroskockás flanelinget. Amikor a tulaj mégis előkerült, és puskagolyót küldött utána, bemenekült a sűrűbe. De nem ismerte a bogyókat, nem merte megenni őket; éhes volt már nagyon. Két nap után végre rászánta magát, hogy megkörnyékezi a közeli benzinkutat. Csak lesz olyan pillanat, amikor nem figyelnek, és szerezhet valami ennivalót.
Bemerészkedett a shopba. Csak egy lány volt a pénztárban, más senki. Lester rámosolygott, bevetette csáberejét. Gondolta, kicsit udvarol neki, aztán eltereli a figyelmét, és elszelel valami kajával. A sors azonban keresztülhúzta a számítását. A tv-ben épp a híreket mondták, és a még szabadon kószáló szökött rab képét mutogatták. A lány a képernyőt bámulta, aztán Lestert. Végül sikított egy nagyot.
Erre már a benzinkutas is előjött a raktárból. Lester felhúzta a nyúlcipőt, kifordult az ajtón. A kúthoz épp beállt egy kocsi, vezetője kifelé kászálódott. Wong megragadta, kirántotta, és bevetette magát a helyére. Arra már nem maradt ideje, hogy indítson. Az anyósülésről hangtompító meredt rá. Ami nem lett volna nagy baj, de pisztoly is tartozott hozzá.

      Eden Convay rettegve bámult a képernyőre. Saját magát láthatta, korbáccsal a kezében, amint épp lesújt egy szerencsétlen nőre. A nő teste már több sebből vérzett, látszott, menekülne, de a bokájánál fogva a falhoz volt láncolva. Eden arcán kéjes mámor.
Úristen! Ha ez kiderül, oda minden tervem! De a becsületem, az életem is! Kalifornia jövendő kormányzója nem lehet sáros. Még csak poros sem! – fanyalgott. Hát még, ha azt is megtudják, hogy az adófizetők pénzén csináltam? Engem meglincselnek!
Szívét jeges félelem markolta szorosra, homlokán verejték ütközött ki. Kénytelen lesz kifizetni a zsaroló által kért összeget. Pillanatnyilag százezer dollárt kér, de Convay tisztában volt vele, hogy nem szokták ennyivel beérni. Ha az áldozat egyszer fizetett, másodszor is fog! És harmadszor is…
Ki kell nyomoznia, ki zsarolja! Ha valami kis piti alak, megöleti. Ha Kirby, akkor nehezebb dolga lesz, de vagy megöleti őt is, vagy visszazsarolja. Igaz, bizonyítéka nincs ellene, de elmondhat mindent a sajtónak, névtelenül. Akkor a gépezet megindul! És a zsaruk kinyomozzák, kicsoda Kirby, mit csinál, hogyan, mikor, kivel…? És megtalálnak engem is! – döbbent rá. Nem jó, nem jó! Valami mást kell kitalálnom! De mit? Mit?
Bánta már nagyon, hogy engedett az ösztöneinek. Miért is nem bírta türtőztetni magát? Eszébe jutott a felesége, aki eddig mindenben mellette állt. Az ő vagyona segítette, hogy megkaparinthassa a miniszteri széket. Az ő támogatása juttatta el odáig, hogy kormányzónak jelölték. Elanor! Hogy nézzek a szemedbe?
Nem azt szégyellte, amit tett, csak azt bánta, hogy kiderül…

      – Nem is tudtam, hogy az unokaöccsének kulcsa van a házához! – fogadta a szomszéd a hazaérkező William Humphrey-t.
– Én sem! – húzta össze a szemöldökét gyanakvóan a nagybácsi.
– Nem magától kapta? – csodálkozott a szomszédasszony. – Csak nem valami rosszban sántikál a fiú?
– Remélem, nem – sóhajtott Will. – Mindjárt körülnézek odabenn. Köszönöm, hogy szóltak!
Nem mutatta, de aggódott. Testvére, tulajdon édes öccse is fekete bárány volt a családban. Ha egész éjszaka dolgozott volna a pincéjében a pénzcsinálógép, az sem lett volna elég neki. Korai halála megmentette attól, hogy végzetes adósságokba verje magát, de a házukat így is le kellett cserélniük kisebbre. Azt is csak az ő, Will segítségével tudta megtartani a sógornője. De ő szívesen segített, nőtlen-gyermektelen lévén, hogy legalább a kis Clark ne szenvedjen hiányt semmiben.
Most első dolga volt, hogy tüzetesen körülnézzen. Nem vett észre semmi feltűnőt. Bár… a számítógép előtt kissé ferdén áll a szék! Nem volt rendmániás, de úgy állt a kezére, hogy egyenesen betolta az asztal alá, most meg csak úgy oda van nyomva. A görgős szék lábai csak akkor fértek be a fiókok közötti helyre, ha megigazította. Most keresztbe álltak, és így nem lehetett beljebb tolni. Tehát ideült a géphez… vagy csak az asztalhoz?
Átvizsgálta a fiókokat. Megérzésre a legalsóval kezdte. Vajon a kazettához is szerzett kulcsot a fiú? Megszámolta a pénzt. Kétezer dollár hiányzott! Már megint!
Amikor először hiányzott a pénzből, még azt gondolta, ő számolta el, vagy rosszul emlékszik. A második hiány után beállította a kamerát az asztallal szemben, de nem is sejtette, kit fog rajtakapni a lopáson. Hogy épp Clarkot!

      – Honnan van kulcsod a házamhoz? És a páncélkazettámhoz? Mióta lopod a pénzemet?
– Ezt most a nagybátyám kérdi, vagy a vizsgálóbíró? – kérdezett vissza Clark, csak azért, hogy időt nyerjen. Gondolkozni kéne, kitalálni valami hihető hazugságot, de gyorsan!
– Most még a nagybácsi – felelte William Humphrey kemény hangon. – Tőled függ, hogy meddig. Bármelyik pillanatban átválthatok vizsgálóbíróra! Ne várd meg! Felelj!
Clark Humphrey lehajtotta a fejét. Agykerekei sebesen forogtak. Mi lenne a jobb, ha tagad, vagy, ha mindent beismer? Tudta, nagybátyja kemény ember, de becsületes. És az őszinteséget másokban is nagyra tartja. Talán megbocsát.
Hirtelen néhány papírlap pottyant elé az asztal lapjára. Rájuk pillantott, és rögtön tudta, hogy már nincs választási lehetősége. A fotókon tisztán látszott, ahogy a fiókban matat, pénzt számol, az egyiken épp a zsebébe teszi.
– Egy kis segítség a memóriádnak – szólt a bíró halkan. – Halljam! Mire kellett neked az a sok pénz?
– Számítógépes játékra – tört meg a fiatalabb Humphrey.
– Ennyi? – nyomta meg a szót hitetlenül az idősebb. – Tízezer dollár… játékra?
– Tizenkettő – helyesbített a tolvaj. – Ez egy különleges játék…
– No, mesélj! – szólította fel a nagybácsi szigorúan. – Mindent tudni akarok! És ezt már a vizsgálóbíró mondja!

      Verejtékben fürödve ébredt fel, a tulajdon nyögésére. Alatta a lepedő merő víz volt, bizonyítva, hogy már órák óta hánykolódott így. Üzenetet kapott a barátjától, de nem bírta értelmezni. Egy feltűnő neonfelirat a feketére festett, biztonsági zárakkal bőven felszerelt ajtó felett.
„Virtuális kínzókamra” – hirdette a fényreklám. Mi lehet ez? Végighúzta tenyerét nyirkos homlokán, próbálta marasztalni még az álmot. Hátha ki tud még valamit olvasni belőle. De hiába! Felkelt hát, hogy lezuhanyozzon. A szoba hűvös levegőjében megborzongott, mintha csak előre érezte volna, mi vár rá. A komód mellett elhaladtában vetett egy kósza pillantást az órára, de abban a pillanatban el is felejtette, mit látott a számlapon. Visszafordult, még egyszer megnézte. Hajnali két óra volt.
Több mint egy hete nem tudta elérni a barátját. A telefonját nem vette fel, a főnöke nem tudja, hol van. Speciális üzeneteire sem válaszolt. Nem jellemző rá, hogy így eltűnjön. Aggódott érte.
És most ez a kép! Tudta, hogy a barátjától jött, álmában hallotta, hogy hívja: Segíts! Gyere ide!
Ide! De hova? Nyilván ezt a bejáratot kell keresnie, de hol, a mindenségit neki!? Nyugi, haver! – biztatta magát. Gondolkozz! Ha más városban lenne, mint a lakhelye, akkor jelezte volna. Tehát Washington. OK. Eddig jó. Utána kell néznie, mi lehet az a virtuális kínkamra? Letelepedett a számítógép elé…
Reggel első útja a főnökéhez vezetett. Kért egy hét rendkívüli szabadságot.
– Nagyon jól meg kell indokolnia, hadnagy, hogy elengedjem – figyelmeztette a rendőrkapitány. – Tudja jól, hogy kevesen vagyunk.
– Tudom, uram! – felelte a hadnagy. – Washingtonba kell utaznom, mert a legjobb barátom, akit ön is ismer, eltűnt. Ám ma éjszaka vészjelzést kaptam tőle. Bajban van.
– És ki lenne az?
– April Burgess, uram!
– April? – hűlt el a rendőrfőnök. – Ha April vészjeleket küld, akkor már nagyon nagy zűr van!
– Amikor utoljára beszéltünk, annyit mondott, hogy a főnöke valami óriási disznóságba keveredett.  Igencsak kompromittáló fotóval zsarolják, és utána akar nézni. Azóta nem jelentkezett, és én is hiába kerestem.
– Rendben, kap egy hét szabadságot! Találja meg!
– Köszönöm, uram!
– Ha segítség kell…
– Szólok! – biccentett, és kilépett az ajtón.

 2. rész                           3. rész

Megosztás ezzel: