– Jaj, hová bújjak? Hová? – hallotta Gergő az izgatott hangot. Körülnézett, de nem látott senkit sem. A nyitott ablakon csak a nyári éjszaka hangjai lopakodtak be a szobájába. Halk szél fodrozta a közeli tó vizét, tücskök muzsikáltak, Rex ugatta a holdat. A hang pedig folytatta: – Mindjárt rám találnak, jaj, akkor végem, el kell rejtőznöm…

Gergő rájött, hogy nem a fülével hallja az ismeretlent, hanem a gondolataiban szól. De ki lehet, még mindig nem látni senkit a környéken.

– Ajaj, bemértek, a nyomomban vannak!

Ekkor valami zöldes fény jelent meg, olyan volt, mint egy öklömnyi zöld ködfolt. Alig látta meg, már el is tűnt, és Gergő úgy érezte, mintha a pizsamája alá bújt volna be. Kellemes meleg bizsergette a szíve tájékán, mintha valaki a helyét keresné. Pont úgy, mint ahogy ő szokott elfészkelődni az ágyikójában.

– Itt jó lesz. – Ez elégedetten hangzott. Ebben a pillanatban egy helikopter jelent meg a tó fölött, tett egy kört, majd tovaszállt. Már a zümmögése sem hallatszott. – Ezt megúsztam! – örvendezett a hang.

– Ki a csuda lehet ez? – töprengett Gergő, és úgy tűnt, az ismeretlen meghallotta, vagy inkább felfogta a gondolatait, mert válaszolt rájuk.

– Te hallasz engem? Láttál is?

– Hallak – felelte némán Gergő. – De csak valami kicsi zöldet láttam. Az voltál te?

– Nem lett volna szabad látnod! – ijedt meg a hang gazdája. – Kérlek, ne árulj el! Ha megtalálnak, biztos, hogy megölnek. Némely bolygó lakóinak kíváncsisága nem egészséges, mindent tudni akarnak, mindenáron, akkor is, ha belepusztulunk mi, titinek.

– Ne félj, nem árullak el – ígérte a fiú. – Szóval te egy UFO vagy? Engem Gergőnek hívnak, neked van neved?

– Ran. Igen, ez a nevem. Hogy UFO vagyok-e, azt nem tudom, csak azt, hogy titin vagyok. Milyen planéta ez?

– Hogy kerültél ide, ha még ezt sem tudod?

– Menekültem. Háború tört ki odahaza, és apám, a titinek királya, rám parancsolt, mentsem magam, bújjak el úgy, hogy senki ne találhasson meg. Ha vége a háborúnak, és biztonságban leszek, üzenni fog.

– Hogyan?

– Ahogy veled is beszélgetek. Tudni fogom, hogy hazatérhetek és kész. Csak vigyáznom kell magamra itt is, nehogy felfedezzenek. Biztos, hogy nem árulsz el?

– Nem, ne félj! A Föld nevű bolygón vagy, Magyarországon, a város pedig Szombathely. Nem a legnagyobb, de elég nagy ahhoz, hogy elbújhass benne. Ez a legszebb része, ahol én lakok, a Csónakázótó. Ne csiklandozz!

– Bocsánat, csak körül akartam nézni. – A zöld csillogás ismét megjelent, a ködfolt kilibbent az ablakon, felemelkedett a fák lombjába. – Nálunk is vannak ilyen növények, és víz is van, de azt ott nem ismerem fel. Mi az? – Az izgő-mozgó ködfoltból egy vékony szál mutatott egy távolabbi pontra. Csak nyúlt, mint a gumi, aztán az egész folt, ami Rannak nevezte magát, hirtelen elszállt, mint egy labda, amit a kifeszített gumi végére kötöttek.

– Hé, máris elmész? – ijedt meg Gergő, hogy ilyen hamar elveszíti ezt a különös teremtményt. Szerette volna megismerni, hiszen még sohasem találkozott igazi földönkívülivel, és már előre örült, mennyire el fognak ámulni az osztálytársai, ha elmeséli nekik.

– Gyere te is! – jött a válasz ugyanolyan tisztán, mintha Ran ott lett volna mellette.

– De én nem tudok repülni!

– Nem tudsz? – termett ott egy szempillantás alatt a ködlény. – Miért nem tudsz?

– Miért, miért, mert nem vagyok madár, azért! – vágta rá mérgesen Gergő. Hiszen szeretett volna ő repülni, gyakran kérdezte is a mamáját, hogy az emberek miért nem tudnak. Mert nincsen szárnyunk – szokta felelni a mami.

– Segítsek? – Ran elrejtőzött Gergő hajában, a fiú pedig felemelkedett, és huss!…  szállt a víz felett.

– Hűűűűűűűű, ez nagyon jó! – lelkendezett Gergő. – De mi lesz, ha meglátnak? Hiszen mi nem tudunk repülni, téged meg keresnek. Rá fognak jönni, hogy itt vagy!

