Mindeközben a két férfi megállapodott, hogy az építkezés hogyan folyjon tovább. Chris elfogadta Nick javaslatait, mert látta, hogy a változtatások okosak, és szükségesek.

– Mr. Sanford! – fordult az építészhez hirtelen elhatározással
Friendly. – Meg tudná nekem mondani, mi Virginia kedvenc virága?

Sanford meglepődött. Meg is látszott rajta, tágra nyíltak a szemei, ahogy a kérdezőre pillantott. Száját kinyitotta, majd be is csukta, anélkül, hogy mondott volna valamit. Végül mégis megszólalt tétován.

– Kedvenc virág? Nem. Nem tudom. – Bizonytalanul rázta meg a fejét. – Az olyan női dolog. A nők tudnak ilyesmit egymásról. Én jóformán meg sem tudom különböztetni egyik virágot a másiktól. A rózsát felismerem, esetleg még a tulipánt, ha nincs agyonnemesítve. De a többi..?

– Kár. – Friendly egészen elszontyolodott. Már olyan szépen eltervezte magában, hogy egy csokor virággal megy vissza. Hogy meglepődött volna Virginia! De így…

Nick látta rajta, hogy letört a hangulata. Hát, ha ennyire fontos neki, éppen ki lehet deríteni. Miért találták fel a telefont? Tűnődve nézte a férfit.

– Megtudakoljam? – ajánlotta fel.

– De nehogy tőle! Meg akarom lepni!

Nick csak bólintott, és feltárcsázott egy számot a mobilján. Amikor felvették a vonal túlsó végén, beleszólt.

– Szia, kislányom! Van egy kérdésem, te biztosan tudsz válaszolni rá. Mi Giny kedvenc virága? – Kicsit hallgatott, aztán azt mondta: – Nem, nem én… Van itt valaki, aki meg szeretné lepni… Muszáj ezt most..? Ne legyél kíváncsi! Válaszolnál? – Kicsit türelmetlen lett a hangja, és ezt érezhette a hívott fél is. – Szóval frézia… Nem, kicsim, fogalmam sincs, hogy néz ki. De a virágárusnak illik tudnia. Köszönöm. Szia, Tory!

 

Felkerestek egy virágboltot, és Chris vett egy csokor fréziát. Sárgát, lilát, kéket vegyesen. Tényleg szép virág – állapította meg. Ahogy azok a kis tölcsérek sorakoznak egymás mellett azon a törékeny száron, nagyon mutatós. És még valami enyhe, kellemes illata is van.

Vásárolt egy szál kék rózsát is. Annyira megtetszett neki, hogy nem tudta otthagyni. Hiszen Mrs. Sanford is csak nő! Biztosan örülni fog egy szál virágnak.

Ahogy beléptek az ajtón, a háta mögé dugta a csokrot. A nappali felé vették az irányt, onnan hallatszottak hangok. Három hang! Három vidám, kellemes női hang. Chris lelkébe némi aggodalom költözött. Már megint mi várhat rá?

Rögtön megtudta, ahogy körülnézett. Hát persze, hogy két lány! Még jó, hogy nem mindhárom! Most legalább ötvenszázaléknyi esélyem van – gondolta. Vizsgálódva hasonlítgatta őket egymáshoz.

– Hello, Chris! – szólaltak meg egyszerre, egyforma búgó hangon. A szemük nevetett, a szájuk széles mosolyra húzódott. Szabályos fogsoruk kivillant a sötétpiros ajkak közül.

– Hello, lányok! – vigyorgott vissza a férfi. Úgy döntött, belemegy a játékba. Nem hagyja magát bolondítani. – Az a helyzet, hogy csak egy csokor virágot hoztam, tehát vagy osztoztok rajta, vagy Virginia kénytelen lesz leleplezni magát. – Ezzel előhúzta a fréziacsokrot a háta mögül, és odamutatta a lányoknak.

Azok összenevettek, aztán az egyikük odalépett, elvette tőle, és lágy pillantást vetve rá, kedvesen megköszönte. Friendly-nek olyan érzése volt, hogy valami nagy-nagy disznóság folyik körülötte. Sejtelme sem volt, hogy miért, de biztos volt benne, hogy a lányok átverik.

Kivette a lány kezéből a virágot, és határozott mozdulattal odanyújtotta a másiknak.

