Lili, a kis tündértanuló egy feketerigó hátán lovagolt. Kacagva kapaszkodott a tollaiba, szárnyait összezárta, ráhagyta a repülést a madárra. Vidáman mókáztak, mígnem a nagy hancúrozásban megéheztek. Ekkor a rigó leszállt egy cseresznyefára. Harsogóan friss, piros golyócskák alatt roskadoztak az ágak.

– Kóstold csak meg! – biztatta a rigó a tündérkét.

– Mmm… ez nagyon finom! – ismerte el Lili, és éhesen majszolni kezdte a zamatos gyümölcsöt. Egy cseresznyeszáron hintázott, ráült az egyik szemre, míg a másikból közösen falatoztak a rigóval. Amikor jóllakott, körülnézett, és felfedezett a fa alatt egy sírdogáló asszonyt. Azonnal felébredt benne a segítő szándék. Szívesen megkérdezte volna, mi bántja, de tudta, a felnőttek csak nagyon kivételes esetekben látják őt. Így inkább a feketerigót faggatta.

– Rigó barátom, nem tudod, miért sír ez az asszony?

– De bizony tudom! – válaszolta a rigó. – Hiszen ide jártam egész télen a kertbe magot csipegetni, láttam és hallottam mindent. Elmesélem neked…

 

Egy jéghideg februári estén, amikor zimankó zörgette a falu ablakait, a Rosszaság nagyon unta már a telet. Megelégelte, hogy neki nincs háza, állandóan ázik-fázik huzatos barlangjában. Irigyelte a Jóságtól, hogy ő ott lakhat az emberek között, finom melegben, örök vidámságban. Ez igazságtalan! – dünnyögte mérgesen az orra alá. Gondolt egy merészet, leosont a faluba, és, hogy észre ne vegyék, belebújt az első emberbe, akivel találkozott.

A falusiak nem tudták elképzelni, mi ütött Ferikébe, mert attól a naptól fogva csupa csínytevésből állt az élete. Az iskolában nem a tanító nénire figyelt, hanem kibámult az ablakon. Óra alatt az előtte ülő lány copfját ráncigálta, szünetben verekedett. Otthon szétszórta a játékait, összetépte a kishúga rajzát, kieresztette a kanárit a kalitkájából. Falhoz vágta a vacsoráját, ha nem szerette, nem hallgatott az anyukájára sem. Tanulás helyett inkább csavargott, kővel dobálta az utca kutyáit. Csak azért nem az ablakokat, mert amikor egyet betört, hatalmas pofont kapott jutalmul a Juliska nénitől.

Apa a sarkára állt, ellentmondást nem tűrve közölte anyával, hogy mostantól Ferike minden csínyért büntetést kap. Volt is ott sarokba állás, tévétilalom, csokimegvonás. De hiába az apai szigor, a fiúcska tovább rosszalkodott. Az iskolából is egyre gyakrabban hozta az egyeseket, a beírásokat.

Veronika, Ferike édesanyja megkérte a Jóságot, simogassa-ölelgesse meg a kisfiát, beszéljen vele, győzze meg, hogy újra jó legyen. De a Jóság minden igyekezete „falra hányt borsó” volt. Elkeseredettségében elment Ferikével a varázslóhoz tanácsot kérni.

A varázsló behúzta a függönyöket, szertartásosan gyertyát gyújtott, illatos füstbe burkolta Ferikét, majd belenézett a kristálygömbjébe. Nagy hümmögések közepette közölte, hogy a kisfiúban benne lakik a rossz, de sajnos nem tudja kiűzni, ő minden varázserejével együtt kevés ehhez. Egyvalaki segíthet mindössze a világon, mégpedig a Jóság. Amennyiben vállalja, hogy ő is beleköltözik Ferikébe, és megharcol a Rosszasággal, neki sikerülhet, senki másnak.

Jóság természetesen volt olyan jó, hogy vállalja a kellemetlen feladatot. Azonnal bele akart bújni ő is Ferike fejébe, de a Rosszaság nem engedte, mindig útjába állt. Megpróbált az orrán besurranni, aztán a száján keresztül, de még a fülébe is megkísérelt belemászni. Sajnos kudarcot vallott a jó szándék.

Veronika elkeseredett. Hogy ez épp az ő édes kicsi fiával történt! Nagyon szomorú lett, heteken át csak üldögélt a kertben a cseresznyefa alatt, és sírdogált. Még a virágba borult fa látványa sem tudta felvidítani.

 

– Látod, időközben már megérett a cseresznye, ő még mindig bánatos – fejezte be a rigó az elbeszélést.

Lili, a kis tündértanuló csendesen figyelte Veronikát. Annyira szeretett volna segíteni rajta, de nem tudta, hogyan tehetné. Törte a fejecskéjét, miképpen lehetne megoldani ezt a nehéz feladatot. Odaröppent az asszony elé, hátha közelebbről szemügyre véve támad valami okos ötlete. Veronika rábámult az apró, szárnyas lényre, aki kényelmesen elhelyezkedett az ő térdén. Ilyet még soha nem látott, mégis rögtön tudta, csakis egy tündér lehet.

– Ugye, te tündér vagy? – kérdezte ámulva.

– Igen, az vagyok és Lili a nevem – felelte Lili. – Örülök, hogy látsz engem! Rigó barátom elmesélte, mi történt a kisfiaddal. Ne sírj, majd én beszélek a Jósággal, összedugjuk a fejünket, talán ketten okosabbak leszünk – vigasztalta az anyukát.

– Te tündér vagy, neked talán sikerül! – örült meg Veronika.

– Még csak tündértanuló vagyok – helyesbített Lili. – De jó tanuló!

– Akkor minden hiába – sírt újra anyuka. – Hiszen még a varázsló is csődöt mondott…

– Ne búsulj, várj egy kicsit! Van egy ötletem!

Ezzel Lili elröppent, megkeresni a Jóságot. Meg is találta, épp az óvodában játszott a gyerekekkel. Megsúgta neki, hogy senki más ne hallhassa, mit fundált ki magában. Jóságnak tetszett az ötlet, sikerrel kecsegtetett. El is indultak abban a szempillantásban Ferikéhez. Lili láthatatlanná varázsolta Jóságot, majd odaszállt Ferike bal vállára. Ott aztán éktelenül hangosan elkezdett kiabálni a fülébe.

– Hé, te Rosszaság!

Odabenn a Rosszaság felkapta a fejét. Már megint jön valaki! – mérgelődött. Márpedig ide senki be nem teszi a lábát, ez az én váram! Őrizte is a kapukat, nagyon odafigyelt, nehogy valahol valaki besurranhasson. De már rettenetesen idegesítette a kiabálás, ezért kikukucskált Ferike bal fülén, és ráförmedt a tündérkére.

– Takarodj innen!

– Igaz, hogy beszorultál, és azért nem tudsz kijönni?

– Honnan vetted ezt a butaságot? Én itt lakom, és kész!

– Azt beszélik, annyira meghíztál, hogy már akkor sem tudnál kijönni, ha akarnál.

Erre a Rosszaság megmérgesedett. Kidugta a fejét, és haragosan rákiáltott Lilire.

– Tűnj már el innen!

Ebben a pillanatban Jóság belopózott a kisfiú őrizetlenül hagyott jobb fülén keresztül. A Rosszaság persze azonnal észrevette, de már késő volt! Ki akarta dobni, mondván, ő érkezett előbb, ez az ő háza, de nem bírt el vele. Jóság erős volt, nagyon erős!

– Én ennyit tudtam tenni érted – röppent újra Veronikához Lili, a kis tündértanuló. – Most már a Jóságon múlik, hogyan végződik a harc.

Veronika boldog volt. Bízott a Jóságban, tudta, előbb-utóbb győzni fog. Harcuk eredményét lemérhette a kisfiú viselkedésén. Olykor szófogadó volt, megtanulta a leckéjét, szó nélkül megírta a házi feladatát, még segített is az osztálytársának. Megette a tökfőzeléket, kivitte a szemetet, játszott a kishúgával. De bizony voltak napok, amikor visszatértek a csínyek, ebből tudta Veronika, hogy most épp a Rosszaság kerekedett felül.

Ferike azóta már felnőtt, gyermekei születtek, sőt már az unokáinak is unokái születtek, akikben ugyanúgy benne lakozik a Jóság és a Rosszaság. Még mindig dúl a harc kettejük között. és egyik sem bírja végleg legyűrni a másikat. Ezért van az, hogy a kisgyerekek ördögfiókák és tündérek egyszerre.