Megosztás ezzel:
Álmodom…
Bokáig járok a puha felhőben. Mezítelen talpamat csiklandozza egy játékos pamacs. Befurakszik a lábujjaim közé, ha tehetné, a körmöm alá is bebújna.
Nem érzek szilárd talajt. Vajon mi tart fenn? Mi az a láthatatlan erő, mely nem engedi a földre zuhanni ötvenöt kilós testemet? Vagy idefenn nem érvényesül a gravitáció?
Nagy lendületet vettem, és fejest ugrottam a semmibe. Noha nem szoktam ilyen bátor lenni, most nem zavart, hogy sejtelmem sincs, mi van alattam.
Mosolyogva nézte a lányt. Mintha egy medence víztükrébe ugrana, csak itt felhőfoszlányokkal van töltve víz helyett. Mégis fenn maradt, és erőteljes karcsapásokkal haladt előre. Hófehér tündérruhája úszott a fellegekben.
– El kellene felejtened, honnan jöttél! – szólt rá vidáman.
A lány megriadt a váratlan hangra, és függőleges helyzetbe billent.
– Felejtsem el, hogy honnan jöttem? Inkább szeretném megtudni, hova érkeztem! – vágott vissza.
– Ez a fellegek birodalma – közölte az ismeretlen. – Némelyek Álomországnak is nevezik. Amin állsz, egy bárányfelhő.
– Bárányfelhő? De hát ez hatalmas!
– A bárányfelhő csak a földről nézve kicsi. Onnan lentről minden aprónak látszik, ami idefenn van.
– Miért nem esek le?
– Azért, mert idefenn nincs súlyod. Azért tudtál úszni is… vagy majdnem… De mi itt nem így közlekedünk. Nincs szükségünk lépésekre, úszásra. Ezeket csak kedvtelésből, vagy sportból csináljuk.
– Akkor hogy jutsz el egy másik helyre?
– Gondolati síkon. Elég, ha tudod, hova akarsz menni, rágondolsz és már ott is vagy.
– Azt akarod mondani, hogy bejárhatom a világot, pillanatok alatt Kínából Mexikóba juthatok? Vagy Peruból az Arktiszra?
– Akár. Igen – bólogatott a másik.
– Te ki vagy?
– A nevem Aurisz. Én fogadom az álmodókat.
Alattuk villámgyorsan változott a táj. Két bárány között látták a földfelszínt. A kínai nagy fal egy pillanat alatt semmivé foszlott, helyette az égre törtek Chichen Itza tompa tetejű piramisai. Majd egy hirtelen váltással a Nazca fennsík rejtélyes vonalait bámulhatták. Innen fentről tökéletesen ki lehetett venni az alakzatokat. A lány épp csak felfedezte a majom figuráját, máris óriási úszó jéghegyek közeledtek feléjük. Szinte rögtön ezután vidám-színes halraj bukkant elő a korallszirt mögül. Vérszomjas cápa tátotta ki a száját…
– Inkább egy működő vulkán! – ijedt meg a lány. Máris érezte a forróságot, tompa dübörgés közepette láva fröccsent a magasba, repülő szikladarabok kíséretében… Szerencsére nem értek fel az égig.
– Fékezd az ábrándjaidat! Látod, ezért kell fogadnom benneteket, hogy megtanuljatok uralkodni a gondolataitokon.
– Bármi, amire gondolok, valóra válik?
– Úgy van! – helyeselt Aurisz.
– Elveszítettem az anyukámat… Tudtad? – szólt szomorúan a lány.
Egész kicsi volt még, talán három-négy éves. Anya a tűzhely mellett állt, és valami finomat főzött éppen. A lány meghúzgálta a szoknyája alját, hogy rá is figyeljen. Anya letette a főzőkanalat, lehajolt, és felvette őt. A karjában tartotta, míg ő ügyetlen mozdulatokkal megkeverte a fazékban fortyogó levest. Majd merített egy kanálnyit, és gondosan megfújta, mielőtt a lánya elé tartotta, kóstolni. Még most is érzi a nyelvén azt a régi-régi ízt…
Váltott a kép. Épp végeztek a fürdéssel, anya ágyba dugta őt, betakargatta, és leült mellé. Felvette az éjjeliszekrénykéről kedvenc mesekönyvét, és olvasni kezdett… A mese végét már együtt mondták, hisz kívülről fújta az egészet. Mégis… annyival, de annyival jobb volt, amikor anya mesélte, mintha maga olvasta volna!
– Most is hallom a hangját – sírt a lány. – Pedig milyen rég volt!
– Álmodban bármikor újra beszélgethetsz vele – vigasztalta Aurisz. – Érezheted az érintéseit, simogatását. A valós életedbe nem hozhatod vissza, de itt a fellegek birodalmában mindig megleled. Csak rajtad áll, mikor találkoztok.
– Emlékszem, tavaly nyáron…
A lány szerelmes lett. A lelke legmélyéből, határtalanul és viszonzatlanul. Anya észrevette, hogy lánya megváltozott. Nem faggatta, nem erőltette, hogy mondja el, mi baj. Egyetlen megjegyzést tett: “Kislányom, ha bármiben segíteni tudok…”
Segíteni ugyan nem tudott, de remek hallgatóság volt panaszos lelkének. Anyának öntötte ki szíve minden fájdalmát, neki súgta meg, hogy “jobb is, hogy nem vett észre, most engem hagyott volna el úgy, ahogy azt az eddig irigyelt másikat!”
A lány nézte önmagát, ahogy anyja vállára borulva zokog. Akkor úgy érezte, ennél nagyobb fájdalom nem érheti. Tévedett!
– Most gondolj valami szépre! – szólította fel a lányt Aurisz.
Ő ránézett és elmosolyodott. Nem szólt. Nem volt rá szükség. Körülöttük hatalmas hópelyhek kavarogtak. Bár szellő sem mozdult, a kristályosodott víz vidám táncot lejtett fel-le… fel-le… A lány elkapott néhányat, a tenyerébe zárta, és csodálattal nyugtázta, hogy nem olvad el a kezében. Szeme, mint beépített mikroszkóp, felnagyította a pihék mintázatát. Kicsit eljátszott velük, talál-e két egyformát? Majd ráfújt, és a lehelete nyomán a hópelyhek esőcseppekké változtak. Ám ez csak pillanatokig tartott, a földi beidegződés, hogy nem szeret megázni, elterelte a gondolatát…
Aurisz némán intett, hogy forduljon meg. Így már ő is látta… Szeme előtt szivárvány ragyogott, az ív legfelső része. Érdekes tapasztalás volt, felülről nézni a szivárványt, melynek két lába a földre támaszkodott. Mint egy híd a föld és az ég között.
– Nagyon jól csinálod! – dicsérte meg Aurisz a lányt. – Már nem csaponganak a gondolataid. Csak szépen, lassan, ha eszedbe jut valami, gondold végig, és csak aztán a következő…
A szivárványhídon sétáltak, hamisítatlan földi lépésekkel. Odajutni csak egy gondolat volt, de végigmenni rajta több annál. Azt muszáj volt igaziból! Térdig járni a színekben, megfürödni tengerében… Magába szívni a szivárvány erejét. Boldog volt. Maradéktalanul.
– Ez miért nem működik odalenn a földön?
– Azért, mert túl sokat akartok egyszerre. Nem tudjátok eldönteni, mi a legfontosabb. Ha csak egy célotok lenne, és arra gondolnátok gyakran és erősen, teljesülne. Utána jöhetne a következő. De az emberek nem így élnek. Mindent akarnak, és rögtön, ezért gyakran semmit nem kapnak.
– Én már tudni fogom – mosolygott a lány. – Követem a tanításodat, Aurisz.
– Igen… Ha felébredve el nem felejted…
Álmodom…
Megosztás ezzel:
Ébredem…
Testem a könnyed súlytalanságból lomhán visszaérkezik a gravitációs térbe. Egyre kényelmetlenebbé válik merev helyzetem s fordulva egyet párnám szélébe fúrom arcomat. Az ébresztőóra rikoltó zaja lassan húzza ki az álom puha hálójából finoman körbeszőtt tudatom, végül kitépi onnan lerázva róla egy másik világ szétszaggatott rostjait. Nehéz vagyok. Rettentően nehéz. Szinte mázsásnak érzem 55 kilós testemet, lábam ujjain kívül képtelen vagyok bármely részemet mozdítani. Gondolataim azonban gyorsabban éledeznek, s míg szemhéjam pihe tömege hadakozik akaratommal, belső képalkotásom már összerakta nekem az idő múlásának szeletjeit, előrevetítve a következő percekben, órákban bekövetkező események javát. Fölkelek az ágyból, gyorsan megiszom a reggeli kávémat, majd bevonulok a fürdőszobába, s ha végre emberi arcot varázsoltam magamnak elindulok dolgozni a zötykölődő vidéki busszal. Ez csak egyhangú, de a többi magányos és fájdalmas. Félelmetesen kegyetlen minden, amit muszáj, ami nem lehet, ami volt…amit elveszítettem. A jövő gondolatát gyorsan el is hesegetem, hiszen nem fénylene benne semmi olyan, ami fontos lenne számomra.
