– Már megint itt van! – mérgelődött félhangosan Mary Smithy. A doktornő kocsija ott állt a harminckettes helyen. Mary az utolsók között tért vissza az ebédszünetéről. Ahogy körülnézett, látta, hogy már minden autó ott áll a helyén. Senki nem fogja megtudni!

Villámgyorsan cselekedett, anélkül, hogy meggondolta volna. Benyúlt a saját csomagtartójába, kivett egy szerszámot, odaosont vetélytársa kocsijához. Egy szempillantás alatt alábújt, matatott valamit, és már állt is fel. Gyorsan visszatette a szerszámot, leporolta a ruháját, és elindult fel, a munkahelyére.

A liftnél összetalálkozott a riválisával, aki épp kilépett a fülkéből. Titokban elhúzta a száját. Fájt a lelkének, hogy együtt látja vele álmai férfiját. A bankár ugyanis lekísérte a kocsijához a doktornőt. Mogorván köszöntötte őket. Meg sem próbálta eltitkolni a rosszkedvét.

Ez a lány ki nem állhat engem – jutott sokadszor erre a következtetésre Tory. Elgondolkodva nézett utána egy hosszú pillanatig, de amikor Marc megkérdezte, mi a baj, csak némán megrázta a fejét, és továbbment.

Ahogy közeledtek a Nissanhoz, Toryn egyre jobban elhatalmasodott a rossz érzés. Valami nem stimmel! De mi? Körüljárta a kocsit, bekukkantott alája, de semmi rendkívülit nem tapasztalt. Mégis olyan érzése volt, hogy nem ülhet be az autójába. Márpedig ő hallgatni szokott a megérzéseire.

– Itt hagyhatnám ma a kocsit? – fordult Lawrence-hez. – Inkább hívok egy taxit.

– Elromlott? Akarod, hogy megnézessem a szerelőmmel?

– Az jó lenne. Nem tudom, hogy elromlott-e, de valami nem tetszik rajta… – nézte még mindig eltöprengve. Aztán elővette a mobilját.

– Elviszlek – ajánlotta fel Marc. – Addig is veled lehetek – tette hozzá, amikor Tory el akarta hárítani.

Visszafelé betért a szervizbe, ahol a saját autóját szokta javíttatni. Ben megígérte, hogy még aznap késő délután átnézi a Nissant.

 

– El van vágva a fékcső – közölte az eredményt. – Álló helyben nem látszik, mert még csak alig-alig csepeg, de menet közben elfolyik a fékolaj és elszáll a fék. Életveszélyes lenne beleülni. Hogyan vették észre?

Erre most mit válaszoljon? Hogy Victoria megérezte? Ben hülyének nézne! – gondolta fintorogva. Ezért aztán csak annyit mondott tétován, bizonytalanul:

– A tulajdonosa gyanúsnak talált rajta valamit.

– Női tulajdonos? A nők fantasztikus dolgokra képesek. Tapasztaltam néhányszor – viccelődött. – Ezt most elvontatom, és megjavítom. Szólok, ha kész lesz.

– Köszönöm, Ben! – Lawrence közben túráztatta az agyát. Victoria minden gond nélkül ideért. Az úton történhetett, vagy már itt, a garázsban? – Nem lehet, hogy eltört a fékcső?

– Nem. Semmiképpen. Ez nem törésnyom – ellenkezett a szerelő. – Ezt valaki szándékosan csinálta.

– Meddig tart elvágni egy ilyen csövet?

– Aki tudja, mit csinál, annak két-három perc.

 

– Szóval a fék – tűnődött fennhangon Victoria. – Semmi baja nem volt, ilyen hibát észrevettem volna. Emlékszel, hogy összefutottunk a liftnél Mary Smithyvel?

– Igen, emlékszem. Roppant mogorva volt.

– Mert ki nem állhat engem. Őrülten szerelmes beléd, és nem bírja elviselni a tudatot, hogy velem vagy. Ki láthat egy ilyen nő fejébe, hogy mire képes féltékenységében?

– Gondolod, hogy ő…? – Marc erősen kételkedett. – Egyik munkatársamról sem tételezek fel ilyet! Azonkívül mit érthet a fékhez egy nő? Már megbocsáss!

– Nem akarom megvádolni – mondta Tory békülékenyen. – Szerencsére nem sikerült, akárki tette is.

De a bankárt nem hagyta nyugodni a gondolat. Hátha mégis? Hiszen Victoria számtalanszor bizonyította már, hogy megérez dolgokat. Ki kellene puhatolni valahogy…

Nézzünk csak bele a gépbe! Rémlett, hogy ügyfelük a Smithy autójavító. Könnyen lehet, hogy csak névrokonok, de az is, hogy van valami közük egymáshoz. Elővette a személyi lapokat. Miss Smithy önéletrajza, amit akkor adott be, amikor munkára jelentkezett a bankba. Nocsak! Ez érdekes! A műhely és Miss Smithy lakcíme ugyanaz!

 

Penny Jamison valami iratot tartott Mary Smithy orra elé. A lány figyelmesen olvasta az utasítást, és nem vette észre, hogy imádottja hozzájuk lép.

– Penny, kérem – szólalt meg a férfi –, keresne nekem egy jó autószerelőt? Valami kopog a kocsimban, és nem szeretném, ha váratlanul cserbenhagyna. Ben nem tudja átvizsgálni, mert kórházba kellett mennie.

– Rögtön utánanézek, mit tehetek ez ügyben – ígérte a titkárnő.

– Én tudok ajánlani egyet – vetette közbe Mary.

– Ugyan, mennyit ért maga a kocsikhoz, Miss Smithy? – kérdezte Marc lekezelő hangnemben. – Nekem jó szakemberre van szükségem.

– Édesapám és a bátyám is autószerelő, Mr. Lawrence. Az apám jó szakember, a bátyámat is megtanította mindarra, amit ő tud. Már gyerekkorunkban folyton ott lógtunk a nyakán mindketten.

– Akkor ön is ért hozzá valamelyest? – Felcsillanó szeme elaltatta Mary éberségét. Meg sem fordult a fejében, hogy valamivel gyanúsíthatják.

– Apróbb hibákat minden gond nélkül megjavítok én is, Mr. Lawrence – büszkélkedett a nő.

– És apróbb hibákat elő is tud idézni, igaz? – csattant fel Lawrence. – Mint például a fékcső elvágása.

Maryvel megfordult a föld, elsápadt, és remegni kezdett. A világért nem ismerte volna be, hogy mit tett, de a viselkedése elárulta.

– Jöjjön be az irodámba! – mondta a bankár. Nem akart jelenetet rendezni az alkalmazottai előtt. – Most! – parancsolta jéghideg tekintettel, szigorú hanglejtéssel.

Elindult, és a holtsápadt alkalmazott merev tartással, tántorgó léptekkel követte. Sajnos az az átkozott nő is odabenn volt! Pedig neki már nem itt kellene lennie! Nem ebben a világban… – gondolta gyűlölködve.

– Ön, kisasszony – vádolta az íróasztal mögül kemény hangon Marc –, tönkretette Sanford doktornő autójának a fékjét, amiből akár halálos baleset is lehetett volna. Egyetlen szerencséje, hogy Victoria megérezte, valami nem stimmel a kocsijával, és inkább itthagyta. Megnézettem szakemberrel, és tisztán látszik, hogy mesterségesen lett kilyukasztva a fékcső.

Mary Smithy nem bírt tovább uralkodni magán, és sírva fakadt. Könnyei sötét csíkot húztak az arcán, ahogy leoldották a szemfestékét. Tory sajnálkozva nézte, de nem szólt bele Marc dolgába. Akármilyen szerelmes is, rá kell döbbennie, hogy amit tett, az szándékos emberölési kísérlet volt – nyugtatgatta magát.

– Beismeri, hogy maga tette? – kérdezte éppen Lawrence.

Amikor Mary könnyek között tett egy apró, beismerő fejbólintást, kicsit enyhültebben folytatta.

– Két választása van, Miss Smithy. Vagy önként mond fel, vagy én küldöm el. Amennyiben önként távozik a bankomból, megkapja egyhavi fizetését végkielégítésként. De ha megvárja, hogy én küldjem el, ne számítson kíméletre! – vált újfent könyörtelenné a hangja.

Szeme sarkából érzékelte a mozdulatot, ahogy Tory lassan, tiltakozón megrázza a fejét. Odasandított, és a lány kérő tekintetével találkozott a pillantása. Ne bántsd! – sugározta a szempár. Még ő védi? – háborgott magában.

– Igen. Értem – suttogta Mary. – Elmegyek. Talán jobb is lesz így. Nincs itt már nekem semmi keresnivalóm… – Megtörölgette nedves szemét, és még mindig lesütött pillákkal suttogta imádottja felé. – Köszönöm, hogy mindezek után még jóindulattal van irántam, Mr. Lawrence!

