Megosztás ezzel:
Tizenhat évesek voltak. Már nem gyerekek, de még nem felnőttek, a kamaszkor minden lázadásával. Dohányoztak, mert tiltották, ittak, mert menő volt, füveztek, mert mindenki kipróbálja egyszer…
Zoltánt utálták, irigyelték, kedvelték és kihasználták egyszerre. Az összes fiú közül az egyetlen volt az osztályban, aki nem dohányzott. Büdös! – szokta mondani, és elfordult. Néha megivott velük egy sört, de túlzásba sosem vitte. Nem azért, mert jó fiú és meg akart felelni az elvárásoknak, nem. Egyszerűen tudta, érezte, hol a határ. Egy pohár sör jólesett, de nem hülyítette el az agyát, mint a társainak, akik részegen azt sem tudták néha, mit cselekszenek.
Zoltán szívesen és jól tanult, orvosnak készült már kisgyerekkora óta. Most is a könyveit szorongatta a hóna alatt, amikor a folyosón összefutott Karcsival.
– Gyújts rá! – kínálta a másik fiú, de ő, mint máskor, most is elutasította.
– Nem, kösz!
– Miért nem próbálod ki? Egy szálba nem halsz bele, legalább nem mondanák rád, hogy nyámnyila vagy.
– Ez nem nyámnyilaság, nem bírom a füstöt, kaparja a torkom és fáj a fejem tőle.
– Á, reménytelen vagy! – legyintett Karcsi és otthagyta. De egy kósza gondolat befészkelte magát az agyába.
Április elseje volt, már korán reggel azt lesték, kitől milyen átverésre számítsanak, mégis bedőltek néhány ősi trükknek. Talán épp azért, mert régiek voltak. Szerencséjükre a tanárok is jól viselték a tréfákat, némelyik vissza is adta, így vidám hangulatban telt a nap. Tanítás után Karcsi összesúgott két haverjával, cinkos pillantásokat vetettek a hazafelé tartó Zoltánra.
Már hallotta a folyó zúgását. Mennyire szerette ezt a hangot! Gyakran megállt a hídon, és csak hallgatta a csobogást, gyönyörködött a sirályok vadászatában. Elnézte villámgyors lebukásukat, majd felemelkedésüket a zsákmánnyal. Hegyoldalban állt a házuk, épp az erős sodrású folyó mellett. Esős napokon a hegyről lezúduló csapadék jelentősen megduzzasztotta a vizét, de pár éve már nem lépett ki a gondosan kimélyített medréből.
Már csak a hídon kell áttekernem – járt a fejében –, aztán hazaérek. Anyu biztos főzött valami finomat.
Valami csattant, és Zoltán abban a pillanatban leesett a bicikliről. Nem volt ideje feltápászkodni, három erős fiú vetette rá magát. Hasra fordították, szedett-vedett madzagokkal összekötözték kezét-lábát, közben jókat nevettek a tiltakozásán. Karcsi, mert ő volt az, széles ragtapaszt vett elő, és leragasztotta Zoltán száját.
– Most pedig megtapasztalod a dohányzás szépségét! – röhögött teli szájjal, és a másik kettő csatlakozott hozzá. A hátára hengerítették a fiút, aztán Karcsi cigit vett elő, megkínálta társait. Ő maga mindjárt három szálat is kivett. Gergő kezében csattant az öngyújtó. Mélyen leszívták a füstöt, majd Karcsi vigyorogva Zoltán orrlyukaiba dugott egy-egy szál cigarettát. Ő hevesen rázta a fejét, de képtelen volt megszabadulni tőlük, mert amikor majdnem sikerült, Peti mélyebbre tolta őket.
Levegőt! – sikoltott Zoltán némán, de hiába vonaglott, Karcsi a hasára ült, durván lökve vissza fekvő helyzetébe. Szája leragasztva, csak az orrán, vagyis a cigarettán keresztül tudott lélegezni. A füst marta a légcsövét, a torkát, felment a homloküregébe, szinte érezte, ahogy kavarog odabenn, tűzfolyammá változtatva a vérét. Belülről csípte a szemét, hunyorognia kellett, tüdeje oxigénért sírt, agya zakatolt… elbódult, felhagyott a szabadulási kísérletekkel.
– Mi a fenét csináltok? – kiáltotta Linda, aki Zoltán utcájában lakott kicsit feljebb. Leugrott a kerékpárjáról, odaszaladt hozzájuk. – Ti nem vagytok normálisak! – Lelökte a fiú hasáról Karcsit, kitépte orrából a cigi maradékát, lerántotta a ragtapaszt, kibogozta a zsinórokat. – Jól vagy? – kérdezte.
– Csak megtréfáltuk – dünnyögte Gergő. – Elvégre április elseje van…
Zoltán nem szólt, talpra kecmergett, tántorogva indult a híd felé. Hagyták, nem álltak útjába, a móka varázsa elillant. Linda fogta a két biciklit, s csak úgy gyalogosan tolni kezdte őket.
– Hülyék! – vetette oda a három fiúnak egy lesújtó pillantás kíséretében.
Zoltán puha felhőn lebegett. A vakító fénytől alig látott, fejében csalogató csobogás zúgott. Ködös emlék merült fel tudatában, sirály emelkedett kecsesen. De hiszen ő is tud repülni! Súlytalan teste felfekszik a legkisebb szellő hátára is, meglovagolja, és huss fel a Napba! Széttárta karjait, imbolygó lépteit könnyű szárnyalásnak érezte. Sirály vagyok! – kiáltotta, bár hang nem hagyta el a száját. Ahogy a hídra lépett, a zúgás felerősödött, s ő repülni vágyott fel a magasba, oda, ahol már csak a sasok szállnak méltóságteljesen. Felmászott a korlátra, magához ölelte a világot, és repült…
– Neeeeeee! – sikított Linda, eldobva a kerékpárokat.
A három fiú döbbenten bámulta, ahogy az eddig mókásan imbolygó Zoltán a híd korlátjára kapaszkodott.
– Füves cigit adtál neki? – kiáltott Peti Karcsira, aztán rohanni kezdtek a hídra. Elkéstek, Zoltán a mélybe vetette magát.
Sápadtan nézték a folyót, de nem adta vissza áldozatát. Linda hisztérikus sírásra fakadt.
– Két lépés, csak két lépés kellett volna – motyogta Karcsi.
Kilométerekkel lejjebb, a völgyben kissé kiszélesedett a folyó, enyhe kanyarjában lelassult a vízmozgás. Itt találták meg másnap, fennakadva egy gyökéren Zoltán összetört, felpuffadt testét.
Az egész osztály eljött a temetésre. Karcsi a többiektől külön állt. Tudta, érezte, kiközösítették. Nem vádolták, szavakkal nem, de a tekintetek, miket egy hete el kellett viselnie, túlfeszítették az idegeit. Egy hete minden éjszaka újraálmodta a történteket. Minden éjszaka rohant, és minden éjszaka elkésett. Csuromvizesen riadt fel, szíve százhússzal dobogott, mintha maratonit futott volna. Aztán csak feküdt a sötétben, félt újra elaludni, félt, hogy újraálmodja…
Most itt állt, kezében egy csokor virággal, de már tudta, nem fogja a sírra tenni. Nem, ennek a virágnak máshol van a helye. Nem várta meg a temetés végét.
A korlátra rögzítette a csokrot, felmászott, és engedte, hogy a mélység magába vonzza…
Megosztás ezzel:
Pályázatra!!!
Dezső Ilona Anna: Megszúrtak egy embert
Április elseje van. Ablakomba könyökölve várom, ki és mikor csapna végre már be. Furcsa tömeges megmozdulásra leszek figyelmes. Falun, ilyen tájban ennyi ember az utcán?
Megszúrtak egy embert! Kiabálja egy ismeretlen hang. Csődület az utcánkban. Kíváncsiskodom, hát kimegyek. Mondják, egy fiú hátba szúrta az apját… jön a mentő, súlyos percek, majd felbőg egy helikopter rotorja. Akkor ez most komoly? Igen, az.
Megszúrtak egy embert, s a járókelők véleményt nyilvánítanak. Kit is szúrtak le? Azt mondja az egyik, rendes ember volt, dolgos. Tisztességgel nevelte három gyermekét. Másik, csak egyet szúrtak le közülük? Kár, lehetett volna az utolsó a fajtájából… A harmadik sír, aggódik, szegény ember volt, szorgalmas. Megoszlanak a vélemények. A tömeg csak gyűl.
Megszúrtak egy embert? Kérdi egy anya három kislányával, és már menne is a helyszín irányában. Ne menjen, szólok oda neki, nem gyermeknek való látvány az. Megáll, gondolkodik. Visszafordul, szerencsére. Hatalmasabb erő az anyai ösztön, mint a kíváncsiság. Jönnek biciklivel, autóval, gyalogosan… ki ezt, ki azt mondja, a helikopternek sikerül az egyik vetemény mentes kertben landolni. A mentő már fél órája a ház előtt, küzdenek az életéért. Nem tudni mi történt, csak annyit, hogy megszúrtak egy embert…
Az idő ólomsúllyal a hátán, lassan telik, a sérült még mindig bent, a fiú valamerre a faluban. Egyetlen rendőrautó, meglepett körzeti megbízott, a mentősök megerősítést kapnak a helikopter személyzetétől. A csődület meg egyre nő, zárni kell a helyszínt, se ki, se be az utcába. Kénytelenek. Mindösszesen két rendőr, az elkövető még mindig kóborol valamerre, most ő nem számít. Kezében egy véres késsel, vagy talán már eldobta? Mondják, az imént ment hazafelé. Annyira azért nem bolond, hogy ne látta volna meg a ház előtt álló mentőt, meg rendőrautót. A szomszéd kertben várakozik egy helikopter. Az emberek elszörnyednek. A vélemények különböznek. Jön a munkáltató, sajnálja szer felett az áldozatot, mondja a legrendesebb munkása, jó traktoros, rendes ember. Tisztességgel látta el a családját. Jaj, istenem! Sopánkodik egy idősebb nő, hány ilyen járkálhat közöttünk? Sok. Ki tudhatja azt, mikor kinek a gyereke kattan be? Na, és ha mi kattanunk be? Borzalmas.
Megszúrtak egy embert! Lassan megindulnak vele végig az utcán, senkit sem engednek a közelébe. Óvatosan gurul a hordágy a légi jármű felé. Végre elérik, de még mindig semmi. Csend. A csődület egyszerre lélegzik… hallani a terhes szusszanásokat. Sok nép, egyetlen ember. Tekintete mindenkinek ugyan abban az irányban. Méltósággal emelik kezüket a szemük elé, várják a helikopter felszállását. Még mindig semmi… talán baj van? Eluralkodik az aggodalom. Az arcok átszellemülve, őszinte együttérzés még azok tekintetében is, akik korábban azt mondták, hadd szurkálják egymást… elvégre a fajtája. Milyen groteszk a jelenet. Aki mondta, épp fajtája. Empátia semmi? Megállt, megállították az autóját. Már ő sem viccel. Előtte tolták el a hordágyat. Könnyeit nyeli, rezzenéstelen arccal követem a tekintetét.
Megszúrtak egy embert… Mondják, a fiát nem régen engedték ki a pszichiátriáról? Tényleg? Akkor van felelőse az eseménynek? Ki engedhette haza ilyen állapotban? Holnap lehet engemet szúrnak le. Bármi megeshet.
Ma viszont tény, hogy megszúrtak egy embert. A történetnek itt vége. A helikopter felszáll végre, elmegy. Hosszan nézünk utána, a csődület oszlik, a rendőrök elindulnak megkeresni a tettest. Csend, már csak lelkünkben dúlnak viharok, meg ez az őrült szél muzsikál szünet nélkül a kéményemben. Még jó, hogy ilyen vacak időben le tudott szállni a pilóta…
Pályázatra
Az őrangyal
Engedni akarta, hogy a mélység magába vonzza. De a mélység nem kért belőle. A folyó habzó, kavargó vize közönyösen rohant a tenger felé.
Érezte, hogy húzza lefelé a gravitáció. Ahogy zuhant, látta, hogy egy másik test megelőzi. Döbbenten ismerte fel a másik testben saját magát.
Éppen a temetőből jött, ahol Zoltánt örök nyugalomra helyezték. Mindenki őt vádolta a halálával. Ugyan kit vádoltak volna? Egyszerű diákcsínynek indult és ez lett belőle. Nem gondolta végig. A halál és a temetés között eltelt egy hét. Hogy mire várt eddig? Míg Zoltánra nem kezdték el rádobálni a sírásók a temetőben a földet, addig reménykedett benne, hátha feltámad. Lehet, hogy csak tetszhalott és felkel! Annyi ilyen történetet hall az ember! Hátha megint megtörténik! De Zoltán nem kelt fel. A fulladásos halálnál nem szokott tetszhalott állapot kialakulni. Ott csak megtelik az ember tüdeje vízzel és felpuffad a teste. Nem szép látvány.
Nézte, a másik zuhanó testet és nem értette. Azt sem, hogy az ő zuhanása miért állt le. Csak lebegett a híd és a folyó között. Megfordult a levegőben. Volt egy olyan érzése, hogy nincs egyedül. A távolban egy fura színű fény jelent meg és egyre erősebben közeledett felé. Vonzotta magához és ő elindult arra. Éppen be akart rajta lépni, amikor elé állt valaki és artikulálatlan hangon ráüvöltött.
– Menj vissza! Nem téged vártunk!
Nem tudta megállapítani, hogy ki vagy mi ez a furcsa alak, de azzal tisztában volt, hogy földöntúli hatalommal bír és engedelmeskednie kell neki.
Egy másik, egy kisebb alak jelent meg mellette, hátán szárnyakkal. Soha nem látta még eddig, pedig mióta megszületett, mindig ott volt mellette. Kezében egy könyvet tartott.
– Megint elrontottam! Ez nem igaz!
– Ki vagy te?
– Az őrangyalod vagyok. Illetve voltam, mert most, hogy idő előtt véget akartál vetni az életednek, biztos, hogy leváltanak. Vissza kell menned az élők sorába! Még nem jött el a te időd! Hála annak, hogy nem figyeltem, most nekem is az lesz a büntetésem, hogy visszamegyek az élők közé. Melléd majd kirendelnek egy olyan őrangyalt, aki jó ember volt életében és rá lehet majd bízni téged.
– Nem akarok visszamenni! Nincs ott helyem!
– Itt nincs helyed! Neked még ott nagyon sok dolgot el kell végezned!
– Ha visszaküldtök, megint le fogok ugrani!
– Akkor is visszaküldünk! Nem te szabályozod az életed történéseit, hanem mi!
– Miért nem figyelmeztettél Zoltán halála előtt? Miért nem szóltál, hogy ne adjak neki füves cigit vagy, hogy kapjam el időben?
– Zoltánnak így volt megírva a sorsa, mint, ahogy neked is.
– Mégis hol volt ez megírva?
– Itt.
Az őrangyal a kezében lévő könyvre mutatott.
– Milyen könyv az?
-A Sors könyve. Pontosabban a te sorsod könyve. Tizenhat éves vagy, úgyhogy még sok benne az üres oldal.
Az őrangyal kinyitotta a könyvet.
– Ebben benne van a jövőm?
– Nincs. A jövődet te magad alakítod. Az őrangyalod dolga pedig az, hogy megvédjen téged.
– Nem akarom alakítani! Meg akarok halni!
– Még nem jött el az ideje! Vissza kell menned! Az új őrangyalod vigyázni fog rád. Én elbuktam, amikor hagytam, hogy leugorj.
Az őrangyal eltűnt és Karcsi egy fojtogató, kaparó érzést érzett a torkában. Arra eszmélt fel, hogy köpködi kifelé a folyó koszos vizét. Linda térdelt mellette. A háta mögött ott állt hullasápadtan Gergő.
– Hogy kerültök ide? –kérdezte, mikor végre szóhoz jutott.
– Látszott rajtad, hogy valami őrültségre készülsz. Utánad jöttünk. Én a hídon követtelek, de nem bírtalak elkapni. Gergő odalent, a folyóparton figyelte, hogy mi történik. Ő úszott be érted a vízbe és ő húzott ki.
Karcsi végignézett Gergőn és egy cseppet sem volt neki hálás. Irigykedett, hiszen Gergő már egálban volt. Egy elvett életért egy visszaadott élet. Még csak egy köszönömöt se rebegett el a megmentőinek. Dideregve, vacogva elindult hazafelé a nedves ruhájában és reménykedett, hátha tüdőgyulladást kap, és az viszi el. De nem lett beteg.
Élete során mindent megpróbált. Szeretett volna meghalni minél előbb, de az új őrangyala nagyon vigyázott rá.
A tragédia évfordulója, április elseje volt minden évben a legnehezebb nap. Míg mások egymást ugratták, addig ő órák hosszáig állt a hídon, de nem ugrott le. Ezen a napon Gergő, Linda és Peti is megjelentek ott. Mintha összebeszéltek volna. Zavart tekintettel, tehetetlenül nézték a folyót, utána szemlesütve hazamentek.
Teltek az évek és Karcsi még mindig össze akart roppanni a tragédia súlya alatt. Minden adandó alkalmat megragadott arra, hogy meghaljon. Mérget ivott. Rátaláltak időben, kimosták a gyomrát. Kilépett a vonat elé a síneken, de egy közelben dolgozó vasúti munkás észrevette és elrántotta onnan. Felvágta az ereit. Időben megtalálták és ellátták. A kórházi kezelések a pszichiátrián semmit nem értek. Ő csak meg akart halni, de az új őrangyala nem engedte. Mindig egy lépéssel előtte járt. Belépett az idegenlégióba. Eltökélt szándéka volt, hogy az első csatában lelöveti magát az ellenfelekkel. A szolgálati ideje alatt sosem látott békeévek köszöntöttek arra a helyőrségre, ahol állomásozott. A bennszülöttek nem akartak háborúzni. Miután leszerelt, zavargások törtek ki és az egész helyőrséget halomra kaszabolták.
Nem alapított családot. Több nő is akadt az életében, aki szerette őt. Ő is szerette némelyiket, de úgy érezte, ő nem érdemli meg, hogy gyerekei legyenek. A zsoldot, ami leszerelésekor elég szép summa volt már, jótékonysági szervezeteknek adta. Szinte minden pénzét jótékony dolgokra ajánlotta fel, de valahonnan mindig csurrant-cseppent annyi, hogy megéljen.
Nyolcvanévesen befizette magát egy idősek otthonába és ott élt. Húsz éven át. A századik születésnapján felköszöntötte a város polgármestere és a sok jótékonykodásért, amit életében tett díszpolgárrá avatták és szobrot is állított neki a város, még életében.
Karcsi tisztában volt vele, hogy ekkora megtiszteltetés csak az igazán nagy embereknek jár. Éjszaka kiosont az otthonból és elindult, hogy ledöntse azt a szobrot, ami más embereket büszkeséggel töltene el, de őt csak a gyalázatára emlékezteti. Botját, amire addig támaszkodott, letette egy padra és puszta kézzel veselkedett neki a szobornak, de hirtelen elpattant egy ér a szívében. Azonnal meghalt.
Megint ott állt a fény előtt. Megint közeledett felé és megint megjelent egy őrangyal. De ez nem olyan volt, mint a másik. Lila színű ködben állt mellette. Alig látszott belőle valami.
– Eljött végre az időm?
– Igen. – felelte az őrangyal.
– Miért mentettél meg annyi éven át?
– Mert ez volt a dolgom. Minél tovább éltél és minél jobban meg akartál halni, annál több jó cselekedetet hajtottál végre. A világnak és a városodnak szüksége volt rád. Azzal, hogy elkövetted azt a félresikerült diákcsínyt, megtetted az első lépést ahhoz, hogy jó ember legyél. Kellett egy tragédia ahhoz, hogy észhez térj. Nyolcvannégy éven át mulattam rajtad, miféle ostoba módokon akarsz meghalni és mindig megakadályoztam. Egy kicsit azt akartam, hogy szenvedj.
– Szenvedjek? Miféle őrangyal akarja, hogy a pártfogoltja szenvedjen?
-Itt az ideje, hogy belépj a fénybe! Add a kezed, segítek belépni.
Az őrangyal kinyújtotta a kezét. Karcsi úgy érezte, már látta ezt a kezet valahol. Tenyerét belesimította az őrangyal tenyerébe. A köd eltűnt az angyal körül és ő végre meglátta az arcát. Egy tizenhat éves fiatalember állt Karcsi előtt, aki elhűlten csak ennyit tudott kinyögni.
– Zoltán?
Április elseje. (Bővített írás a pályázatra.)
A kétezertizenkettes április első napja, lőporfüstbe, vérpírba öltözött…Az éjszakai hold még nem nyugodott, a felkelő nap, még nem láthatta. A környék egyelőre csendes, baljósan hallgatag. Az elhagyott raktárban négy test feküdt. Kettő halott, és kettő élő, de már alig…
A bandavezért is érte találat. Valahol oldalt. Bal karja zsibbadt, a sebéből csorgó vérben fekszik. Miden egyes levegővétel kín. Zihálva kapkod, hideg verejtékben fürdik, vacog. Bágyadtan észleli, a szer lassan távozóban, vagy a fájdalom túl erős?!Mellette túsza, a félmeztelen nő, aki épp öklendezik…A rohadt zsarut nem látja! Miért neki kellett jönni?!Miért ennek a magányos, kitartó kopónak…?!A Családnak vége! Testvérei hátrébb fekszenek, legalább harcban estek el, királyságuknak vége, a szolgák győztek…A kín óriási. Agya zsibbadt, pedig milyen jól indult a tegnap este. Kevés por, pia, aztán a Hölgy, aki simán vállalta hármójukat…Most e hölgy mászik, motyog, és alig takarja..A király valahogy mögé vonaglik, és ha kókadt agya engedné, üvöltene a kíntól. A nő büdös, ereje illan, és a zsaru,…Az egyszem átkozott ember, aki most nem látszik…Mindenütt vér, töltény, bűz…Valahogy harcolni kéne még. Ha lenne erő, de jön megint a szédülés…Aztán tisztul a kép. A raktárban négyen fekszenek, egy aki valamennyire járóképes. Valahonnan oldalról surran elő ez az egy! Szeme hideg, mozgása kimért. Sántikálva közeledik, de jön és őt nézi. Sérült, kapaszkodik, de jobb keze ép, benne a pisztoly…Ami emelkedik, és elidőz szemmagasságban…Rá néz, és ő látja a cső gömbölyűségét, ami hol elmosódik, hol kitisztul. A vezér a király, fáradó agya továbbítja a veszélyt. Maga alá szorult kezében még ott a Magnum… Meghúzza a ravaszt, a golyó, valahol hátul hatol belé…Felvonyít…Székletszag…lebegés… majd egy fényes folyosó…finom hang…Legalább nem tőle halt…
A bolív drogkartell végleg befejezte tevékenységét!
………………….
Pandera Károly százados reszket. Meglőtték, a forró fájdalom őrjítő…Az épület kavarog, a nő hány…végre hallatszik a sziréna… Pandera egyedül dolgozik! Ha halni kell, egyedül haljon, neki ez a sorsa…Így dolgozik, így egyenlíti számláját! Átkínlódik az emberi halmokon, kitántorog az épületből, bevánszorog az erdőbe. Alig tud motorra ülni. A jótékony homály elrejti, valahogy bekötözi magát keresztbe, majd átlósan. Meglőtték combon, és valahol háton. Nem tudja, hogy bírta berúgni a motort. Hangját elnyomja az épülethez érkező szirénák vijjogása. Pandera gázt ad, és valami szokatlan kacsázással elindul. Ő végzett, a terep a nyomszakértőké…Végzett, törlesztett, de számláját, soha nem fogja egyenlíteni!
………………….
Bonder Linda főszerkesztő, kimért biccentéssel hagyja jóvá az aznapi főcímet: a „magányos hős ismét lecsapott” A tördelőszerkesztők nem értik, mitől ilyen fagyos a főszeri?!Mit tudhat ez a nő, amit ők nem érthetnek? Régóta tudósítanak a „magányos zsaruról” aki egyedül vívja harcát az alvilággal. Különös, és zárkózott, interjút még nem adott senkinek. Tulképpen, csak a nevét ismerik, semmit sem tudnak róla! Ködös és sejtelmes mendemonda kering elég. De tényeket csak Bonder Linda tudott! Ő meg megtartotta magának. Megközelíthetetlenül.
…………………
Este van, a hold ásít, a temető elhagyatott…A sír felirata alig látszik…Pandera zokog, kezében tépett virág, a százados kérlel: Bocsáss meg, Zoli bocsáss meg, én mennék, de megint megúsztam…kérlek várj, és ígérem megyek… most már tényleg megyek Hozzád…
A százados vezekel. Neki az élet a halál. A halál lenne a megváltás, de neki szenvednie kell. Lassan huszonöt év telt el, de mindennap megéli….Újból, és újból, azt a szerencsétlen április elsejét. Ahogy gépies mozdulatokkal felmászik a korlátra…ahogy révült mosollyal elengedi, és zuhan, zuhan…csobbanás, és Zoli többé nem jött fel…Két lépéssel maradtak le! Két átkozott lépéssel, mert nem értek oda! Mert tele voltak a füves cigi tébolyával…Akkor, és utoljára! Többet a kezébe nem vett dohányterméket! Gergő az iskola után eltűnt! Állítólag az őserdőben lett hittérítő, valahol Brazíliában. Remeteként. Senki sem látta, aki hírt hoz, hallomást továbbít! Szaló Gergely lelépett az élet színpadáról, küzdve egy másik világ démonaival.
Peti lassan megőrült. Öntudata időnként bevillan, ilyenkor fel-alá rohangál, és szólongat valakit, hogy -ne, ne ugorjon! Az ápolók már ismerik, ilyenkor behozzák a folyosóról,visszakísérik ágyához, és türelmesen elmagyarázzák, hogy -nem , nem ugrik senki, ma sem, higgye el…De azért földszintI kórteremben szállásolták el, idestova huszonvalahányadik éve. Első ápolói már nyugdíjban, a jelenlegiek, különleges figyelemmel értetlenkednek rajzai láttán! Emberi figurák, ahogy úsznak, levegőben repülnek, és sohasem érnek talajt… Lados Péter negyvenegy évesen ősz, és betegesen irtózik a dohányzó ápolóktól…
A hold ismét ásít, kevés fénye felvillan . A százados kezéből kifordult csokrot felkapja a kóbor szellő, és lassan odább hengergeti. A százados nem látja. Megtörten áll, már nem sír. Könnyét szárította, és vitte az éjszakai szél. Mintha azt súgta volna: késő már, túl késő…
A síron felirat: Demény Zoltán élt tizenhat évet…
Áthelyeztem, ha nem haragszol, mert megint a pályázat alá tetted, s nem az ihlető novella alá. 🙂
Elképesztő gépi hibák…Már nem is tudom, mit mondjak…Ezért csak annyit írok, köszönöm Neked!
A kétezertizenkettes április első napja, lőporfüstbe, vérpírba öltözött…Az éjszakai hold még nem nyugodott, a felkelő nap, még nem láthatta…Az elhagyott raktárban négy test feküdt. Kettő halott, másik kettő élt, de alig…
A bandavezért is érte találat. Valahol oldalt. Bal karja zsibbadt, a sebéből csorgó vérben fekszik. Mellette túsza, a félmeztelen nő, aki épp öklendezik…A rohadt zsarut nem látja!A Családnak vége! Testvérei hátrébb fekszenek, legalább harcban estek el, királyságuknak vége, a szolgák győztek…A kín óriási. Agya zsibbadt, pedig milyen jól indult a tegnap este. Kevés szer, pia, aztán a Hölgy, aki simán vállalta hármójukat…Most e hölgy mászik, motyog, és alig takarja..A király valahogy mögé vonaglik, és ha kókadt agya engedné, üvöltene a kíntól. A nő büdös, ereje illan, és a zsaru,…Az egyszem átkozott ember, aki most nem látszik…Mindenütt vér, töltény, bűz…Aztán tisztul a kép. Valahonnan oldalról lép elő ez az ember. Szeme hideg, mozgása kimért. Sérült, de jobb keze ép, benne a pisztoly…Ami emelkedik, és elidőz szemmagasságban…A vezér a király, fáradó agya továbbítja a veszélyt. Maga alá szorult kezében még ott a Magnum. Meghúzza a ravaszt, a golyó, valahol hátul hatol belé…Felvonyít…Székletszag…lebegés… majd egy fényes folyosó…finom hang…
A bolív drogkartell végleg befejezte tevékenységét!
………………….
Pandera Károly százados reszket. Meglőtték, a forró fájdalom őrjítő…Az épület kavarog, a nő hány…végre hallatszik a sziréna… Pandera egyedül dolgozik! Ha halni kell, egyedül haljon, neki ez a sorsa…Ő így egyenlíti számláját!
………………….
Bonder Linda főszerkesztő, kimért biccentéssel hagyja jóvá az aznapi főcímet: a „magányos hős ismét lecsapott” A tördelőszerkesztők nem értik, mitől ilyen fagyos a főszeri?!Mit tudhat ez a nő, amit ők nem érthetnek?
…………………
Este van, a hold ásít, a temető elhagyatott…A sír felirata alig látszik…Pandera zokog, kezében tépett virág, a százados kérlel: Bocsáss meg, Zoli bocsáss meg, én mennék, de megint megúsztam…kérlek várj, és ígérem megyek… most már tényleg megyek Hozzád…
A hold ismét ásít, a síron felirat… ..Zoltán élt tizenhat évet…
Köszönöm, itt már jó helyen van. 🙂
Nagyon hatásos írás, felborzolta az idegeimet! Jó lenne, ha többen olvasnák ezt a jó novellát az ifjak közül.
Köszönöm! Pedig nem mindenkinek tetszik. Kaptam már rá hatásvadász jelzőt, önbíráskodót, de sok dícséretet is. Kinek-kinek ízlése és életfelfogása szerint….
Nem hatásvadász! Tartalmaz jó csavarokat, utaztat, tanít. Nekem néha kevés “színnel” Tán, néhol egyszerűen tárgyilagos.-De ez egyéni problémám.Érdekes írás, “megmozgatott”ezért is csatlakoztam.
Szia!! Gratulálok a novellához.Nagyon jó lett tetszik nagyon.Te olyan jó könyveket írsz!
Köszi, Gizi! Kicsit meglepődtem, látva az értesítést, benne az email címedet, azt hittem, te is rákaptál az írásra 🙂
Örülök, hogyha tetszenek a könyveim!
Tetszett az eredeti írás, elsősorban talán azért, mert a ” bűnös ” is elnyeri méltó büntetését. Nekem azonban az a véleményem, hogy a Zoltánon elkövetett erőszaknak más tünetei (is) lettek volna, például nagyon erős torok irritáció, csillapíthatatlan köhögéssel, öklendezéssel a dohánnyal kevert, tömény és folyamatos cannabis fogyasztás miatt és a tüdőbe jutó minimálisnál is kevesebb oxigén következménye pedig eszméletvesztés. Lehet persze, hogy Linda még időben érkezett.
Versenyen kívül, letöltöm egy gyermekkori élményemet a cigarettával kapcsolatban.
Cigaretta
Sajnálatos módon, nagyon korán kezdtem a dohányzást gyermekkoromban és átmentem annak minden ismert szakaszán. Kezdetben volt a falevélből sodort cigaretták játékos, ritka, rendszertelen szívása, majd következett az otthonról elcsent, finomra vágott házi dohányból gyári cigarettapapírba csavart cigarettáknak a gyakoribb használata, végül pedig sajnos következett a teljes rászokás, amikor a szervezetem már napi rendszerességgel kívánta a dohányzást. Ebben az időben természetesen gyári készítésű, füstszűrő nélküli, kifejezetten erős, bár aránylag olcsó cigaretták szívása elégítette ki a nikotin éhségemet.
A legnagyobb baj ezzel az volt, hogy még alig voltam tizennégy éves.
Később, középiskolás koromban, amikor négy évig kollégiumban laktam, szülői engedéllyel már az első évtől kezdve dohányoztam.
Minden bizonnyal hozzájárult ennek a helyzetnek a kialakulásához az is, hogy a szüleim ebben az időben szerződéses dohánytermesztéssel is foglalkoztak és a leadott termék átvételi árának egy részét természetben, gyári készítésű cigarettával fizette ki az állam.
Egy dohányboltban nem volt annyi cigaretta, mint nálunk otthon és ez még csak növelte a naponta elszívott darabok számát.
Ezzel pedig belekerültem egy ördögi körbe: többet szívtam, több nikotin került a szervezetembe, de a nagyobb mennyiségű nikotint csak egyre több elszívott cigarettával tudtam pótolni, és ez tizennyolc éves koromban már napi húsz-huszonöt darab cigarettát jelentett.
Az a baj, hogy ezt sajnos már csak felnőttként, utólag és a cigarettáról való teljes leszokás után látom ilyen tisztán.
De akkor még gyermek voltam.
– Hozzál légy szíves egy kevés vágott dohányt! – kérlelt Jóskának a
testvére.
– Megtanítalak cserében arra, hogyan kell leszívni a cigaretta füstöt.
– Nem kell engem arra tanítani, pontosan tudom, hogyan kell.
– Délután megmutathatod, ha hozol dohányt.
– Hozok, ha sikerül.
Természetesen nem vettem észre, hogy a hiúságomat kihasználva vett rá, hogy csenjek egy kevéske dohányt, Apunak a fa dobozában tárolt készletéből, hiszen most már csak azért is meg akartam mutatni a tudományomat.
Egy jó marékra valót raktam mindkét zsebembe és úgy mentem fel a gátra. Jóska már ott ült a testvérével együtt a levágott fűzfaágakból összekötözött kéve halom tetején. Ilyenkor ősszel szokták ugyanis az ártéri fűzfákat legallyazni, hogy egy esetleges árvízvédelemnél legyen majd tömítő anyag a gátba.
– Hoztál dohány? – kérdezték szinte egyszerre.
– Hoztam egy keveset, itt van, tessék. – Kiraktam mindkét zsebemből
az üres dózniba, amit Jóska testvére tartott elém.
– Akkor csavarjunk cigarettát, papír az van.
–
– Nekem is csavarjatok, mert az még nem sikerül mindig. – mondtam.
–
– Neked csavarunk először és megmutathatod, hogy mit tudsz.
Kezembe adták az aprólékosan megcsavart cigarettát, én hosszában megnyálaztam a cigarettapapír szélét és ráhajtogattam a cigarettára. Tüzet adtak és elkezdtem pöfékelni.
Megszívtam a cigarettát, de csak nagyon kicsit, a kevés dohányfüstöt pedig egy darabig a számban tartva, kifújtam. Tekintettel arra, hogy már jó hűvös ősz volt, a kevéske füst összekeveredve a párás lehelettel, úgy látszott, mintha jó nagyot szívtam volna a cigarettából.
– Na, ugye, hogy le tudom szívni. – mondtam.
– Hát én nem úgy látom, hogy leszívod, figyelj ide, így kell ezt igaziból!
Azzal mindketten jó nagyot szívtak a közben elkészített cigarettájukból, mélyen leszívták a dohányfüstöt a tüdejükbe és csak néhány másodperc múlva fújták ki hosszan, a szinte felhőnyi mennyiségű füstöt.
– Elárulok neked egy titkot. – mondta Jóska.
– Amikor leszívod a füstöt, de tényleg leszívod a tüdődbe, akkor azt kell mondanod,
hogy: Jancsi, Pista, Péter, Pál, jön a gőzös, füstöl már. És ha ezt kimondtad, csak azután szabad jönnie a füstnek a szádból.
Mindjárt tartott is egy bemutatót a számomra és valóban úgy, ahogyan mondta, amikor befejezte a mondókát, a füstöt csak utána fújta ki, szóval az tényleg lentről, a tüdejéből jött és teljesen biztos, hogy nem volt közben semmiféle csalás.
Ez után a bemutató után már nem volt pardon, nekem is meg kellett kísérelnem a dolgot.
Jó nagyot szívtam a cigarettából és mintha csak levegőt vennék a számon keresztül, leszívtam a füstöt.
Úgy éreztem, mintha élesen megszúrta volna valami a torkomat, a mellemet és azonnal rám jött egy köhögési roham, aztán öklendezni kezdtem, de ami a legrosszabb, nem kaptam levegőt.
Amikor abbamaradt az öklendezés, a köhögés és már kaptam is levegőt, a mackó kabátom ujjával megtörölgettem a könnyes szemeimet és felvettem a földről a kezemből közben leesett cigarettát.
– Miért nem mondtad, hogy még igaziból soha nem próbáltad ezt? –
kérdezte Jóska.
– Először csak egy nagyon kevés füstöt szívjál le! – oktatott a bátyja
– Meglátod, hogy nagyon hamar megszokod.
Sok mindenhez lett volna most kedvem, csak a cigarettához nem. Még mindig hányingert is éreztem, és ahogyan később mondták, olyan fehér voltam, mint a fal.
– Ha most nem próbálod újra, akkor soha sem tanulsz meg felnőtt módra cigarettázni – mondta komoly arccal Jóska.
Kényszeredetten ugyan, de újra szívtam egy nagyon picit a cigarettán és félve, tartva a következményektől, leszívtam lassan.
Nem volt ugyan kellemes most sem, de én lepődtem meg a legjobban, mert elmaradt a köhögés, az öklendezés, kaptam levegőt is, sőt a második próbálkozásom után a mondókát is elmondtam és valóban, a párás füstöt csak utána fújtam ki.
A nagyon rossz közérzetemen túl azért átjárt az öröm is, hogy tudok már, felnőtt módon cigarettázni.
– Tessék egy kis édesgyökér. – adta a kezembe Jóska a majdnem tíz centiméter hosszú, ujjnyi vastag darabot.
– Ezt rágd, ettől elmúlik a dohány szagod és nem vesznek észre otthon semmit.
Keskeny csíkokat hasítottunk le a sárga színű gyökérből és mindhárman elkezdtük rágni, közben pedig jó messzire sercintettük a szánkban összegyűlt nyálat.
Érdekes módon ebben én voltam a nyerő, én tudtam a legmesszebbre sercinteni és a nyerés öröme lassan visszaadta az erőmet is.
Köszönöm a versenyen kívülit, biztosan felejthetetlen élmény volt számodra. Engem, mint antidohányost, nem nagyon nyertél meg vele. Írásnak jó, csak a téma ellenszenves nekem 🙂 🙁
Pályázatra:
Április elseje (másként) :
Mint minden tizenéves, ők is dohányoztak, ittak, füveztek. Nem foglalkoztak a jövővel, sem azzal, hogy mások mit gondolhatnak róluk. Kivéve Zoltánt.
Zoltán messziről kitűnt a többiek közül egyszerű öltözékével, szerény mosolyával, udvariasságával. Ő volt az osztály legjobb tanulója, s ez már sokakban irigységet ébresztett, az, hogy nem cigizett, nem ivott alkoholt, már csak hab volt a tortán.
– Miért nem gyújtasz rá? – kérdezte egyszer osztálytársa, Karcsi.
– Semmi érdekeset nem látok benne, büdös, káros és drága is.
– Ugyan már, tök jó buli, csak egyszer próbáld ki.
– Nem!
– Miért? Anyuci mérges lesz, ha megtudja, hogy szemefénye rágyújtott?
– Semmi közöd hozzá. – nem kell tudnia róla a többieknek, hogy a mostohaapja, aki most börtönben ül, és régen rendszeresen verte őt is, és édesanyját is alkoholista volt, és láncdohányos.
Április elseje volt, és Zoltán úgy érezte, eljött az ő ideje, telepakolta valósághű cigi rágókkal a zsebét, és üdítővel töltött sörösüvegekkel a táskáját. Alig várta, hogy végre szünet legyen, és megejthesse a cserét.
Mikor mindenki távozott az osztályból, ő bennmaradt, olyan ürüggyel, hogy kérdezni szeretne még valamit a fizikatanártól. Két perc alatt megbeszélték a kérdést, majd Zoltán az osztályban maradt. A nagy dohányosok kabátjához lépett, kiürítette a cigarettásdobozaikat, és megtöltötte őket rágóval, majd a rejtett alkoholjukat üdítőre cserélte – tudta, hogy szünetben titkon meg szokták húzni a mosdóban.
Miután mindezzel végzett, ő is kiment az udvarra, hogy nevethessen a többiek csínyein.
– Fúj, mi ez?
– Fanta? – köpte ki Karcsi az első kortyot. Zoltán a háttérben kuncogott, hogy a többiek nem vehették őt észre. Izgatottan dörzsölte a kezét, s türelmetlenül várta következő poénjának hatásait, de a tanítás vége még arrébb volt, s addig neki is túl kellett élnie pár átverést (láthatatlanná váló tinta, pukizó párna a széken…)
Végül eljött a tanítás végét jelző csengő is.
– Miért nem akar meggyulladni ez a…
– Nem hiszem el, ez cigi rágó! – ekkor meghallották a fojtott kuncogást az egyik bokorból.
– Zoltán! Tudhattam volna! Gyere ide, most kipróbálhatod az igazi cigarettát, nemcsak a rágót…
– Hagyd, már elfutott – legyintett az egyik fiú, miközben a kukába szórta cigarettás dobozának tartalmát.
– Ajj, ezek az április elsejék – sóhajtotta Karcsi, és dobozostól kidobta a rágóit.
Én is épp pályázatra néztem novellákat, először az Apróhirdetés fogott meg, aztán ez. De ez nagyon vegyes érzelmeket hozott fel belőlem. Igazán jó érzés volt olvasni.
Először úgy gondoltam, hogy micsoda véletlen, ezt az én környezetemről írtad. (Hiszen gyakori “tinédzser-motívum” ez a cigi-pia-fű dolog) Aztán még a név is stimmelt, egyik legkedvesebb ezeknek ellentmondó fiú barátom neve is azonos a te szereplőd nevével. Ami ezután volt, kissé a Pál utcai fiúk emlékét hozta vissza: a kapjuk el, és alázzuk meg stílus. De aztán. A fő cselekmény, vagyis a drog hatása… ÉS azt akarom kérdezni, hogy ezt te fejből találtad ki, mert valóban eredetien van megírva, és szellemes, vagy hallottad annak a szerencsétlen 14 éves lánynak a történetét, akiét én is?
Az iskolában, ahova járok a sok drogprevenciós előadás közül az egyik, azt hiszem a leghíresebb előadótól származó előadás maradt meg leginkább. Klobusitzky Györgynek hívják, roppant jól adja elő magát, néhány poénja már kissé idegesítően gyerekes, hiszen tudjuk mi is, hogy azok vagyunk, de ne dörgölje az orrunk alá, szóval Ő mesélt egy a tiédhez nagyon hasonló és igaz történetet:
Volt egy 14 éves lány, aki nem próbált még ki semmilyen hallucinogén akármit, így nem tudott semmit az erejükről, erényükről, és főképp a hátrányukról nem. Sokan cikizték, (lásd. mindennapjai egy hasonló diáknak, pl. Zoltánunknak) míg végül be nem szerzett néhány LSD-s bélyeget, amit elnyalogatott iskola utáni, hazaérkezést követő magányában. Elsőre semmit nem érzett, hát nyalogatta tovább. A továbbiakban sem igazán, éppen hogy jól volt. Aztán nyalogatta még egy kicsit, mire teljesen megszűnt az ép esze. Azt képzelte, hogy madár, (hasonlóság..:P) így kiugrott a jómagas bérházának ablakán, és szörnyethalt.
Szomorú.
ui.: ezzel azt akartam (meg még mást is) mondani, hogy nagyon tetszik az írásod:)
Szia, Gabica!
Köszönöm, hogy tetszik! Én totál a fantáziámra hagyatkozva írtam ezt, sem a környezetemben, sem más forrásból nem hallottam hasonlót. Azt a történetet sem ismerem, amit említesz. Koromnál fogva iskolába is régen jártam, akkor még tán drog sem volt 🙂 Mindenesetre drogellenes küzdelemre még nem volt szükség itt nálunk. De a hatásait ismeri az is, aki nem használja a szereket, hiszen a “csapból is ez folyik”… Tehát “alapanyag” van elég, csak szép, kerek történetté kell gyúrni…
Pályázatra:
Búcsúzás
Hűvös borzongás futott végig rajtam, amikor a hirtelen feltámadó szél az arcomba fújt azon a tavaszi délutánon. Virágok illatát hozta magával és belekapott a csokrok közt nyugvó szalagokba, így egy pillanatra láthatóvá váltak rajtuk a feliratok: Búcsúzunk, Ballagásod emlékére, 2008-2012. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan alább is hagyott a szél, mintha ő is csak búcsúzni jött volna az iskola udvarán toporgó végzősöktől, számukra, számunkra is ugyanilyen gyorsan röppent el az együtt töltött négy év. Könnybe lábadt szemmel hordoztam végig tekintetemet egykori osztályomon, gondolván, már csak egy utolsó megmérettetés, az érettségi vár ránk és feloszlik a jól összeszokott csapat.
Pillantásom az örök vidám Dávid és az újdonsült osztályelső, Bernadett párosán akadt meg. Egymás iránti vonzalmuk nyílt titok volt az osztályban, de Dávid kicsapongó, sokszor felelőtlen stílusa elriasztotta Dettit, akinél ambiciózusabb és felelősségteljesebb korosztálybeli lányt nem ismertem. Ő volt az egyetlen, aki mindig tudta, mit akar, kitűzött céljáért pedig mindent meg is tett, mindenki tudta, hogy nagy jövő áll előtte. Számára a tanulás volt az első és bár szívesen volt együtt a társasággal, soha nem engedett a többiek unszolásának, hogy olyan dolgokat próbáljon ki, amit esetleg később megbánna, vagy akár egy korty alkoholt is igyon. Dávidot pedig talán éppen ez a visszafogottság tartotta vissza a lánytól, hiszen ő jellemének épp az ellenkezője volt.
Gondolataimból egy újabb szélroham zökkentett ki, melynek zúgása már igazgatónk búcsúszavainak aláfestése volt. Az ünnepség végén még egyszer megláttam Dettit. Nem vették körbe büszke rokonok, csak édesanyja álldogált mellette, mint mindig, mégis boldog volt. Mindannyian félve néztünk az érettségi elé, de ő csupán új életének első lépcsőfokaként tekintett rá. Később, az esti búcsú bulin is látszott rajta, szívesebben töltené könyvei között az idejét, hogy a következő héten minél simábban vehesse ezt az akadályt. Nem voltunk igazán jó barátnők, mégis jól ismertem őt, négy év alatt sok időt töltöttünk együtt. Aznap este viszont sokáig nem láttam. Ha Dávid nem szólítja a nevén, észre sem vettem volna, hogy ott van, egy sarokban ült és vidám, de a szokott józan tekintettel nézett fel a fiúra, aki két teli pohárral közeledett felé.
– Mit művelsz? – elkaptam a vigyorgó Dávid karját és megállítottam.
– Mit akarsz tőlem? – szólt vissza gorombán, de én még mindig nem engedtem el.
– Láttam, hogy öntöttél valamit az italába – feleltem és vádlón néztem rá.
– Nyugi – csak ennyit mondott és tovább ment, látszott rajta, hogy máris jócskán felöntött a garatra.
Nem tetszett a dolog, de azt hittem, hogy Detti nem dől be egy ilyen ócska trükknek és nem hagyja magát leitatni. Rosszul hittem. Nem tudom, hogy történt, talán most, utoljára engedni akart a sokszor kikosarazott fiúnak, de nem sokkal később már olyan állapotban volt, amilyennek még soha nem láttam. Nem is csoda, nem volt hozzászokva az italhoz, de úgy tűnt Dávidot ez egyáltalán nem érdekli. Sőt, nyilván élvezte a helyzetet és mivel ő sem volt már egészen magánál, nem törődött a következményekkel.
– Állj le! Ebből baj lesz! – figyelmeztettem, de nem törődött velem, mire én sértetten elvonultam.
Mikor visszajöttem, már láttam, hogy nagy baj van. A padlón láttam meg Dettit, a mindig józan, felelősségteljes Dettit, aki éppen a sarokban hányt. Többen undorral fordultak el tőle, mások nevettek, Dávid nem volt sehol.
– Csináljatok már valamit! Nem látjátok, hogy rosszul van? – kiabáltam, de csak ennyi választ kaptam:
– Nyugi, már kezdesz olyan lenni, mint ő.
Mikor elunták a bámészkodást, végre oda jutottam Dettihez, aki akkorra már eszméletlen volt. Addigra előkerült Dávid is, így neki szóltam, hogy hívja gyorsan a mentőket.
– Minek?- dünnyögte- Biztos csak bealudt a piától, holnapra kutya baja se lesz, csak kicsit fáj majd a feje.
Értetlenül néztem rá. Még mindig nem fogja fel?
– Ez az egész a te hibád! – vetettem oda neki és én rohantam, hogy telefonáljak a mentőknek.
Hamar kiértek, de addigra már mindenki felfogta, hogy nagy baj van és többen próbáltak segíteni. Én akkor már csak tétlenül álltam, túlságosan kétségbe voltam esve ahhoz, hogy bármit is tegyek. Az utolsó emlékképem arról az éjszakáról a mentőautó lámpájának halvány fénye, aztán sötétség.
Egy hét múlva már túl voltunk az írásbeli vizsgákon. Újból egy csoportban ácsorogtunk a tavaszi napsütésben, könnyes szemmel. Megint, mintha csak ő is búcsúzna, végig söpört rajtunk egy röpke fuvallat, fellebbentve a virágokra tűzött szalagokat, hogy láthatóvá váljanak a feliratok: Búcsúzunk, Nyugodj békében, 1994-2012.
Végig hordoztam a tekintetem lehajtott fejjel álló egykori osztályomon, s a szemem egy tőlünk távolabb, magányosan álldogáló alakon akadt meg. Dávid nem sírt, ő többet érzett egyszerű bánatnál. Talán megérezte, hogy nézik, mert felpillantott, de szinte azonnal le is sütötte a szemét. Rajtam kívül senki sem figyelt rá, amikor lassan, csöndes léptekkel kisétált a temetőből, ahová hamarosan visszatért. Láttam, egyszer még visszafordult, hogy egy utolsó, hosszú pillantást vessen ránk, és mint később kiderült, a világra.
Ratkai Mária
🙂
Micsoda novella! Hátborzongató. Azért tetszett.
“Azért” köszi!