Megosztás ezzel:
Hatalmas csattanással vágódtam a talajba. Fékezőrakétáim felmondták a szolgálatot, hajóm darabjaira hullott. Csupán a mentőkabin maradt épen valami csoda folytán. Áldottam az eszem, hogy oda zárkóztam be. Megmozgattam és sértetlennek találtam magam. Kimásztam a kabinból.
Első találkozásom az idegenekkel nem volt olyan rémisztő, ahogy a legendáinkban él. Először is nem voltak zöldek. Szép halványkék színű szőrzet borította ruhával fedett testüket. Bár két lábon jártak, mellső végtagjuk hosszabb volt, mint a miénk. Sötét gombszemük figyelmesen tapadt rám, fülük érzékeny radarként mozgott. Egymással gondolati síkon kommunikáltak, de pillanatok alatt képesek voltak megtanulni és beszélni a mi nyelvünket. Nyilván az én agyamból szívták le…
Azonnal körülfogtak. Nem fenyegettek, bár a nyilvánvaló túlerő anélkül is elég nyomasztó érzéssel töltött el engem. A vezetőjük megkért, vegyek részt egy vizsgálaton.
– Nem kell félnie, nem fogunk semmilyen gépet önre kapcsolni, sem zsinórokat, sem más egyebet… csak tudni szeretnénk, hogy jutott ide és miért jött hozzánk? Várható-e, hogy jönnek még? Számítsunk-e invázióra, vagy magányos látogató? Ilyenek…
– Ha invázióra készülnénk, azt úgysem árulnám el – mondtam.
– Nem is kell. Megérezzük – felelte.
Nem tudtam, valóban képesek-e erre, de nem volt sem veszíteni-, sem titkolnivalóm. Viszont a jóindulatukat ki kell érdemelni. Beleegyeztem hát a vizsgálatba. Nagy, világos terembe kísértek. A lények helyet foglaltak a földön. Vezetőjük egy alacsony, keskeny kanapéra mutatott.
– Helyezkedjen el kényelmesen! – szólt megnyugtató hangon. Mellém kuporodott a mélybarnára pácolt padlaton. – Hallgatom.
Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Az idegennek – a viselkedése alapján gyanítottam – van némi tapasztalata, majd kihámozza a mondanivalóm lényegét. Ha meg nem érti, kérdez.
– Elpusztult a világom – sóhajtottam nagyot –, egyedül maradtam a fajtámból.
– Hogy történt?
– Hosszú lesz – figyelmeztettem.
– Nem baj. Ráérünk. Ez a dolgunk. Kezdje az elején!
A terem lassan elsötétült. Mintha a levegő színe változott volna meg, itt is-ott is apró csillagok villantak. A színes szikrák elzsongítottak, könnyebb volt magamba figyelnem.
– Az volt a baj – kezdtem bele –, hogy nem bírtuk korlátozni az energiafogyasztásunkat. A gépek majd’ minden munkát elvégeztek helyettünk, mi csak szórakoztunk, és szaporodtunk. Nem vettük észre – nem akartuk észrevenni! –, hogy az emelkedő lélekszámmal egyenes arányban csökken bolygónk életereje. Elolvadtak a sarki jégmezők, mégsem vigyáztunk a vizeinkre. Beépítettük a mezőinket, szántóinkat, hegyeinket-völgyeinket. Rég nem volt már agrárgazdálkodás! Állattenyésztéssel csak néhány eldugott ország foglalkozott, eszméletlen áron kínálták a húsárukat. Csak a kiváltságosok bírták megfizetni.
– Önök ragadozók? Húst fogyasztanak… talán egymást is megeszik?
– Nem. Bár a bolygó legnagyobb ragadozói voltunk, egymást azért nem… vagyis… erről inkább később beszélnék. Valójában mindenevők voltunk. Tudósaink szintetikus élelmiszerek előállításán dolgoztak, hogy legyen elegendő ennivalónk. Minden hulladékot egy-egy hatalmas feldolgozóba szállítottak, és újrahasznosították. Többségünknek sejtelme sem volt, mit eszik, mivel táplálja gyermekét.
– Ártalmas volt?
– Amit nem tudhattunk: a kutatóknak olyan anyagokat kellett találniuk, amely feltűnés nélkül öl. Igaz, nem hamar, de biztosan!
– Érdekes módszer a lélekszám csökkentésére – gúnyt éreztem a szavaiból, de a hangjából nem. Úgy tűnt, nem akar ítélkezni.
– A szintetikus táplálékok mellékhatása új betegségek kialakulásához vezetett. Emiatt új gyógyszereket kellett kikísérletezni… újabb mellékhatásokkal…
– Értem… a kör lassan bezárult…
– Az energia pedig csak fogyott… Virágzott a hadiipar. Hódítás, területszerzés… víz és energia kell… KELL! A háborúkban milliók pusztultak el, mégis… még mindig sokan voltunk!
– Születésszabályozás?
– Álom maradt.
– Életkor-korlát?
– Leszavazták… vagyis leszavaztuk. Én is. Könnyű volt kijelenteni, hogy negyven évet élhet egy ember, aztán halnia kell – addig, míg nem rólunk, a mi családunkról volt szó! Belegondoltunk… és senki nem akart oly fiatalon meghalni. Mégsem bírtuk szabályozni a születések számát.
– Hiba.
– Igen – bólintottam. – Tudom. Azt is, hogy nemcsak kollektív hiba, hanem az én – és mindenki – egyéni hibám is.
– Folytassa, kérem!
– Egyre több energiát használtunk. Kellett a gyárakba, a gépeknek. Kellett a járműveinknek. Kellett a házainkba, a szórakozásunkhoz, mindenhez KELLETT! Nélküle már élni sem tudtunk. Függtünk az energiától, az olajtól, a villamosságtól. Sok-sok nemzedék nőtt fel már úgy, hogy nem ismerte a természetes életformát. Nem látott folyóvízben úszkáló halat, vadon élő állatot, nem látott aranyló gabonatáblát, színpompás szitakötőt, pillangót, pattogó tábortüzet…
– Ön még látott?
– Nem, már én sem láttam. A városaink minden élőhelyet elfoglaltak. Csak itt-ott maradtak érintetlen területek. Vagy túl sivatagos volt, vagy kiirthatatlanul sűrű dzsungel. Ide még a megszállott természetjárók sem merészkedtek be. Én már csak régi filmekről ismerem az erdőt, a vadállatokat.
– Fel tudja idézni, milyen volt?
Becsuktam a szemem. Gondolatban elindítottam a filmet. Láttam a zöld mezőket, hegyeket, szirten ugráló hegyikecskét, szárnyaló sast… zubogó vízesést, még a robajt is hallottam. Láttam, ahogy a napfény megcsillan a vízcseppeken, szivárványt alkotva a völgy felett. Csak azt nem sejtettem, hogy ők is látják. Az agyamban megjelenő képeket valami módon kivarázsolták a fejemből… amit felidéztem, megjelent felettem a sötét levegő színes szikrái között…
– Szép világ – jegyezte meg az idegen.
– Szép volt – hagytam rá. Eszembe villant a kevésbé szép része… Végtelen messzeségben fúrókutak százai magasodtak.
– Ez mi? – kérdezte a lény.
Kicsit megzavart a kérdése. Honnan tudhatná, mire gondolok? Ha nem tudja, akkor mire vonatkozik a kérdés? Észrevehette, hogy kizökkentem, mert segített. Nem szólt, nem is mozdult, mégis tudtam-éreztem a magyarázatát. Olyan mély tudatállapotban voltam, melyben nem zavart a számomra furcsa képességük. Elfogadtam, hogy látják, amit én…
– Dragónia. A legnagyobb olajtermelő ország.
– Meséljen róla!
– Az egész világ tőlük vásárolta az olajat. Dragon benzinnel mentek az autók, a tömegközlekedési eszközök, a szállítójárművek. Dragon üzemanyag hajtotta a harci gépeket földön és égen. Dragon mindenütt… Ám egy kis államocska megirigyelte az egyeduralmat. Ő is el akarta adni saját olaját, jó áron… gazdagodni, fellendülni… Egy éjszaka hatalmas robbanás rázta meg a dragon olajmezőt. Szinte az összes kút kigyulladt, olthatatlan lángokkal égett. A füst az égig csapott, fekete korom és bűz borította a tájat. A föld beszakadt, kontinensnyi kráter keletkezett.
– Ha jól értem, nem véletlen tragédia volt…
– Nem bizony! De Olinország elszámította magát. Rosszul térképezték fel a földjüket, nem tudták, hogy egy mély, föld alatti csatorna összeköti az ő olajmezejüket a dragonokéval. A robbanás által keletkezett légnyomás olin földre is átvitte a vészt. Az egész világ tehetetlenül bámulta, ahogy a bolygó teste kiég. Amit akkor még nem vettünk észre: a domborzattal együtt megváltozott a keringési sebessége is, „megsántult” a Föld.
Elhallgattam. Nem sürgetett. A többi lény is csendben várakozott.
– Hirtelen fogyott el az energia. Megbénult a világ. Elnémult a média, rádiócsend uralkodott az éterben. Amire nem volt példa indulása óta: elhallgatott a világháló! Leállt a közlekedés, leálltak a gyárak, kiürültek a boltok. Fosztogatások, rablások, erőszak mindenütt… Nem volt étel, nem volt tiszta víz! Éheztünk… és végső elkeseredésünkben – ami addig elképzelhetetlen volt – a holtak húsát ettük. Járványok ütötték fel a fejüket, tizedelték az amúgy is gyenge lakosságot.
Jönnie kellett volna a meleg évszaknak, de késett… végül a tudósok bevallották, hogy a robbanás kilendítette pályájáról a bolygót, ezért távolodni kezdett a Naptól. Nem, nem hagyja el a naprendszert, dehogy! Csak nagyobb lesz a keringési ideje, hosszabb az út – nyugtatgatták a népeket. Tehetetlenül tűrtük az egyre hidegebb időjárást. A fagy elleni védekezésül elégettünk mindent, ami éghető. Elhagyott lakások bútorait, burkolatokat, ruhaneműt, ősrégi könyveket. Még a hullák fel nem használt, ehetetlen részeit is. Az elektronikus adathordozók sajnos nem égtek…
Figyelték a pusztulás felvillanó képeit. Az elhagyott, összetört járműveket, hajdan-szép épületek feketéllő romjait, alig vánszorgó embereket… Megviseltek a saját emlékeim. Tudtam, hogy ez a múltam, hogy ez már csak MÚLT, mégis fájt!
– Ilyen körülmények közül hogy került egy mindennel felszerelt űrhajóra?
– Amit most elmesélek, annak csak később – későn! – értettem meg az összefüggéseit… A legjobb minősítésű űrhajós kapitányokat szedte össze a kormányzat. A legnagyobb titokban készülődtünk a nagy útra. Föld alá rejtett titkos bázisokon folyt a válogatás. Fiatal, egészséges férfiakat és nőket kerestünk. Nem kérdeztük, akarják-e? Akit alkalmasnak találtunk, azt vittük. Ezer párt választottunk ki a feladatra. Az űrhajóban a legmodernebb készülékek fogják őrizni kétezeréves álmukat. A fagyasztókamrákban a hibernáltak mellett általuk sosem látott háziállatok és haszonnövények várták, hogy majdan újra elszaporodhassanak a bolygón. Majd… AZ után.
– AZ?
– Akkor még nem tudtam – nem tudhattam én sem –, mi a terv. Csak a válogatás irányelveit közölték.
Kis szünetet tartottam. Lélegzetvételnyit. Bár tudtam volna, mit és miért teszek valójában! – kívántam ezredszer. Hiába.
– Természetesen a kiváltságosok megváltották a helyüket az űrhajón. Az államfő és közvetlen környezete már akkor vonult be a hajóba, amikor a tenyészetre szánt párokat hibernáltuk. Ők nem is gyanították sorsukat… Az elnök pontos utasításokat adott. Rajta – a mindenkori elnökön – kívül senki nem sejthette, hogy már fél évszázaddal ezelőtt aláaknázták a bolygót. Mindegy, hogy lakott vagy lakatlan vidék volt, szabályos hálót fontak köré atomtöltetű rakétákból. Egyetlen gombnyomással az összes indítható. És az a gomb most itt van a hajón! Az elnök hordozható számítógépét miniatűr reaktor táplálta, talán az utolsó áramforrások egyike az egész Földön. A végzet.
– Meg kellett volna semmisíteni azt a gépet!
– Én – a kapitány jobb keze – sem tudtam, mire készül. Az én feladatom az űrhajó kozmoszba juttatása, és földkörüli pályára állítása volt, aztán a legénység és a kormányzati emberek hibernálása. A rakéta kilövéséhez felhasználtuk az összes tartalék energiánkat. A hajó maga önellátó, az atomreaktorok tízezer évig bírják, de az első kétezer évben csak a létfenntartó funkciók fognak működni. Alapjáraton.
– Később viszont kell majd…
– Igen… Hárman voltunk még ébren… az elnök, a kapitány és én. Pályára álltunk már, szinte függtünk a bolygó felett-alatt-mellett… nézőpont kérdése… vele együtt keringtünk, nem távolodva, nem közeledve… Az elnök maga elé tette a számítógépet, felnyitotta a tetejét… Rápillantott a hatalmas monitorra, mely a külső, hideg űr képét közvetítette szemünkbe. Határozott mozdulattal simította tenyerét a leolvasóra…
Újra átéltem azt a pillanatot, és mégsem azt. Amikor történt, nem tudtam, mi történik. Újra átélve pontosan tisztában vagyok eme mozdulat jelentésével. Hisz ebben a pillanatban lettem emberből – túlélő.
– Ekkor avatott be az elnök minket is a történésekbe. Együtt néztük, ahogy felvillan előttünk szülőbolygónk. A sok kis villanás egyetlen óriási fénygömbbé változtatta Földünket. Mindössze két másodpercig tartott… két röpke másodpercig!
Milliárdnyi hang sírt a fejemben. Ahogy akkor, majd újra és újra azóta. Nem vigasztalt, hogy én élek, még élek… MINEK? Ha nincs már semmi… SEMMI!
– Többszáz felderítő szondát küldtünk vissza… az akció sikeres volt. Kipusztult az emberiség. Kétezer évet kapott a Föld, hogy újjáéledjen. Kétezer esztendő múltán újra birtokba vesszük… Ez volt a NAGY TERV.
– Borzalmas… Aztán mi történt?
– Beállítottam a hibernáló fülke adatait. A kapitány ellenőrizte mindhármunkét. Egyszerre fogunk ébredni is. Csak mi hárman. A többiek ráérnek… ha már visszajöttek a szondák.
Fájt a hátam. Próbáltam kényelmesebb testhelyzetet felvenni. Szűk ez a kanapé!
– Meg kellett volna akadályoznia mindenáron – szólt a doktor. – Miért hagyta, hogy elpusztítsák a világot?
– Nem tudtam, mire készülnek – védekeztem. – Amikor megtudtam, már késő volt… Késő!
Újra mozdultam, patakzó könnyeimet törölgettem le arcomról. Tisztuló tudattal nyitottam ki a szemem. Sötét volt körülöttem, a dilidoki szerencsére sehol. Saját hivatali szobámban fekszem, úgy látszik, elaludtam a kanapén, ami épp azért áll itt, hogyha nem tudnék hazamenni a munka miatt… Csak egy álom volt! – nyugodtam meg. Egy átkozott lélekölő-testizzasztó rémálom!
Friss levegőre vágytam. Ismertem a terepet, sötétben is megtaláltam az ablakot. Megnyomtam a nyitógombot. Kitárult előttem…
…a végtelen világűr, a képernyő közepén a Föld…
A kapitány nem vette észre, hogy kicsit állítottam az ébredési időmön. Elsőként ébresztett a rendszer. Sorra vettem a feladataimat: a kulcs a kapitány nyakában van, az önmegsemmisítő a vezérlőteremben…
Megosztás ezzel:
A szondák visszatértek a Földről, s az adataik szerint bebizonyosodott, hogy bolygónk új életet kezdett. Új flóra és fauna született. No de milyen! Dzsungelek telis tele húsevő növényekkel. Óriás polipszerű lények melyek az esőerdők sűrűjében vadásztak áldozataikra, gigantikus pókok, amelyek lakótömbnyi hálókat szőttek, s melyekbe áldozataik, az óriás szitakötők gabalyodtak bele.
Ironikus módon a Föld ember számára lakhatatlanná vált, ugyanakkor nagyon is élő bolygó volt. Csodálatos s egyben félelmetes lényekkel. Bár eredeti tervem az volt, hogy a hibernált párokat visszatelepítem a Földre nem tehettem meg. Ilyen körülmények között nem maradhattak életben.
Persze megtehettük volna, hogy letaroljuk a bolygót borító dzsungel egy részét, a számunkra alkalmas lakóhelyet teremtve. No, de akkor ott tartanánk ahol abbahagytuk, hiszen akkor megint csak a saját szülőbolygónkat pusztítanánk el.
Nem tudtam mit tegyek. Kényszeresen kerestem a megoldást. Arra gondoltam, hogy talán megpróbálhatnám az űrhajót tartósan lakhatóvá tenni. Építhetnénk talán belőle egy mesterséges bolygót, teremthetnénk benne egy speciális ökoszisztémát, ami idővel az emberiség életben maradt részének lakhelyéül szolgálhatna.
Átnéztem az űrhajó dokumentációit, a kezelési útmutatókat és a technikai leírásokat. Valami megoldást kerestem, magam sem tudom, hogy mit. Számba akartam venni a lehetőségeinket, tudni akartam, hogy pontosan meddig elegendőek a tartalékaink.
Eltelt nem kevés idő, amíg egy „szigoruan_bizalmas_csak_elnoki_hasznalatra.docx” nevű fájlra nem bukkantam az űrhajó központi számítógépének adattárjában. Nem tudtam megnyitni a fájlt, mert ahhoz az elnök ujjlenyomatára lett volna szükség. Így hát fel kellett, hogy ébresztettem az elnököt a hibernálásból. Szerencsére még ébredezése során gondosan megkötöztem, mert sejtettem, hogy nem akar majd engedelmeskedni és megpróbál majd rám támadni.
Nem volt hajlandó kezét az ujjlenyomat olvasóra helyezni. Ekkor közöltem vele, hogy ha nem engedelmeskedik az egyik ujja bánja. Hisztérikus kacaj után közölte, hogy semmire nem megyek vele, mert az ujjlenyomat olvasó a legmodernebb technika szerint készült, és a levágott ujjat hőmérsékletéről és a pulzus hiányáról felismeri, és a számítógép vissza fogja utasítani a belépést.
Igazat adtam neki, így hát egy kés segítségével ügyesen elkezdtem lenyúzni bal mutatóujja ujjbegyéről a bőrt. Ordított és bőgött, mint egy pisis, de nem törődtem vele. Miután a bőrt lefejtettem róla egészben, rászorítottam a saját mutatóujjamra, s még mielőtt a bőr kihűlt volna gyorsan rányomtam azt az ujjlenyomat olvasóra. Sikerrel jártam, ám kiderült, hogy a fájl nemcsak jelszavas védelem alatt áll, hanem titkosírással készült és a feloldó kódhoz íriszazonosítást kért a számítógép biztonsági rendszere.
Megkérdeztem a parancsaimnak továbbra sem engedelmeskedő elnököt, hogy a kivájt szemet szerinte meg tudja-e különböztetni a számítógép a nem kivájttól, azaz elfogadja-e jóként a kivájtat. Azt hebegte, hogy nem.
Hazudott.
A számítógép elfogadja a frissében kivájt elnöki szemet.
Másodszorra, a másik szemgolyóját.
Az engem kihallgató idegen a fejéhez kapott. Tudatta velem, hogy ők békés lények, s az erőszakot, de még csak az erőszak gondolatát sem bírják elviselni. Ez amúgy érthető is. Gondolatátvitellel kommunikálnak, és ehhez nyilvánvalóan igen-igen érzékeny tudat, és nagy empátia szükséges.
Éreztem, hogy az idegen magyarázatot vár tőlem borzalmas tetteimre. S tudtam, hogy valamit ki kell találnom, s azt is tudtam, nagyon kell vigyáznom, nehogy minden gondolatomat lássa.
Megpróbáltam agresszív tetteimet megmagyarázni az idegennek. Értésére adtam, hogy az emberiség jövője, jobban mondva újjászületése múlott rajtam, s azon, hogy találok-e valamit arról, hogy mit lehet kezdeni az úrhajóval, el lehet-e vele esetleg másik világok felé indulni, s hogyha igen, akkor hogyan.
Nos, a titkos elnöki fájl érdekes dolgot tartalmazott, egy amolyan B-tervet. A pótterv egy bolygóról szólt. A ti bolygótokról és arról, hogy nagy valószínűség szerint az ember számára lakható lehet, avagy azzá lehet tenni. A B-terv arra az esetre szolgált volna, ha a Földre nem lehet visszatérni, azaz hogyha a bolygó nem regenerálódik, s holt bolygóvá válik.
Nos, az elnök és társai minden bizonnyal visszatértek volna. Igájuk alá hajtottak volna az ifjú flórát, faunát és kipusztították volna. Ugyanúgy, ahogyan egykor tették.
Nekem azonban ez nem hiányzott. És úgy véltem, hogy a B-tervben lévő bolygó alkalmas lesz az emberi civilizáció újjáteremtésére. Legalábbis egy próbát megér, túl sok veszíteni való már úgy sem volt.
A B-terv hivatkozott az űrhajó egyik vezérlő szoftverére. Megtudtam, hogy azt programot lefuttatva az űrhajó automatikusan elnavigálja magát a ti bolygótokhoz. A program megnyitásához azonban megint egy ujjlenyomat kellett. Így az elnök másik mutatóujjáról is lenyúztam a bőrt. Most nem üvöltött annyira, mint az első alkalommal, úgy látszik már finomabban csináltam. A szemére viszont panaszkodott. Visszanyomkodtam hát a szemgolyóit az üres szemüregekbe. Nem látott vele persze, viszont még jobban üvöltött, mint a sakál.
Mondtam neki üvöltsön csak. Az űrben vagyunk, magunkban. Nyivákolását, nem hallja senki sem.
Az idegen megint a fejéhez kapott. Látszott rajta, hogy tetteim s az azzal kapcsolatos gondolatok, komoly szenvedést keltenek benne.
Rövid szünet után azzal folytattam a történetem, hogy hibernáltam az elnököt. Azért, hogy ne ordítozzon.
Az időközben sikeresen elindult vezérlőprogram utasította az űrhajó alrendszereit, hogy kezdjék meg az űrhajó indítását. Ekkor azonban hirtelen egy figyelmeztetés jelent meg a központi képernyőn. Kiderült, hogy a reaktorok nem tudnak elegendő energiát szolgáltatni a 20 fényévnyi útra a kiszemelt bolygóig. A computer kiszámolta, hogy az odaút az űrhajó maximális sebességével haladva 5000 évig fog tartani, az ehhez szükséges energia azonban nem fog mindvégig rendelkezésre állni. A kétezernél is több hibernálókamra ugyanis ez alatt a hosszú út alatt túl sok energiát fog elfogyasztani.
Szörnyű döntést kellett hát meghoznom. A hibernálókamrák egy jelentős részét azonnal le kellett kapcsolnom. Halálra ítélve ezzel a bent lévőket.
Az nem volt kérdés, hogy a politikusokat és a vezetőket veszni hagyom. Egyedül az elnök kamráját nem kapcsoltam ki végleg, hátha kell majd még valamikor az ujjlenyomata valamelyik még éppen maradt ujjáról.
Majd 500 kamrát zártam el. De a központi számítógép szerint még így is túl nagy volt az energia felvétel. Újra és újra lefuttattam az energiafelhasználásra vonatkozó kalkulációkat a tartalék vezérlőszámítógéppel is, de mindig ugyanaz lett az eredmény: Hogyha az úton 2003 kamra fog működni (az 1000 páré, a kapitányé, az elnöké, és az enyém) az energia nem lesz elegendő az odaútra.
A számítások szerint egész pontosan 811 kamra működtetése volt megoldható.
