– Ráérsz délután, Krisztina?

A lány csodálkozva pillantott fel jóképű főnökére. Még sosem kérdezte meg, ráér-e túlórázni, ha sürgős munka akadt, kedvesen megkérte, hogy maradjon benn, és ő általában nem utasította vissza, mert szüksége volt a pénzre. Egyetemi tanulmányai mellett heti két-három alkalommal dolgozott az ügyvédi irodában, mint kisegítő titkárnő. Ő maga is jogot tanult, így jól jött neki, hogy éppen egy jól menő jogásznál gyakorolhat. Akkor is, ha egyelőre csak az iratok gépelését végzi.

– Igen. Van valami sürgős?

– Nem, nincs – rázta meg a fejét Zoltán. – Szeretnélek meghívni egy kávéra.

– Én… – A lánynak elakadt a hangja meglepetésében. Erre nem számított! Hogy mondja meg neki, hogy nem… vele nem! Miért kellett elrontania? Eddig igyekezett nem észrevenni, hogy a férfi a barna szemű szőkék közé tartozik, mint… És ráadásul Zoltán is! Két ok, hogy miért ne menjen vele sehová. De hogyan utasíthatná vissza a főnökét? Mi lesz, ha bosszúból kirúgja?

A férfi eddig vidám pillantása elkomorodott. Némán fürkészte a lehajtott fejű lányt, aztán vontatottan megszólalt:

– Értem. Talán majd máskor… – s hátat fordítva az ajtóhoz indult.

– Ne haragudj! – suttogta Krisztina, bár nem volt biztos abban, hogy a férfi meghallotta.

Másnap órái voltak, nem dolgozott az irodában, de többször eszébe jutott a meghívás. Kicsit tartott tőle, hogy az ügyvéd éreztetni fogja a visszautasítás miatti haragját, de tévedett. A férfi ugyanolyan kedvesen nézett rá, mint azelőtt. Nem említette a történteket.

Egy jó hónappal később éppen befejeztek egy nehéz és sürgős munkát. Krisztina fáradtan dőlt hátra, amikor főnöke kezébe adta a mappát.

– Látom, elfáradtál. Szerencse, hogy hosszú hétvége jön, kipihenheted magad – mosolygott rá Zoltán, aztán tétován hozzátette: – Ha gondolod… él még a múltkori meghívásom.

– Nem! – ugrott fel a lány, és idegesen járkálni kezdett. Már csak ketten voltak benn, attól mégsem tartott, hogy a férfi letámadja. – Ne haragudj, Zoltán, de nem akarok veled a magánéletemben kapcsolatot.

– Azért, mert a főnököd vagyok? – csodálkozott Zoltán. – Rúgjalak ki, ha randevúzni akarok veled?

– Nem. Más oka van. Fájó oka, de nem akarok erről beszélni. Kérlek, hagyj békén!

– Jogom van tudni, miért utasítasz el. Mi kifogásod lehet ellenem?

– Ellened semmi, csak…

– Csak? – sürgette a férfi.

– Túlságosan emlékeztetsz valakire. Ő is Zoltán volt, szőke, és barna szemű… Én igyekeztem, hogy ne őt lássam benned, s amíg csak a főnököm voltál, ment is…

– Értem. Valaki bántott, s most én fizetek érte. Miért gondolod, hogy ha hasonló a külsőnk, s ugyanaz a nevünk, a természetünk, a jellemünk is azonos?

– Én… Nem tehetek róla, hogy így érzek! Aljasul elbánt velem, képtelen vagyok elfelejteni.

Zoltán finoman megfogta a karját, hogy megállítsa ideges járkálásában, de a lány kitépte magát a kezéből.

– Ne nyúlj hozzám!

– Kezeltetned kellene magadat, Krisztina – sóhajtotta a férfi.

– Nem vagyok bolond!

– Nem mondtam, hogy bolond vagy. De a lelked sebzett, s ettől a fóbiától, úgy tűnik, nem tudsz önerőből megszabadulni.

– Talán segíteni akarsz? Szívesen vájkálnál a lelkemben, igaz? – kérdezte gúnyosan Krisztina.

– Nem – csóválta a fejét lemondóan a támadó hang hallatán Zoltán. – Pillanatnyilag a semleges érzések és az ellenszenv határán imbolyogsz, s úgy érzem, még egy szó, és meggyűlölsz. Ezt nem szeretném, inkább békén hagylak, ahogy akarod. A jövőben csak hivatalos kapcsolatban leszünk. Ha meggondolnád magad, jelezd! Most menj haza, Krisztina, és pihenj!