Úgy érzem, mintha valaki figyelne a dimenziónk egy homályos zugából és jót nevetne szenvedéseimen, mik beleolvadva napjaimba megmérgezik röpke életemet. Felőlem lehet Ördög, vagy Isten! A névnek most nincs jelentősége. Csak tudnám, mit akar! Mi lehet e titokzatos és időtlen lény vágya? Mi a célja azzal, hogy a világ részévé tett? Kell, hogy legyen küldetésem! Lázasan kutatom évtizedek óta, hogy mi lehet az OK! Alaposan átrágok minden történést. Annyit olvasok, amennyit csak tudok, mérlegelem az eseteket, mikre lehetőségeim adódnak és figyelem az apró véletlenszerű jeleket. Mégis tudatlan maradtam és figyelmetlen. Egy áldozat, elmerülve a kirekesztettség, az érdektelenség, a konkrét célok nélküli bolyongás sötét bugyrában. Pedig csak egy jelenést várok, iránymutatást. Mára már megtanultam így élni. Alkalmazkodom, míg meg nem találom azt a … valamit. Közben az idő, mint szú foga, egyre csonkítja tükörképen. Arcomon évről évre mélyülnek a barázdák, fiatalos bája lefoszlik róla, s csak néz vissza rám fájdalmasan, reménytelenül. Hányszor megkérdeztem tőle:
– Ki vagy te?
– Utazol –e az időn át növényekben állatokban és emberekben?
– Mit keresel ezen a helyen? Konkrét céllal jöttél ide?
Választ persze soha nem kaptam. Csak néztük egymást némán, én és a tükörképem. Egyetlen belső hang dörmögte, hogy ma sem lesz jobb. Valóban nem lett az.
Gyermekkoromban azt hittem, a lény meghallgat. Imádkoztam hozzá, világbékét kértem, egészséget a családomnak és a kiskutyáimnak. Elmeséltem neki, amiknek örültem, amit bántott, sírtam az éjszaka csöndjében és hittem, hogy mindenre megkapom majd a megfelelő indokot. Sokáig vártam. Aztán felhagytam a mesével. Hiszen ez a lény mindenre kiterjesztheti a látását. Talán szolgái is vannak, akik beszámolnak neki egyes emberek kívánságáról és kérdéséről. Úgy viselkedtem, hogy figyeljen rám. Jó voltam, segítőkész, kezet nyújtottam azoknak, akik bántottak. De Ő nem adta jelét annak, hogy kivívtam volna gondoskodását. Nem adott örömet, csak elvett. Dühös voltam, szinte őrjöngtem, de ahogy kezdtem az eszemre hallgatni, a természet törvényeinek példájából okulva megértettem, hogy semmi nem lehet véletlen.
Anyára emlékezem. Akárhányszor eszembe jut fáradt mosolya, gyengéd ölelése vagy dorgáló szavai annyira hiányzik, hogy a sírás fojtogat. Milyen türelmes tanítással próbált felkészíteni az életre és milyen borzalmasan rövid volt az együtt töltött idő, melyben alkalma nyílt rá. Mindössze négy év. Sötét űr maradt a szívemben, mely azóta is elnyel minden fényt. A lény szolgája vagyok és biztosan a halálnak is van célja, de hogy mi, azt sosem fogom megérteni.
Gyakran álmodom anyáról. Még az első szerelemről is, de arról lényegesen ritkábban. Az álmok világa teljesen más, mint az anyaggal megtöltött földi élet. Anya ül a konyhában és nevet. Olyan szép akár egy angyal, csak szárnyak nélkül. Beszélgetünk főzésről, hétköznapi dolgokról, de sokat diskurálunk fiúkról vagy apa régi szerelmes leveliről átsuttogva bizonyos részleteket. Pedig csak mi ketten vagyunk, senki nem hallhatja a hangunkat. Itt már nincs senki, aki a sötétből les ránk és mágnesként elvonzza belőlünk az örömet és az életerőt talán azért, hogy a saját lénye kiteljesedjen.
Újabb óracsörgésre riadnak pilláim. Gondolataim szinte összecsavarodtak, s most azon erőlködöm, hogy kibogozzam őket. Zűrzavar. Valami a lábujjaimat csiklandozza. Álmodtam volna? Részletekre nem emlékszem, viszont egyetlen szó megragadt az álom és ébrenlét peremén: „Aurisz”.
Talán az esti filmből rémlik ez a név. Igen, azt hiszem az egyik fickót így hívták… vagy Aurel? Ááá mindegy is! Egy nagy sóhaj kíséretében erőt gyűjtök karomba, hogy lecsapjam a közeli zajforrást és ledobjam a takaróm. Megiszom a reggeli kávémat és a fürdőben való preparáció után kiballagok a közeli buszmegállóba. Még mindig visszhangzik a fejemben: „Aurisz”. Különben is! Honnan tudom én, hogy ez egy név? Gondolataimba merülve ülök a buszon, miközben körülöttem zsong az idősek párbeszéde. Látni akarom, tudnom kell mit jelent!
Már érzem a habos felhőket, a vulkán melegét, csodálattal töltenek el a piramisok, mosolyogva táncolok a hópelyhekkel… és igen! Ott az a hatalmas szivárvány, mely olyan, akár egy híd a földi és égi világ között. Aurisz azt mondja, csak akarnom kell. Nagyon erősen akarnom. Ez egy jel lenne? Nem hiszem. Nem számít. Egyébként is csak egy álom volt…
Sajnos ez a mese valószinüleg élvezhetetlen a képek nélkül
Az illusztrált verzóihoz http://paramoral.eu/news.php?item.2114.5
Aleka, a titokzatos ufo-lány
Miután már több mint egy hete elveszítettünk minden kapcsolatot Alekával, a kapnikbányai ufós videó készítőjével, aki sem telefonüzeneteinkre, sem emailjeinkre nem válaszolt , kezdtünk aggódni a sorsa miatt.
Ráadásul egyre több email és privát üzenet jött be az oldalra, melyekben olvasóink a beigért ufós videót követelték. Egyre erőszakosabbak lettek és már nem elégedtek meg a ufókról készült fényképek csócsálásával.
Fulldragonnal megbeszéltük a helyzetet és rájöttünk, nincs más hátra, mint visszamenni a helyszínre. Mivel elég nagy a távolság és az útviszonyok is rosszak, mindketten szabadnapot vettünk ki, összedobtuk az üzemanyag árát, az autót megpakoltuk szendvicssel meg sörrel és már kora reggel útnak indultunk…
A városkához közeledve nagyon elcsodálkoztunk, mert a bevezető utat aszfalt borította és alig-alig találtunk néhány kátyút, és a városka is mintha megváltozott volna….
Nem sokat teketóriáztunk, irány tovább az Alekáék háza… Furamód megváltozott itt minden, mindenütt rendbetett porták, üzletek és bankfiókok fogadtak.
–Hát, azért miattunk mégse kellett volna ekkora felhajtást csinálni – poénkodott fulldragon, de már a hangjában ott fészkelt a kétség és a bizonytalanság.
A hegyoldalban megbúvó lepukkant bányászvárosnak alig találtuk nyomát. [/color]
Eltévedtünk… sebaj vissza a városka elejére. Még jó, hogy a múltkori cikkemben bejelöltem google mapson a koordinátákat..
Dzsipiesz bekapcsol, motor indul, útvonal újratervez…
Pár perces út és újra ott vagyunk a hegyoldalba épített üzletsor előtt. Alekáék házának viszont nyoma sincs, …a parkolóban sincs nagy élet…
Tehát, elkezdünk kérdezősködni, fényképeket mutogani. Nehány vastagnyakú kigyúrt fickó tisztes távolságból, észrevehetően szemmel tart bennünket…
Mindenki figyelmesen meghallgat, majd fejüket csóválva elsunnyognak…
Alekáékról senki sem hallott.
