Megosztás ezzel:

Petra messziről hallotta anyukája hangját. Éppen a padláson kotorászott, réges-régi utazóládát talált ott a minap, és alig várta már, hogy felfedezhesse. Petra mindent megtett, hogy ellógjon a tanulás elől. Kiosont a szobájából, otthagyva könyvet-füzetet, megíratlan leckét, és inkább elbújt, hogy ne is lássa azokat a fránya tanszereket. Utálta a betűket, valahogy nem akartak megragadni a fejében, ezért olvasni sem szeretett. Persze, ha nagyon muszáj volt, kisilabizálta a sorokat, de nagyon lassan tudta csak összeolvasni a betűket. A tanító néninek meg nem volt türelme kivárni, megszidta, adott egy fekete pontot, és másik gyerekkel olvastatott tovább. Nem csoda, hogy Petrának az összes kedve elment a könyvektől. Azokat szerette, amelyekben képek voltak, azokról hosszan tudott mesélni. Izgalmas történeteket szőtt egy-egy kép köré. Gyakran üldögélt az iskolai szünetben az udvaron, ölében egy képeskönyvvel, és mesélt a többieknek.

Most is abban reménykedett, hogy talál a régi ládában egy képeskönyvet. Már majdnem mindent kipakolt, amikor végre kezébe simult a vastag, bőrkötésű könyv. Már a borítóján megakadt a szeme. Egy vitorlás hajó küzdött a tenger hullámaival, villám cikázott, az árbóckosárban kétségbeesetten kapaszkodott egy matróz. Petra fantáziája meglódult.

Képzeletben ott dacolt a viharral ő is a tengerész mellett. Kövér cseppek verték az arcát, ahogy felnézett az égre.

– Mikor lesz már vége a viharnak? – ordította a szélbe Petra.

– Nem tudom – kiabált vissza a matróz.

– Miért nem mászol le innen?

– Nem tudom, mit kell tennem, hiányoznak a következő lapok. Ott volt leírva, de megették a molyok.

– Nem én voltam – szólalt meg egy vékony hangocska. Petra csodálkozva nézett fel. Egy pirinyónál is pirinyóbb bogárka beszélt hozzá. – Nagyon régóta itt van már ez a könyv, még a dédapám ükanyja kezdte megrágni. Nagy a család, tudod, és éhesek voltunk. De én csak a borítóból ettem. A betűket nem szeretem, azok nem finomak, de érdekesek. Én mindent elolvasok, mielőtt szétrágom.

– Te tudsz olvasni?

– Te is tudsz, nem?

– Én nem – konyult le Petra szája. – Ismerem a betűket, csak nem tudom összeolvasni őket, és már nem is akarom – tette hozzá dacosan. Ha nem ült volna, talán még toppant is egyet a lábával.

– Jaj, hát azt a legkönnyebb – mondta a kis moly. – Ha akarod, én megtanítom neked.

– A tanító néninek sem sikerült – szomorkodott a kislány, de azért felcsillant a szeme.

– Csakhogy én türelmes vagyok – vágta rá a molyocska. – És, ha te is az vagy, akkor menni fog.

Ettől a naptól kezdve Petra minden délután felment a padlásra. Dür, a molyocska pedig tanította. Sohasem szidta, ha hibázott, akkor is dicsérte, biztatta, segítette. Néhány hét múlva már az iskolában is feltűnt a tanító néninek, hogy Petra folyékonyan olvas, szebben, mint az osztálytársai. De nem árulta el senkinek Dürt, mert megígérte neki, hogy hallgatni fog róla.

– Ma megdicsért a tanító néni, hogy milyen szépen olvasok – szaladt fel boldogan a padlásra Petra.

– Magadnak köszönheted – felelte Dür. – A kitartásodnak, szorgalmadnak.

– És neked, Dür!

– Ó, én csak irányítottalak, de hiába, ha te nem akartad volna. Be is fejezem a tanításodat, már tudsz mindent, amit én. Most már rajtad múlik, hogy az iskolában is megálld a helyed.

– És velem mi lesz? – szólt közbe a matróz. – Még mindig hiányoznak a lapok.

– Tényleg, vele mi lesz? – csodálkozott Petra is. A nagy tanulásban el is feledkezett a viharban hányódó hajóról. – Tudom már! Elmegyek a könyvtárba, és elolvasom a hiányzó lapokat. Aztán megmondom, mit kell tenned. Jó lesz így?

– Nagyszerű! – felelte hálásan a matróz. – Csak siess, már nem bírom sokáig ebben a viharban.

Így történt, hogy mindenki csodálkozására Petra kikölcsönözte a Kincses szigetet, és lelkesen olvasta. Senki sem sejtette, hogy minden nap fellopakodott a padlásra útbaigazítani a matrózt…

Megosztás ezzel: