Sötét este volt. Olyan sötét, hogy a Mikulás is tapogatózva kereste a kéményt. A hold és a csillagok sűrű, fekete felhők mögé bújtak szégyenükben. „Megváltozott a világ, bizony, nagyon megváltozott! Alig-alig találni ma már kéményt a házakon, ha van is, gyakran egy kijárat nélküli, szűk odúba vezet. Csak itt-ott lehet még igazi kandallóba érkezni, valódi tűznél melegedni. Szinte mindenhol gáz, vagy központi fűtés van, a sokemeletes házakról ne is beszéljünk!” – zsörtölődött magában a Mikulás. „Bezzeg én rénszarvasszánon hordom az ajándékokat, mióta világ a világ, mégsem késtem sosem. De kémények híján egyre nehezebb a dolgom. Ki kell találni valami más módszert, hogy mindenkihez bejussak, vagy szégyenszemre nyugdíjba kell vonulnom. Bár… az utódom sem jutna be. Lehet, már nincs is igény rám? Kellek még egyáltalán a gyerekeknek?” Morogva dobta hátára hatalmas zsákját, aztán egy „hohohó”-kiáltással füstté változott. Kulcslyuk még van minden házon. Be is szivárgott nyomban az elsőn, ami útjába került.

A szobában két kislányka tapadt az ablakhoz, izgatottan kémlelték, mikor érkezik meg végre a Mikulás rénszarvasszánja. Nem vették észre, hogy a hátuk mögött belecsempészte az ajándékokat az odakészített harisnyákba, cipőkbe. Miután körülnézett, óvatosan a legnagyobb cipőbe is elrejtett egy apróságot, s már ott sem volt.

Egész éjjel hordta az ajándékokat, füst előtte, füst utána, el is fáradt rendesen. Hanem az utolsó háznál megint meggyűlt a baja. Nem elég, hogy a kémény túlságosan szűk, s a füstöt inkább kifelé viszi a huzat, még kulcslyuk sincs! Ki hallott már ilyet? A bejárat kívülről lakattal záródott, de mivel most nem fityegett rajta, a Mikulás biztos volt benne, hogy a háziak itthon vannak. Nagyon halkan, óvatosan lenyomta a kilincset, de belül rá volt tolva a retesz. Hogyan menjen be? Pedig itt lakik egy kisfiú, és számít az ajándékára. Muszáj bejutnia!

Ekkor, mintha csak a házigazda megérezte volna, hogy szükség van rá, nyílt az ajtó. Magas férfi lépett ki rajta, vastag kabátban, csizmában, négy év körüli kisfiú kezét fogva. A Mikulás besurrant a hátuk mögött a házba, s már csukódott is az ajtó. Apa és fia vígan kacarászva építették a hóembert, míg odabenn a szakállas öregapó meglepetést készített.

Amikor Róbert és a kis Petyka megunták a játékot, bevonultak a jó meleg szobába. Petyka fél szemmel azonnal a cipőkre sandított, és láttukra hatalmasat rikkantott. Apja mosolyogva hagyta magát odahúzni, s hogy meglepődött, amikor a saját cipőjében is talált valamit. Egy cédula, rajta egy szám. Telefonszámnak tűnt. De hogy kerülhetett oda?

Szórakozottan gyűrte zsebre a cetlit, s nekiállt vacsorát készíteni. Mióta Andrea az angyalokhoz költözött, mindig közösen főzőcskéztek a kisfiával, de Petyka most el volt foglalva az ajándékaival. Amikor végre ágyba tudta dugni a fáradt gyereket, levetette magát a kanapéra, feltette a lábát a kisasztalra, s ölébe vette az újságot. Szemüvege után kotorászva a zsebében, újra kezébe akadt a cédula. Elgondolkozva nézegette, majd hirtelen elszántsággal fogta a telefont, és beütötte a számokat.

Aletta majdnem elhajította ijedtében a mobilt. Éppen azon töprengett, honnan kerülhetett a cipőjébe a készülék, amikor megszólalt a kezében. Biztos, hogy a Mikulás nem a kislányoknak szánta, kicsik még hozzá.

– Halló! – szólt bele félénken. A vonal másik végén kellemes férfihang csendült. Udvariasan bemutatkozott, óvatos kérdéseire Aletta egyre nagyobb kedvvel válaszolgatott. Órákon át beszélgettek, s megállapodtak, hogy másnap délután találkoznak a szánkódombon.

A felnőttek ugyanolyan izgatottan készülődtek, mint a kicsik. Amikor egymásra néztek, azonnal tudták, hogy ők a Mikulás ajándékai egymásnak. Családi szánkót béreltek, Róbert maga elé ültette Alettát, elébe a három gyereket, s huss! Szálltak a havon a boldogság felé.

A Mikulás felakasztotta üres puttonyát a szegre, s pihenni tért. „Lám, nem csak a gyerekeknek van rám szükségük!” – gondolta elégedetten.