Zsuzska nagyon lusta kislány volt. Szidta is eleget a mamája, hogy rendetlen, nem rakja a helyére a játékait, iskolaszereit. Mert bizony Zsuzska már harmadik osztályba járt, mégsem szeretett elpakolni. Bár az is igaz, hogy a sulinak semmi köze nincs a pakoláshoz.

Ma is, ahogy hazaérkezett, rögtön szétdobálta a holmiját. A cipőjét lerúgta az ajtóban, mezítláb szaladt be a szobába. A kabátját elhajította valahol félúton az iskolatáska és a számítógép között.

– Húzd fel a papucsodat, Zsuzska! – kiáltott utána az édesanyja. Kikukkantott a konyhából, ahol épp a vacsorát főzte, majd hatalmas sóhajjal nekilátott összeszedni a lánya szétszórt dolgait. Közben hangosan zsörtölődött. – Ideje lenne már megtanulnod, hogy a kabátnak fogason a helye.

– A cipőnek meg a kisszekrényben – kántálta odabenn a gyerek. Szeme rátapadt a monitorra, kedvenc játékára figyelt teljes odaadással. Anyukája hangját már csak messziről hallotta, majd úgy sem.

– Azt mondtam, kapcsold ki a gépet! – szólalt meg a háta mögött a mami. Erre már fel kellett figyelnie, főleg, mert egy erőteljes koppintást is kapott a vállára. – Ha elkészültél a leckéddel, bekapcsolhatod még.

– Mindjárt, mami! – alkudozott Zsuzska. – Már majdnem megnyertem… még tíz pontot kell szereznem…

– Egyet sem fogsz, kislányom – mondta Klára asszony. – Vagy te kapcsolod ki, vagy én!

– Ne nyúlj hozzá! – sikított a gyerek. – Nem értesz hozzá, tönkreteszed. Apa is megmondta…

– Kapcsold ki! Szedd össze a játékaidat, tedd a helyükre őket. Nem szégyelled, hogy folyton ilyen rendetlenség van a szobádban? Kapsz öt percet, aztán elő a házi feladatokkal! Ellenőrizni fogom!

Zsuzska kelletlenül engedelmeskedett. Nagyon mérges volt, már csak kicsi idő kellett volna, és győz! Most meg majd kezdheti elölről… Muszáj tanulnia, pedig nagyon utálja! Sokkal jobb játszani…

– Mami! Hol van a ceruzafaragóm? – kiáltott ki édesanyjának a konyhába.

– Ahova tetted, kislányom! – vágta rá Klára. – Hányszor kérjelek még, hogy mindent a helyére tegyél? Akkor tudni fogod, hol keresd.

Zsuzska égre fordította a szemét. Ezerszer hallotta már ezeket a szavakat, és ezerszer eresztette el őket a füle mellett. Most is inkább magában morgolódott.

– Miért is nem lehet nekem olyan anyukám, aki mindent megenged, és soha nem szól rám? Aki mindig hagy játszani, és nem zaklat a tanulással? Ha csokit akarok vacsorázni, nem káposztát ad…

– Ezt szeretnéd? – jelent meg egy manó a semmiből.

– Jaj, de megijesztettél! – sikkantott aprót Zsuzska. – Te meg ki vagy?

– Manó vagyok, a manó – felelte a manó. – Teljesítem két kívánságodat, ha te is akarod.

– Miért nem hármat? A mesében mindig három kívánság van.

– Csakhogy nem a mesében vagyunk! – vágta rá Manó. – Két kívánságod lehet. Akarod, vagy sem?

– Akarom!

– Olyan anyát szeretnél, amilyet az előbb leírtál?

– Olyat, Manó, olyat!

– Jól meggondoltad?

– Nem is tudod megcsinálni! – legyintett Zsuzska. – Azért kérdezgetsz, ahelyett, hogy varázsolnál…

– Már megtörtént! – hallatszott a távolodó manó hangja. – Viszlát!

– Hova mégy, Manó? Mi lesz a második kívánságommal?

– Később… ha eljön az ideje.

A manó, ahogy érkezett, úgy el is tűnt. Alakja szétfoszlott, nyoma sem maradt, hogy itt járt. Zsuzska a maga nyolc évével bölcsen elkönyvelte magában, hogy már megint képzelődött.

Nekiveselkedett a tanulásnak. Megcsinálta a matekleckéjét, kiszenvedte a fogalmazást. Előre tudta, hogy a maminak nem fog tetszeni. Túl rövid! – mondja majd.

Megkordult a gyomra. Ránézett az órára. Beazonosította a mutatók helyzetét. Hűha! Hamarosan apa is hazaérkezik. Biztosan éhes lesz ő is. Kiszaladt a konyhába. A mami nem volt ott. Végül a teraszon találta meg, a párnázott padon üldögélt, lábait kényelmesen feltette a kisasztalra. Szemeit lecsukva pihent.

– Anya! – szólította meg halkan. – Éhes vagyok. Apa mikor jön már meg? Mi lesz vacsorára? Anya!

– Egyél banánt! Van valahol egy tábla csoki is… – Klára ki sem nyitotta a szemét, úgy dünnyögte, mint akinek a beszéd is nehezére esik.

– Nem! – toppantott Zsuzska. – Majd apával vacsorázom, ha hazajött.

– Jó…

Furcsa! Zsuzska a konyhában sem látott vacsorát – sem elkészült étel, sem illatfelhő… Anya meg akar tréfálni bennünket! – jutott eszébe. Mégsem volt kedve nevetni.

Hazaérkezett az édesapja is.

– Sziasztok, lányok! – üdvözölte feleségét és kislányát. – Mi van vacsorára? Már kilyukad a gyomrom az éhségtől…

De bizony hiába nézett bele a fazekakba! Mindegyik üres volt.

– Klára! Mit főztél? – kiáltott ki a teraszra.

– Semmit. Nem volt kedvem – válaszolt az asszony, és egy újságért nyúlt.

– Beteg vagy?

– Nem, semmi bajom, csak nem volt kedvem órákig a tűzhely mellett ácsorogni.

– A leckémet sem kérdezte ki, pedig azt sosem hagyta el! – súgta apjának a kislány.

– Majd én kikérdezlek. Csak előbb együnk valamit – nyitotta ki a hűtőszekrény ajtaját.

– Nekem is készíts valamit! – kérte Klára. – Addig befejezem ezt a rejtvényt.

Gyula összedobott néhány szendvicset. Kettőt letett Klára elé is a kisasztalra. Felesége oda sem nézve nyúlt érte, szemét a rejtvényére szegezte. Gyula nem értette a dolgot. Úgy látszik, kimerült az asszony – gondolta. – Hagyom, hadd pihenjen. Lefektette Zsuzskát, de előtte gondosan kikérdezte a leckéjét. A használt tányérokat betette a mosogatóba, megfürdött és lefeküdt. Klára éjfél körül tette le az újságot…

– Hű, elaludtam! – ugrott ki az ágyból Zsuzska másnap reggel. A nap vidáman sütött be az ablakon. – Mami, mami! – robbant be a szülei hálószobájába. – Elaludtunk!

– Nem baj, kislányom – felelt az asszony nyugodtan. Feje feltámasztva, kezében könyv. Mellette Zoltán szuszogott.

– Apa nem megy ma dolgozni?

– Nem tudom.

– Elkéstem a suliból.

– Nem számít. Majd aláírom az ellenőrződet… Aludj még egy kicsit, már úgyis mindegy.

– Éhes vagyok, anyu!

– Én is!

– Én is! – szólalt meg apa is. Felébredt a hangokra. – Hány óra van?

– Kilenc – pillantott az órára Klára.

– Kilenc?! Miért nem keltettél fel?

– Nem mondtad, hogy keltselek…

– Készítenél valami reggelit, amíg beszólok a munkahelyemre, hogy elaludtam?

– Nincs kedvem felkelni.

Vásárolni és főzni sem volt kedve. Elheverészett naphosszat, csak olvasott, vagy a rejtvényeit fejtette. Hallgatta a madarak trillázását.

Zsuzska majdnem éhesen ment iskolába. Anya végül megszánta, és kent neki egy szelet kenyeret a kakaója mellé. Aztán mindent ott hagyott az asztalon.

Lehet, hogy mégis igaz volt Manó manó? – töprengett Zsuzska még órán is. Anya nem szokott ilyen lenni. Alig várta, hogy hazaérhessen. Ma végre nyugodtan végigjátszhatja a játékát!

Reggel óta még nagyobb lett a rendetlenség a házban. Semmi nem volt a megszokott helyén. Úgy látszott, hogy ha Klára belekezdett valamibe, hamar elterelődött a figyelme, és amint eszébe jutott valami, máris belakapott abba. Ami a kezében volt, azt letette ott, ahol éppen állt.

A szemeteslapátot a hűtőben találta meg, a cukros doboz az ágy alól kandikált kifelé. Anya kabátja a kilincsre akasztva lógott le a földre, bevásárlókosara előkészítve, a tűzhely lapján várt a sorára.

– Egyest kaptam matekból – közölte Zsuzska az édesanyjával. Szinte hallotta a hangját: „Nem tudtál volna csak egy iciri-picirit igyekezni, hogy görbe legyen az a jegy?” Meglepődött a válaszon…

– Jól van, majd aláírom, ha kiolvastam a könyvemet. Csak két oldal van hátra…

Ez így ment egy álló hétig. Klára nem csinált semmit. Kénytelenek voltak felhúzni az órát csörögni, sőt, meg is kellett hallaniuk! Mert az asszony nem reagált, mellette aztán csöröghetett bármilyen vekker! Kikászálódtak az ágyból, Gyula készített reggelit, útnak indította a kislányt, majd elment dolgozni. A hét végére már Zsuzska is megtanulta a kenyérszelést.

Elpakolt a konyhában, mert nem fért el a sok elöl felejtett holmitól. Elmajszolt egy tábla csokit, közben helyére tette a játékait. Megcsinálta a leckéjét, mert apa szigorúbb volt még anyánál is. Összekészítette a tanszereit másnapra. Apa vacsorát főzött.

– Kell bors a borsófőzelékbe? – kiáltott ki Klárának a kertbe. Az asszony az almafa alatt napozott.

– Ahogy gondolod, drágám! – válaszolta.

Hát ez nagy segítség volt! – dünnyögött Gyula, és elővette a szakácskönyvet. Zsuzska benézett a szülők hálószobájába, látta, ott is nagy a rendetlenség. Kivitte a szennyes ruhákat a fürdőbe, beletömte a kosárba. Kihalászta apa fél pár zokniját az ágy alól, és azt is kivitte. Megigazította a takarót, felrázta a párnákat, összehúzta a függöny szétálló szárnyait. Lekapcsolta az olvasólámpát.

– Hogy lehet valaki ilyen rendetlen? – kérdezte félhangosan, persze választ nem várt, csak magában zsörtölődött.

– A te kívánságodra! – szólalt meg egy hang hirtelen.

– Manó? Hát te igaz voltál?

– Még most is igaz vagyok – kacsintott rá a manó. – Te akartál olyan anyát, aki soha nem szól rád, és hagy játszani…

– De rendetlen is lett!

– Persze! Ha ő maga nem lenne rendetlen, akkor észrevenné, hogy te az vagy, és rád szólna. Rosszul varázsoltam? Nyaggatott talán a tanulással? Nem hagyott játszani?

– De, hagyott. Azzal nincs is gond, Manó. Csakhogy vacsorát sem főzött…

– Azt nem kívántad, hogy kiszolgáljon. De tudod, mit? Eljött az ideje a második kívánságodnak. Jól gondold meg, mit kérsz, mert több nem lesz!

Zsuzska elgondolkodott. Ha azt kívánja, hogy anya ne legyen rendetlen, főzzön ebédet, és takarítson ki, mint azelőtt, akkor újra szólni fog a széthagyott holmik miatt. Újra hallgathatja az ezerszer hallott zsörtölődést, a szidást a rossz jegyekért. Muszáj lesz tanulni játék előtt, és bevetni az ágyát reggel.

Valahogy nem is tűnt olyan borzasztónak a gondolat. Az elmúlt  héten rájött, hogy pillanatok alatt el lehet pakolni, csak módszeresen kell csinálni. A tanulás is gyorsabban megy, ha odafigyel, és közben nem a játékra gondol. Utána viszont lelkifurdalás nélkül játszhat. Megtanulta, hogy a csoki-vacsora is unalmas, a főzelék is finom. Újra hallotta a mami hangját, ahogy duruzsolni szokott: „csak jót akarok neked, kislányom!”

– Nos, hogy döntöttél, Zsuzska? – sürgette a manó. – Mindjárt lejár az időd, és elveszik a kívánságod…

– Azt kívánom, hogy add vissza nekem a régi anyukámat!

Ettől a naptól fogva Zsuzska figyelmeztetés nélkül megtanulta a leckéjét, és csak utána kezdett játszani. Elrakta a játékait, összehajtogatta a ruháit. Anya nem győzött csodálkozni a változáson, de Zsuzska nem árulta el Manót….