Félek…

Hiába nyugtatgatnak a szüleim, érzem, hogy forr a levegő a városban. Fiatal vagyok, de nem ostoba. Két hete minden áldott nap paradicsomlevest eszünk. Anya rengeteget befőzött télire, most meg apa ráparancsolt, hogy főzze meg vagy öntse ki, mert kellenek az üres üvegek. Anya máskor úgy őrizte a befőtteit, mint anyatigris a kölykét, most meg szó nélkül bontja az üvegeket. Apa meg a pálinkát. Még soha nem adott belőle, mondván, gyereknek nem való, ma mégis megkínál. Tényleg nem való nekem, égeti a számat, a torkomat, aztán begyújtja a kályhát a gyomromban, mert nagyon melegem lesz tőle. De legalább alszom egy jót.

Apa kannaszámra hordja haza a benzint Józsi bá töltőállomásáról. Azt hiszi, nem tudom. Tudom, csak nem kérdezek semmit, apa nem szereti, ha kotnyeleskedek. Anya régi lepedőket tépked csíkokra, aztán összesúgnak a pincében apával meg keresztapával, nekem meg azt bizonygatják, nincs semmi baj. De egy tízéves ezt már nem veszi be.

Éjjel megébredek. Fura csöndesség van a házban, mintha egyedül lennék. Kimegyek a konyhára, de ott sincs senki. Borzongás fut végig a hátamon, pedig nem vagyok már kisgyerek. Ezt többször is elmondom magamnak, mire észreveszem a pinceajtó alatt kiszűrődő halvány fényt. Arrafelé settenkedem és óvatosan lenyomom a kilincset. Odalent halk motoszkálás, érthetetlen szófoszlányok. Felismerem apa hangját, megnyugodva lefelé indulok a nyikorgó falépcsőn. Öt férfi néz fel rám rémülten, és anya.

A pince polcain apa befőttjei sorakoznak. Csupa vaskos, literes üveg, furamód ezeket nem töltötték színültig, viszont a dugók helyén a szétszaggatott lepedők csíkjai lógnak. A benzin ismerős bűze betölti az egész helyiséget. Ennél még a pálinka is illatosabb, nem értem, anya miért engedte ezt.

– Menj vissza, és feküdj le, kisfiam! – jön oda hozzám anya, megfogja a karomat, és visszafordít. Apa komoran húzza össze a szemét, beharapja az alsó ajkát, ami nála a tanácstalanság jele. Keresztapa nyugtató mozdulattal teszi a vállára a kezét, a három idegen viszont ellenségesen méricskél engem. Én meg őket. Talán megsejtettem, hogy bajt hoznak ránk.

Közel lakunk a Corvin mozihoz. Szűk kis utcák vannak errefelé, a túlsó sarkon a Kilián-laktanya. Még sosem jártam benne, apa szerint ne is kívánkozzak oda. Nem kívánkozom, még az utcán is átmegyek, ha a kapuja előtt kellene elhaladnom. Félelmetes épület, talán a hatalmas méretei miatt taszít, mert amellett meg elismerem a szépségét. Habár errefelé minden ház szép, mivel ez a környék az otthonom. Ismerem minden zegzugát, százszor bejártuk a srácokkal. Tudom, hogy ezek az idegenek nem jöhettek be a kapun, azt hallottam volna. Sosem gondoltam, hogy apa bárkinek is megmutatja az átjárót. Azt ígérte, amikor véletlenül felfedeztem, hogy a kettőnk titka marad.

– Ha a fiú elárul bennünket… – szólal meg az egyik idegen. Ritkás, barna haja alól kikandikál kajla bal füle. Muris, ahogy idegességében pödörgeti a cimpáját. Nem mond többet, csak megpróbál szemmel megölni. Szerencsémre nem sikerül neki. Apa megvéd, bár fogalmam sincs, mitől, de komoly a hangja. Vagy inkább komor.

– Nem árul el. – Rám pillant. – Menj fel, és hallgass!

Felmegyek és hallgatok. Nincs, kivel megbeszéljem a gondolataimat. Nincs, aki válaszoljon a kérdéseimre. Csak azt érzem nagyon tisztán és erősen, hogy valami elromlott. Valami, amitől eddigi életem a feje tetejére fog állni. Álmatlanul forgolódom az ágyamban, talán először életemben. Csak hajnal felé szenderülök el, amikor meghallom, hogy a szüleim is ágyba dőlnek végre.

Reggel versenyt kókadozunk. Apa csak rám pillant, és egy kézlegyintéssel beleegyezik, hogy ne menjek iskolába. Amíg anya reggelit készít, apa mellém ül, és mesélni kezd szovjetekről, forradalomról, szabadságról. Azt mondja, cudar világ lehet, ha rosszul sülnek el a dolgok, és ő felkészült a legrosszabbra, azért jártak nálunk az éjjel azok az idegenek. Az üvegekben fegyver lapul, amelyekre szükségünk lehet, ha harcolni kell. Arra a kérdésre, hogy miért kell harcolni, csak annyit felel, hogy a szabadságunkért. Nem igazán értem, talán látja is rajtam, mert megígérteti velem, hogy nem teszem ki a lábam az utcára. Aztán elmegy, és csak este jön haza, egy lyukas zászlóval. Kérem, meséljen, de csak összenéznek anyával, és elküldenek aludni.

Szerda reggel pihenten ébredek. Jót tett az iskolakerülés. Apa nincs itthon, és mára nem ígértette meg velem, hogy nem megyek ki a házból. A laktanya felé indulok, megnézni, mi történik ott. Sokan ácsorognak a kereszteződésnél, szomszédok, ismerősök, de idegenek is. Beállok közéjük, hátha hallok valami érdekeset. Valamit, amiből megtudhatom azt, amit a szüleim eltitkolnak előlem.

Egy autó közeledik zúgva az utcán. Előrefurakszom, hogy láthassam. Egy Pobeda. Ráfeledkezem, mint mindig, ha ilyet látok, mert nagyapára emlékeztet. Neki volt ilyen tömzsi orra a két apró bogárszeme között. Nem tűnik fel, hogy a nyitott ablakon valaki géppuska csövét dugja ki, csak a sorozatot hallom, és a fájdalmat érzem. Becsukom a szemem és repülök…

Már nem félek…