– Köszönöm, Zoltán! – hajtotta le a fejét a lány.

– Minden hátsó szándék nélkül kérdem: hazavigyelek? Útba esik a lakásod.

Krisztina kicsit elgondolkodott, aztán megrázta hullámos, barna fürtjeit.

– Nem, köszönöm, inkább sétálok.

Szép hosszú séta lesz, gondola a férfi. Legalább húsz perc, míg hazaér, ráadásul esőre áll. De nem akart erőszakosnak látszani, bármennyire féltette is a lányt.

– Kár, hogy nem ismered fel az igaz szerelmet – dünnyögte, és visszahúzta simításra mozduló kezét.

.

– Mi a baj, Krisztina? – kérdezte a kolléganője. – Még sosem láttalak ilyen nyúzottnak. Beteg vagy?

– Nem, semmi bajom – nyugtatta meg a lány. – Csak keveset alszom mostanában. Tudod, a vizsgák…

– Tudom, én is átéltem ezt. Voltak kemény időszakok, amikor választanom kellett, hogy eszem, alszom, tanulok vagy dolgozom.

– Én is így vagyok. Muszáj volt még egy munkát vállalnom, hogy ki tudjam fizetni a lakbért is.

– Eszel rendesen?

– Hogyne! – vágta rá hevesen Krisztina, aztán halkabban tette hozzá: – Amikor van mit. – Aztán máris megbánta a vallomást. – Ne aggódj, általában van mit, azért vagyok kialvatlan.

– Aha… Nincs semmi más jövedelmed, csak amit itt keresel? Ösztöndíj? Szülői támogatás?

– Nincs…

– Van egy magánösztöndíj – szólalt meg a hátuk mögött Zoltán. Egyikük sem vette észre, hogy nyílt az ajtó, nem tudták, mióta állt ott, és hallgatta a beszélgetésüket. – Egy hölgy az alapítója, és egy jogászhallgatót támogat a tanulmányaiban. Megpályázhatnád!

– Nem hallottam erről – rázta a fejét Krisztina.

– Nem is hallhattál, mert nem nyilvános pályázat. Régi ügyfelem a hölgy, és mindig engem kér fel, hogy ajánljak valakit, akit aztán a tanulmányai végéig támogat. Az utolsó pártfogoltja a családi körülményei miatt kénytelen volt otthagyni az egyetemet, így most új jelöltet keresek.

– Ki ez a hölgy?

– Egy gyermektelen, jómódú asszony, aki annak idején nem tanulhatott, és megözvegyülve úgy döntött, hogy ha már neki nem sikerült, másoknak segít álmaik megvalósításában.

– Nemes gesztus tőle.

– Igen, az, de ő már csak ilyen. Egy földre szállt, szárnyatlan angyal, akinek anyagi lehetősége is van jót tenni. Havi ötvenezer forint a támogatás összege egészen addig, míg sikeresen levizsgázol. De ennek feltétele, hogy nem halaszthatsz, és nem ismételhetsz szemesztert. Vállalod?

– Jó lenne – sóhajtott a lány. – De miért pont én?

– Miért ne? Rám van bízva, kit választok, és Mária néni sosem kérdőjelezi meg a döntésemet. Pontosan tudja, érdemtelent nem ajánlanék. Gyere be! – tárta ki az irodája ajtaját. – Kitöltjük a papírokat, és elsején máris megkaphatod az első ösztöndíjadat.

– Máris? Holnapután elseje lesz.

– Igen, máris, és ezentúl minden elsején.

Hamar elszállt a két év. Zoltán hivatalból figyelemmel kísérte Krisztina tanulmányait. Tudta, hogy jól tanul, minden vizsgáját sikeresen, elsőre letette. Az irodai munkáján kívül nem vállalt mást, az itt keresett pénz az ösztöndíjjal együtt elég volt a kiadásaira. A lány nem járt bulikba, nem dorbézolt, s az oly divatos drogokkal sem élt. Okosan, takarékosan gazdálkodott, és tanult, tanult, tanult.

A diplomaosztó ünnepségen Zoltán is részt vett. Büszke volt a lányra, de szomorú volt a szíve, mert tudta, hogy nem látja többé. Krisztina a diploma kézhezvétele után hozzámegy a jegyeséhez, és Csabával együtt elköltöznek a fővárosból.

.

Bálint a virágkarneválon látta meg a lányt. Gyönyörű volt, ahogy a piros ruhájában szökdécselt. A néptánccsoport elhaladt előtte, s Bálint tekintete összeakadt a pergő-forgó lányéval. Tizenhét-tizennyolc évesnek tippelte. Az a kék szempár azonnal rabul ejtette. Otthagyta a helyét, pedig évek óta készült megnézni a virágcsodákat, s nem kevés pénzt áldozott az alkalomra. De most úgy érezte, egy másik, szívéhez szóló csodára lelt. Átfurakodott a tömegen, és valamivel előbb ért a kijárathoz, mint a táncosok.

A lány szeme felcsillant, amikor meglátta. Azonnal megismerte a fiút, s már nem bánta, hogy ott, abban a pillanatban nem szaladt oda hozzá.

– Felhívhatlak? – kiáltotta oda neki Bálint, és lázasan memorizálta a válaszul kapott számot. Bepötyögtette a telefonjába és elmentette. „Este!” – mondta a lány. Nyilván addig el van foglalva, az esze megértette, de ő akkor is türelmetlen volt. Legszívesebben most azonnal kiragadta volna a sorból.

Másnap találkoztak. Összeragyogott a szemük. Nem, nem álmodtak, ma is ugyanazt a vonzalmat érezték, mint az első pillantáskor. Teljesen természetes volt, hogy kézenfogva sétálnak, ahogy az első, óvatos csók is. De elszállt a hétvége, Bálintnak haza kellett mennie.

Áldották az internetet, a videókapcsolatot, mert napi szinten találkozhattak egymással, hacsak online is. Mégis hiányzott az érintés melegsége, a másik közelsége. Kevés volt a havi egy, jó esetben két hétvége, amit együtt tölthettek.

A fiú informatikusként dolgozott egy nagy cégnél. Egyhetes szabadsága idejére kivett egy szobát Debrecenben, és minden este Hannával randevúzott. Szerelmük egyre mélyült, míg az utolsó estén a lány bemutatta az édesanyjának.

Bálintot furcsa érzés fogta el az asszony láttán. Mintha ismerné, de nem bírt rájönni, hol láthatta már. Krisztina asszony nagyon kedves volt hozzá, szinte azonnal a szívébe fogadta, és neki is tetszett szerelme mamája. Csak az a fura érzés ne motoszkálna ott!

Hazafelé a kocsiban döbbent rá, hol látta már az asszonyt. Jaj, csak azt ne! – fohászkodott.

– Szia, apa, felmehetnék hozzád most? – kérdezte Bálint.

– Persze, mióta kell neked ehhez engedély? – válaszolta Zoltán csodálkozva.

– Miért vagy ilyen zaklatott? – kérdezte, amikor ajtót nyitott a fiának. – Csak nem dobott az a kislány? – próbált viccelődni, de Bálint most nem volt vevő a humorra.

– Nem, nem dobott, apa. Ennél nagyobb gondom van, azt hiszem.

– Segíthetek? – komolyodott el Zoltán is.

– Csak te segíthetsz! – bólintott a fia. – Az a kép az éjjeliszekrényeden… tudod, amiről sosem beszéltél nekem… ő az anyám, igaz?

Zoltán figyelmesen nézte. Fájó pontra tapintott a kérdésével, de látta, érezte, nagyon fontos neki a válasza. Mégsem akaródzott felelnie.

– Emlékszem, talán ötéves lehettem, amikor először kérdeztem tőled, kit ábrázol a fénykép. Mélyen belém vésődött a válaszod: „Az anyád lehetett volna. De nem kellettünk neki.” Tudom, hogy anya elhagyott bennünket, amikor még nagyon kicsi voltam. Tudom, hogy fájt neked, apa, azért nem is kérdeztem többé, hogy ne bántsalak, de elkönyveltem magamban, hogy ő ott a képen az édesanyám. Muszáj megnyílnod, apa, mert nagy bajban vagyok! Az a lány a képen Hanna mamája.

Zoltán bement a hálószobájába, s kihozta a fotót. Ujjaival finoman végigsimított Krisztina arcán. A kép a diplomaosztón készült, a lány boldogan mosolygott a kamerába.

– Ő Krisztina, életem nagy szerelme – kezdte a vallomást Zoltán. – Nem, nem ő az édesanyád, de édes anyád lehetett volna, ha egy ostoba előítélet miatt nem zár ki engem az életéből.

Bálint megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Mégsem a testvérébe szeretett bele!

– S ha már a vallomásoknál tartunk, tartozom még eggyel. Épp itt az ideje, hogy megtudj mindent. Anyád megcsalt engem, de ezt csak akkor vágta a szemembe, amikor az új pasijával lelépett. Közölte, hogy bár nem én vagyok az apád, mégsem visz magával, mert az új barátjának nem kell gyerek. Eléggé megrendítette az önbizalmamat, de túléltem. Egy darabig nyomon követtem a sorsát, de amikor azt a férfit is elhagyta egy még újabbért, beadtam a válást, és az emlékét is töröltem az életemből.

