Megosztás ezzel:

A szöszke hajú leányka, Kincső vágyakozva nézte a kirakat elé kitett kalitkában gubbasztó madarakat. Sajnálta a két kis pintyőt, hogy bezárva kell élniük. Hirtelen kinyitotta a kalitka ajtaját, és felkiáltott:

– Huss! Szálljatok, repüljetek!

Az egyik kismadár azonnal kikukkantott a nyíláson, egy pillanatra megállt a kalitka szélén, aztán a magasba röppent. Az eladó felháborodva csapta be az ajtócskát a másik madár előtt, és haragosan kiabált a gyerekre:

– Mit képzelsz, te lány? – Megragadta a karjánál fogva, és jól megrázta. – Nézd, mit tettél! Elszabadult egy madár, hogy fogok én elszámolni vele, hm? Ki fogja kifizetni az árát, talán te? – szidta dühösen.

De szidta Kincsőt a mamája is. El is csattant egy pofon a kislány arcán, könnyeket csalva a szemeibe.

– Én csak azt akartam, hogy szabadok legyenek! – sírt a lányka. – Olyan szomorúak voltak a kalitkában! Biztos, hogy az égbe vágytak, magasan repülni, hiszen ők erre születtek, azért lettek madarak és nem egerek…

– A magáé ez a kislány? – fordult az anyukához az eladónő. – Fizesse ki a kárt! Az a pintyő többé nem jön vissza, megfogni képtelenség, én nem tudok utánarepülni, meg a boltot sem hagyhatom itt! A végén az én béremből vonják le az árát! Tessék kifizetni! – kiabált.

A mama dühösen a kezébe nyomott egy papírpénzt, aztán Kincső kezét megfogva sietősen otthagyták a madárboltot.

– Ma nem kapsz csokoládét – közölte az anyuka határozottan. – Sőt holnap sem, és egész héten sem. És nincs tévé sem egy hétig. Majd megtanulod, hogy nem szabad mások dolgaihoz nyúlnod.

Másnap a kislány az oviban sírta el a bánatát. Az, hogy egy hétig nem nézhet tévét, unalmas lesz, de annyira nem bánta. A csokit is hiányolni fogja, de ha a kismadár szabadságára gondolt, úgy érezte, megéri az áldozatot. Csakhogy az óvónéni szavaitól megint könnyek gyülekeztek a szemeiben.

– Tudod, kicsi Kincső, azok a madárkák már fogságban születtek. Nem tanultak meg önállóak lenni. Nem tudják, hol és hogyan keressenek maguknak táplálékot, hol húzzák meg magukat, ha jön a hideg, hogyan és hova kell fészket rakni. Hogy a kutyák, macskák az ellenségeik. A te szabad pintyőd sem tudja. Ha szerencséje van, befogadja egy verébcsapat, és tőlük tanulhat, de valószínűbb, hogy elpusztul. Tudom, hogy jót akartál, mégis rosszat tettél vele.

Két nappal később Kincső és az anyukája hazafelé ballagtak az oviból, amikor a kislány valami furcsát látott az út szélén. Kihúzta kezét a mamája kezéből, és odaszaladt. Bizony, jól látta, a szabadon eresztett pintyőke kucorgott az árokparton. A kislány óvatosan nyúlt feléje, de a madárnak nem volt ereje felröppenni, sőt félreugrani sem. Kincső, markában a pintyővel az anyukája elé perdült.

– Ugye, mami, megtartjuk? – Érezte a tenyerén, milyen gyorsan kalapál a kismadár szíve, mutatóujjával finoman végigsimított a feje búbján. – Már úgyis kifizetted, látod, ez az a madár, amelyiket szabadon engedtem. Az óvónéninek igaza van, nem tud a kalitkán kívül élni. Mami! Vigyázni fogok rá, ígérem! És gondoskodni fogok róla, hogy mindig legyen ennivalója. Nézd, milyen sovány lett szegény Pintyő! Mami! – kérlelte az anyukáját.

A mami kicsit gondolkozott, aztán beleegyezett. Kikötötte, hogy a kalitka takarítása is Kincső feladata lesz, amit a kislány lelkesen vállalt. Elsétáltak a kisállat-kereskedésig, vásároltak egy kalitkát és eleséget a madárkának. Az eladónő felismerte őket, rábámult a lányka markában szorongó madárra.

– Megfogtad? – kérdezte csodálkozva.

– Nem – felelte Kincső. – Visszajött hozzám. Ezentúl én fogok vigyázni rá.

Úgy is lett. Kincső vigyázott Pintyőre, sosem fogyott ki a mag az etetőjéből, naponta kétszer adott neki friss vizet, cserélte a kalitka aljába hajtogatott újságpapírt, amit a madár lelkesen tépkedett apró foszlányokra. Pintyő pedig hangos dallal köszönte meg a gondoskodást.

Megosztás ezzel: