Lawrence vágott egy fintort, ami önkéntelen vigyornak indult, de még idejében elnyomta. Imádom! De hadd izguljon még! Ha már ennyit fáradozott, ne tudja meg túl korán, hogy felesleges volt. Elfordította az arcát, és igyekezett erőt venni magán.

– Mit vártál ettől az akciótól? – kérdezte vontatottan. – Ez már tényleg emberrablás volt! Nem félsz, hogy feljelentelek?

– Számoltam ezzel is. Okod is, jogod is van rá. Ha megteszed, magától értetődően vállalom érte a felelősséget. De nem félek ettől – mosolyodott el lágyan.

– Pedig félhetnél! – sikerült fenyegetően metszőre állítania a hangját. Nem volt könnyű!

– Te nem vagy olyan izgága természetű. A nyugalmadat többre becsülöd annál, hogy a rendőrökre pazarold. Egy ilyen feljelentés miatt hetekig járhatnál hozzájuk.

Közelebb lépett, és a férfi mellkasára tette a kezét. Olyan rég volt, hogy megérinthette! Most kihasználta hát az alkalmat, hogy nem tud védekezni, és simogatni kezdte. Az egyik gombnak kicsit lazább volt a lyuka, és szétnyílt. Rögtön bedugta az ujjait a résen.

A lekötözött férfi mellkasa kissé megemelkedett, amint mély lélegzetet vett, hogy képes legyen türtőztetni magát.

– Szexuális zaklatásért is fel foglak jelenteni! – nyögte.

– Igen? Akkor adok rá okot! – Kihúzta a kezét az ingből, aztán az inget a nadrágból. Pillantásával fogva tartotta a férfi tekintetét, amíg lassan, felülről lefelé haladva kigombolta, és teljesen szétnyitotta a zavaró ruhadarabot, majd apró csókokkal borította a dús szőrzetű mellkast. Kikerülve a pántot, amivel odakötötte a derekát, lejjebb csúsztatta kezét a nadrág zipzárjáig. Ráborította a tenyerét a domdorodó halomra. Könnyed, mégis erőteljes mozdulatokkal kezdte cirógatni.

Nem fogom én ezt sokáig bírni! – döbbent rá Marc. Csak óriási önfegyelemmel tudta visszatartani teste árulkodó remegését. Összeszorított foggal, fojtott hangon parancsolt a lányra.

– Hagyd abba!

Beszélhetett neki! Már őt is elragadta a hév. Lehúzta a zipzárt, de így sem volt elégedett az eredménnyel. Kicsatolta a nadrágszíjat és lesimogatta a ruhadarabot a boxeralsóval együtt a férfi derekáról, hogy jobban hozzáférjen kedveséhez.

Lawrence rángatni kezdte a szíjakat, amelyek a csuklóját rögzítették a feje mellett kétoldalt. Pedig egyszer már tapasztalhatta, hogy nem bír el velük. Ahogy akkor, éppúgy most is a szíjak voltak az erősebbek.

– Ne! – Ez már inkább hallatszott könyörgésnek, mint parancsnak. De kedvese nem törődött a szenvedő hanggal. – Ne!

Késő! Ágaskodó férfiassága kiszabadult a nadrág fogságából, és leleplezve őt, büszkén meredt az ég felé. Tory halkan felsóhajtott, és fölé hajolt. Leheletnyi csókot adott a hegyére, aztán türelmetlen mozdulatokkal kezdte lehányni magáról a ruhát. A férfi tehetetlenül figyelte, ahogy felmászik a magas kezelőágyra, és lovaglóülésben elhelyezkedik rajta. Ahogy belekapaszkodik a derekán átvetett puha, mégis eltéphetetlen szíjba, ami őt majdhogynem teljes mozdulatlanságra kényszerítette.

Eszébe sem jutott tiltakozni, már csak azért szeretett volna kiszabadulni, hogy ő is becézhesse szerelmesét. De a dühöngők elleni szíjak igencsak kevés mozgásteret hagytak neki. Nem tehetett mást, csupán párás szemmel nézte kedvesét, és hagyta, hogy tegyen vele, amit csak akar. Hiszen bármit akart is, az mindkettőjüknek jó volt!

Amikor érezte, hogy a lány hamarosan a csúcsra ér, ő is elengedte magát végre. Így aztán együtt élhették át a szerelem legszebb pillanatait. Victoria fáradtan borult a férfi testére. Még érezni akarta a közelségét, amíg lehet. Amíg engedi!

Hiszen ki tudja, mi lesz ezután? Engedelmeskedik-e a sors akaratának, amely azonos irányba terelte az életüket? Pillanatnyilag nem igazodott el a férfin, mert mást mondott a szája, mint amit a gondolatai mutattak. A saját vágyait is rávetítette, és most az egész ott kavargott a fejében. Hagynom kell lecsitulni az érzéseimet – döntötte el némán, magában. Mély lélegzeteket vett, hogy csillapítsa a szíve szapora verését, és igyekezett szorosan hozzátapadni az izmos férfitesthez. Egy rakoncátlan mellszőrszál csiklandozta az orrát, de most még azt sem bánta. Csak ne kelljen megmozdulnia!

– Szeretnélek megölelni – szólt halkan Marc. – Oldozz el! Kérlek!

Tory lustán felemelte a fejét, épp csak annyira, hogy a szemébe nézhessen. Kicsit vizsgálgatta, aztán odanyúlt, és kioldotta a szíjat a csuklóin. A többit hagyta, ahhoz le kellett volna gördülnie a férfi testéről. De nem volt ereje, hogy lemásszon a földre. Komótosan visszabújt Marc mellére, és élvezte ölelő karjainak melegét.

– Szeretlek, Victoria! – suttogta a hajába Lawrence. Aztán, hogy biztosan meghallja, hangosabban is megismételte: – Szeretlek.

– Tudom, Marc – fogadta a vallomást a lány. – Azért mertem vállalkozni arra, hogy idehozzalak. Nem volt elég, hogy én tudom, neked is rá kellett döbbenned! Mert én már nem akarok nélküled élni, csakis veled! Ha még nem jöttél volna rá, én is szeretlek téged!

– Hozzám jössz feleségül?

– Nem.

Lawrence meghökkent. Nem? Akkor miért volt ez az egész? Éppen most vallotta be, hogy viszontszereti, mégsem akar hozzámenni? Még soha senkinek nem kérte meg a kezét, és mindjárt az első alkalommal elutasítják? Amikor végre talált egy olyan lányt, akivel el tudja képzelni a hátralévő életét. Sosem fogom megérteni a nőket! – döbbent rá. Teljesen összezavarodott, gondolatai fékezhetetlenül csapongtak.

Túl hosszúra nyúlt a csend. Victoria felpislantott kedvese arcára. Látta, hogy vívódik, nem tud mit kezdeni a határozott válasszal. Megkönyörült rajta.

– Majd, ha szabad akaratodból kéred meg a kezem, és nem azért, mert egy fergeteges szeretkezéssel, meg néhány szíjjal levettelek a lábadról, akkor megfontolom – mosolyodott el lágyan.

– Hol van a zakóm? – kérdezte Lawrence.

A zakója? Az most a legfontosabb? – értetlenkedett a lány. Kit érdekel a zakó? Hirtelenében nem is emlékezett rá, hova tette. Ha elhozták egyáltalán. De a precíz titkárnő biztosan nem felejtette az irodában. Akkor itt kell lennie valahol.

– Ott – tett egy félkört az egyik karjával. – Vagy ott – mutatott a másik irányba is. – Valahol… gondolom… mmm…

És újra elfészkelődött, fülét kedvese mellére hajtva, hallgatta egyenletes, erős szívdobogását.

Ha ott, hát ott – nyugodott bele a bankár. Végül is ráér. Az apró ékszerdobozka türelmes. A gyűrű pedig igazán nem romlandó.

– Most már meg tudom érteni – szólalt meg tűnődve –, némelyek miért rajonganak a bondage-játékokért.

Újszerű, és szokatlan érzés volt, hogy jóformán tehetetlenül fekszik, kiszolgáltatva a lány kénye-kedvére. Jó, persze, tudta, hogy csak játék, de mégis volt valami különös varázsa. Victoria hangtalanul elnevette magát. Marc érezte magán a lány testének rázkódását. Még ez is milyen érzéki! Kedvtelve simított végig a hátán.

Tory megborzongott, ahogy a forró ujjak csiklandozták a bőrét. A fűtés ellenére hűvösnek érzékelte a szoba levegőjét. Kibontakozott az ölelésből, és zsibbadt tagokkal lekecmergett a földre.

– Hova mész? – tiltakozott Marc.

– Fázom, és milliónyi hangya futkos rajtam fel-alá. Éhes is vagyok. Innen – tette hűvös tenyerét a férfi lapos hasára – is jönnek már a jelzések.

Elfordult, de a bankár elkapta a karját.

– Ugye, nem akarsz itthagyni, kiterítve? Vagy visszajössz még?

Tory lehajolt, hogy egy csókot adjon neki. Aranyhaja beterítette a férfi arcát, mint egy zuhatag. Ő rögtön beletúrt, és lehúzta magához a fejét. Szenvedélyesen tapadt a lány szájára.

Mikor végre elengedte, Tory kicsatolta a szíjakat, hogy ő is felkelhessen. Oldalt leengedte a lábait, hogy fel tudjon ülni, és azonmód át is kulcsolta vele a lányt. Szorosan magához vonta, és átfonta a karjait a derekán.

– Te tényleg fázol – cirógatta meg a libabőrös vállat. Kibújt az ingéből, de a lábaival továbbra is fogva tartotta szerelmét. – Vedd fel ezt! – tartotta elé, és Tory mindjárt bele is dugta a kezét. Jólesőn összegombolta magán. Még őrizte Marc testének melegét. Belefeledkezett a férfi tekintetébe, és egy percig csak állt ott szótlanul.

– Nem haragszol rám – kezdte végül, kezét a férfi kezébe téve –, amiért idehoztalak, és rád kényszerítettem a saját akaratomat? Tudom, hogy rosszul tűröd a hatalmat magad felett.

Marc arcán lassú változások mentek végbe. Úgy tűnt, mintha mozdulatlan maradt volna, mégis a tekintete ellágyult, pupillája kitágult, szemöldökét leeresztette, szája jobb sarka kissé felfelé görbült, csibészes félmosolyra húzódva. Alig észrevehető, apró fejmozdulattal intett nemet.

– Veled szándékoztam eltölteni a hétvégét. – Pillantása lecsúszott oda, ahol az ing eleje kissé szétnyílt, látni engedve a kerek halmokat. Odahajolt, és megcsókolta a két domb közti völgyet.

– Velem? – hitetlenkedett Tory. De azért egy halk sóhajjal hátrafeszítette kissé a derekát, hogy könnyebben hozzáférjen. – Hiszen hetek óta óvakodsz a közelembe jönni!

– Hiányoztál – vallotta be őszintén a férfi. – Tisztáztam magamban, mit érzek irántad, és melyik érzés erősebb. A félelem az adottságaidtól, vagy a szerelem.

– És? Mire jutottál?

– A szerelem győzött. Toronymagasan. Hozzád készültem, hogy ha még te is akarsz engem… de megint megelőztél. Remekül időzítettél, mint mindig. Hova tetted a zakómat?

– Nem tudom – ismerte be a doktornő. – Már másodszor kérded. Annyira fontos? Megkeressem?

Körülnézett a helyiségben. A földön a saját ruhái hevertek szanaszét, ahogy izgatottan ledobálta magáról. Hát, nem komoly orvosi rendelőnek látszik… inkább valami pornófilm helyszínének! Ahol a főszereplők megkötözős erotikát játszottak. Többek között. De a zakót… azt nem látta sehol.

– Fontos – bólintott komolyan Lawrence. – De majd én megkeresem.

– Ha megtaláltad, gyere fel utánam a lakásba. Ismered az utat. Én addig összeütök valami ehetőt, mert már kopognak a szemeim.

 

Tory egy tál sajtos makarónit készített gyorsan. Amíg a tészta főtt, lereszelte a sajtot. Néha-néha harapott belőle egy falatnyit. Odatartotta a férfi orra elé is, hogy kövesse a példáját.

– Szeretnék gyereket tőled – mondta váratlanul Marc, szemét a sajtra szegezve. – Legalább kettőt, de ha több lesz, akkor sem tiltakozom. Csak ne legyen egyke, mint én. Rossz egyedül felnőni. – Felnézett, hogy lássa a lány reakcióját. – Te hogy viszonyulsz a kérdéshez?

– Hmm… – Tory töprengő képet vágott. Úgy tűnik, itt az idő, hogy végre elárulja a nagy titkot! – Tudod, nekem is volt időm gondolkodni, amíg felém sem néztél. És úgy döntöttem, hogy ha kell, egyedül is felnevelem.

Eltartott pár másodpercig, amíg a férfinak eljutott a tudatáig, mit hallott. Boldog mosoly ömlött szét az arcán.

– Gyerekünk lesz? Remek! Mikor? – kérdezte türelmetlenül. Pedig tudta jól, hogy az nem megy máról holnapra. Aztán más jutott az eszébe. – Nem kellett volna olyan vadul szeretkeznünk! Nem ártottunk neki? – aggodalmaskodott.

– Nem. Nem ártottunk. Még csak kilenc hetes.

– Akkor gyorsan hozzám kell jönnöd! Amíg még rád megy a menyasszonyi ruha. Azokat mind nádszálvékony alakra készítik. Láttam néhány menyasszonyt, olyan karcsúak voltak, hogy több, ünneplőbe öltöztetett kisgyereknek kellett a ruhájuk aljába kapaszkodni, nehogy felkapja őket a szél.

– Ezt vegyem lánykérésnek?

– Méghozzá szabad akaratból elkövetett lánykérésnek!

Belenyúlt a meglelt zakó belső zsebébe, és elővette az ékszerdobozt. Felpattintotta a fedelét, és kinyitva odatartotta a lány látómezejébe.

Tory rácsodálkozott a tompa selyemfényű, fekete kőre. Szerelmese volt a nemesköveknek, és bár még sosem látott valódi, fekete opált, azonnal felismerte. Tudta, mennyire ritka ásvány, és ezért az ára is vetekszik a drágakövekével. Ahogy most a dobozban ráesett a fény, kékes színben játszott.

– Victoria Sanford! Hozzám jössz-e feleségül? – hangzott a kérdés.

Ő csak bólintani tudott megilletődöttségében. Adrenalinszintje a vérnyomásával együtt az egekbe szökkent, füle zúgott. Nyelt egy nagyot, és megpróbált válaszolni.

– Igen… – suttogta rekedten.

Marc kivette a gyűrűt a dobozból és felhúzta a lány ujjára. Előbb a kezére, majd a szájára lehelt csókot. Többet most nem mert megkockáztatni. Majd vacsora után. Muszáj előbb némi erőt gyűjtenie!

Tory pillantása folyton visszatévedt a gyűrűre. Ha kicsit mozdított a kezén, a kő azonnal más színben ragyogott. Jellemző az opálra, hogy a ráeső fény irányától függően megváltoztatja a színét. Most épp vörös tűzben égett.

– Enélkül is hozzád mentem volna, Marc! – jelentette ki. – Ez nagyon drága lehetett.

– Drága, különleges és ritka – ismerte el Lawrence. – Mint te. Tudom, hogy szereted a köveket, hát olyat kerestem, ami illik hozzád.

– És hamar megtaláltad? – tért vissza a lány humora.

– Nem. De téged is sokáig kerestelek.

 

Hétfőn reggel Lawrence zord képpel állított be a bankba. Mrs. Jamison izgatottan köszöntötte. De csak egy hosszú, jeges pillantást kapott válaszul, aztán a főnök máris elfordította róla a tekintetét, és szó nélkül elment mellette. Nem volt sehol a megszokott kedves mosoly, a „Jó reggelt, Penny!”.

Hűha! Úgy látszik, rájött, hogy segítettem az elrablásában, és most dühös rám! De, ha dühös, az csak azt jelentheti, hogy a doktornő nem járt sikerrel. Kár! Nagy kár!

Eltelt egy óra, amikor hirtelen kivágódott az igazgatói iroda ajtaja, és keretében megjelent a főnök. Szúrós tekintettel ránézett, de most sem szólt semmit, csak úgy állt, hogy a titkárnő elférjen mellette. Követelő testtartással várta, hogy végre megértse a néma hívást.

Penny megszeppenten nyúlt a jegyzettömbjéért és a tolláért, aztán „most már minden mindegy”-érzéssel a lelkében besétált az oroszlánbarlangba.

A bankár jól látta az asszony arcán a vívódás jeleit, és elnyomta a mosolyát. Szándékosan hagyta, hadd főjön a saját levében. Ismerte már annyira, hogy tudja, ott tipródik kinn az ajtaja előtt, és nem mer bekopogni. Most végre megkönyörült rajta, és behívta. De még mindig a zord főnököt játszotta. Nem kínálta hellyel a beosztottját. Visszasétált az íróasztalához, csípőjével nekitámaszkodott, karjait összefonta a mellén, vádlón nézett a nő szemébe.

– Mrs. Jamison – kezdte kemény hangon. Nem szólította a keresztnevén, mint egyébkor. – Ön a hátam mögött galádul szövetkezett Sanford doktornővel az én elrablásomra. Segített neki, hogy elkábíthasson, és korlátozhasson a szabadságomban. Csak remélem, hogy az ötlet nem öntől származik – tette hozzá fenyegetően.

Az asszony búsan rázta a fejét. Most már biztos, hogy nem sikerült. Pedig az a lány fülig szerelmes belé, és az igazgató úr is viszontszereti. Az ő tapasztalt szeme pontosan látta ezt. Miért ilyen átkozottul makacs ez az ember? Egészen nekikeseredett, mintha csak őt ítélték volna szerelem nélküli életre.

– Helyes – nyugtázta a tagadó fejmozdulatot a férfi. – Sanford doktornő magára vállalt mindent, de én tudom, hogy egyedül képtelen lett volna véghezvinni. Mérget vennék rá, hogy a maga keze is benne van!

Penny még mindig hallgatott, csak egy beismerő bólintást tett. Nem fogja letagadni, ha már megtette, hát vállalja is a következményeit!

– Ismer engem, Mrs. Jamison – folytatta Marc –, nem vagyok a végletekig könyörtelen, de túlságosan könyörületes sem. Ugye, sejti, hogy tette nem marad megtorlatlanul? Már kigondoltam, mit kap büntetésül, cserébe a kis tréfájáért.

Az asszony ráemelte a pillantását, és dacosan közölte.

– Amit tettem, az ön érdekében, jó szándékkal tettem. Hogy nem sikerült, és ön romba dönti a saját életét, egyúttal azét a kedves lányét is, az már az ön felelőssége. Ha büntetni van kedve, Mr. Lawrence, hát büntessen. Én vállalom a cselekedeteim következményeit is.

– Nagyon helyes – lépett közelebb immár mosolyogva a bankár. – Ugyanis nincs senkim, akit felkérhetnék esküvői tanúnak. Magára vár ez a megtiszteltetés, Penny!

Az asszony kis sikkantással összecsapta a két tenyerét.

– Hát mégis sikerült a doktornőnek? Jaj, de jó! – örvendezett. Máris elfelejtette a főnöke morcos szavait, azt is, hogy az imént még majdnem elájult félelmében. Mert, ha nem mutatta is, bizony ott lappangott benne a félsz, és kitörni készült. De most végtelen megnyugvást érzett, hogy a dolgok így rendbejöttek.

– Mondja csak, Penny, eztán gyakran számíthatok ilyesféle akciókra magától, ha véletlenül nem egyezik valamiben a véleményünk?

– Nem! Nem! – tiltakozott az asszony nevetve. – Ha tudná, mit éltem át ezen a hétvégén! Én annyira izgultam! A doktornő elfelejtett értesíteni a fejleményekről.

– Igen, tudom – csatlakozott hozzá Lawrence is. – Néha eszébe jutott, de én mindig gondoskodtam arról, hogy gyorsan el is felejtse. Ennyi visszavágást maga is megérdemelt tőlem.

*****************

Augusztus első szombatja verőfényes napsütéssel köszöntött rájuk. A templom dugig megtelt rokonokkal, ismerősökkel, hálás páciensekkel, akik mind látni akarták a nagy eseményt.

Nick Sanford büszkén kísérte harmadik leányát az oltár elé. Szokás szerint a másik két ikerlány volt a koszorúslány, de immár a kamasz Jessica is csatlakozott melléjük. Giny két kicsi fia Jessie két oldalán masírozott.

Amikor az örömapa átadta a menyasszonyt a vőlegénynek, és hátralépett, Tory odasúgta leendő férjének.

– Mondd csak, Marc! Nagyon kövér vagyok?

– Csodaszép vagy! – próbálta kissé megnyugtatni ideges menyasszonyát a férfi. – Egyáltalán nem vagy kövér! Te talán soha nem leszel az.

– De olyan nagyon vékony sem vagyok, ugye, akit elfújhat a szél? – erősködött a lány.

– Hát, annyira azért már nem vagy vékony, kedvesem. De miért kérdezel ilyen ostobaságokat?

– Mert az én ruhám aljába nem csak néhány ünneplőbe öltözött kisgyerek, hanem még két ünneplőbe öltözött felnőtt, meg egy kamaszlány is kapaszkodik.

A pap finoman megköszörülte a torkát, hogy végre őrá is figyeljenek. Amikor elérte a célját, elkezdte mondani a házassági fogadalom szövegét. Csak egészen picit zavarta, hogy a menyasszony közben fintorog.

Tory megfogta vőlegénye kezét, és oda nem illő módon a saját hasára húzta. Marc tenyere rásimult a gömbölyödő testrészre, és most már ő is érdekes arcokat vágott.

– Megmozdult! – súgta alig mozdítva a száját.

A násznép csodálkozva figyelte a pap értetlen arcát, ők nem láttak semmi különöset azon kívül, hogy a vőlegény kissé furcsa pózban áll. Persze, az események az ő szemük elől rejtve voltak.

A pap odaért a szövegben, hogy: „Megfogadjátok-e, hogy kitartotok egymás mellett jóban-rosszban?” Ekkor a házasulandók egy hatalmas magzati rúgás hatására szerelmes szemekkel összenevettek, és hangosan, érthetően közölték: „Igen! És a lányunk is megfogadja!”

Vége