– Engem nem láthatnak meg, amíg veled vagyok, mert a te energiameződ elfedi az enyémet. Összeolvadunk, és így nem tudnak bemérni. Amíg sötét van, téged sem látnak, megmutathatod a városodat. Ez mi? – Ran letette Gergőt egy hosszú, egyenes valamire, ami lábakon állt a víz felett.

– Híd a szigetre. Nyáron lehet vízibiciklizni, csónakázni a tavon, vagy csak egy jót sétálni a szigeten. A papám szeret horgászni is a tóban, rengeteg hal van itt. Ott, a másik oldalon pedig strandolni szoktunk, mert a tóban tilos fürdeni. Ezért csak a hídon keresztül juthatunk be a szigetre. Repüljünk még! – kérlelte Rant. – Magasabbra! – Gergő nem bírt betelni az élménnyel, még többet akart. Feljebb, fel a csillagok közé! De Ran figyelmét újra lekötötte valami ismeretlen, figyelmeztetés nélkül vette arra az irányt. Felülről nézték a csodát. Gergő furcsállotta, hogy ilyen tisztán lát mindent a sötétben, de Ran máris jelezte, hogy ő segíti ebben.

– Ez a Kalandváros – magyarázta a fiú. – A legnagyobb játszótér az egész környéken. Nappal telisteli van mászó-ugráló-bujkáló gyerekkel. Messzi földről is jönnek. Én is szeretem, de a kedvenc helyemet is megmutatom, ha akarod. Arra van! – lendítette a karját, s máris száguldottak a jelzett irányba. – Akár Superman! – rikkantott Gergő, és megperdült a levegőben. Sötét háztetők felett siklottak egy park felé. Magas fák közül emelkedett ki egy karcsú lábakon álló fakóvörös építmény.

– Ez egy régi víztorony, nagyon szép, de már régesrégen nem használják. Alatta viszont valami csudajó dolog van! Persze, neked semmit sem jelenthet, hiszen repülsz. Mi autóval, biciklivel vagy gyalog közlekedünk, és ez itt egy pici tanulópark, ahol mi, gyerekek gyakorolhatjuk a közlekedési szabályokat. Vannak igazi utak, igazi lámpákkal, és akinek nincs bicaja, kölcsönözhet. Nagyon szeretem, de sajnos csak nyáron van nyitva. Megmutatod az űrhajódat? – jutott eszébe. – Úgy szeretném látni!

– Nekem nincs olyan testem, mint neked, így hajóra sincs szükségem. Az energia szabadon áramlik az űrben, bárhová eljuthatok, nagyon gyorsan. A ti időtök szerint néhány hét alatt otthon leszek, amint apám üzen.

– Melyik csillag az otthonod? – kérdezte kíváncsian Gergő.

– Az a kicsi zöld ott! Látod? – és a hajszálvékony fényszál megint elindult, rámutatva egy távoli csillagra. Az halványan pislantott egyet, mintha csak azt mondta volna: igen, én vagyok a Titin.

– Most már álmos vagyok – ásított egy nagyot a fiú –, vigyél haza! Ugye, nem mész el, amíg iskolában leszek, és holnap is repülünk? – bizakodott, miközben visszabújt az ágyába.

– Mi az az iskola?

– Ott tanulok írni, olvasni, számolni, és még nagyon sok mindent meg fogok tanulni, mire felnövök. De az még messze van, addig még az egyetemet is ki kell járnom, anyukám mondta, hogy azt muszáj, ha űrhajós akarok lenni. Mert űrhajós leszek, tudod? De még csak nyolcéves vagyok. Ugye, itt maradsz velem? Alhatsz az ágyamban, nem fekszem rád, megígérem. Jó?

És Ran ott maradt éjszakára, sőt az iskolába is elment Gergővel. Elbújt az inge alá, hogy ne lássák, onnan figyelt, és a fiúval együtt tanult. Gergő megtartotta magának a titkot, mégsem beszélt az osztálytársainak a vendégéről, inkább a házi feladataira fordította a figyelmét. Ran segítségével néhány hét alatt kijavította a jegyeit, valahogy könnyebben ment a tanulás, mióta volt egy türelmes társa, aki elmagyarázta, ha valamit nem értett. Amikor a mamája megdicsérte a szorgalmáért, vagy a papájának suttogta, hogy „nem tudom, mi ütött ebbe a gyerekbe, de remélem, kitart a tanulási kedve”, olyankor csak finoman megsimogatta a szíve fölött lapuló UFO királyfit. Sok-sok éjszakán át röpködtek titokban, és közben rengeteget megtudtak egymásról, egymás világáról.

Ran már rég hazament, Gergő pedig szorgalmasan tanult tovább, nem kellett noszogatni, mint hajdanán. Ő már tudta, hogy kitűnő jegyekkel fog végezni az egyetemen is, azért, mert van célja. Űrhajós lesz, és egyszer el fog jutni a Titinre, meglátogatni földönkívüli barátját.