Megosztás ezzel:
Valami puffant. Valika csodálkozva kapta fel a fejét. Gyenge szemeivel alig látott az orrán túl, most is hiába fürkészte a ködös tájat. Úgy tűnt, egyedül üldögél a park eldugott padján. Kinyúlt maga elé, biztonságérzetet adott neki kiszolgált járókeretének hűs érintése.
– Azt a karikába görbült téridőhajlatú, önmagába visszatérő múltú jövőképét neki! De megütöttem magam! – jajgatott egy vékony hang. – Még gyakorolnom kell az érkezést. Valamit már megint nagyon elrontottam. Ha a szokott szerencsés napom van, akkor még a célt is elvétettem. Talán erről a toronyról körül tudok nézni, hova pottyantam.
Valika szeme előtt megjelent egy fura lény. Legalább tíz lába volt, vagy tíz keze, nem tudta eldönteni, mindenesetre fürgén kapaszkodott velük felfelé a járókeret vasán. A tíz kéz-láb egyetlen hatalmas narancssárga fejben végződött, mely egyben a teste is lehetett ennek a furcsaságnak. Egy hatalmas, kifelé domborodó, sötétkék szem bámult vissza Valikára, kíváncsian.
– Te is rossz helyen landoltál? – kérdezte a lény. Kicsit fordított a testhelyzetén, immár két szem fürkészte az asszonyt a fej két oldaláról. A szemek mókásan forogtak körbe-körbe, külön-külön. Aztán mindkettő megállapodott a kérdezetten, választ várva.
– Igen, így is mondhatjuk – hagyta rá Valika.
– Azért vagy ilyen szomorú? Ne búsulj, látod, én sem ide készültem, de ha már itt vagyok, körülnézek, aztán megyek tovább.
– Én nem tudok elmenni innen. Már menni is alig tudok. A szemem is megcsal, ha tudnád, mit látok most is!… Megöregedtem. Egyedül maradtam. Ezért vagyok szomorú. Fájok és unatkozom.
– Ne fájj! – Egy kéz Valika felé nyúlt, és csak nyúúúúlt, egészen addig, míg elérte, és finoman megsimította. Akkor visszahúzódott, nyomában valami mélyről jövő megnyugvás, végtelen jó érzés maradt. – Miért vagy egyedül? Úgy láttam, többen is vannak a közelben. – Szemei egymástól függetlenül körbefordultak. – Ott is van valaki – mutatott oldalra egyik csápjával.
– Igen, gondolom, Gyula üldögél ott, az az ő szokott helye.
– Ketten nem fértek el egymás mellett?
– Elférnénk éppen…
– Hát menj oda hozzá! Beszélgess vele! Nem fogsz unatkozni.
– Azt nem! Tőle még az életkedvem is elmegy. Mogorva vénség, folyton mérgelődik valamin. Még nem szokott hozzá az öregségéhez. Fél oldala béna, nehezen közlekedik, és azt hiszi, ő a legszerencsétlenebb a világon. Nem lehet vele beszélgetni. Aki nem tud sakkozni, azt nem is veszi emberszámba, csak azért, mert ő valaha versenyeket nyert.
– Mi az a sakk?
– Egy táblajáték. Nem ismered? Hát honnan pottyantál ide? Igaz, fura kinézeted van, meg is mondom a doktornőnek, ha jön, hogy már hallucinálok is…
– Te nem tudsz sakkozni?
– Kicsit tudok, de az Gyulának kevés. Mások pedig még annyira sem tudnak, mint én.
A lény figyelmesen hallgatta Valikát, majd újabb karját nyújtotta felé. Óvatosan rátapadt a homlokára a két szeme között. Az idős asszony először megijedt, de mivel semmi fájdalmat nem érzett, hagyta, hogy az a valami megtapintsa. Lassan odanyúlt, és felerősítette a hallókészülékét, de így is csak lágy zümmögést hallott.
– Aha, megvan – húzódott vissza a csáp. Aztán kiszélesedett a vége, mint egy tenyér, és megjelent rajta egy teniszlabda nagyságú, halványzöld gömb. – Ezt neked adom ajándékba. Most mennem kell, mert nem érek időben oda, ahova készültem. Ne búsulj! Légy határozott, menj oda Gyulához, és használd az ajándékomat!
– De mi a csuda ez? – vette el tőle Valika, de a fura tízlábú lény fénnyé vált és eltűnt. Már csak a hangja hallatszott: Tedd le!
Valika megdörzsölte hályogos szemeit. Most, hogy újra egyedül maradt, biztos volt benne, hogy képzelődött. Vagy elaludt az árnyékban, és álmodott. De akkor mi ez a zöld itt a kezében? Oldalra nézett, ahol Gyulát sejtette. Mit veszíthet? Legfeljebb megint kiabál az öregúr, azt úgyis nagyon tud, még ürügy sem kell hozzá. Ha rázendít, otthagyom! – döntött. Rátámaszkodott a járókeretre, feltornászta magát függőlegesbe, és elbotorkált néhány lombos fával odébb, ahol tolószékében üldögélt a rigolyás szomszéd.
– Szép napunk van, kedves Gyula – köszöntötte a morózus férfit, és elszántan lehuppant mellé a padra. – Hoztam magának valamit – nyújtotta felé a gömböt.
– Ugyan, mit? – morrant Gyula, és a jobb kezével kaszált egyet, azonnal kiverve Valika kezéből a gömböt. – Sosem szokom meg, hogy nem arra mozog, amerre én akarom – zsörtölődött tovább. – Nem vagyok én már jó semmire, hagyjon békén!
– Ne morogjon már, maga házsártos vénember! Nézze! – mutatott a földre esett ajándékra Valika. A haloványzöld gömb nőni kezdett a fűben, majd meghasadt és szétnyílt.
– Mi ez, gumimatrac? – gúnyolódott Gyula, és félig elfordult az asszonytól.
– Igazából nem tudom, most kaptam. – Közben a gömb szétterült a pázsiton, mint egy szőnyeg, kiegyenesedett, fekete és fehér négyzetek jelentek meg a felületén. – Olyan, mint egy sakktábla – csodálkozott Valika.
– No, persze, sakktábla – höhögött az öregúr, de a kíváncsisága legyűrte az ellenállását. Odasandított. – Tényleg olyan! Nézze, figurák nőnek ki belőle! A mindenségit! – Hangjában öröm csendült. – A sötét vezér! De gyönyörű! Miből van ez? Mintha kristályból lennének! Honnan szedte, Valika? Milyen szépen csillan a fény a fehér huszár kardján! És a bástya, mintha élne! Ez valami csoda… – lehelte áhítattal, ahogy a táblán tökéletes sorba álltak a bábuk. Majd hirtelen durvára váltott a hangja: – Minek hozta ezt ide? Úgysem játszhatunk vele, félméteres bábukat nem bír el még maga sem, nem én a béna karommal. Minek bánt még maga is? Nem elég, hogy az élet ver?
– Ha egyszer végre hajlandó lenne abbahagyni az önsajnálást, és másokra is tekintettel lenne, belehalna, ugye? – ripakodott rá Valika. Mérgében még a járókeretét is megemelte fenyegetően, aztán dühösen levágta a földre. – Én vagyok a gyengébb játékos, én kezdenék világossal, igaz? Lépek… mondjuk… b2-ről b3-ra.
– Hahaha… – kacagott gúnyosan Gyula, de hamar lehervadt arcáról a vigyor. Csak ámult, amikor a fehér gyalog csilingelve áttáncolt b2-ről b3-ra. – Ezt nem hiszem el… e7-ről e5-re lépek… – suttogta, aztán megdörzsölte a rossz kezét, mely nyúlt volna a bábok felé. Hitetlenül bámult hol a táblára, hol Valikára. Aztán már nem számított, hogyan lehetséges ez, belemerültek a játszmába.
– Sakk-matt! – kiáltott szenvedélyesen Gyula, és tűrte az asszony ragyogó pillantását, melyben nyoma sem volt a vesztett játék miatti bánatnak. Valika tapsikolt örömében, a sakktábla pedig összegömbölyödött, és újra felvette haloványzöld ruháját.