– Az anyám eldobott, az apám nem az apám. Szép! – sóhajtott Bálint. – Te miért nem dobtál el?

– Fiamként jöttél a világra és én szerettelek akkor is, ha nem az én vérem vagy. De most már felnőtt férfiként nem árt, ha ismered a tényeket.

– Ki az igazi apám, azt tudod?

– Valami Katona nevezetű. Meg akarod keresni?

– Nem, minek? Van nekem szerető, édes apám! – nevetett rá Bálint. – Hanna apja Kocsis Róbert, tehát véletlenül sem lehetünk rokonok.

– Mesélj Krisztináról! Tudom, Hannáról többet tudnál beszélni, de én most az anyjára vagyok kíváncsi.

– Nem sokat változott, bár már nem ennyire vékony, mint ezen a képen, de remek alakja van, nevető szeme, és kedves hangja. Nagyon szereti a lányát, ez kitűnt minden mozdulatából. Kettesben élnek, a férje tizenöt éve meghalt egy balesetben. Nem beszélt róla sokat, de olyankor elkomorult az amúgy csillogó tekintete. Akarsz találkozni vele? Hétvégén meglátogathatjuk őket.

– Meggondolom. Én még most is szeretem. Megpróbáltam pótlékot keresni, te tudod legjobban, hány nőt hoztam haza, de egyikük sem érhetett a nyomába. Kérdés, Krisztina megszabadult-e már a kísérteteitől? Mert én még most is szőke vagyok, bár már őszülő szőke, barna szemű és Zoltán – ami nála kizáró ok egy kapcsolatnál.

– Húsz év eltelt, apa, azóta ő is okosodhatott.

– Ez igaz – hagyta rá Zoltán.

Szombaton hajnalban útra keltek. Zoltán kocsijával mentek, hogy ha úgy alakul, azonnal hazajöhessen. Bálint meghívta szerelmét és mamáját ebédre, de Krisztina visszaüzente, hogy inkább főz valami finomat, és szívesen látja őket. Így hát egyenesen a lányok házikójához hajtottak. Krisztina még nem sejtette, mekkora meglepetésben lesz része. Amikor ajtót nyitott, azonnal megismerte a férfit.

– Zoltán? – kérdezte hitetlenkedve. – Nem gondoltam volna, hogy annyi Király Zoltán közül pont te vagy Bálint édesapja.

– Pont én, Krisztina. Azért beengedsz? – mosolygott rá Zoltán.

– Hát persze, ne haragudj! – tárta szélesre az ajtót, s Hanna már repült is szerelme karjába. – Gyertek be! Az ebédre még várni kell egy kicsit, de addig beszélgethetünk a konyhában. Az ifjak úgyis turbékolni fognak valamelyik sarokban – nézett utánuk. – Megleptél, Zoltán. Nem is hasonlít rád a fiad.

– Nem az én génjeimet örökölte – vont vállat a férfi. – Gyönyörű a lányod, Krisztina, és te is gyönyörű vagy.

– Köszönöm – pirult ez az asszony, magában bosszankodva, hogy az ő korában még mindig elpirul egy bók hallatán. Igaz, inkább a bókoló személye volt a kiváltó ok. – Mesélj magadról! Hogy élsz, mit csinálsz? Még mindig ügyvéd vagy?

– Bíró. Én is tanultam. Felneveltem a fiamat, de a magánéletem nem teljes. Valaki mindig hiányzott mellőlem – nézett jelentőségteljesen a nőre. – Úgy tudom, özvegy vagy. Még mindig zavar a szőke haj-barna szem-Zoltán név összeállítás?

Krisztina megforgatta a húst a sütőben, megkavarta a rizst – húzta az időt. Aztán elszántan szembefordult Zoltánnal.

– Már rájöttem, milyen ostoba voltam. De az akkori lelkivilágomnak túl sok volt a hasonlóság. A nevetek, a külsőtök, ráadásul tudtam, hogy neked is van gyereked, és elhagytad a feleségedet, mint az a másik az előttem lévő két asszonyát – amit persze csak utólag tudtam meg –, s aztán engem is.

– Tévedtél. A feleségem hagyott el engem és a saját gyermekét. Elment egy másik férfival, aztán őt is otthagyta egy harmadikért. Tovább nem követtem a sorsát, már nem érdekelt. Elváltam tőle. Arra sem tartottam érdemesnek, hogy a fiunknak beszéljek róla.

