Hajnalka szöszke, ötéves kislányka volt. Magas hegyek között eldugott falujában éldegélt szüleivel és testvéreivel. Szükséget sosem láttak semmiben. Jókedvűen dolgoztak a földjükön, megtermelték maguknak az ennivalót. Amikor Hajnalka nevetett, a Nap is kisütött, hétágra szórva sugarait a falu népére. Márpedig ő gyakran nevetett, vidáman ugrándozott, karjait az ég felé tárva járta el a naptáncot. Arca ragyogott, kék szemében boldogság fénylett. Szerették is a kislányt, bármerre ment, mindig kedves szavakkal fogadták, jókedve mindenkire átragadt.

Apró baba volt még, amikor felfedezték azt a képességét, hogy egyetlen mosolyától meggyógyulnak a betegek. Messzi földről jöttek a gyógyulni vágyók, ahogy azok is, akik csak a bánatukat szerették volna elfelejteni, kicsit felvidulni. Vállalták a hosszú utat a hegyeken át, csak eltölthessenek néhány percet vagy órát a kislánnyal.

A látogatók sosem jöttek üres kézzel. Minden gyógyulni vágyó hozott valamilyen ajándékot Hajnalkának, amit a kislány nagylelkűen szétosztott a faluban. Derűfalva egyre gazdagabb lett, házaik szépültek, földjeik virágoztak.

Egy napon katonák jelentek meg a faluban. Hatalmas lovaik mögött porzott az út, patáik hangosan csattantak a nagyobb köveken. Vezetőjük megállította koromfekete hátasát az első ember előtt, akivel a faluban összetalálkoztak.

– A csodatévő lányt keressük – mondta.

– Mit akartok tőle? – kérdezte az öregapó.

– Királyunknak fülébe jutott a hír, hogy van itt egy leány, aki képes meggyógyítani olyan betegeket, akiket az orvosok sem tudtak kikúrálni a bajukból. Parancsot kaptunk, hogy vigyük őt hozzá.

– Kicsi még az a lány, megijed, ha ennyi katonát meglát. Talán jobb lenne, ha csak egyedül mennél – tanácsolta a katonák vezérének.

Andor kapitány szót fogadott, és meghagyta az embereinek, hogy szálljanak meg a fogadóban. Ő maga szépen megkérte az öregembert, hogy vezesse el a kislányhoz.

Hajnalka a lejtős réten vadvirágokat szedett, nyomában többen is jártak. Néha egy-egy embernek átnyújtott egy szál harangvirágot, vagy sárga gólyahírt. A bánatos szemek azonnal felélénkültek, a megajándékozott arcára mosoly varázsolódott. A kislány előreszaladt, boldogan megperdült, majd hirtelen megállt, ahogy szinte nekiütközött az orra előtt felbukkanó hollófekete paripának. Riadt szemei égszínkék ékkőként kerekedtek az ismeretlen katonára. Az égbolton felhők gyülekeztek, szürke fátyolba burkolva a Napot.

– Hajnalka! A kapitány hozzád jött – szólt az öreg a kislányhoz.

– Ő lenne a csodatévő leány? – ámult a katona. – Hiszen még gyerek!

– Mondtam neked, hogy kicsi még – felelt az öreg. – De okosabb sokunknál, a lelke hatalmas, a jósága végtelen.

– Királyunk üdvözletét hozom, Hajnalka! – fordult a gyermekhez Andor. – Őfelsége, Zénó király azt parancsolta, vigyelek hozzá. Egyetlen fia, Ármin királyfi nagybeteg, őt kell meggyógyítanod.

Így történt, hogy Hajnalka útra kelt a katonákkal. Felkapaszkodtak a hegy tetejére, olyan magasra, ahol már csak a madarak járnak. Utoljára visszanézett kedves falujára a lányka. Innen fentről babszemnyiek voltak Derűfalva szép házai, az emberek mint kis fekete hangyák mozogtak itt-ott. A kislány szeme bepárásodott, ahogy a csapat katona kíséretében szomorúan leereszkedett a hegy másik oldalán. Útjukat felhők kísérték, szivárványtündöklésű esőcseppek hulltak, akár Hajnalka könnyei.

Hét nap és hét éjszaka telt el, míg megérkeztek a királyi palotába. Kilenc tornya büszkén meredt az ég felé, mindegyik csúcsán arany dísz ragyogott. A falakat befutotta a borostyán, csak az ablakoknál nyírta meg szorgos kertészkéz. Gyönyörű volt a zöld leveleivel, a piros tető alatt kilátszó napsárga falaival, Hajnalka mégsem érzett kedvet a tánchoz. Bánatos volt, hazavágyott.

– Gazdagon megjutalmazlak, ha meggyógyítod a fiamat – mondta a király, amikor a színe elé vezették a leánykát. – Kérhetsz bármit, megkapod, amint Ármin egészséges. Gyere, elviszlek hozzá!

Sápadt, sovány fiúcska üldögélt az ágyban, háta hatalmas, tömött párnákkal volt megtámasztva. Szinte az egész arcát elfoglalták szomorú tekintetű, hatalmas barna szemei. Az udvari bohóc épp felvette a királyfi kezéből kiforduló könyvet, belelapozott, mókás fintorral hangosan felnevetett. De Ármint ez sem derítette fel. A szolgálólány által kínált ínycsiklandozóan illatos, sült csirkecombot is elutasította.

– Mi bajod van? – kérdezte tőle Hajnalka. Odament hozzá, leült az ágya szélére, kíváncsian nézett rá.

– Semmi – felelte a királyfi.

– Meg tudod gyógyítani? – kérdezte Zénó király.

– Én senkit nem tudok meggyógyítani – válaszolta Hajnalka. – Nem vagyok varázsló. Az tud meggyógyulni, aki meg akar gyógyulni, és hajlandó tenni is ezért valamit.

– Próbáld meg, és gazdaggá teszlek! – nógatta az uralkodó.

Múltak a napok, de a felhők nem tágítottak a palota felől. Mintha az összes viharfelhő itt gyülekezett volna, sötét volt az ég és zord a világ. Hajnalka búslakodott. Hiányzott az otthona. A magas hegyek, zöldellő lankák, a réten a vadvirágok. Hiányzott az anyukája, a családja, a falu népe, a kutyája, a patakban úszkáló halak. Elfogyott az ereje, bánatában egyre soványabb lett ő is. Haza szeretett volna menni, de a király nem engedte. Nagyon-nagyon akarta, hogy a fia meggyógyuljon, de sem a fiú, sem a lányka nem nevetett többé.

Egy napon Zénó belátta, a csodatévő lányka csődöt mondott. A királyfit ő sem tudta megmenteni. A fiúcska már olyan volt, mint az árnyék, vagy talán még annál is halványabb.

A király parancsot adott Andor kapitánynak, hogy vigye haza a kislányt. Szomorú menet indult a palotából a hegyek felé. Esőkísérte katonák között egy apró leányka vacogott. Fázott a lelke, mert nem tudott segíteni annak, aki bízott benne. Hanem hirtelen egy ötlet villant az agyába. Igen! Ez lesz a megoldás.

– Kapitány! Vissza kell mennünk a palotába – fordult Andorhoz Hajnalka.

– Miért? – csodálkozott a katona. – Hiszen alig vártad, hogy eljöhess onnan.

– Igen, mert nem éreztem magam jól azon a helyen. Csakhogy ottfelejtettünk valakit.

– Ugyan, kit?

– A királyfit! Velem kell jönnie az én hazámba, ott majd meggyógyul.

– Gondolod?

– Biztos! – vágta rá a kislány.

Azon nyomban visszafordultak. A király ámultan nézte, ahogy Hajnalka bevonul Ármin szobájába, és mesélni kezd neki a hegyekről, a magasból lezúduló vízesésekről, az ég madarairól, a rét virágairól, a hegyoldali barlangba bekukkantó napsugarakról.

A királyfi érdeklődve hallgatta a lányka csacsogását. Tekintete felélénkült, kíváncsisága felébredt. A kérdésre, szeretné-e látni mindezt, nagy merészen igennel felelt.

Másnap reggel indultak el újra. Hajnalka arcán a visszatérés öröme fénylett. A király, aki szintén velük tartott, csodálkozva bámulta a szürke felhőkön áttűnő napsugarakat. Ahogy közeledtek a kislány otthonához, úgy fogyatkoztak a felhők, hátuk mögött maradtak a szivárványcseppek.

A hegyről leereszkedve szemük elé tárult Derűfalva. Hajnalka megállt gyönyörködni. Feje felett pillangók repkedtek, vidám táncuk láttán a kislány is mozdult. Karját felemelte, lelkét kitárta, körbeperdült, és futásnak eredt a lankán lefelé. A király csodálkozva figyelte Ármint, amint követi Hajnalkát. Rég nem látta már őt ilyen önfeledten ugrabugrálni. Ragyogó szemekkel fogadta el a felé nyújtott pipacsszálat, kézen fogta a kislányt, és együtt szaladtak tovább.