– Ne nekem köszönje. Sanford doktornő ragaszkodott ahhoz, hogy tekintsek el a feljelentéstől. Saját meggyőződésem ellenére, kizárólag – nyomta meg a szót erősen – az ő kérésére teszem. Penny – fordult a titkárnőjéhez –, a többit magára bízom. Kérem, intézze el Miss Smithy kilépését.

*****************

Május első napjaiban Marc végre rászánta magát, hogy belövesse az ajándékba kapott fülbevalót. Napokig barátkozott a gondolattal, és közben akaratán kívül is figyelte a többi férfit. És csakugyan, nagyon sokan hordtak ékszert a fülükben. Sőt, most már azt is látta, hogy az övé a szolidabbak közé tartozik.

Keresett egy olyan ékszerboltot, ahol a belövést is vállalták, vett egy nagy lélegzetet, és hagyta, hogy átfúrják a fülcimpáját. Meglepte, hogy egyáltalán nem fájt. Igaz, valamit ráfújt a hölgy, talán érzéstelenítőt? Közben dicsérően duruzsolt a fülébe, hogy milyen remekül fog mutatni rajta az ékszer. És, hogy mostantól egész másként fogja érezni magát!

Amikor készen lett, kapott egy tükröt. Kíváncsian nézett bele. Valóban jól mutatott a bal fülcimpáján a kicsi aranykarika. Nem volt túlságosan feltűnő, de nem is észrevehetetlen. Szempillantás alatt hozzászokott a szeme a látványhoz, és már nem is értette, miért tiltakozott egyáltalán.

Nem szólt Victoriának, legyen meglepetés. Délután úgyis találkozni fognak. Vajon észreveszi-e a változást?

Észrevette. Azonnal. Ahogy a fény megcsillant az aranykarikán, rögtön odacsalta a tekintetét. Arcán széles, szemtelen vigyor terült szét. Nem mosoly, nem bizony! Ez már jóval több volt annál! Finom mozdulattal nyúlt az érzékeny testrészhez, és óvatosan megérintette.

– Fáj?

– Meglepő, de nem – válaszolta Lawrence.

– Mondtam én, hogy jól fog állni neked – jelentette ki magabiztosan Tory.

Marc büszkén magasra emelte az orrát, és egy nagyképű „ugye?” felkiáltással nagyot kacagott. A lány vidáman követte a példát.

*****************

Hétvégén Victoria látogatóba készült Valerie-hez. Látni akarta ikertestvérét és a legifjabb családtagjukat. Val egy hete vihette haza a kicsit a szülészetről.

– Ráérsz a hétvégén, Marc? Van kedved eljönni velem Floridába? – kérdezte Marcot.

– Miért éppen Floridába?

– Mert ott lakik Val és egy aranyos, fekete hajú leendő férfiú, aki most még csak akkorka, hogy elfér a te két hatalmas tenyeredben.

– Babanézőbe megyünk? Kíváncsi vagy a kis unokaöcsédre?

– Persze. Te nem lennél kíváncsi a helyemben?

– De, igen – bólintott megfontoltan a férfi. – Sajnos nekem nem lesz erre alkalmam. Nincs egyetlen árva testvérem sem, aki nagybácsivá tehetne. Kocsival szándékozol menni, vagy repülővel?

– Szívesen mennék autóval, de túl sokáig tartana. Mire odaérnénk, már fordulhatnánk is vissza. Majd akkor, ha több időm lesz, és ott maradhatok néhány napot. Most inkább a repülőgépet választom. Elkísérsz?

– Igen, nagyon szívesen.

Pénteken késő délután indult a gépük. Joel kiment eléjük a reptérre.

– Az étterembe megyünk – közölte a vendégeivel. – A nagyiék felajánlották, hogy töltsük náluk az első heteket. Így Valerie-nek nem kell a főzéssel bajlódnia. A régi szobájában elférünk addig a néhány napig. A jövő hét végén aztán hazavisszük a kicsit a saját otthonunkba.

Tory szándékosan nem készítette fel Marcot a látványra. Figyelte az arcát, amikor eléjük tárult az étterem képe. Abból a távolságból tökéletes volt a rálátás. Amikor lefékeztek a vendéglő előtt, Lawrence kiszállt a kocsiból, és csak állt sóbálvánnyá merevedve.

– Ez igazi, vagy valami díszlet? – kérdezte. Hihetetlennek tűnt, hogy ezek az épületek valódiak legyenek. Hogy olyanra volt színezve, mint egy halom ketchuppal leöntött hasábburgonya, az még hagyján! De az épületek úgy is voltak egymásra dobálva, mint a krumpliszálak! Gigantikus krumpliszálak. Legmagasabb pontján óriási fogvájóként döfte az eget a villámhárító.

– Megnézed belülről? – nevetett rá Joel. Ő már megszokta az épületegyüttes rendhagyó formáját. De még élénken élt az emlékezetében a perc, amikor először megpillantotta. Ő is valahogy így reagált, mint most a bankár.

– Érdekes megoldás – jegyezte meg Lawrence. Elgondolkodva simogatta az állát. Rápillantott Victoriára. – Mióta téged ismerlek, csupa szokatlan dolog vesz körül. Álmomban sem fordult volna meg a fejemben, hogy ilyen létezhet. De az is kreatív elme lehet, aki építette.

– A végső alakját nagyapának köszönheti – mondta Tory. – Amikor annak idején megvették, még csak a két legalsó, V alakú épület állt. Aztán tettek rá egyet keresztben, egyet meg nekidöntöttek ferdén. A két másik ferde szál, ami a V betű csúcsának van támasztva, már a mi gyerekkorunkban épült. És ez az eredmény! – mutatott rá egy laza kézmozdulattal.

– Lenyűgöző – ismerte el Marc. – És roppant leleményes megoldás! Biztos nincs párja a világon.

– Nem akartok bejönni? – szólalt meg az ajtóban Valerie.

Háta mögött ott állt a nagymama és a nagypapa. Arcukon elégedett mosollyal várták a vendégeket. Victoria bemutatta nekik Marcot. Az öregek még nem találkoztak a bankárral.

– Gratulálok az ötletességéhez, Mr. Wells! – mondta Lawrence a kölcsönös bemutatkozások után. – Szenzációs ez az épület.

– Köszönöm, fiatalember! – nevetett a nagyapa. – Máris belopta magát a szívembe!

– Hol van a kicsi? – türelmetlenkedett Tory. – Annyira szeretném már látni!

– Nem csak látni, hallani is fogod hamarosan – felelte a húga. – Még alszik, de nemsokára jelezni fog a pocija. És, ha éhes, akkor kiereszti a hangját!

Az egyik alsó „krumpliszál”-ban voltak a lakó- és irodahelyiségek. Amikor végre bementek, már távoli csecsemősírás hangjai szűrődtek feléjük. Tory ment a hang irányába. A járás nem volt ismeretlen előtte, hisz gyermekkorában gyakran töltötte itt a nyarakat a testvéreivel ő is.

– Hát itt vagy! – kiáltotta halkan, visszafogott hangon. Odament a kiságyhoz, és rámosolygott a gyerekre. Lenyúlt, és megcirógatta a kezecskéjét. A fiúcska rányitotta hatalmas, sötét íriszű, csodálkozó szemét. Egy pillanatra a sírdogálást is abbahagyta. Hiszen már elérte, amit akart! Foglalkoznak vele!

– Felvehetem? – kérdezte a testvérét Tory. A beleegyező válaszra már nyúlt is a kiságyba. Óvatosan a karjára fektette a kicsit, fejecskéjét a könyökhajlatában megtámasztva. A pelenkába bugyolált apró popó épp a tenyerébe simult. Értelmetlen zagyvaságokat gügyögött neki, itt nem a mondanivaló volt a fontos, hanem a hanglejtés, a beszéd dallama.

Marc figyelte a lányt, milyen szakértelemmel bánik a kisgyerekkel. És milyen jól áll neki! Biztosan jó anya válik majd belőle. Átfutott a fején a gondolat, hogy akkor is így nézne ki, ha a kettőjük gyermekét tartaná a karjában.

Victoria játszadozott a kicsivel, közben az eszébe villant valami. Valami, aminek már fel kellett volna tűnnie, de valahogy elsiklott felette. Most gyorsan számolgatni kezdett magában. Már meg kellett volna jönnie a menzeszének! Úgy bizony! Mikor is? Négy napja… Már négy napja!

Első dolgom lesz, ha hazamegyek, hogy csinálok egy tesztet! – döntötte el. Addig nem szólok senkinek. Lehet, hogy nekem is lesz egy ilyen aranyos kisbabám? Nem tűnt rémisztőnek a gondolat. Sőt!

Felnézett, egyenesen Lawrence gyönyörű barna szemébe. Ha gyerekünk lesz, neki is ilyen csodaszép, melegbarna szeme legyen! – fohászkodott. Elmosolyodott a titkos örömtől, amit még nem oszthatott meg senkivel. Egyre biztosabban érezte, hogy a terhességi teszt pozitív lesz.

A kis Gabriel azonnal rázendített, ahogy elfordította róla a tekintetét. Teli torokkal követelte a jussát. Éééhes vagyoook! – ordította világgá babanyelven.

Vacsora után babakocsiba tették a kicsit, és elsétáltak vele Joel és Valerie lakásához. Joel egy autószerelő műhelyt működtetett a városban, és az ifjú pár otthona ott volt a szerviz mellett. Most, hogy a nagyiéknál töltik az első időket, átengedték a lakást a vendégeiknek.

– A hűtőt feltöltöttem minden jóval, ha megéheznétek – közölte Joel. – Érezzétek otthon magatokat! Ha rám csörögtök reggel, eljövök értetek.

Még beszélgettek egy félórácskát, mivel a kicsi nyugodtan szunyókált, aztán Valerie és a férje távoztak. Tory odabújt Marchoz, és épp meg akarta csókolni az állát, amikor csendes csilingelés hallatszott.

 

– Szia, Tory! – Vékonyka gyerekhang szólt a telefonban.

– Andy? – találgatta a lány. Giny gyerekei nem szokták csak úgy ok nélkül felhívni. Ha a kicsik felemelték a telefont, annak mindig komoly oka volt. Vagy talán nem elég komoly ok az, hogy kiesett az első tejfoga? Talán még annál is fontosabb volt, mint amikor azt közölte, hogy Christopher végre leszokott a biliről.

– Lisa beteg, Tory – kicsit síróssá vált a hangja. A gyerekek szerették a nevelőnőjüket. Lisa mindig jó hatással volt rájuk. És soha nem hagyta el magát. Most tényleg beteg lehet, ha a gyerekek is észrevették. – Meg kell gyógyítanod! – ellentmondást nem tűrően közölte, őszinte gyermeki hittel.

– Mi baja van?

– Nem tudom… beteg!

– Apa vagy anya nincs ott véletlenül?

– Nincsenek itthon. Csak Jessie van velünk. – Jessica időközben betöltötte a tizenkettedik életévét, de azért még ő is gyereknek számított.

– Szia, Tory! – vette át a kagylót a kislány.

– Szia, Jessica! El tudod mondani, mi van Lisával?

– Leesett a létráról, és beverte a fejét. Most fáj neki.

– Hívtatok orvost hozzá?

– Lisa nem akarta. Bekísértük a szobájába, és lefeküdt. Azt mondta, mindjárt rendbe jön, de már két óra is eltelt…

– Ébren van? Tudnék beszélni vele?

– Megnézem. Az előbb fenn volt…

Hallatszott, hogy ajtó nyílik, és a kislány halkan beszólt a nevelőnőnek.

– Lisa, ébren vagy?

– Ébren vagyok, kincsem, rögtön készítek nektek ebédet, jó? – Victoria hallotta, hogy az asszony hangja igencsak gyengén szól.

– Tory akar beszélni veled, Lisa – adta át a kislány a telefont.

– Hello, Lisa! Mi történt magával? – kérdezte a doktornő.

– Hatott rám az a fránya gravitáció – próbált tréfálkozni Lisa. – Ablakot tisztítottam, és váratlanul megbillent alattam a létra. Egy kicsit bevertem a fejem, de már jobban vagyok. Csak a világ forog körülöttem.

– Nem tört el semmije?

– Nem. Első dolgom volt, hogy megmozgattam a tagjaimat. Minden rendben, a szédülésen kívül.

– Hányinger?

– Nincs, szerencsémre, mert azt ki nem állhatom.

– Szerintem senki nem szereti – felelte Tory. – Megengedi, hogy így távolról segítsek, ha már nem akart orvost látni?

– Megköszönöm, doktornő.

– Akkor, kérem, adja vissza a telefont Jessicának!

– Itt vagyok, Tory – szólt bele a készülékbe a lányka.

– Szeretnétek segíteni Lisának?

– Persze, hiszen azért hívtunk fel.

– Rendben, akkor álljatok oda Lisa mellé, és mindhárman tegyétek rá a két kezeteket a karjára vagy a lábára. Ti lesztek az energiacsatornáim, jó? Tíz percig kell így állnotok, és közben legyetek csendben, csukjátok be a szemeteket, és képzeljétek el, hogy Lisa már meggyógyult, és vidáman mosolyog rátok. Menni fog?

– Igen, Tory – helyeselt buzgón Jessica.

– Én most leteszem a telefont, és segítek Lisának a gyógyulásában. Később még felhívlak benneteket – ezzel megszakította a vonalat.

7. rész