Volt egyszer két szomszéd, Péter és Pál. Örökké civakodtak egymással. Ha Péter barkácsolt valamit a kertjében, Pál már kiabált, hogy zavarja a pihenését. Ha viszont Pál kezdett játszani a trombitáján, Péter panaszkodott.

Ha Pál három apró gyermeke kergetőzött, Péter lázadozott a zaj ellen. Ám, ha Péter kutyája ugatta a holdat, Pál berzenkedett. Nem is értették, hogy a feleségeik hogy lehetnek a legjobb barátnők? Köztük teljes volt az egyetértés. Férjeik áskálódásán csak nevettek. Így teltek a hetek, hónapok, évek. Nem volt olyan hete az évnek, hogy valamelyik férfi panaszra ne ment volna a királyhoz.

Egyszer azonban ő is megelégelte a dolgot. Egyetlen alattvalójával sem volt ennyi gondja, az egész országban nem volt annyi perlekedés, mint e kettő között. Most épp azért jöttek, mert Péter kutyája megkörnyékezte Pálét. Született is egy tucatnyi aranyos, keverék kutyus. De kié? Igaz, Pálé a szuka, de Péter kertjébe szökött át kölykezni. Így aztán mindketten igényt tartottak a kiskutyákra.

– Tégy igazságot, felséges királyom! – szólt Péter. – A szuka nálam kölykezett meg, az én birtokomon, vagyis az enyémek! Igaz?

– Nem, nem igaz! – vágott közbe Pál. – Hiszen az anya az enyém, még, ha odament is hozzád fialni…

– De az én Rexemnek is van köze hozzájuk!

– Elég! – kiáltott rájuk a király. Majd a palotaőrökhöz fordult. – Vigyétek mindkettőt, és zárjátok tömlöcbe őket. Ugyanabba a cellába. Láncoljátok őket a falhoz, de ne érhessék el egymást! Ott aztán csak hadd civakodjanak! Nekünk meg nyugtunk lesz néhány évig…

Keményen nézett rájuk. Össze is rezzentek mindketten, hisz a király eddig mindig türelmes volt hozzájuk. Most megszeppenten néztek egymásra, és egyszerre szólaltak meg.

– Ez is a te hibád!

– Ez is miattad van!

A király csak intett ingerülten, mire az őrök elvezették őket. Amikor végre elhalt a veszekedés a folyosón, a király hangos nevetésben tört ki. Remélte, pár nap összezártság jót tesz nekik. Dehogy akarta ő évekre bezárni őket. Mégis, jobb, ha ők úgy tudják!

 

Odalenn a tömlöcben Péter és Pál vastag láncot kapott a bokájára. A lánc másik vége a falba volt rögzítve, jó erősen. Hiába rángatták, nem engedett. Pedig de szívesen megruházták volna egymást, amiért ide kerültek! Forrt a méreg minkét szomszédban. Szidták, átkozták egymást, mi mást tehettek volna?

A fali tartóba szúrt fáklya füstje csípte a szemüket. Természetesen ezért is egymást okolták. Este megcsörrent a vasajtó zárja. Egyszeriben éberek lettek, pedig már kifáradtak a tehetetlen szitkozódásban.

– Végre kiengednek! – sóhajtott fel Péter. – Őfelsége rájött, hogy nekem van igazam…

– Egy frászt! – förmedt rá Pál. – Engem fog hazaengedni a gyerekeimhez.

Csalódniuk kellett, csak a börtönőr hozta a vacsorájukat. Egy szelet kenyeret kaptak, és egy bögre vizet hozzá. Mivel reggel óta nem ettek, hamar eltüntették.

– Hát én nem laktam jól – dünnyögte Péter maga elé.

– Nem kellett volna idejönnöd panaszkodni, akkor most nem lennénk itt, és nem kopogna a szemünk! – vádolta Pál.

– Te is jöttél, nem csak én – feleselt a másik.

– Hát csak nem hagyom, hogy egyedül gyere! Hallani akartam a király döntését.