Kezdtük kellemetlenül érezni magunkat és éppen feladni készültünk, mikor Aleka képére mutogatva, egy idősebb néni elkezdte a kerszteket vetni…majd súgva szólt, hogy kövessük…
Letértünk az első kisutcán, majd három ház után egy sikátorban találtuk magunkat.
Itt már a megszokott nyomor fogadott…A mama behívott a házba és leültettt bennünket, majd bocsánatot kért, hogy nincs mivel megkínáljon. Mi is feszengtünk a széken, mert mindenünket az autóban hagytunk. A néni előszedett egy faragott szuvas fakazetátt és a megsárgult ezer éves képek és okmányok közül kiválasztott egy fényképet és elénk tette. Teljesen ledöbbentünk.
A megsárgult képen, jól kivehetően, Aleka alakja látható, előtte az elmaradhatatlan laptopja, mellette a videókamera. A kép pontos mása a mi fényképünknek melyet alig pár napja a kiránduláson készitettünk.[/color]
A néni elmesélte, hogy a férje még az 50 – es évek közepén az erdőben találkozott egy csodálatos kislánnyal aki tündér volt és egy tisztáson a füben feküdve egy világító könyvben képeket nézegetett.
A férje odament hozzá, megkérdezte töle,hogy hol lakik, mire a tündér az égre mutatott, ahol egy kristálygömb lebegett hangtalanul a fák felett, a közepében pedig rózsaszínes fények villogtak, de semmi ijesztő nem volt benne. A kislány egy másik világról mesélt neki ami a csillagok között van, de figyelmeztette, hogy azt amit mondott csak később fogja majd megérteni . Majd búcsuzóul néhány képet adott neki ajándékba.
[size=15]Másnap a férje eldicsekedett vele a faluban, hogy mit látott, de alig ért be a házba, a securitate ügynökei leteperték és elvitték…ez a kép a dulakodásban kihullott a zsebéből, és csak pár nap múlva találta meg az ágy alatt …[/size]
– Azóta sem mertem megmutatni senkinek …folytatta Amara anyó, – mert így ismerték a környéken – de mindig tudtam, hogy egyszer valaki eljön ezért a képért.
– A férjemet nem láttam többé, nehéz idők voltak akkoriban – sóhajtotta a nénike.
– Sok embert vittek el azokban az években…- sipákolta – tolvajokat, forradalmárokat, ellenforradalmárokat, kulákokat, párttagokat. Soha nem tudhattuk, hogy kire mikor kerül majd sor…
Vitték őket, ha beszéltek azért, ha hallagattak, akkor meg azért…embert próbáló évek voltak azok pujukáim…talán még a mainál is rosszabbak…
Amara anyó még sokáig mesélt volna a régmúlt idők történéseiről, de kezdett sötétedni, így hát elkezdtük a búcsuzkodást.
Nekünk adta a fényképet, mi meg oda adtuk a pár napja keszült képet amely ugyanolyan volt mint az övé, csak sokkal jobb minőségű, majd elkísért bennünket a sarokig, ahol mégegyszer megköszöntük a vendéglátást és elindultunk az autónk felé…
Amara anyó arcát igencsak megviselte az idő
Alig értünk el a parkolóig, mikor észrevettük, hogy süt a nap és sugarai megvilágítják az üzletsor környékét. Önkéntelenül az órámra pillantottam: alig múlt dél, néhány perccel…
Már nemegyszer hallottunk a máramarosi anomáliákról, a youtube-on is több videó van ezekről, a kakastaréji kiránduláson nekem is volt részem már ilyesmiben, (lásd: “máramarosi dimenziókapuk…” http://paramoral.eu/e107_plugins/forum/forum_viewtopic.php?2546.10#post_9469 ) de ez most hátborzongatóbb volt…Valahogy nem tudtuk lájkoni az egész helyzetet.
]Budesti, ahol az anomáliák természetes jelenségnek számítanak. Itt normális hogy a víz a lejtőn felfelé folyik, ahogy a videó is mutatja [/center][/color]
Budesti csak pár km-re van Kapnikbányától, igaz csak légvonalban. Van ugyan egy erdei út is odáig, de ezen a rövid, majdnem 15 km-es szakaszon már annyi rejtélyes dolog történt, hogy az emberek inkább körbe mennek, ha feltétlenül oda kell menniük…De ott már nincs dolga senkinek, ha pedig lenne, akkor inkább lemond róla.