– Nem tudom, hogy ő melyik testvéred – mondta neki, miközben hüvelykujjával viccesen a háta mögé mutogatott. – De a fejemet tenném rá, hogy te vagy Virginia. – Mélyen a szemébe nézett, és már tudta, hogy nem téved. A mosoly, ami a lány arcán szétáradt, igazolta a feltevését. A csibészek! Már megint összefogtak ellenem!

– Köszönöm, Chris. – Giny beleszagolt a virágcsokorba. – Nagyon szépek. A frézia a kedvencem. De te ezt honnan a csudából tudod?

Friendly csak somolygott, de nem válaszolt. Valószínűleg épp a másik leányzó volt az informátor. Ha mégsem, úgyis megtárgyalják egymással. Addig legyek titokzatos!

– Te nem kapsz virágot – mondta a másik lánynak. – Nem érdemled meg. Át akartál verni! – panaszos hangjához vádló szempillantást produkált. Aztán odafordult az édesanyjuk felé, és átnyújtotta neki a kék rózsát. – Ezt önnek hoztam Mrs. Sanford. Minden indok nélkül. Csak úgy. Mert megtetszett. Gondoltam, önnek is tetszeni fog.

– Köszönöm. Ez gyönyörű! – Az asszony már a vásznon látta a rózsát. Viszketni kezdett a keze. Ecsetet ide! Viszonozta a mosolyt. – Úgy látom, már kezdi kiismerni a lányaimat. Vigyázzon velük! Általában tréfás kedvűek, és akkor nincs menekvés tőlük.

– Eegen… látom. – Talányosan elnyújtotta az igent, miközben a szeme sarkából egy sanda pillantást vetett rájuk. Csak tudná, hogy a másik melyik. Nem mintha számítana valamit is. Végtére teljesen mindegy.

A lány, aki nem Virginia volt, hirtelen megmerevedett. Szeme a semmibe révedt. Enyhén lehajtotta a fejét. Lassan leeresztette a szempilláit. Csukott szemmel figyelt valami belső hangra.

– Mennem kell – jelentette ki, ahogy felnyitotta a szemeit. – Hívnak. Szükség van rám. – Átölelte az édesanyját, cuppanós puszit nyomott az arcára. – Szia, anya! Szia, apa! Szia, Giny! Viszlát, Chris! – Ahogy elhaladt mellette, ránézett a férfira. Egy pillanatra még megállt mellette. – Akkor leszel igazán ember, ha örülni tudsz a másik örömének is. Ha szeretni tudsz valamit akkor is, ha nem a tiéd.

És már ott sem volt. Friendly csak bámult utána megrökönyödve. De rajta kívül senki sem csodálkozott.

– Ez meg mi volt? – kérdezte elhűlve, de elnéző mosolyokon kívül nem kapott mást.  Pedig nagyon szeretett volna valami magyarázatot.

***************

Chris nem tudott elaludni. Telihold volt, és őt ez mindig megviselte. Ilyenkor folyton valami mélyről jövő nyugtalanság kerítette hatalmába. Legszívesebben nekiindult volna, hogy egy hosszú sétával vezesse le a zaklatottságát.

Kilépett az erkélyre, felbámult a holdra.

– Minek kell neked olyan fényesen világítanod odafenn? – mondta neki fennhangon, vádlón. – Szegény, szerencsétlen embereket nem hagyod pihenni!

Valaki halkan kuncogott a közelében. Női hang. Nem kellett találgatnia. Giny alakja bontakozott ki a sötétségből. A szobákat közös erkély kötötte össze. Remek! – Chris gondolatban összedörzsölte a tenyereit. – Az égiek nekem segítenek.

– Te sem tudsz aludni? – kérdezte a lányt.

– De. Tudnék. Csakhogy én, veled ellentétben, szeretem a holdat nézni. Hiszen olyan fenségesen szép!

– Fenséges? – Chris fel volt háborodva. Mélységesen. – Hogy uralkodik rajtam, az biztos. Csak akkor alhatok, ha ő engedi. Még jó, hogy csak egyszer van havonta telihold. Mennyi idő alatt lehet meghalni a kialvatlanságtól? – tréfás hangon mondta, de a hangsúlyon lehetett érezni, hogy komolyan gondolja.

– Szenvedsz tőle?

– Nagyon. – Fintorogva tette hozzá, bár a sötétben a lány nem láthatta az arckifejezését. – Biztosan gyenge az idegrendszerem. Ha már a hold is erősebb nálam.

– Ülj le! – mutatott egy székre az erkélyen Giny. Nem akarta kinevetni, nehogy megbántsa. Pedig mulatságos volt, ahogy még rá is játszott a kínjára. A férfi szót fogadott. Kíváncsian várta, hogy mi következik. – Dőlj hátra. Csukd be a szemed.

Giny mögéje állt, és lágyan rátette a kezét Chris fejére. Testével hátulról megtámasztotta a tarkóját, hogy a férfinak ne kelljen tartania. Először csak hagyta, hogy hozzászokjon az érintéséhez, majd lassan, finoman elkezdte simogatni a halántékát. Egyre erősebb mozdulatokkal masszírozta, bizonyos pontokon meg is nyomkodta a fejét.

Friendly teljesen ellazult. Úgy érezte, reggelig el tudná viselni ezt a kényeztetést. Nem tudom, mit csinál ez a lány, de nekem roppant jólesik.

Kinyitotta a szemét. Alulról lesett fel a lányra. Aztán óvatosan felnyúlt, és lehúzta magához a fejét. Giny egy picit ellenkezett, de végül engedte. Kicsit kényelmetlen póz volt a csókhoz, érezték mindketten. Chris a karjánál fogva az ölébe húzta a lányt, és szomjasan tapadt az ajkára.

– Ugye, nem akarsz megharapni? – dünnyögte a szájába.

Giny csak megrázta a fejét, el sem húzta a száját. Az emlék széles mosolyt csalt az arcára, amitől a szemei résnyire szűkültek össze. Jutalma egy újabb csók lett.

Chris finoman végigsimított a mellén. De a mozdulata visszafelé sült el. Ő maga jött tőle izgalomba. Giny érezte a combja alatt, hogy a férfiassága ébredezik. Sőt! Már nagyon is éber volt!

Kicsit eltolta magától a férfit. Belepillantott a kitágult pupillákba. Vajon eljött a perc? Vagy várjunk még? Nem volt biztos benne, hogy akarja-e?

– Menj aludni! – szólította fel végül Christ halkan. – Most már a hold is engedni fogja.

– A hold az igen – dünnyögte ironikusan a férfi. És a hormonok? Azok vajon engedik? – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

Giny csak finoman intett nemet a fejével, de nem szólt. Egyenesen belenézett a férfi sötét íriszű szemébe. Az látta rajta a bizonytalanságot. Nem, még nem jött el az idő.

– Rendben – adta meg magát a sorsának. – Köszönöm. Jó éjt, Virginia!

***************

Teltek a hetek. A film lassan összeállt. A forgatás a végéhez közeledett. A rendező elégedetten dörzsölte össze a tenyerét. Ilyen jó csapattal nem is csoda, ha időre elkészülünk – gondolta. Végig tudták tartani a tervet, nem csúsztak egy napot sem. Ha továbbra is így megy, még egy hét, és fel lesz véve az utolsó jelenet is.

– Ha végeztünk, meghívlak benneteket egy búcsúbulira – közölte a stábbal. – Jövő hét péntekén, a Fekete Cowboy-ba.

Ez egy felkapott étterem volt a város északi negyedében. Eléggé drága hely, kezdő színészek nem is engedhették meg maguknak, hogy oda járjanak.

– Ha engem is meghívsz – szólt közbe egy hang hátulról –, akkor én állom a vacsorát. – Christian Friendly úgy érkezett, hogy senki nem vette észre. Megállt a többiek háta mögött, és hallgatta a rendezőt.

Erre a nagylelkű ígéretre minden szempár rászegeződött. Körülnézett, de valójában csak Virginiát látta.

– Megérdemlitek. Láttam az anyagot. – Elismerően bólintott hozzá. Bár a rendezésbe nem szólt bele, azért a folyamatot figyelemmel kísérte. Hiszen az ő pénze forgott kockán. Mert egy film mindig szerencsejáték. Bukott már meg olyan alkotás, amit óriási sikernek véltek a készítői. Ezért aztán naprakészen tudta, hol és hogyan állnak a filmmel.

– Még egy jó hét, és kész vagyunk – közölte Stevens. – Aztán jönnek az utómunkák. Szerintem kasszasiker lesz. – Halálos biztonsággal jelentette ki, mintha ez olyan természetes lenne. És neki az is volt. Nem hiába volt ő a legjobbak egyike.

***************

– Ráérsz ma este? – kérdezte Chris Ginytől. – Jessie meglátogatott. Addig nyúzta Lisát, amíg felszállt vele egy gépre. Pár napja érkeztek, meglepetésszerű váratlansággal. Szeretné látni az ő Arieljét. El tudsz jönni egy kis időre?

– Miért nem hoztad el magaddal? Nem ez lenne az első eset. – Giny visszagondolt a régi-régi napra, amikor először látta a kislányt.

– Bárányhimlős lett. Neki most jobb, ha otthon marad. Lisa ott van vele. Tényleg, te voltál már bárányhimlős? Mert, ha nem, akkor nem jöhetsz. Nem akarom, hogy beteg legyél. – Hangja aggódón szólt, és nem a film, hanem a lány miatt. Erről a pillantása tanúskodott. Ahogy féltőn ránézett, abból egyértelműen kiderült, hogy a film őmiatta aztán csúszhatna!

– Voltam már bárányhimlős – nyugtatta meg a férfit. – Mindhárman voltunk. Ha jól emlékszem, nyolcévesek voltunk, és éppen én hurcoltam haza a betegséget. De hármasban hamar telt az idő. Közösen vakaróztunk, jókat nevetgélve biztattuk egymást türelemre. Anya bekent bennünket valami fehér krémmel, amitől egy szép, változatos domborzati térképhez hasonlítottunk. Ma már nevetünk rajta, de akkor lelkesen számolgattuk a pöttyeinket, és versenyeztünk, kinek van több. Szóval védett vagyok – fejezte be egy félmosollyal.

– Helyes – nyugtázta Chris. – Akkor jöhetsz. – Majd bizonytalanul hozzátette. – Ha tudsz.

Giny felnézett a férfira. Szótlanul fürkészte a tekintetét. Próbálta kitalálni, van-e hátsó szándéka. Vagy tényleg csak a kicsi miatt hívja? Rég nem találkozott már a kislánykával, pedig az egyszer elcsente az apja telefonját, és felhívta őt. Még csak most szeptemberben fog iskolába menni, de az óvodában már ismerkednek a betűkkel, számokkal.

Ezek a gyerekek már műszaki zseninek születnek – morfondírozott magában. Neki még hiába adtak a kezébe hatévesen mobiltelefont, nem tudott mit kezdeni vele.

– Jól van, megyek – határozta el. Friendly mellkasából megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Alig-alig palástolta az örömét. Miért is titkolná el? Mire lenne az jó, ha mást mutatna, mint amit érez?

– Készítek valami vacsorát. – Ha nem is volt konyhaművész, de annyit konyított hozzá, hogy éhen nem halt volna. – Persze ne számíts valami nagy-nagy királyi lakomára, csak egyszerű étel lesz. De életben maradsz, ezt megígérem!

***************

– Mesélj nekem, Giny! Kérlek, kérlek! – könyörgött neki Jessica. Hatalmas szemei félig eltakarták piros pöttyökkel tarkított arcocskáját. – Mindegy, hogy mit. Nem baj, ha nem tudod fejből, olvashatod is. Van mesekönyvem – tette hozzá, és már kereste is elő. Közben megdörzsölte a combját. Önkéntelen mozdulat volt, nem is volt tudatában.

Giny átölelte, és bedugta az ágyba. Jól betakargatta, aztán leült mellé az ágy szélére.

– Rendben van, de csak egyetlen egyet, és már alszol is! Megegyeztünk? És nincs vakarózás!

A kislány szaporán bólogatott. Mindenbe beleegyezett, mint a gyerekek általában, csak elérje a célját. A többi ráér. A következő mesét majd kialkudja utána. Csak kezdje már el!

– Volt egyszer egy kiscica – kezdte Giny. – Nagyon szép, fekete bundája volt, és ragyogó zöld szemei. Ugye, láttál már olyan cicát, akinek világított a szeme a sötétben?

A kislány buzgón bólogatott. Hogyne látott volna? Hát van olyan ember, aki még nem látott fekete macskát? Hiszen azok olyan szépek!

– Hát ő is ilyen volt. Még kölyök volt, talán négy hónapos lehetett, és mivel az anyukájától elválasztották, senki nem tanította meg az életre. Nem tudta, hogyan kell kimutatni a szeretetét. Pedig ő nagyon szerette a gazdáit, főleg a kislányukat.

– Olyan kislányuk volt, mint én? – kotyogott közbe Jessie.

– Bizony, olyan kicsi, szöszke, mint te – hagyta rá Giny. – De a cicus szerette ám a felnőtteket is. És folyton meg akarta simogatni őket. Csakhogy nem tudta, hogy be kellene húznia a karmait, ha simogatni akar. Ezért aztán mindig mindenkit megkarmolt. Az emberek pedig azt hitték, hogy gonosz, rosszakaratú kiscica, és többé nem engedték közel magukhoz. Csak rászóltak, hogy „sicc”, és elkergették.

– Én nagyon szomorú lennék, ha elkergetnének.

– A kiscica is nagyon szomorú lett, és elment világgá. De bárhová is ment, mindenhol csúnyán néztek rá. Tudod, nagyon sok ember babonás, és azt hiszik, hogy egy fekete cica csakis szerencsétlenséget hozhat rájuk.

– Pedig ez nem is igaz! – tiltakozott a kislány hevesen. Közben a bal lábfejével megvakarta a jobb lábszárát.

– Nem bizony. Mindegy, milyen színű egy macska, ha te úgy gondolod, hogy kedves és szép, akkor az a cica kedves és szép lesz – helyeselt Giny. – A mi cicusunk sokáig ment, maga sem tudta, hova és miért. Ennivalót csak keveset talált, megtanult hát egeret fogni. Ahogy egy jó macskának illik. Az idő telt, ő pedig szép lassan felnőtté vált. Nagyon csinos, formás cica lett belőle, csak a színe miatt kerülték az emberek.

– De miért olyan buták az emberek? Hogy lehet félni egy cicától csak azért, mert fekete? – Jessica nem értette a babonát. Az ő lelkét nem fertőzték meg ilyesmivel.

– Egy szép napon találkozott egy kicsi lánnyal, aki nem félt a fekete macskától – fűzte tovább a mesét Giny. – Őt nem tanította senki babonára. Sokat volt egyedül, és ezért nagyon örült, hogy találkozott a cicussal. Hazavitte, megetette, cirógatta, babusgatta. Megkérte az apukáját, hogy megtarthassa.

– Én is azt tettem volna a helyében. Lehet, hogy meg is teszem. Mit gondolsz, apa megengedné, hogy legyen egy kiscicám?

– Nem tudom, Jessie. Ezt apukáddal kell megbeszélned. Tudod, egy cicát gondozni is kell. Ez bizony nagy felelősség. Vállalnád?

– Igen! – A gyermekkor minden ártatlanságával jelentette ki. Mintha tökéletesen tisztában lett volna vele, mit is ígér. – Folytasd, Giny!

– A cica is megszerette őt, és meg akarta simogatni. Persze, kieresztett karmokkal, ahogy szokta. Ronda piros csíkot húzott a kislány karjára.

– De a kislány nem haragudott meg rá, ugye? Ő nem volt olyan, mint a többiek. Igaz?

– Igaz. Ő nem kergette el, nem is rúgott belé, mint oly sokan, hanem felvette, és végigsimított a cicus fényes szőrén. „Behúzhatnád a karmaidat, nem gondolod?” – kérdezte, és meg is mutatta neki, hogyan gondolta. Megfogta az egyik mellső mancsát, megcirógatta a talpát, és megpiszkálta a karmait. A cica úgy érezte, hogy semmi szüksége nincs most azokra a kieresztett karmokra, és gyorsan behúzta őket. Újra megsimogatta tappancsával a kislányt, és azonnal tudta, hogy most jól csinálta. Tudod, hogy honnan tudta?

– Nem tudom – suttogta a kicsi álmosan. – Honnan?

– Hát onnan, hogy ő maga is sokkal jobban érezte magát. Ettől fogva, ha bárkivel szemben ki akarta mutatni a szeretetét, már tudta, hogy csakis finoman, puhán szabad. Akkor a másiknak is jólesik, és viszonozni fogja. – Giny befejezte a mesét. Adott egy puszit a kicsi pettyes arcocskájára, és búcsúzóul még odasúgta neki: – Most pedig aludj, szép álmokat!

Felkelt az ágyról, és kiment a szobából. Jessica elégedetten szuszogott. Talán észre sem vette, hogy Giny eltávozott, ő már az álmok birodalmában járt.

***************

– Szeretném kihasználni a női ízlésedet, Giny! – kezdte a férfi. New York-i háza, amit Giny apja épített, elkészült. A szobák berendezését nem akarta hivatásos lakberendezőre bízni. Amit azok terveznek, szépek, művésziek, csak éppen nem érzi jól magát bennük az ember.

A lány csodálkozva pillantott rá. Egyik szemöldökét enyhén felhúzta. Mit találhatott ki már megint? Mostanában minden alkalmat megragadott, hogy a közelében lehessen. Giny észrevette ezt, és már neki sem volt ellenére. Egyre jobban kötődött ehhez a mogorva medvéhez. Aki egyáltalán nem mackós alkat, és már nem is olyan mogorva, mint rég.

– Ha vége a forgatásnak, gondolom, meglátogatod a szüleidet New Yorkban. – A lány bólintására folytatta. – Ha lenne egy kis időd, szeretném, ha megnéznéd a házat, amit édesapád épített nekem. Adhatnál tippeket a berendezéséhez. Azt akarom, hogy otthonos legyen, olyan, ahol Jessie is jól érzi magát. Ne olyasféle, mint a lakberendezési folyóiratok fotói, ami nagyon mutatós, de semmit nem mernék odébbrakni, nehogy elrontsam az összhatást.

– Miért nem kéred meg az édesanyádat? Remek ízlésű asszonynak ismertem meg. Biztosan tudna neked segíteni. És közelebb is lakik New Yorkhoz.

– Anya el van foglalva a hódítással. Úgy tűnik, a kiszemelt úriember ellenáll. De lehet, hogy csak kéreti magát. Hiszen sokkal jobban megbecsüljük azokat a dolgokat, amikért meg kellett küzdenünk.

– Nagy igazság. – Giny egyetértően bólogatott.

***************

Utolsó forgatási nap. Az arcokon fáradt mosoly, de azért végzik a munkájukat rendesen. Az utolsó jelenet, utolsó beállítás… az utolsó „Csapó” kiáltást várják.

– Virginia! Te meg mit csinálsz, édes lányom? – bődült el a rendező. A lány ott sétált el előtte, ráérősen, kíváncsian nézegetve körül. – Még át sem öltöztél? Ugye, nem akarod még az utolsó napon is megtépázni az idegeimet?

A lány visszafordult. Angyali mosollyal ajándékozta meg a kiabálót. Átfutott a fején a gondolat, miszerint egyáltalán nem biztos, hogy itt tudják… Hiszen nem szokták mindenkinek az orrára kötni, hogy ők hármasikrek. Picit félrehajtotta a fejét, és eltöprengett, hogy ez az ember vajon bírja-e a meglepetéseket? Ki lehet? Bár a modora alapján valószínűleg ő a rendező. Amilyen parancsoló hangot használ, nem is lehet más.

– Ha maga mindig ilyen vehemens, nem csoda, hogy magas a vérnyomása – állapította meg Tory. Merthogy ő volt a látogató. – Kicsit fogja vissza magát, és sokkal jobb lesz a közérzete. – Lágy hangon búgta oda neki, sértő szándék nélkül.

Roy Stevensnek leesett az álla. Hogy szemtelen a lány, az még hagyján! Találó is, amit mondott. Csak éppen nem szokott így beszélni vele. Megadta a tiszteletet, és csak enyhén ironikus hangot ütött meg vele szemben. Pedig volt humorérzéke, erre már adott bizonyítékot. A többiekkel szemben nem is tartotta vissza magát.

– Két választása van – folytatta a lány. – Vagy felrobban mérgében, amit nem ajánlok, vagy nevet egy jót, és lehiggad.

Tory már látta, amit a férfi még nem, mert a háta mögött zajlott. Többen, akik hallották a kiáltást, most azt figyelték, ahogy Giny közelít a rendezőhöz. Ahogy elkezdték a két lányt hasonlítgatni egymáshoz, egyre közelebb húzódtak hozzájuk, hogy lássák a történéseket. Mert itt most valami történni fog, az biztos. Hiszen ezek a lányok olyanok, mint két tojás.

Tory elnézett a rendező válla felett, és elindult Giny felé, aki már csak pár lépésre volt tőlük. Vidáman nevetve borultak egymás karjába. Stevens ámulva figyelte őket. Ezek ketten vannak, vagy tettek valamit a teájába ezek a tréfáskedvű pernahajderek? De mégiscsak ketten lehetnek, mivelhogy ölelgetik egymást. Akkor józan vagyok – nyugodott meg.

Mire ezt eldöntötte, a lányok is feléje fordultak. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak kaméleon lehetne, ami különkülön tudja mozgatni a két szemét. Akkor egyszerre tudná nézni mindkettőt. És el tudná dönteni, van-e köztük valami különbség. Így csak járt a szeme ide-oda, és ámuldozott. Jó, persze, látott már ikreket, szépeket is, csakhogy ez most váratlanul, meglepetésként érte.

A stáb némán várakozott. Az emberek fele szerelmes volt Ginybe, és most kíváncsian lesték a fejleményeket.

– Roy, ő a nővérem, Victoria – mutatta be neki Giny. – Ő pedig a rendezőnk, Roy Stevens.

Tory kezet nyújtott.

– Hello, Mr. Stevens.

– Hello. – A rendező még mindig nem tért magához. Vett egy mély levegőt, aztán összeszedte magát. – Virginia Roynak hív, de maga csak maradjon meg a Mr. Stevens megszólításnál. Legalább tudom, melyikükkel beszélek. Ahogy elnézem magukat, képesek lesznek rá, és úgy vernek át, hogy észre sem veszem. – A hangja komor volt és fenyegető, de a szeme már nevetett. Visszatalált önmagához. Belül már jót mulatott saját magán, de ezt a világért sem árulta volna el a többieknek.

– Mennyi időd van, Tory? – kérdezte a húgát Virginia. – Ráérsz megnézni az utolsó jelenet felvételét?

– Egy orvosi konferenciára jöttem. Lesz néhány érdekes előadás, amit feltétlenül hallani akarok. De csak holnap kezdődik. Gondoltam, ha már eljövök ide a világ végére, akkor egy napot rászánok, és meglátogatlak. Ma ráérek.

– Remek. – A rendező tapsolt néhányat. – Akkor munkára emberek, munkára, mert sosem végzünk! Üljön le, hölgyem, és ha lehet, csak csendben aggódjon a vérnyomásomért.

Tory elhelyezkedett egy odakészített széken, és figyelte a színészek játékát. Megállta szó nélkül, hogy Stevens ordít, azt is, ha éppen szelíden szólt valakihez. Változékony hangulatú volt a rendező, de az emberei már ismerték, és nem sértődtek meg, bármit is mondott nekik.

Majd visszakapja sokszorosan! Este, a napi munka végeztével megkezdődik a tréfás piszkálódás. Bizony, oda-odaszurkálnak egymásnak, még a rendezőnek is, hiszen valamikor ki kell adniuk a felgyülemlett feszültségeket. De most csak a film a fontos.

 

Tory éppen elmélyült figyelemmel kísérte a felvételt, amikor valaki hátulról átkarolta. Erős, barnára sült férfikar ölelte, tulajdonosa a lány széke mögött guggolt. Észrevétlenül érkezett. Finom arcszesz illata szállt az orrába.

– Szia. Pihenőd van? – hallotta a suttogó hangot. A férfi nem akarta megzavarni a forgatást, hát visszafojtotta a hangját.

– Biztos vagy benne, hogy engem akarsz ölelgetni? – suttogta vissza. Vajon ki lehet?

– Mi bajod, Giny? Megbántottalak valamivel?

– Nem, Chris, nem bántottál meg, csakhogy én nem Giny vagyok – ahogy a férfi előrehajolt, hogy a szemébe nézhessen, Tory felismerte a férfit.

Az kifújta az összes levegőt a tüdejéből, és látványosan a mellére ejtette a fejét.

– Már megint! – A hangsúlya azt jelentette: „Mindig, minden katasztrófa engem ér, és csak engem, senki mást. Pedig annyian vagyunk ezen a földön!” – Ki vagy? Victoria vagy Valerie? – emelte fel a fejét, és kérdő tekintettel várta a választ.

– Ne csak a szemeddel nézz! – hangzott a felelet. – Látod, itt vagyunk mi hárman, kívülről teljesen egyformák. De belül mindegyikünk más. Más a természetünk, más az érdeklődési körünk, más a kedvenc színünk, és folytathatnám. Ha igazán mély kapcsolat fűz valakihez, a szívedre hallgass! Megsúgja, kivel állsz szemben.

– Victoria vagy – biccentett egy nagyot a férfi. – Csak ő mond nekem ilyeneket. – Halálosan biztos volt benne, hogy most aztán nem téved. – Hogy kerülsz ide? Giny nem említette, hogy jössz.

Tory nézte, ahogy a férfi arcán elömlik a mosoly. Tényleg örül nekem! Jól is teszi, ha akar valamit a testvéremtől. Mert akar! Ez látszik rajta.

– Ő sem tudta – védte a nővérét Tory. – Hirtelen döntöttem el, és nem szóltam előre neki sem. Egy konferencia lesz itt a városban holnap, arra jöttem.