– Holnap is játszunk? – kérdezte Gyula reménykedve, és tartotta a járókeretet, míg Valika nehézkesen lehajolt a gömbért. Járókeret és elektromos tolószék együtt ballagott vissza az otthonba.
Megosztás ezzel:
Az Ung partján /Igor naplójából/
Imádtam ülni az Ung partján, szemlélni a víz folyását, a fények játékát, az apró halak csoportos mozgását. Átlátszó volt a folyó vize, az apró kavicsok a vízben különböző színűeknek látszottak. Csak a vízben. Ha kikerültek a partra, szürkévé váltak Órákat tudtam figyelni a folyót, ilyenkor felejtettem a bajaimat, otthoni problémákat, a munkahelyi vívódásokat.
Egy pénteki napon a munkából indultam hazafelé, közben az eszembe jutott a nejem kijelentése, hogy unalmas férj vagyok, hogy a férfi kollégái sokkal figyelmesebbek, mint én. Tudom, szívesen társalog azzal a piperkőc Gyurikával. Majd egyszer kicifrázom a képét, nem lesz kedve szépet tenni a feleségemnek. E gondolatokba mélyedtem, nem is érzékeltem a rakparti zúgásokat, a nem kis forgalmat. Ültem a vízhez levezető lépcsőn, élveztem a víz csobogását, kezdtem nyugodtabb lenni és űzni az elmémet terhelő gondokat.
– Bácsi, – egy vékonyka hang szólalt meg pár lépcsővel feljebb. – Legyen szíves benedvesíteni a zsebkendőmet!
Egy 7 év körüli szőkeség ült a lépcsőn, mellette egy pár mankó. Felálltam, teljesítettem a gyerek kérését. Figyelmemet a kislány szemei magukra irányították. “Gyönyörű szemei vannak ennek a gyereknek”, – gondoltam. Azt is megéreztem a tekintetéből, hogy nála nem minden felhőtlen. A kislány a vizes zsebkendőt a homlokára terítette. “Köszönöm bácsi! Ettől nem fog fájni a fejem.” – mondta, – tessék ide leülni.” Én elfogadtam a szíves invitálást és a kislány közelébe ültem.
– Hogy kerültél ide? – kis idő múlva feltettem neki a kérdést. Több kérdést nem kellett kitalálnom, mert a kislány magától mesélt, mintha örülne annak, hogy elmondhatja mindazt, ami a szívét, csöpp lelkét nyomasztja. Olgának hívják. Anyukája azt mondta neki, hogy apukája meghalt, de ő ezt nem hiszi, és reméli, hogy egyszer eljön az édes apukája és itt a parton fog játszani vele, mint mikor egészen pici volt. Anyukája mindig Szergejjel van, vele keveset törődik. “Haragszom anyura is, Szerjozsára is. Most is ott ülnek a padon és szerelmeskednek, – mondta a kis Olga, – engem anyu idehozott, mert én nem bírom Szergejt, csúnyán nézek rá. Anyu ezt nem szereti és haragszik rám. Fáj a fejem emiatt”.
Nagyon rokonszenvesnek találtam a beszédes kislányt, és a korához képes sokkal komolyabbnak láttam. Elmesélte a betegsége történetét is. Paralízis, – mondta és a kórházi történeteit is részletezte. Figyelmesen hallgattam, a saját problémáim teljesen eltörpültek. Szerettem volna segíteni neki. Az édesapját nem tudom előkeríteni neki, de talán boldogabbnak is érezheti magát, ha elfogadja a jelenlegi helyzetét, azt, hogy anyukája is boldog szeretne lenni
.
Közben megfigyeltem a padon ülőket is. “Szeretik egymást, – meggyőződtem erről, – és itt ül mellettem a kis “akadály”. Meg kell ezt a gyereket győzni, hogy ne várjon a hűtlen apára… Elcsendesedett a kis Olga. Figyelmesen hallgatta az érveimet.
– Kicsi Olga, lehet, hogy a Szerjozsa bácsi nem is olyan gonosz, mint ahogy te gondolod. Mesélted, hogy milyen sok mindent vett neked, mennyi mindennel igyekezett neked kedvezni, te pedig mindig elutasítottad, mindig csak haragos szemekkel nézel rá A te szép kék szemeiddel kedvesen is tudsz nézni..Varázsolni is tudsz velük. Elhiszed nekem? Tegyél egy próbát! Anyukád is boldog lesz.
A kislány elgondolkodott.
– Bácsi, te olyan rendes vagy. Lehet, hogy igazad van. Én voltam a rossz. Segíts nekem felállni és az aszfaltos járdához jutni. én holnap is itt leszek. Jó veled beszélgetni.
Néztem a kislányt, aki a mankó segítségével eljutott a padig, mosolyogva szolt a férfihoz, az lehetett a Szerjozsa, aki most először komolyan nézett a gyerekre, utána szintén mosolygósra változott az arca,segített Olgának a padra ülni és átölelte. Én haza ballagtam a feleségemhez.
Másnap ismét kint voltam a parton, ugyan azon a helyen.
– Jó napot, – egy férfi hangot hallottam meg a hátam mögött. A kislány anyja és a barátja álltak a korlátnál. Felálltam, megközelítettem őket. Bemutatkoztak, én is.
– Ön csodát tett, – mondta Helena, Olga édesanyja. – erőtlenek voltunk a gyermekem dacos magatartásával szemben. Csak az édesapja járt az eszében, más senkit nem fogadott el. Őrjöngött, Szerjozsát is egyszer a mankójával megütötte. És képzelje el, tegnap odament Szerjozsához és bocsánatot kért a magatartásáért, azután sírva fakadt, nyakamba borult és sírva kinyögte:
– Anyukám, tőled is bocsánatot kérek, szeretném azt elérni, hogy boldog légy, hogy mindannyian boldogok legyünk.
– Ültünk sokáig a padon, – folytatta tovább Helena, – és mindannyian könnyeztünk. Ugye, furcsa látvány lehettünk?! A járókelők is felfigyeltek ránk, értelmetlen ábrázattal haladtak el mellettünk. De nekünk az dolog volt fontos, hogy az igazi szeretet hozzánk költözött, és csak erre tudtunk figyelni. A lányomnak ezután el tudom mondani, hogy milyen ember is volt az apja, aki terhesen elhagyott engem, később sem érdeklődött a gyerek iránt. Igaz, egyszer, mikor Olga két éves volt, egy délutánt eltöltött a lányával, játszott, sétált vele, azután ismét végleg eltűnt. Ez az “apás” délután mélyen bevésődött a gyermek emlékezetébe.
Szerjozsa hozzám fordult:
– Kedves Igor, nem jönne el hozzánk ma este, talán elővehetnénk a sakkot?
– Köszönöm a meghívást, örömmel elfogadom, szívesen sakkozok is.
Mondhatom, így szereztem újabb barátokat, életre szóló barátság alakult ki közöttünk. A feleségemmel is rendeződött a viszonyom.
A kis Olgától tanultam meg, hogyan kell az embernek beismerni a saját hibáit és elfogadni a társát hibáival együtt, hogy kell kimutatni a szeretetet. A mi családunk népesebb lett, két szép fiúnk született. Olgának is lett kisöccse. A jövő nyáron Szerjozsáékkal együtt megyünk nyaralni a Fekete tengerhez.
Az miért van, hogy háromszor is átolvasom a művem, és teljesen rendben van. Aztán megjelenik valahol, és kismillió hibát találok benne. Ez van.:) Mindenesetre, a legszembetűnőbb: nem 58, hanem 85 az én esetemben is.:)
Ez attól van, hogy az ember (lánya/fia) kívülről tudja a saját írását, és átugrik rajta a szemünk 🙂 . Csak figyeld meg magad, nem olvasod, jószerivel felmondod a saját műveidet.
Ezért jó mással elolvastatni. Persze olyannal, aki konyít a helyesíráshoz is.
Tudom. Szoktam is alkalmazni ezt a “technikát”, de most olyan figyelmesen átolvastam – többször is -, hogy gondoltam, kihagyom ezt a “lépést”.:) Hiba volt.
A Dumasarokban válaszolok, mert itt csak három szintig lehet….
MÁS SZEMMEL
Kismillió alkalommal kértem már meg, hogy vigye le a szemetet. Amikor reggel, munkába indulás előtt is ott találtam a zacskóba csomagolt – már enyhén bűzlő – ételmaradékokat a konyhapulton, nem bírtam tovább.
– Megígérted! – rántottam le a paplant Ákosról. – Megígérted! Tegnap délután is megígérted, este is! A szemét pedig még mindig itt van! Hazaérek, megfőzöm az ebédet, kitakarítok, tőled pedig csak ezt az egy dolgot kérem! Ennyit megtehetsz, még akkor is, ha szabadságon vagy! Csak ezt az egyet és erre sem vagy képes!
Csak nézett rám, álmos szemekkel, kissé bűnbánó pillantással. Aztán megvonta a vállát és befelé fordult. Gyűlöltem, hogy nem lehet vele veszekedni. Csendes ember vagyok én is, de ő, ezzel az elviselhetetlen zárkózottságával képes volt az őrületbe kergetni. Ha felemeltem a hangom, ő maga köré húzta a láthatatlan védőfalát, és meg se mukkant. Néha szerettem volna megütni ezért.
Felpaprikázott hangulatban értem be munkára. Nagy dühösen vágtam be magam után az ódon vaskaput. A patinás épület dohos-poros, mégis kellemes illatát mindig szerettem, de most még ez is idegesített.
– Nahát, hogy ez a mi Veránk milyen vérmes kis menyecske! Úgy bevágta azt a kaput, hogy belefájdult a fejem! Micsoda zaj!
Igen, ez kell nekem! Gyula bácsi házsártos morgolódása! Ritka nehéz természete van. Szürkés, fakó szemeiből sohasem lehetett kiolvasni, mire gondol valójában. Nem kedveltem az öreget. Segítettem a kis szobája tisztán tartásában, ha kérte, de csak azért, mert muszáj volt – ez a munkám. A szobájában – a rózsaillatú légfrissítő ellenére – mindig furcsán kesernyés, „öreg-illatú” volt a levegő, és bármit csináltam, neki nem volt jó.
– Húzza már meg jobban azt a függönyt, nézze meg, mennyire gyűrött! Nahát, fehérnép, és ezt sem tudja! – zsörtölődött folyton. Mesterkélt vigyorral az arcomon, összeszorított fogakkal takarítottam nála mindig. Mert annyi jólneveltség azért szorult belém, hogy tudtam: nem illik vitatkozni vele. Öreg és magatehetetlen, az a baja.
Most, hogy ismételten belém kötött, hirtelen felfortyant bennem valami. „Nyugi, nyugi, számolj tízig!” – nyugtattam magam, majd széles bájvigyorral továbbmentem.
Finom, porszerű köd szállt a tájra. A kis fülkém ablakából az egész udvart körbefürkészhettem – ez volt a dolgom ma: az udvaron ücsörgő öregek szemmel tartása. A reggeli rosszkedvem már szinte teljesen elszállt, de továbbra sem voltam vidám. A szürkévé változó természet pedig csak rontott a helyzeten. Bámultam az udvart, a barnán, egykedvűen hulló leveleket, amelyek a napfényben csodálatosan ragyognak, egyenesen mesébe illő olyankor a táj. De most… Csak a néma szürkeség, mintha előrevetítené, hogy mi vár ránk, hogy jön a tél, az üres, végtelen tél, amikor minden megszűnik egy kicsit, amikor a hó befedi a jót is és a rosszat is, és már semmi sem marad.
Elbóbiskolhattam, mert egyszer csak arra riadtam fel, hogy valami puffant odakint. Valika egykedvűen üldögélt a padon, a megszokott pózban, rongyos, elnyűtt, valamikor bíborvörös, ma már csak halovány rózsaszínű pokrócába csavarva. Mellette egy vékony ág, két nagy vadgesztenyegumóval. Az puffanhatott, most eshetett le a fáról. Mondtam már az öregasszonynak, hogy ilyenkor, ősszel üljön inkább az akácosba, ott is vannak padok, de nem, nem hallgat rám. Aztán, ha egyszer fejbe kólintja egy nagy gesztenyegumó, akkor meg majd a személyzetet okolja…
És tessék, megint magában beszél! Mostanában egyre gyakrabban csinálja ezt. Beszélget, nevetgél, tárgyal valakivel. Végül is, nem csodálom, hogy lassan szenilissé válik – 85 év, az azért mégiscsak 85 év!
