Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer… de tudod, mit, inkább másik mesét mondok!

Hallottál már a Nyugat Királynőjéről? Nem? Az hogy lehet? Errefelé, a nyugati határszélen mindenki ismeri. Persze, ez a királynő nem ember, hanem város! Egy nagyon-nagyon régi város az Alpok lábai előtt. Ma úgy nevezik, Szombathely. Az idők folyamán mindenféle ember, még királyok is megfordultak benne, és ha hiszed, ha nem, hetente egyszer keresztanyja, a szombat is meglátogatja. Két csobogó patak, a Perint és a Gyöngyös kanyarog keresztül rajta, melyekben már Claudius császár katonái is itatták lovaikat. Lakói roppant büszkék arra a sok-sok régi kincsre, miket a föld mélyéből előásnak, ezért időnként, ha az időjárás is úgy akarja, a szabadban is szoktak történelemórákat tartani. Elmesélem neked, mi történt egy ilyen órán Ákossal.

Napsütéses szeptember volt, még alig kezdődött el az új tanév, amikor Szombathely szívében egy csapat gyerek masírozott jókedvűen. Az ókori templom maradványaihoz igyekeztek. Mária néni, a történelemtanárnő időnként ellenőrizte, mindenki megvan-e. A romok közé lépve körbeintett:

– Ez itt az Iseum – mondta. – Üljetek le, és képzeljétek el, hogy a régi szépségükben pompázó oszlopok között járkáltok! Valaha nagyon régen ez egy szentély volt, Isis istennőnek mutattak be áldozatot a város hajdani lakói. Ott emelkedett az oltár…

Ákos csak fél füllel figyelt. Sokkal jobban csábította a tanárnő meséjénél a szentély maradványa. Észrevétlenül sündörgött az oszlopok mögé. A hangok elhaltak, az utca autózaját valami furcsa csend váltotta fel.

A szentélyből halk ének szűrődött ki. A fiú a bejárathoz somfordált. Fehérruhás nők, hosszú hajukban levelekből és fehér virágokból font koszorúval, valami titokzatos szertartást végeztek. Mécsesek lobogó lángjánál vitték az áldozati kelyheket az oltár elé. Letették, fejüket meghajtva tisztelettel köszöntötték Isis istennőt. Éppen illatos füveket szórtak egy tálba, amikor Ákosnak tüsszentenie kellett. A papnők ijedten perdültek hátra. Egyikük hozzálépett.

– Te meg ki vagy? – kérdezte, miközben végigmérte a furcsa szerzeményt. Ilyen érdekes öltözéket még sohasem látott. A gyerek testére simuló tűzszínű valami a derekáig ért, ott egy érdekes, kék, kétlábú akármiben folytatódott, lábujjai sem bőrszíjak közül kandikáltak elő. Fején különös dolog meredezett előre, piros volt, és árnyékot vetett a szemére.

Ákos biztos volt benne, hogy sosem hallotta még ezt a nyelvet, amelyen a nő szólt hozzá, mégis értette minden szavát. Kicsit megszeppenve válaszolta:

– Ákos vagyok, itt lakom Szombathelyen. És te ki vagy?

– A nevem Lea. Isis papnője vagyok. Ez itt az istennő szentélye, neked nem lenne szabad itt lenned. De mi az a Szombathely?

– Hát a város! – mutatott körbe tanácstalanul Ákos.

– Az nem lehet, ez nem Szombathely, hanem Colonia Claudia Savaria. Eltévedtél talán?

– Te tévedtél el, Lea! Kérdezd csak meg a tanárnőt! Történelemóránk van… – De bizony a tanárnőnek nyoma veszett, ahogy az osztálytársainak is. A szentély is furcsán nézett ki, sokkal nagyobb volt, és egyáltalán nem tűnt romosnak, mint amikor megérkeztek. Ákos most már megijedt. Hová tűnhettek a többiek? – Nézz csak ki az utcára! – fogta meg a papnő kezét, és vonszolni kezdte a kijárathoz.

A bazaltkövekből kirakott úton vörös ruhás, páncélos katonák közeledtek. Parancsszóra, egy ütemre lépve csörögtek-zörögtek. Sisakjaik alól szúrós szemek bámultak az idegenre. Ismeretlen környék tárult Ákos szeme elé. Az oszlopokon kívül eső kunyhók között régi filmekben látott ósdi ruhás emberek sürgölődtek. Zajlott az élet. De milyen élet!

Az egyik ház előtt több kisgyerek játszott, karikákat dobáltak egy karóra. Zsákszerű ruhájukban szinte egyformák voltak, a fiúk is lánynak látszottak, meztelen lábuk bokáig poros volt, arcukon mégis vidámság ragyogott.

A kovácsműhely előtt tűz lobogott, a hatalmas termetű férfi testén csorgott a veríték, miközben kalapácsa csattogott az üllőn. Körben gyerekek bámulták, Ákos is közéjük állt. Észre sem vette, hogy a papnő fejét csóválva visszament a szentélybe. Az elkészült patkó hangosan sistergett a vödör vízben, ahogy hirtelen lehűlt. Jövendő tulajdonosa, egy gyönyörű, barna paripa idegesen topogott. Gazdája nyugtatgatta, míg a kovács megpatkolta.

Valahonnan finom illat szállt, Ákos gyomra nagyot kordult. Szétnézett. A piacon volt, sokféle, nála furcsábban öltözött idegen járkált az árusok között. Egy férfi kosarában szép érett almák mosolyogtak, egy másiknál zöld golyócskák álltak halomban. Az olajbogyót még felismerte a fiú, de a mellette magasodó zöldséghalmot már nem. Odébb gabonákat árultak, hangosan kínálva a portékát. De volt itt csirke, malac, liba, sőt kecske is…

Szorgos kezek nyársat forgattak, a tűz fölött akkora állat sült, amekkorát a fiú még sosem látott. Ő csak a szalonnát ismerte nyársra tűzve, esetleg a csirkecombot, de ez egy tehénnél is nagyobb volt talán, bár élő tehenet sem látott még. Összeszaladt a nyál a szájában a piruló hús láttán. Az asszony, aki éppen meglocsolta valamivel a sültet, rákacsintott és megkérdezte:

– Szeretnél belőle? Éhes vagy, ugye? – Ákos csak bólintott, igen, éhes. – Van pénzed?

– Igen – örült meg a fiú, és elővette a zsebpénzét. Az asszony kinevette a színes papiros láttán.

– Ezzel meg mit kezdjek? Aranypénzed, vagy legalább sestertiusod van-e? – Ákos most már szomorúan rázta a fejét. – Nincs? És mit tudnál adni a húsért cserébe?

Ákos beletúrt a zsebeibe. Papírzsebkendő, lakáskulcs… azt talán mégsem kéne odaadni – gondolta. Sportszelet, golyóstoll, a mobilja… jé, kikapcsolt!… Két szem rágógumi…

– Ez mi? – nyúlt az asszony a csábítóan színes csoki után.

– Csoki, nagyon finom – nyalta meg a száját Ákos, mert azt ő is nagyon szerette.

Az asszony forgatta, nézegette, aztán beleharapott, és elhúzta az orrát. Érezte, hogy belemélyed a foga, de a műanyag csomagolást nem szakította át.

– Várj, ki kell bontani – vette el tőle Ákos, és kicsomagolva adta vissza. Így már ízlett az asszonynak, vágott is érte egy szép darab, illatos, pirulós húst. Fatányérra téve nyújtotta át a gyereknek. Ákos letelepedett egy fatuskóra, látta, a többiek is olyanokon üldögélnek a durva faragású asztalok mellett, aztán nekilátott. Fél szemmel nézegetett, miközben jóízűen falatozott…

– Tanárnő, tanárnő, itt van, elaludt a fűben – hallott messziről hangokat Ákos. Még rágott néhányat a gumin, de már nem érezte azt az ínycsiklandó ízt… sem az illatot… a piac is eltűnt, és ő újra a romok között találta magát. Az utcáról a légiósok lábdobbanása helyett autógumik csikorgása hallatszott, a Borostyánkőutat is eltakarta az aszfalt.

– Merre jártál, Ákos fiam? – kérdezte Mária néni.

– Saváriában voltam – felelte a fiú, mire a többiek hangosan kinevették. Mégis, mégis Ákos kapta a legjobb jegyet a dolgozatára, mert ő tudta a legszínesebben leírni, milyennek képzeli el a régi város életét.

Ha nem hiszed el, hogy megtörtént, járj utána! Vonatra fel, irány Szombathely!