A Litera A képtolvaj nyomában c. pályázatára készült minikrimi…
V. Kamarás Bélát mindenki úgy ismeri, mint csontgazdag műgyűjtőt, aki él-hal a régi festményekért, de csakis törvényes keretek között. Pedig…
Az újságban külön oldalon tárgyalták az eseteket. Senki sem hozta összefüggésbe a drága festmények eltűnését az árokparti hullával, akinek szeme között az indiai asszonyokra jellemző vörös bindi virított, csak kissé mélyebb és véresebb változatban.
Csak én tudtam az igazságot…
Enyves Lajcsi reszketve állt a nagy úr előtt. Személyesen még sohasem találkozott vele, meg is illetődött rendesen. Hát hogyne, amikor ő azt várta, hogy szavai nyomán felcsillan az úr szeme, és mohón ajánl egy nevetséges árat, ami a kép értékének töredéke ugyan, de neki egy vagyont jelent. Ehelyett V. Kamarás Béla tekintete egyre inkább elsötétült, már olyan szúrósan nézett, hogy szinte érezte, ahogy lyukat fúr a koponyájába.
– Csontváry-Kosztka Tivadar Éjszakai táj holdvilágnál című festménye – rebegte Lajcsi, és majdnem elejtette a drága festményt, annyira igyekezett megmutatni, megalkudni, majd mielőbb eltűnni ebből a házból. Kivette tokjából a másik képet is. – Ez pedig Nemes Lampérth József tusrajza, a Táj dombokkal.
V. Kamarás Béla jeges hangon rivallt rá:
– Szülőanyád jobban tette volna, ha kiskorodban belefojt egy kanál vízbe. Most nem nekem kellene eltakarítanom téged a Földről – vette elő a pisztolyát, és Enyves Lajcsira szegezte. – Hetek komoly munkáját tetted tönkre, te átok! Tudod te, mennyit pepecseltem, míg átlátszó lakkal fedtem be a méretazonos reprodukciókat? Micsoda türelem kellett, hogy egy papírlapból festménynek látszó valamit varázsoljak? Olyat, amin megmutatkozik a festékréteg vastagsága, az ecsetkezelés nyomai? De én türelmes voltam, és megcsináltam! Nem kevés pénzért szerveztem meg, hogy kicserélhessem az eredetire. Erre jössz te, és ellopod! – feljebb emelte a pisztolyt, egyenesen a szeme közé irányzott. – És még van képed idehozni őket, te pancser!
Lajcsi megbabonázva meredt a csőbe, talán még a golyót is látta, ahogy kirepülni készülődik. Úgy érezte, egyre jobban összezsugorodik. Behúzott nyakkal bámult fel az úrra. V. Kamarás Béla ujja megremegett a ravaszon.
– Miért pont ezt a kettőt, mondd? Nem tudtál volna másik képet ellopni? Bármelyiket, csak ne ezeket! Még sikerülhetett is volna megfejned, de így…
A következő pillanatban véres bindi jelent meg Enyves Lajcsi két szeme között. Úgy esett össze, hogy éppen ráláttam a kanapé mögül, ahova az elgurult labdám után bújtam. Majdnem sikítani kezdtem ijedtemben, de befogtam a számat, és visszatartottam kitörni készülő sikolyomat. Nem szabad, nem szabad! Jól tudom, hogy apa sokkal jobban szereti a bátyámat, mint engem, a lányát. Apának mindig is fiú kellett, és meg is kapta VI. Kamarás Béla személyében. Én nem számítok, s ha szemtanút kell eltüntetni, apát nem érdekli az sem, ha az a szemtanú a saját – nem kívánt – hatéves lánya. Ezt már egészen kicsi koromban megtanultam.
– Takarítsátok el a hullát! – utasította V. Kamarás Béla a két kigyúrt házőrzőjét.
Azok megfogták Lajcsi tetemét, és elvitték. Apa a képek mellett tipródott, én meg nem mertem előbújni, nehogy megtudja, hogy láttam mindent. A kopaszok hamar visszaértek, a nagymutató még egy kört sem ment a faliórán. Igaz, gyors a kocsijuk.
– A képeket lopjátok vissza a raktárba! – parancsolt rájuk apa. – Adjatok pár ezrest a biztonsági őrnek, vagy nyírjátok ki, ha nagyon akadékoskodik. Bár abba belebukhatunk, inkább fizessétek le!
– Késő – mondta az egyik kopasz óriás, kezében újságot lobogtatva. – Már felfedezték, hogy eltűntek.
– A francba! – kiáltott dühödten V. Kamarás Béla, és villámgyorsan golyót eresztett mindkét emberébe.
Nem sajnáltam őket, sosem játszottak velem, még csak rám sem mosolyogtak. Apát sem sajnáltam, amíg kicibálta a halottakat a garázsba, pedig már az elsőnél leizzadt. Kivitte a képeket is, aztán hallottam, hogy beindítja a kocsiját. Órák múlva jött haza.
Hát ezért nem fogják sohasem összefüggésbe hozni a festmények eltűnését a bindis hullával. Apán kívül csak én tudom az igazságot.