Szörnyű döntést kellett ekkor meghoznom. Életben hagytam mintegy 574 nőt és 234 férfit valamint a kapitányt, az elnököt és magamat…
Azért döntöttem a nemek ilyen arányú megosztása mellett, mert az emberi civilizáció történelmét mindig is a férfiak uralták. Ők voltak a vezetők, s lőn háborúk, kizsákmányolás, s végül a teljes pusztulás. Úgy véltem, hogyha majd az új bolygón a nők döntő többségben lesznek, s közülük kerülnek majd ki a vezetők, akkor az újjászülető emberi civilizáció egy sokkal békésebb, háború és igazságtalanságmentes történelmet fog megélni, mint az előző.
Miután lekapcsoltam azokat a hibernálókamrákat, amiket még le kellett kapcsolnom, az űrhajó főszámítógépe elégségesnek találta reaktorok által megtermelt energiamennyiséget. S az űrhajó megkezdte hosszú útját egy új bolygó felé. Egy központi képernyőn figyeltem a Föld képét, figyeltem, ahogy távolodunk tőle, s láttam amint apró ponttá zsugorodik össze, amikor már kellő távolságba értünk tőle.
Utoljára még ellenőriztem a műszereket, a reaktorok állapotát, a számítógépeket, majd beidőzítettem a magam hibernálókamráját. Annak tudatában kellett megkezdtem fagyos, 5000 évig tartó álmomat, hogy kioltottam több mint ezer ember életét…
Éléégg! Üvöltött rám gondolataival az idegen, s torkából hörgés szakadt fel. Hazudsz! Érzem, hogy gonosz vagy!
Rájöttem, hogy lebuktam.
Nem volt mentegetni valóm. Igen hazudtam nektek idegenek. De ennek most már nincs jelentősége. A kolonizáló űrhajóink feltehetőleg már itt vannak a bolygótok körül. Engem csak azért küldtek, hogy felderítsem a terepet, de az a fránya kis cirkálóűrhajóm lezuhant.
Tudtam, hogy a végtelenségig nem tudlak becsapni benneteket, telepatikus képességekkel rendelkező lényeket. Viszont tudtam azt is, hogy ha agresszív, erőszakos tettekre gondolok, akkor összezavarhatlak benneteket, s nem fogtok lelkem legmélyére látni, s így nem fogtok ittlétem céljára idő előtt ráébredni.
Amikor felderítőnek jelentkeztem a Dragónia Űrkolonizáló és Bányászati Zrt-hez, szerencsére sok mindenre kiképeztek, többek között arra is, hogy hogyan viselkedjünk a magatok fajtájával.
Most már hiába meresztitek azokat a szép nagy bociszemeiteket. Így jártatok. Az emberiségnek előre kell haladnia, nem hátra. Nem, nem fogunk elpusztítani benneteket. Mégis mit feltételeztek rólunk, emberekről? Hülyék lennénk kiirtani a civilizációtokat. A bányáinkban és gyárainkban fogtok robotolni, amiket a bolygótokon létesítünk. Egyszóval rabszolgáink lesztek örök időkre…
Minket nem érdekel a szép művészetetek, holmi telepátia, a bolygótok, meg a magasan fejlett civilizációtok. Nem, minket a hatalom éltet, és a pénz.
Nem tudod mi az a pénz? Majd megtudod, magasan fejlett, ám naiv idegen…
Az ember okos és ügyes, de tömegben buta és otromba. Ha visszatérnénk a földre, először létrehoznánk egy kisebb mezőgazdasági város. Az elején vigyáznánk egymásra, törődnénk egymással, békében élnénk. De ahogy egyre többen és többen lennénk, ez a törődés egy halványabbá és fakóbbá lesz, míg végleg el nem tűnik. És akkor mi lesz? Ugyan az mint régen, a régi életünkben, melyet atomtöltetekkel robbantottunk fel. Az élet érdekes és mégis oly egyhangú, örök körforgása. Persze ez csak akkor következik be, ha a Föld élhető. Ha nem, alszunk még egy picit.
Vagyis az elnök és a kapitány erre gondolt, és bevallom én is. Én is, amíg nem láttam fényleni a Földet pár másodpercig, mint a napot. Akkor kezdtem gondolkozni el ezen, s a hibernálás előtt órában jutottam el ezekre a következtetésekre. Nincs értelme élnünk, mert csak pusztítunk, ölünk, csak hogy nekünk jobb legyen! Átgázolunk mindenen és mindenkin, nem törődve azzal, hogy magunk alatt vágjuk a fát! És az a furcsa álom… Megerősítette bennem az elhatározást.
A kapitány hibernációs kamrájához léptem egy tűzöltő készülékkel, és rávágtam a panelre. A kijelző hibát írt ki és megkezdte az automatikus kifagyasztást, nehogy valami baja essen a bent lévőben. Nem haboztam, mikor kinyílt a hibernációs kamra ajtaja. Úgy vágtam fejen a kapitányomat, mint mikor szöget verünk be a falba. A koponyája tetején egy fél cső alakú horpadás keletkezett, melyből patakzott a vér. Gyorsan leszakítottam a nyakáról a kulcsot és rohanni kezdtem. Az elnök tizenkét perc múlva ébred fel. Meglátja a halottat, az én üres kabinomat, és azonnal riadóztatni kezdi a robotokat, az automata gépágyúkat, hogy végezzenek velem. Szóval, nincs mit vesztenem.