– Mára én is megtanultam, hogy nem a külső számít. Csabi nem is hasonlított rád, mégis elhagyott. A férjem fekete volt, kékszemű, és Róbert, mégis egyetlen jót adott nekem életében, a lányomat. Vess meg, de boldog voltam, amikor elütötte az autó. Akkor is részeg volt. Szerencsére Hanna nem nagyon emlékszik rá, kicsi volt még, könnyedén elfelejtette. Nem kerestem új férfit magam mellé, hiszen minden kapcsolatom kisiklott. Biztos, hogy bennem van a hiba!

– Ha ezt hiszed, akkor még mindig ostoba vagy, kedvesem! – mondta Zoltán komolyan, de olyan szerelmes tekintettel, hogy lehetetlenség volt haragudni rá. – Elvesztegettünk húsz évet, de még nem vagyunk olyan vének, hogy ne próbálhatnánk meg együtt. Mit gondolsz?

– Én benne vagyok! – rikkantott Hanna, aki ebben a pillanatban lépett be Bálinttal a nyomában.

– Apa éjjeliszekrényén ma is ott áll a fényképed – árulta el pajkos kacsintással Bálint, amikor ebéd után a szobában beszélgettek.

– A diplomaosztós? Más fotód nem nagyon lehet rólam – nézett Zoltánra a nő. A férfi rábólintott. – Azt is neked köszönhetem. Ha te nem segítesz, képtelen lettem volna lediplomázni. Az a magánösztöndíj képletesen szólva az életemet mentette meg.

– Mária tanti alapítványa? – csodálkozott Bálint.

– Mária tanti? – kérdezett vissza Krisztina.

– Apa nénikéje volt.

– Tehát nem igaz, hogy egy régi ügyfeled… becsaptál? – fordult Zoltán felé az asszony. – Miért támadt olyan érzésem, hogy te fizetted az ösztöndíjamat?

– Mert én fizettem – mosolygott rá a férfi. – Nem a saját pénzemből, de én utaltam át minden elsején a számládra. Az alapítvány valós, és ma is él – nyugtatta meg a nőt. – Csak Mária tanti költözött haza égi otthonába.

Krisztina megerősítést kérő tekintettel nézett Bálintra. Ő komolyan bólogatott, igen, így volt, így van, ahogy apja mondja.

– A tanti akkoriban halt meg, amikor én születtem, csak apa elbeszéléseiből ismerem. Halála előtt létrehozott egy alapítványt, egy arra érdemes jogászhallgató megsegítésére, és ügyvéd unokaöccsét bízta meg a végrendeletének végrehajtásával, valamint az alapítvány kezelésével. Cserébe ráhagyta vagyonának fennmaradó részét.

– Amikor én az ösztöndíjat megkaptam, te már négyéves voltál, Bálint. Vagyis a tanti már rég elköltözött ebből a világból. Így persze, hogy nem kérdőjelezhette meg a döntéseidet – nézett vádlón Zoltánra. – Vallj színt, Zoltán! Hogy is volt akkor?

– Még mindig olyan éles az eszed, mint hajdan – tért ki a férfi a válasz elől. – Mi lett belőled, vizsgálóbíró?

– Válóperes ügyvéd – kotyogott közbe Hanna, de Krisztina továbbra is kitartóan várta a választ.

– Apa, ha most nem felelsz őszintén, te teszed tönkre a kapcsolatotokat – szólt halkan, figyelmeztetőn Bálint.

A férfi nagyot sóhajtott. Bólintott, hogy tudja, érti, aztán Krisztina szemébe nézett.

– Nem akartam, hogy megtudd. Igen, én fizettem az ösztöndíjadat, de valóban nem az én pénzemből. A tanti hagyott rám annyit, hogy nyugodt szívvel adhattam belőle.

– Több mint két évig fizetted a tanulmányaimat, és soha egy szóval sem említetted.

– Nem akartam, hogy hálás legyél, de azt sem, hogy visszautasítsd. Szerettelek, és nem vártam cserébe semmit, elég volt, hogy boldognak láttalak.

– Ennyit az éles eszemről – húzta el a száját Krisztina. – Húsz év kellett hozzá, hogy felismerjem, igazi kincs vagy. Egy szőke, barna szemű, Zoltán nevű kincs.

– Alakul – súgta Bálint Hannának. – Gyere, tűnjünk el, ne zavarjuk őket!

– Elmegyünk sétálni, anya – ugrott fel a lány, s puszit nyomva Krisztina arcára, kiperdült az ajtón. Bálint követte, de még biztatón visszakacsintott apjára.