– Ma este meg egy fergeteges záróbuli lesz. Ha van hozzá kedved, szeretettel várunk téged is. Az egész stáb ott lesz.

Hirtelen éles kiáltás szakította félbe. Rögtön utána hangos káromkodásözön hallatszott. Felkapták a fejüket a sugdolózásból, és próbálták kitalálni, mi történhetett. Stevens a földön ült, és a lábát tapogatta. Szájából ömlött a szitokszó. Válogatás nélkül. Itt aztán nem volt korhatár. Minden szó tizennyolc éven felülieknek szólt.

Victoria felugrott, és odaszaladt. Kibújt belőle az orvos. Aki mindenkinek, mindenhol segít, mindig ott van, ahol épp szükség van rá.

– Mi történt, Mr. Stevens? – kérdezte, de már a bokáját vizslatta. Elég furcsán állt a szerencsétlen.

– Hanyatt estem! Az történt! – fújtatott a bámészkodókra mérgesen a rendező. – Elakadt a lábam a kábelben, és hanyatt estem. Ne örüljetek! – mordult rá az embereire. – Csak a bokámat törtem ki, nem a nyakamat!

Pedig egyetlen arcon sem láthatott vidám mosolyt, sem kárörvendő vigyort. Heves természete ellenére mindenki szerette, és most szorongva figyelték, lábra fog-e állni? Igaz, ezt az egyetlen, legeslegutolsó jelenetet még a halálos ágyáról is levezényelné!

Tory óvatosan lehúzta a cipőt a férfi bal lábáról. Az fájdalmasan sziszegett. Elhúzta volna a lábát, ha meri. De fogták a bokáját, és így nem volt bátorsága hozzá. Az is csak neki fájna! De nem állta meg szó nélkül.

– Mit csinál? Nem elég, hogy kitörtem, teljesen le akarja tépni? – hőbörgött.

– Megpróbálom, hátha sikerül – vágott vissza Tory. – Ne fityegjen ott. Ahogy ki van tekeredve, csak lóg, és útban van.

A rendezőnek elakadt a szava. Még káromkodni is elfelejtett. Csüggedten hagyta, hogy a nő végigtapogassa. A stáb döbbenten bámult. Még soha nem látták ilyen elveszettnek. Volt már dühös, bizakodó, csendes, őrjöngő, szelíd, de ilyen reményvesztett még sosem. Ez a viselkedés nem is illett az ő vérmérsékletéhez.

Egyszer csak megrengett a világ. Stevens akkorát ordított, hogy majd’ beleszakadt a dobhártyájuk. Tory dolgozott a kificamodott bokáján. Egy erőteljes mozdulattal kiemelte a kifordult ízületet, és visszatette a helyére. Szakavatott mozdulat volt, a körülményekhez képest kíméletes is, csak sajnos nem fájdalommentes.

– Ez tényleg letépi a lábam! – üvöltötte Stevens. – Ti meg hagyjátok? Chris! Szedd le rólam!

– Nyugi, Roy! A hölgy orvos. A jobbik fajtából. – Alig bírta visszatartani a nevetést, de nem akarta megsérteni a barátját. Kicsit aggódott is érte, bár úgy látszott, hogy nem komoly a baj.

– A jobbikból? Milyen lehet a rosszabbik fajta? – dünnyögte az orra alá a rendező. Elég hangosan ahhoz, hogy mindenki jól hallhassa. – És egyáltalán, hogy lehet orvos ez a csitri? Héé..! Mi a csudát tapogatja, nem okozott még elég fájdalmat? – zsörtölődött, de a hangja már megkönnyebbülten csengett. Időközben észrevette, hogy már nem is fáj annyira. És a tapogatás is jólesik.

Pár percnyi „tapogatás” után Tory eleresztette a lábát. Most meg már hiányzott az érintése. Én sem vagyok komplett – gondolta önkritikusan Roy. Alig vártam, hogy elengedjen, most meg visszasírnám.

– Én megtettem, ami tőlem telt, Mr. Stevens. Azért ma még kímélje egy kicsit, ha lehet. Az esti bulin ne táncoljon túl sokat – ajánlotta a doktornő.

– Az esti buliból nem lesz semmi – fordult az embereihez. Azok elkeseredett arcát látva hozzátette. – Hacsak be nem fejezzük végre a munkát. Dologra, emberek!

Befejezték.

***************

6. rész