Pár perc alatt leértem az vezérlőterembe. Vettem egy mély lélegzetet és odasétáltam a főterminálhoz, a hajó szívéhez. Beírtam az önmegsemmisítő parancssorát. A terminál oldalán kinyílt egy kis rekesz, ahova a kulcsot kellett behelyezni. Remegő kezekkel csúsztattam be a halálos ítéletemet. A gép megkérdi, hogy tényleg ezt akarom-e. “Igen”. Jelszót kér, “MLP:FIM”. Forgassam el a kulcsot. Megtettem neki.
– Az önmegsemmisítés megkezdve. A folyamat nem leállítható. Tíz percük van elhagyni a hajót. Az óra indul – szólalt meg egy női gépi hang a hangfalakból. Az összes kijelző a hátralévő életet mutatta. Néztem a másodpercek pergését, és boldogság töltött el. Nem, nem amiatt, mert megölök kétezer embert, hanem amiatt, hogy majd nem kell szenvednie annak a több milliárd embernek, akik utánunk következnek a távoli jövőben, ami talán nem is lenne annyira távol.
Két perc telt el és az örömöm lassan elhagyott engem. Még egy perc, s érzem, ahogy a félelem, a rettegés beköltözik a testembe. Hat perc maradt hátra, és rajtam eluralkodik a kétségbe esés. Vajon tényleg jó ötlet volt ez az egész? Vajon az emberek tanultak volna ebből az esetből és megpróbáltak volna takarékosan élni? Vajon az emberek megtudnak változni?
Öt perc és felkiált egy régi ösztön. Az élni akarás. Futni kezdtem a mentőkabinokhoz. Utamat végigkísérte a bűntudat, a szégyen, a gyalázat, a düh a megfutamodásom miatt. Pusztulnom kéne a többiekkel, de valami azt súgta, hogy ne, és én hittem neki.
Beugrottam az első mentőkapszulába, és megnyomtam a kilövés gombját. A lökéstől hátravetődtem. Nehezen feltápászkodtam, és kinéztem az ablakon. Vártam, vártam és egyre csak vártam a tűzijátékot, melynek én gyújtottam meg a kanócát.
Bumm! Először a hajó eleje robbant. A robbanások egymást követték a hajó végéig. Nem volt szép látvány a törmelékek hada, mely szerte-széjjel repültek a világűrben.
Elfordultam az ablaktól, a gépbe beírtam egy tetszőleges koordinátát, majd felmértem a készletemet. Feltettem magamban a kérdést, miért nem a Földre megyek, de ránéztem a számokra, amiket beírtam, és azok megnyugvással töltöttek el. Biztos voltam benne, hogy jó helyre fogok menni.
Számításom szerint egy hónapig élhetek ebben a kicsi hajóban, de utána nekem annyi!
Ha az embernél nincs óra, ha nincs nappal és éjszaka, akkor nem tudja érzékelni az idő múlását sem. Én sem tudtam. Ettem és aludtam. Ez volt a két tevékenységem, meg persze az önmagammal való veszekedés. Magányos voltam, nem volt nálam kókuszdió, így csak a fejemben lévő hangok maradtak beszélgetőtársnak. De milyen társ az, aki csak a bűneidet veti a szemedre? Aki csak ezt tudja szajkózni: “Gyilkos!”
A gép Kettőt sípolt. Megérkeztem. De hova? Kinéztem az ablakon, de a nagy fekete világűrön kívül nem láttam semmit! Semmit! Szitkozódva kezdtem körbe-körbe sétálgatni. Én hülye! Elpusztítottam a fajtám, eltávolodtam a szülőbolygómtól és nincs két napnyinál több élelmem! itt fogok meghalni a bűntudatommal.
De várjunk csak! Mi ez? Hogy lehetséges ez? Mikor újból kinéztem az ablakon, akkor már egy rózsaszín bolygót láthattam az üresség helyett. Beindítottam a rakétáimat és megcéloztam az égitestet. Nem érdekelt, hogy élhető-e, hogy van-e rajta oxigén, hogy a gravitációs mezeje nem-e fog agyonütni, hogy a hőmérséklet ideális-e. Egy valami érdekelt csak. Biztos jobb, mint éhen halni.
Keményen csapódtam a földbe. Többszörös bukfencet vetett a kabinom, majd megállt. Én bent összetörtem minden csontomat, félájult állapotban feküdtem az irányítópanel és az ajtó között. Homályosan láttam, ahogy kinyílt az ajtó és egy kék kéz nyúlt felém és gyengéden felemelt.
Puha, ágyhoz hasonlító dologban ébredtem. Nem fájt semmim, nem szédültem, nem voltam éhes és szomjas sem. Ruhámat levették és helyette zöld köntöst aggattak rám, sebeimet ellátták. Felültem. A terem világos volt. Kinéztem az ablakon. Magason voltam, így messzire el tudtam látni. Sok pici épületeket láttam, melyek a gravitációnak fittyet hányva álltak. A Földön a legkisebb fuvallatra összedőltek volna. Lent kék színű lények rohangásztak, pont olyanok, amiket az álmomban láttam.
Kinyílt az ajtó és belépett rajta az orvos. Az az orvos, ki az álmomban kérdezgetett.
– Üdvözlöm! Látom, jól van. Ennek örülök – mondta kedvesen.
– Igen, jól vagyok – feleltem kicsit bambán.
– Rengeteg kérdésed van és én mindegyikre választ fogok adni. Tedd hát fel őket! – mondta, majd jelentőségteljesen rám nézett.
– Téged láttalak az álmomban! Ez hogy lehetséges?
– Láttál, mert azt akartam. Tudtuk, hogy hamarosan felébredsz, vagyis felébredtek, ezért Spi hullámokat küldtünk felétek.
– De miért pont én? – értetlenkedtem.
– Figyelsz te egyáltalán? – ingerültség futott végig az arcán. – Mindenkinek küldtünk, aki fent volt a hajón. Meg akartuk tudni, hogy meddig haladtatok az elmúlt kétezer évben, majd magunkhoz akartunk titeket hívni. Az csak balszerencse az emberiség számára, hogy te ébredtél fel elsőnek – hangjában éreztem az enyhe gúnyt.
– Hogy értve, hogy meddig haladtunk az elmúlt kétezer évben? Ti figyeltetek minket? – rémültem el. Inváziót akartak volna? Nem, azt biztos nem, hisz akk…
– Miért igáztuk volna leigázni azt a népet, amit mi alkottunk meg? Végre fény derült az istenetekre, a mindenhatókra, akik megteremtett titeket – apró horkantás hallatott, mely az elfojtott nevetést szokta elárulni. – Furcsák voltak azok a vallások, vagy minek neveztétek őket, amiket kitaláltatok. De a leplezett diktatúra sokkal érdekesebbnek tűnt számunkra. Hittel irányítani több millió élőlényt! Zseniális! Persze nálunk ilyenek nincsenek és nem is lesznek.
– Kísérleti patkányok… – ennyit tudtam kinyögni.
– Nevezheted így is, ha ez neked szimpatikusabb. De nem, mi nem fogtunk szikét rátok, mint ti az állatotokra. Mi tisztes távolságból figyeltünk titeket.
– És miért?
– Miért teremtettünk meg titeket? – kérdezte meglepődve. – Ti miért klónoztatok? Ti miért hasítottátok meg az atomot? Ti miért csináltatok rakétát, hogy feljussatok a holdra? Egyszerű a válasz. Mert kíváncsiak voltunk. Kíváncsiak voltunk arra, hogy képesek vagyunk-e létrehozni egy másik életet. A válasz: igen! De az az élet képes lesz-e fenntartani magát? Válasz: Nem! Itt buktunk el.
– Elbuktak? És gondolom miattam.
– Nem, nem te vagy az oka. Te már csak az vagy, aki a pontot rakta a végére. Már ott elbuktunk, mikor az első ember megölt egy másikat, csakhogy megszerezzen tőle valamit, ami nem volt szükséges az életben maradásához. Vagyis, önérdekből tette.
– Várjunk csak! – itt majdnem elnevettem magam. – Most azt akarja beadni nekem, hogy az első gyilkosságnál buktunk el? Miért, itt nem ölik meg egymást a… lények?
– Nem! – sértődöttség hallatszott a hangjában. – Ennyi elég volt mára, holnap visszajövök. Aludjon még egy kicsit! – az ajtóból még visszaszólt. – Ó igen! És üdvözlöm Equestriában!
Szia!
Érdeklődnék, hogy a novellapályázatra csak egy művel lehet nevezni?
Előre is köszönöm,
Üdvözlettel,
Czikó Enikő
Szia, Enikő!
Egy pályázótól három művet fogadok. Itt olvasgass!
Eliza
Köszönöm szépen, ez valóban elkerülte a figyelmemet.
Üdv,
Enikő.
Már az elején láttam, hogy egy jó sci-fi lesz, elmerültem az olvasásba, a fantázia vitt és vitt tovább, és nem gyanítottam, hogy ez a fantázia egy álom formájában jelenik meg. Mindenesetre jót szórakoztam , de valamit elmulasztottam a konyhában! Viszlát!
Ebből a műfajból keveset lehet találni nálam… tán csak ezt az egyet.
Nagyon odaégett? 🙂
Egyre növekvő érdeklődéssel olvastam. Konklúzió? A történet végig lekötött, de nem tetszett, félelemmel töltött el, talán mert még Malthus is rám köszönt a sorok közül.
A dilidoki-s bekezdés a logikai sort bennem felborította, persze lehet, hogy pontosan ez volt a célod?!
Mindezektől függetlenül igen jól sikerült sci-fi!
Igen, pontosan az volt a célom, hogy ne tudd, melyik rész a valós….