– Hát most hallhattad! Itt rohadunk meg a börtönében. Hallottad: néhány évet emlegetett!

– Évek? Felnőnek a gyerekeim, mire kiszabadulok innen, ha egyáltalán megérem. Talán el is felejtik az apjukat…

– Csak jobb lesz nekik, ha nem emlékeznek egy ilyen összeférhetetlen alakra! – vágta oda Péter.

Ezen aztán megint hajbakaptak. Az őr az ajtó másik oldalán megcsóválta a fejét. Ki látott már ilyen megátalkodott szomszédokat? Napokon keresztül volt kénytelen jelenteni a királynak, hogy bizony még mindig acsarkodnak egymásra a rabok.

 

Eltelt egy hét. Napot már rég nem láttak, hisz a kazamatákba nem jut le a fény. Örökös félhomályban éltek. Eleinte reménykedtek, hogy a király csak megtréfálja őket, meg akarja ijeszteni, hogy abbahagyják végre a veszekedést. Már feladták a reményt, hogy kiszabadulhatnak valaha. Talán csak évek múltán, ahogy ígérte őfelsége?

– Vajon mit csinálhat Panni? – sóhajtott fel Pál. – És a kicsik? Hogy boldogul három apró gyerekkel? Van-e mit enniük? Jaj, mi lesz velük?

– Kata segít nekik… – szólalt meg békülékeny hangon Péter. – Tudod, hogy ők ketten jó viszonyban vannak egymással…

Pál ránézett örökös ellenségére. Vajon miért akarja megvigasztalni? Hisz mindig csak veszekedtek! De most semmi bántót nem hallott a hangjában. Semmit, amitől ugrania kellett volna, hogy visszaadja, de nyomban a sértést…

Péter látta, hogy rabtársa csodálkozik. Ő maga is meglepődött a saját viselkedésén. Nem tudta, mi indította erre, de érezte, meg kell nyugtatnia a szomszédját.

– Ők igen… – bólogatott elgondolkozva Pál. – Csak mi vagyunk olyan ostobák, hogy folyton vitatkozunk.

– Ráadásul semmiségeken…

– Most is… – szőtte tovább Pál. – Azok a kiskutyák nem érnek annyit, hogy miattuk itt senyvedjünk…

– Kár, hogy erre nem jöttünk rá előbb…

– Mikor annyi van belőlük…

– El is osztozhattunk volna rajtuk… – folytatta Péter.

A börtönőr odakinn elmosolyodott. No lám, őfelségének mégis igaza lesz! A közös baj összekovácsolja a régi ellenfeleket. Szaladt is azonnal, hogy megvigye a jó hírt. A király felkacagott. Tudta ő jól, hogy mit csinál. Ismerte az embereket.

– Még hadd maradjanak egy-két napig – szólt. – Hadd erősödjön meg bennük ez az új érzés. Ismerkedjenek egymással barátokként, beszélgessenek végre a vitatkozás helyett.

Így is lett. Végül még négy napot töltöttek a tömlöcben, egyszer a király is lement a kazamatába, hogy kihallgassa a beszélgetésüket. Amikor úgy vélte, hogy többé nem fognak ellenségeskedni, magához hívta őket.

– Nos… – nézett rájuk szigorúan. – Ha úgy gondoljátok, elég volt a lecke, elengedlek benneteket. – Két szempár csillant rá reménykedve. – De meg kell ígérnetek, soha többé nem acsarkodtok egymásra!

– Megígérem! – felelték egyszerre mindketten. Szilárdan állták a király pillantását. Ő csak bólintott egyet.

– Rendben! Hazamehettek.

A két szomszéd boldogan távozott a palotából. Otthon aztán nem győzték ölelgetni asszonyaikat. Fogadkoztak, hogy vége a veszekedésnek, ők aztán többé soha!

Panni és Kata megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy bár nehéz volt ez a két hét, mégis megérte! Férjeik összebékültek, és eztán barátok lesznek, akárcsak ők, asszonyok!