Leszek én valamikor 58 éves? Jó lesz az nekem? Ha olyan magányos leszek, mint Valika, akkor nem. Szegény, senki sem látogatja. Két lánya van, mindkettő külföldön él. Az egyik lánya Ausztráliában: negyven éve nem látták egymást. A másik Svédországban, utoljára tíz évvel ezelőtt látogatta meg az anyját. Senkije, de tényleg senkije nincs szegény öregasszonynak. Nem akarok ilyen jövőképet magamnak.
Odakint Valika lassan, nagyon lassan felemelkedett a padról. Soha nem kel fel egyedül sehonnan. „A járókeret csak támogat, de nem garantálja, hogy nem fogok elhasalni! Aztán megint kötözésre kell járnom, mint tavaly, amikor lehorzsoltam a térdeimet!” – mindig ezt hajtogatja. Indultam volna ki éppen, hogy segítsek neki, aztán meggondoltam magam. Kivárom, mi lesz ebből! Ugyan hová indul?
Valika lassan mozgott, nagyon lassan. Egyenesen Gyula bácsi felé vette az irányt. Mint a lassított film. Leült mellé. Hihetetlen! A csupaszív, kedves, mindig mosolygós Valika, aki annyira nem szerette a mindig morgó Gyula bácsit. Mintha a fagyos levegő előrevetítené a tél hangulatát. A magányos, hosszú téli estéket, amiket Valika gyakran végigsírt. Valahogy senkivel se tudott összebarátkozni. Annyi szeretet volt benne, de nem szerették, mindenki azt mondta: unalmas a vénasszony. Van ebben is valami, valljuk be, de én szerettem a végenincs történeteit. Gyula bácsi viszont egyenesen utálta Valikát. Mi lesz ebből?
Közben Valika odaért Gyula bácsi padjához. Nehézkesen, öregesen ült le. Nem tudom, miről beszélgethettek, mert háttal ültek, de mintha úgy tűnt volna, hogy mosolyognak, nevetnek valamin. Furcsa volt Gyula bácsi arcán mosolyt látni – azelőtt sose volt ilyen. Egyetlenegyszer láttam az arcán egy gúnyos vigyort: amikor a szobájában takarítottam és leestem a kissámliról.
– Milyen ügyetlen egy fehérnép maga! – somolygott a bajusza alatt gonoszan.
De most nem. Őszinte mosolyt láttam az arcán, amikor Valikára nézett. Nem értettem, hogy mi történik. Semmit nem csináltak, mondom, háttal ültek, de tényleg olyan volt, mintha semmi sem történne, mintha csak ülnének csendben, egymás mellett. Egy óra elteltével feltápászkodtak, és együtt indultak meg a bejárat felé. Valami varázslatos történt azon a padon, az látszott rajtuk: Gyula bácsi ráncai mintha kisimultak volna, és a szeméből is nyugalom és békesség áradt. Valika pedig mintha büszkébben, peckesebben csoszogott volna, mintha visszatért volna belé egy csöppnyi élet. Észre sem vették, hogy a portásfülkében ülök. Sutyorogva, csillogó szemekkel haladtak el mellettem: mint két kisgyerek, akiknek közös titkuk van.
– Hát ezek meg mióta vannak ilyen jóban? – kérdezte kolléganőm, Julcsi, aki éppen akkor lépett ki a konyhából.
– Nem tudom én sem – válaszoltam neki, de akkor már az én szám szélén is ott bujkált valami felszabadult, halovány mosolyféle.
Este ragyogó lakás és gőzölgő vacsora várt az asztalon. Ákos rózsacsokorral a kezében várt rám. Azt hittem, káprázik a szemem.
– Ne haragudj a reggeli veszekedésünkért! – mondta szégyenlősen. – egész nap az járt a fejemben, hogy milyen rossz érzés tudni, hogy gyűlölsz. Mert reggel gyűlöltél egy kicsit, valld be!
Hallgattam, de a szemem teleszaladt könnyel.
– Be akartam menni hozzád a munkahelyedre, hogy elmondjam, hogy kétségbe vagyok esve. Hogy az utóbbi időben annyira elhidegültünk egymástól. Hogy úgy érzem, hogy a veszekedésen kívül mást már nem is tudunk csinálni.
El akart hagyni? – futott át az agyamon.
– Elmentem a kapuig, de nem mentem be. Láttam, hogy az az utálatos Gyula bácsi az udvaron ül, és már nem volt kedvem az egészhez. Haza akartam jönni, egyedül akartam maradni, már téged sem akartalak látni, és nem a reggeli veszekedésünk miatt, hanem mert úgy éreztem, hogy nincs szükségem rád, elég vagyok én magamnak.
Kavargott a fejem, szédülni kezdtem. Már nem tudtam, mire számítsak, csak egyet éreztem egyre világosabban: nem akarom őt elveszíteni!
– Sétáltam egyet és visszamentem. És akkor valami olyat láttam, ami mindent megváltoztatott: a legutálatosabb ember, akit ismerek, az a végtelenül cinikus és gonosz Gyula bácsi a padon ült és nevetett. Tiszta szívből, hangosan kacagott. Mellette Valika ült, a kedvenc öregasszonyod. Együtt nevettek. Ekkor hasított belém a gondolat, nem is gondolat, inkább egy jövőkép: melletted ülök egy padon, már nagyon-nagyon öregek vagyunk és én rád nézek és ragyog a szemem, mint délután Gyula bácsié. És akkor elpárolgott belőlem minden düh, és már nem éreztem semmit. Csak ezt a képet láttam magam előtt. Hazajöttem, és elvégeztem minden munkát. Nem akarok veszekedni veled. Szeretlek téged. És ugyanígy akarlak szeretni majd akkor is, ha öreg leszek, elviselhetetlen és ráncos, és már mindenki elfelejt. De azt akarom, hogy te akkor is mellettem legyél. Hozzám jössz feleségül?
Nem tudtam mit mondani. A könnyeim potyogtak. Fáradtan omlottam a karjaiba, és a legnagyobb bizonyossággal, a lehető leghatározottabban súgtam a fülébe: igen, igen, igen, igen!!!!
Azon a napon csoda történt. A szeretet csodája, az összetartozás csodája, a szerelem csodája, az érzelmek csodája. A legnagyobb csoda azonban nem a miénk volt, az valaki mással esett meg. Valikával és Gyula bácsival.
Vállalom azt is, hogy lassan gyanús leszek a csupa jó véleményeimmel, de szerintem ebben a történetben minden lényeges megtalálható. Rövid, frappáns, igazi csattanója van, emóciókat kelt és van benne ígéret is : ” Holnap is játszunk? kérdezte Gyula reménykedve”.
Klassz és nagyon tetszik!
😀 Nekem is!
Nekem semmi nem hiányzik a végéből. Pont úgy végződik ahogy kell. A kevesebb néha több.
És gondolom – frappáns.
@Zoli!
Minden vélemény fontos! Szóval a járókeret és az elektromos tolószék nem tetszik… Fontolóra veszem, bár pillanatnyilag nem tudok jobbat, ami elég lényegretörő …
A morgós bácsi nagyon el van találva, tényleg így szoktak viselkedni, és ezeket mondják. Jó a történet, az utolsó mondat valahogy nem jön be. Tudom ki kicsoda és mit akar mondani, de nekem nagy ugrás a tényektől a megszemélyesítésig ugrás. Egyszerűbbet – ezt tudom csak mondani. De ez csak olyan szubjektív vélemény, ha más nem osztja, akkor nem fontos.
Nézhetjük úgy is, bár az nekem másként jött le. 🙂
Egy “persze” vagy “természetesen” hiányzik nekem a végéről. Vagy egyszerűen a az a tekintet, ami a Gyula kérdésére válasz lenne. De ez csak az én meglátásom. Amúgy a történet nagyon tetszik.
Pusza!
Ha szigorúan veszem, ott van két sorral feljebb…. az a ragyogó pillantás felér egy ígérettel….. 🙂