– Anyuuuuuuuuuuuu! Elszakadt a cipőfűzőm! – kiáltott fel Zsuzska. Kedvenc rózsaszínű cipőjét akarta épp felhúzni, amikor a baleset megtörtént.

Anya nem reagált. Valószínűleg elmerült a munkájában, és nem is hallotta a kiáltást. De hát így hogy menjen gimnasztikára? Leesik a lábáról a topánka!

– Anyuu! Hallottad? – lépett be az ajtón a kislány.

Az asszony felnézett a panaszos hangra. Ahogy elfordította a tekintetét az iratokról, rámosolygott a lányára. Zsuzska, a maga hat évével egy kis tündér volt, szárnyak nélkül, pillanatnyilag a vadóc fajtából. Két kezét magasra feltartotta, hogy az édesanyja jól láthassa.

Ő látta is… amit látott. A kicsi lányka mindkét összeszorított ökléből gusztustalan, kopasz, rózsaszínű giliszta tekergett elő.

– Pfuj! – húzta el az orrát, és megrázkódott az undortól. Soha nem szerette a csúszómászókat. Sem a hüllőket. Ha békát látott, nagyobbat ugrott, mint az állatka. – Hányszor kértelek, hogy ne hozd be a házba ezeket a… – hirtelenében nem is talált megfelelő szavakat, hogy kifejezze velük az érzéseit.

– De anya! – tiltakozott Zsuzska. – Ez csak a cipőfűzőm! Elszakadt! Vennünk kell másikat. Így nem tudok elmenni tornászni.

– Most nem mehetünk el vásárolni, kislányom! – sóhajtott az asszony. – Muszáj megcsinálnom a munkámat. A kisszekrény felső fiókjában találsz fűzőt, mindig van itthon, mert általában akkor szakadnak el, ha az ember siet valahová. Keresd meg, kicsim, jó?

A lányka felkutatta a fiókot. Talált is fűzőt, de rózsaszínű nem volt. Visszaszaladt az anyukájához.

– Csak fekete van.

– Jó lesz addig, amíg veszünk másikat – felelte az anya. – Fűzd csak be szépen, ugye, tudod hogy kell?

– De az nem jó! Anya! Hogy néz ki, nézd csak meg, milyen ronda így!

– Egy órán keresztül el tudod viselni talán, aztán holnap veszünk rózsaszínűt. Rendben?

– Nem! – toppantott mérgesen Zsuzska. – Akkor ma inkább nem megyek órára!

Anya sóhajtott egy nagyot. Még ma be kell fejeznie ezt a munkát, szorítja a határidő. Várják. De ismerte a lányát annyira, hogy nem fogja békén hagyni. Makacs, önfejű, és ha azt mondta, hogy nem, akkor nem! Minden nevelési kísérlete ellenére a dac élete állandó kísérője lett. De tudta azt is, hogy a lányka nagyon mozgékony, tehetséges, és szeret tornászni. Nagyon jól szerepel a versenyeken. Nem lenne szerencsés, ha kihagyná az órákat.

Felállt hát, és kiment a kisszekrényhez. Beletúrt a fiókba, amiben a rend elveszett valahol, amióta a lánya keresgélni kezdett benne. Félresöpörte a fiók tartalmát, először jobbról balra, majd balról jobbra… aztán vissza… Végre megtalálta, jól emlékezett, hogy kell ott lennie egy piros fűzőnek is.

Előhúzta, és a kislány orra elé tartotta.

– Ez nem fekete.

Apa nézett be hozzájuk.

– Mi van, ma nem lesz gimnasztika?

Apa szokta elvinni a tornacsarnokba kocsival, és megvárta, míg végez. Vagy, ha dolga akadt, akkor visszament érte. Most is indulni készült, de a lánya nem volt sehol.

– Elszakadt a cipőfűzőm! – újságolta a gyerek.

– Tartsd a lábad! – szólt rá anya. – Befűzöm neked.

– Piros! Anya, ne!

– Ne hisztizz, kislányom! – szólalt meg apa is. – Jó lesz az a piros, a színe ellenére elvégzi a dolgát, és a lábadon tartja a cipőt. Arra való. Gyerünk, mert elkésünk!

Anya befűzte a piros fűzőt a rózsaszínű topánkába, Zsuzska szipogott még párat, de senkit nem hatott meg az álkönnyeivel. Kénytelen-kelletlen beletörődött a dologba.

A tornateremben öltözködés közben pillantása Erika lábára esett. Barátnőjének piros cipője volt, de jaj! A bal lábán fekete fűzővel volt rögzítve! Sajnálkozva nézett fel Erikára.

– Neked is elszakadt? – Csak az orrával mutatta, hogy miről beszél.

– Nekem is, épp indulás előtt, és anya csak feketét tudott adni. Azt mondta, elsejéig nem tud másikat venni – felelte sajnálkozva a másik kislány. – Pedig nagyon ronda így. De neked szép piros fűződ van – állapította meg.

– Akármilyen szép, akkor is csúnya! – tört ki ismét a hiszti Zsuzskából. – Felemás, és különben is! Rózsaszínű cipőbe nem való piros fűző. Csak anya ma nem ér rá vásárolni.

– Akkor mindketten ilyen elcsúfított cipőben járunk egy darabig. – Erika nem vette annyira a lelkére. Vidám természetű lévén, ennek is a jó oldalát nézte. Már kacagott. – Legalább mindenki látja, hogy barátnők vagyunk. Összetartunk.

– Igen – Zsuzska töprengve pislogott le a lábaikra. Hát, hiszen… ha ő odaadná a piros fűzőjét a barátnőjének, akkor legalább neki egyforma lenne a két cipője. És már hajolt is le, óvatosan kibontotta a laza csomót, amit anya kötött, és kihúzta a fűzőt a lyukakból. Komoly képpel nyújtotta át a barátnőjének.

– Cseréljünk!

Erika meglepődött. Nem is vette el a kezéből.

– De ha cserélünk, akkor neked még rondább lesz!

– Nem baj! De neked egyforma lesz, és nekem úgyis vesz holnap az anyukám. Az meg olyan mindegy, hogy mitől ronda, a pirostól, vagy a feketétől.

Nagy bátran mondta ezeket, mert örömet akart szerezni a barátnőjének. Pedig tudta, hogy a saját lába még csúnyább lesz, mint eddig, mert a fekete sokkal jobban elüt a rózsaszíntől, mint a piros. De sebaj! A barátjáért még ezt is vállalja!

És ahányszor csak belenézett Erika csillogó szemébe, az ő tekintetébe is beleköltözött a ragyogás. Cinkosan összenevettek, és tudták, hogy a barátságuk megint erősebb lett egy kicsivel.