Tovább már nincs út. Nincs semmi, csak a hegyek és az erdők. Vagyis a “zóna”, ahol bármi megtörténhet…Volt aki a két-három órás gyalogutat két hét alatt tette meg, de számára csak 3 órának tűnt az egész,…volt aki mire odaért teljesen megőszült, de semmire sem emlékezett… a koboldok és tündérek gyakran megjelennek a környéken, de volt mikor furcsa járműveken szágúldozó mutánsokkal is találkoztak a zonába tévedők. A tudósok szerveztek néhány expediciót a forradalom után, de vagy nem találtak semmit, vagy őket nem találta meg a keresésükre indult újabb kutatócsoport…
A második videón, ami szintén Budesti környékén készült egy autó éppen lejtőnek fel halad, kikapcsolt motorral,
Ott ez is természetes, mint számos egyéb csoda amit a szkeptikusok a kiváló 52 %-os kisüsti szilvapálinka számlájára írják.
Néhány kutató beszélt ugyan csillag-, vagy dimenziókapukról, de a jelenségek aleatorikus volta miatt, ezek csak elméletek maradtak.
Éppen ezek alapján javasoltam fulldragonnak, hogy “haggyjuk a francba az egészet”, mikor észrevettük, hogy a vastagnyakú fiúk hanyag eleganciával baseball ütőjüket lóbálva elindultak az autónk felé. Nem volt nehéz a döntés, mert ilyenkor lép életbe a “B’” terv: Futás… Autóba be, motort indít, húzás innen minél messzebbre…
Néhány kilométer után ismét változott a kép. Szép nyugalmas őszi délután volt, a lemenő nap sugarai aranyszínű palástot borítottak a tájra. Megnéztem az órámat: délután fél hat volt…
Pár perc múlva Felsőbanyán voltunk…Megálltunk egy kávéra. Én rögtön kettőt ittam az 52 fokosból, fulldragon kénytelen volt a hagyományos feketét fogyasztani.
Haza felé menet aztán már felszabadultan filóztunk a történtekről…hát volt is miről.
Mi voltunk ma a jövőben, vagy az augusztusi kiránduláson csusszantunk vissza az ötvenes évekbe?
Ha igen, akkor, hogy volt Alekánál laptop és videó kamera? Ha pedig nem, akkor, hogy kerül egy pár napos felvétel egy több mint ötvenéves fényképre? De a kérdések csak további kérdéseket generáltak, válaszaink nem voltak, csak érveink.
Minél több érvet és ellenérvet hoztunk fel, annál zavarosabb lett a történet.
[size=15][i]Ki is ez a Aleka? Ufólány, aki távoli csillagok küldötte, vagy egyszerü időutazó, aki uralja az időt? Hogy kerül a képbe Amara anyó, kicsoda ő, aki körül látványosan visszafordul az idő…?
Esetleg mi tévelyegtünk, akaratunkon kívül, az időben…,akkor talán mi vagyunk az időutazók? Mi jöhet még ?[/i][/size]
(paramoral)
Válasz
Finom kritika, ami nem jól működik a földön. Az álomban lehet minden, ami jó. Szembe lehet állítani a valósággal. Tetszett az “Álmodom”.
Köszönöm!
Jesszusom, nekedsemmit sem lehet megmagyarázni, rögtön vitába szálsz, hogy az nem úgy van… 🙂 😉
Biztos vagy benne, hogy én vitatkozom? 🙂
Én is olvastam a tudományos magyarázatokat, hogy bizonyos magasságból látszik az egész körív, aminek az alsó részét a földön állva nézve (ezt jól “megaszontam”) eltakar a horizont… De hát “Álmodom”, tudod… 🙂
@zsuzsa50
Sajnos én is ritkán emlékszem az álmaimra. Bár állítólag mélyebben és nyugodtabban alszom így, de azért jó lenne. Néha irigylem azokat, akik emlékeznek rá….
Jó a zárszó. Fentről a szivárvány nem hídhoz hasonló, hanem kör alakú.
Ha az egészet nézed, akkor igen. De ha csak azt a darabkáját, ahol éppen sétálsz….
Bizony,sokszor jó lenne ébredés után megőrizni álmainkat.