Azt hittem, ilyesmi csak a mesében történhet. Hát nem! Velem is megesett.

Karácsony reggele volt, odakünn hófehérbe borult a táj. Nem havazott, de napok óta szitált a köd, zúzmarával vonva be fát, földet, útszéli padokat, lámpaoszlopokat. A napfény, talán a karácsony tiszteletére, végre felragyogott, s a fagyott kristályok ezerfelé szórták szikráikat. Szemfájdítóan gyönyörű volt, alig bírtam betelni a látvánnyal. Talán ezért nem vettem előbb észre…

Ott lapult a kerítés tövében, félig a sövény alatt, beleveszve a környezetébe. Akkor láttam meg, amikor vissza akartam menni a házba. Nem mozdult, csak nézett rám ijedt gombszemekkel. Két fekete pötty a végtelen fehérségben. Óvatosan közelítettem hozzá. Láttam, megremeg, de menekülni nem volt ereje. Közelről már látszott, milyen kicsi, még kölyök. Egy félig megfagyott, védtelen kutyakölyök.

Vigyázva felemeltem, megsimogattam, felhajtottam a pulcsim alját, betakartam vele az ölemben, úgy vittem be. A nappali sarkában van Kormos fekhelye, finom puha, és most éppen foglalt. Bíztam öreg macskám szokott szelíd természetében, hát halk duruzsolással mellé tettem a pici, kihűlt testet. Kormos nem méltatlankodott, rám nézett és jólnevelt cicahölgyként helyet adott maga mellett. Amikor megszaglászta új albérlőjét, talán rájött, hogy nem macskaféle, de ösztönösen megérezte azt is, segítségre van szüksége. Kétszer-háromszor odanyalt neki, aztán ráfeküdt, betakarta, melegítette.

Na, ez sínen van, gondoltam, most már csak valami eledel kellene neki. Ha szerencsém van, nem tiltakozik a macskakonzerv ellen, ha nincs szerencsém, akkor neki sincs, mert kutyakajám nincs itthon. Elsőre kap egy kis langyos tejet, az mindig bejön embergyereknél is, állatkölyöknél is.

Rájuk sandítottam. Kormos álmosan elnyúlt a vendége fölött, aki alig látszott ki alóla. Kicsit dorombolt is neki. Sínen vagyunk! Kimentem a konyhába, feltettem a tejet, közben kerestem egy kis tálkát, legyen saját edénye. Ismerem a macskámat, bármit elvisel, de az ételét nem hajlandó megosztani senkivel.

Nem volt rá szükség. Ahogy letettem a két tálka tejet, Kormos azonnal lecsapott a sajátjára. Annyi önzés azért van benne, hogy a tejért simán ott hagyja a védencét. Tudtam, nem tehetem meg, hogy csak a kis lelencnek adok enni, mert bosszúból örök harag és dorombolásmentes esték várnának rám, de reménykedtem, hogy már felmelegedett valamennyire a kölyök. Közelebb toltam hozzá a tálkát, és Hófehérke pár másodperc óvatos lapítás után engedett az illat csábításának. Jóízűen lefetyelte a langyos tejet. Jó, remek, egyelőre elég is lesz, majd kicsit később megpróbálkozunk a macskaeledellel, gondoltam, és néztem, ahogy újra összebújnak. Fekete és fehér, mint az örök ellentétek.

Most megint karácsony van. Kormos és Hófehérke a legjobb barátok lettek, bár a szerepek megcserélődtek. Hófehérkéről kiderült, hogy kuvaszkölyök, és mint ilyen, elég nagyra nőtt. Nem volt szívem kitessékelni a házból, bár pásztorkutyaként talán nem a legjobb megoldás bent tartani. Köztes megoldásként a teraszon állítottam fel a házikóját, így szabadon választhat a kert és a lakás között. Sokat szaladgál a kertben, játszanak Kormossal, és gyakran előfordul, hogy a macska a kutyaólban alszik, félig betemetve Hófehérke fehér bundájával.

Az etetés a nap fénypontja. Természetesen külön tálkájuk van, és Kormos bőszen védelmezi a sajátját. Hófehérke olykor megpróbál belekóstolni a macska ételébe, de Kormos ilyenkor támadó pozíciót vesz fel és figyelmeztetően fúj. Van, hogy odacsap a nála sokkal nagyobb kutyának, aki játékosan megfutamodik. Az az érzésem, mintha Hófehérke direkt bosszantaná, mert ilyenkor isten bizony mosolyog.

Kényelmesen elfészkelődtem kedvenc fotelomban, néztem őket, olyanok voltak, mint két gyerek. Hófehérke jóllakottan lefeküdt a lábamhoz, megnyalta a kezemet. Kormos a kutya bundáján kapaszkodott fel az ölembe, hangosan dorombolt. A csillagok fénye utat talált hozzánk, sugarában felragyogott az asztalon álló apró karácsonyfa, és én biztos voltam benne, hogy az angyalok mosolyogtak ránk odafentről.