Megosztás ezzel:

Most, hogy itt a tavasz, megjöttek a gólyák is, akiket hamarosan követnek a fecskék.

Az egyik faluban, amin áthaladtunk, sudár, vékony pózna álldogált. Tetején, ott fenn, a magasban, üresen szomorkodott a gólyafészek. Tudta, persze, hogy a lakója nincs messze, hiszen már megérkezett ő is, kitakarította a szél féléves por-ajándékát, és most elment élelmet keresni. Van még dolga épp elég, rendbe kell tennie a fészkét, ami megsínylette, hogy hosszú hónapokig lakatlanul állt.

Ahogy autóztunk hazafelé, egy szép zöld rét mellett vezetett az utunk. A rét valójában focipálya volt, vagyis inkább a falu akként használta. Egyenes, sima földterület volt, nem voltak rajta bokatörő buckák, vagy halmok, hát ideális volt a gyerekeknek, de még a felnőtteknek is sportolásra. Fel is állítottak rajta két hatalmas focikaput, egymással szemben, ahogy kell. A fű vidáman zöldellt, vasárnap meccs lesz, addigra sűrű és puha legyen. Az ilyen pályán öröm játszani.

De örült neki az a gólya is, amelyik ott sétálgatott kevélyen a távolabbi kapu előtt. Néha-néha lehajtotta a fejét, hosszú csőrével szedegetett fel valamit a fűből. Időnként felnézett, merre jár a párja. Én is körülnéztem. A másik gólya, én aztán meg nem mondom, melyik volt a fiú, melyik a lány, de bizony elég nagy távolságra volt a párjától. Mintha csak haragban lettek volna.

Aha, gondoltam magamban, akkor a kapunál álló a fiú, és focizni szeretne! A lány meg mérges, mert nekik nem az a dolguk, hogy szórakozzanak!

– Tavasz van, te! – kiáltott oda a fiúgólyának. – Ha mi focizunk, ki hozza a gyerekeket a faluba? A te focimániád miatt nem eshet vissza a népszaporulat!

A fiúgólya kelepelt egypárat hangosan, méltatlankodva, de aztán erőt vett magán, és ellebbent a kis tó irányába, élelemért.

Megosztás ezzel: