Volt egyszer egy kislány, aki nagyon szerette a meséket, a királylányokat, a varázslatokat. Mégis, legjobban a mesében szereplő állatokat kedvelte. Azok közül is Malacka volt a kedvence. Olyan szép rózsaszínű volt, hogy Réka azon nyomban beleszeretett. Leginkább a füle tetszett neki, a csodás élénk színével. Ismered? Persze, hogy ismered, hát van olyan gyerek, aki nem hallott még Malackáról, vagy Micimackóról? Attól a pillanattól fogva nem volt hajlandó más ruhát felvenni, csakis rózsaszínűt. A Jézuskától kapott egy pár cipőt is hozzá. Sőt, szalagot is a hajába! Gyakran megállt a nagy tükör előtt nézegetni magát.

Amikor hároméves lett, és oviba került, nagyon hamar észrevették, hogy mindig csak rózsaszínben pompázik. Véletlenül sem vett volna fel pirosat, sárgát, amit a többi gyerek, kéket meg aztán végképp nem!

Az oviban ugyanabba a csoportba járt Olivér is, aki valamivel idősebb volt Rékánál. Hamar összebarátkoztak. Megfigyelte, hogy ő meg a kék színt szereti, mert mindig volt rajta valami kék. Akkor is, ha talpig zöldbe öltözött.

A többi gyerek egy ideig piszkálta Rékát a ruhája miatt, de gyorsan megszokták, hogy ő rózsaszínű. Nem figyeltek rá, vidáman játszadoztak, kergetőztek. Százszorszépet szedtek a kert végében, színes faleveleket az őszbe borult fák alatt. Hóembert építettek a tél beköszöntével. Karácsonykor rengeteg ajándékot kapott. Játékokat, kifestőt, piros pulóvert, csíkos sálat. Fitymálva hajította félre a tarka ruhákat.

Csakhogy a színek megsértődtek, hogy Réka nem hajlandó őket is viselni. Szilveszter éjszakáján, amikor mélyen aludt, kilopóztak az életéből. Az új esztendőben Réka mindent rózsaszínűnek látott. Anyut, aput, a fákat, a madarakat, a napfényt, a Balaton félig befagyott vizét. Csak halvány körvonalakat érzékelt, mert szinte az egész világ egybeolvadt. Rózsaszínű lett az ebédje, a vacsorája, a reggeli banánja, és rózsaszínű lett Olivér is.

Egy nap a közeli játszótérre mentek, amit a gyerekek örömére korcsolyapályává alakított a tél. Vidáman csúszkáltak a jégen.  Visszafelé Réka véletlenül lemaradt a csoporttól, és eltévedt. Már nem hallotta a társai csivitelését sem, hogy abba az irányba mehetett volna. Hatalmas rózsaszín köd vette körül. Megijedt. Szólongatni kezdte Olivért… a többi gyereket… az óvónénit… az anyukáját. Senki nem válaszolt, semmi felelet! Keservesen sírt, rázta a zokogás, de csak ment az orra után.

Az óvodában eközben kétségbeesve keresték a kislányt. Az óvónők, a dadusok, de még a szakácsnő is a gyerekekkel együtt járták a környező utcákat, benéztek minden rejtett zugba. Megszólították az összes szembejövő embert. Ám hiába kérdezősködtek, senki nem látott egy csupa-rózsaszín leánykát.

– Hogy néz ki a kislány? – kérdezték az emberek.

– Rózsaszínű – volt a felelet.

Semmi mást nem tudtak mondani róla. Sem azt, hogy gyönyörű szép fürtös-szőke, derékig érő haja van, sem azt, hogy tündérszép kék szemei, melyek hatalmasra tágulnak, ha rácsodálkozik valamire. Nem tudták leírni álom-finom mosolyát, csengő nevetését, kezeinek élénk mozdulatait, amikor elmélyülten magyaráz valamit. Mindezt nem látták, mert nem volt rá szükségük, hogy lássák. Hiszen bármikor, bárhonnan érkezett valaki, ha rózsaszínű volt, csak Réka lehetett! Nem kellett más megkülönböztető jel.

Közben besötétedett. Réka félt, didergett, mert lehűlt a levegő, a gyomra is korgott. Kisírt szemeivel nem vette észre az út közepén elterülő dagonyát, mely a délutáni langyos napsütésben keletkezett, és még nem fagyott vissza teljesen. A tetején képződött vékonyka jégréteg beszakadt a cipője alatt. Bokáig merült a sárba. Egy kóborló kutya szegődött mellé, együtt bandukoltak tovább. Amikor a kutya beszaladt egy udvarba, egyenesen a kutyaólba, Réka gondolkodás nélkül utána mászott. Összebújva aludtak el.

 

Álmában egy kis tündér vitte magával. A szobában nagy fényesség volt, és jó meleg. Akármerre nézett, mindenütt kisgyerekek sírdogáltak.

– Valamennyien eltévedtek – mondta a tündér. – Azért hoztuk őket ide, hátha valaki rájuk ismer, és hazavezeti őket.

– Eljön értem az anyukám? – szipogott Réka.

– Nem tudom, reméljük! – válaszolta a tündér.

Csakhogy Réka csinos ruhája csupa kosz lett a kutya házában. A sapkája alig látszott a kutyaszőrtől, hajából elveszett a szalag, a cipőjét rászáradt sár borította.

Hiába járkáltak ott felnőttek és gyerekek, akik az elveszetteket keresték, senki még csak rá sem nézett. Látta az óvónénit, néhány ovis társát, a dadust, a szomszéd Jenő bácsit, mégsem tudott szólni hozzájuk. Valami gombóc a torkában megakadályozta. Ekkor Olivér érkezett egy másik tündér kíséretében.

– Nézz körül, hátha megtalálod, akit keresel! – hallotta Réka a tündér hangját. Ránézett a kisfiúra, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy feléje forduljon. Olivér jól megnézett minden kisgyereket. Végre Réka irányába pillantott. Rögtön elmosolyodott, mégsem hozzá szaladt, hanem Réka anyukájának kezét fogta meg, akit épp ekkor kalauzolt be egy újabb tündér. Olivér odavezette a szutykos lánykához.

– Megtaláltam! – kiabálta hangosan, örömmel. Ekkor már Réka is tudott szólni, szaladt az anyukája karjaiba. – Mami! Mami!

 

Amikor felébredt, még mindig a kutyaólban feküdt, de most már Olivér is ott volt. Apró kezeivel rázta Rékát, hogy ébredjen fel. A kutya rég elkódorgott valamerre. Réka anyukája a kutyaház előtt tipródott. A kislány boldogan ölelte meg Olivért, majd kimászott és a mami karjaiba vetette magát.

Hazamentek, otthon a mami azonnal a fürdőkádba dugta. Réka most nem ellenkezett, ahogy máskor tette. Nem mondta, hogy nem is piszkos a fülem, hisz tegnap megmostam. Azért sem panaszkodott, hogy forró a víz. Alig várta, hogy a barátjával beszélhessen.

Másnap Réka az oviban mesélte a kalandjait. A többi gyerek szájtátva hallgatta. Hirtelen odafordult az óvónénihez.

– Zsuzsika néni, hogy lehet, hogy nem ismert rám, amikor a tündér elvitt az elveszett gyerekek szobájába?

Zsuzsika néni elgondolkodott. Tényleg, miért nem ismerte fel? Hisz minden rá bízott gyermeknek ismeri az arcát, a mosolyát, még a fintorait is. Az ám, de Rékánál az örökös rózsaszínben nem kellett erre figyelnie.

– Nem a megszokott rózsaszínben voltál – felelte halkan.

– És akkor Olivér hogyan ismert rám?

– Én nem csak a ruhádat láttam – válaszolta a kisfiú. – Láttam a fürtös hajadat kibukkanni a sapka alól, láttam a kék szemedet, és láttam a ragyogó mosolyodat. Én mindezeket ismerem, mert a barátod vagyok. Azt is tudom, hogy születésnapod lesz. Elfogadsz tőlem egy ajándékot?

Réka boldogan bólintott. Izgatottan várta, vajon mit fog kapni. Látta Olivér körvonalait, ahogy elővesz valami hosszút. Közelebb lépett, és a kisfiú a nyaka köré tekert egy szivárványszínű sálat. Abban a pillanatban, ahogy Réka megsimogatta a puha anyagot, visszatértek hozzá a színek.

– Nézzétek! Szivárvány! – szaladt az ablakhoz Réka, magával húzva Olivért. Tudta, hogy ez a szivárvány most csak nekik ragyog, a két jóbarátnak.

Soha többé nem berzenkedett, ha tarka ruhába öltöztette a mamája. Felvette a karácsonyra kapott piros pulóvert is. Tavasszal sárga dzsekit választott a boltban, és kék hátizsákot. Malacka továbbra is a kedvence maradt, de megszerette Fülest és Róbert Gidát is…