Megosztás ezzel:

Cincin, a templom egere régóta éhezett. Kóválygott szédülten egyik lyuktól a másikig, keresztbe is, hosszába is végigszaladt a kövezeten, de nem talált egyetlen morzsát sem.

– Mégiscsak el kell mennem a gazdag rokonokhoz – búsult. Nem szívesen tette, mert tudta, a bíró házában lakó rokonai nem kedvelik az olyan éhenkórászokat, mint amilyen ő is volt. De hát nem az ő bűne, hogy nem talál ennivalót. Ide, a templomba nem enni járnak az emberek, nem hoznak magukkal kenyeret. Sem finom sajtot! – futott össze a nyál a szájában. Hogy én azt mennyire szeretem! Sokkal jobban, mint a kegyelemkenyeret, de ha nem akarok éhen halni, muszáj odamennem – kesergett bánatában. Pedig Cincin valójában egy nagyon vidám kis egérke volt, soha nem hagyta, hogy a sors legyűrje. Hatalmasat kordult a gyomra, de összegömbölyödött, és aludni tért.

Reggelre kelve aztán végképp elhatározta magát, fogta a kis tarisznyáját és útnak eredt. Bekopogott a rokonaihoz.

– Megengeded, hogy ide költözzek hozzátok? – kérdezte a családfőtől. – Csak tavaszig, akkor kimegyek a mezőre és találok élelmet.

Mufurc, a nagybácsi kelletlenül mondott igent. Betessékelte Cincint a legkisebb egérlyukba, amely legközelebb volt a macska pihenőpárnájához. Titokban reménykedett, hogy majd a szegény rokonra fog vadászni a szörny.

– Nézz csak körül kedvedre! – biztatta a kisegeret.

Cincinnek nem kellett kétszer mondani, már olyan éhes volt, hogy a szeme kopogását meghallotta a macska. Utána is settenkedett azonnal. Óvatosan becserkészte gyanútlan áldozatát, majd hirtelen hátulról ráugrott. Cincin megijedt, de nem mutatta. Igyekezett kiszabadulni a macska karmaiból, addig ficánkolt, míg erőfeszítését siker koronázta. Megiramodott, de nem jutott messzire, a szörnyetegtől sajgó pofont kapott. Éles karmai közül csak arra menekülhetett, amerre a mancsával terelgette. Ez játszik velem! – döbbent rá Cincin, és abban a pillanatban szembefordult a macskával. Bátran kihúzta magát, és a szemébe nézett. A szörny meglepődött, de mielőtt bármit tehetett volna, kiáltás harsant.

– Cirmi! Cicuskám! Hol vagy?

Cincin egy szempillantás alatt eliszkolt. Ezt megúsztam! – sóhajtott nagyot. A macska csalódottan ballagott a gazdájához, szorosan körbetáncolta a bokáját, hozzádörzsölve bundáját a gazdi lábához.

A fájdalmas találkozás után Cincin óvatosabb lett. A templomban nem volt ellensége, nem kellett körülnéznie, ha előbújt egy szegletből. Most megtanulta, ez a ház egészen más, mint a templom. Itt bizony körbe kell sandítani, mielőtt kimerészkedik a lyukból. Nem volt nagyétkű, amennyi eleségre szüksége volt, annyit mindig talált a házban, ezért az éléskamrát nem is kereste.

Másnap épp kikukkantott a lyukából, amikor látta, hogy a szörnyeteg az egyik kis unokaöccsével játszik. Most őt terelgette, pofozgatta, a kicsi nem bírt elmenekülni előle.

– Miért nem csinálsz valamit? – kérdezte Cincin a nagybácsiját, aki ott kuporgott a sarokban és tétlenül nézte a fia vergődését.

– Mit tehetnék? – felelte Mufurc. – Ha előbújok, engem kap el az a szörnyeteg.

Cincin elcsodálkozott. Hát miféle család ez, hogy az apa nem védi meg a gyermekét? Elfutott a macska orra előtt, hogy magára vonja a figyelmét. Cirmi rávetette magát, de Cincin fürgébb volt, és gyorsan bebújt egy lyukba. A kisegér is elszaladt, így a macska hoppon maradt.

Egyszeriben hatalmas csattanásra lett figyelmes Cincin. Ez meg vajon mi lehetett? – töprengett, és arrafelé szaladt, ahonnan keserves cincogást hallott. Jöttek a többiek is a szélrózsa minden irányából, a ház összes egérlyukából megnézni, mi történhetett. Valami ronda és nagyon veszélyes szerkezet tartotta fogságban a nagynénit. A nyakánál fogva leszorította, már alig kapott levegőt. Orra előtt illatozott a világ legfinomabb sajtdarabkája, de nem fért hozzá. A rokonság bezzeg nekilátott a falatozásnak.

– Segítsetek! – kérte Cincin, és a nagynénihez szaladt. De gyenge volt ahhoz, hogy egyedül kiszabadíthassa. Tehetetlenül nézte a hánykolódását.

– Rajta már nem segíthetsz, inkább egyél, amíg teheted! – biztatta Mufurc nagybácsi. – Ilyen finom sajthoz csak nagyon ritkán jutunk, és mindig valamelyikünk életébe kerül.

Cincin elhűlve figyelte, ahogy a család lakmározik, miközben a nagynénje fuldoklik. Neki elment az étvágya, még a jóillatú sajt sem csábította. Hogy lehet ilyenkor enni? Ez képtelenség!  Vagy már annyira megszokták a látványt, hogy nem is érdekli őket?

Cincin visszagondolt arra az időre, amikor még a szüleivel élt. Náluk nem fordulhatott volna elő, hogyha bajba kerül, az apukája ne segítsen rajta. Őt is úgy nevelték, hogy ne nézze tétlenül mások szenvedését. De ez a család más! Ezt tenné a gazdagság? – töprengett. Hogy önzők lesznek, nem törődnek senkivel-semmivel a világon, önmagukon kívül? Ennyit nem ér az a pár falat, amit ebben a veszedelmes házban kapok – döntötte el. Leküzdötte a hányingerét, megkereste a tarisznyáját, és hazament a templomba. Inkább legyen szegény, éhes, de boldog, mint ilyen üresfejű jóllakott egér.

Megosztás ezzel: