A sárkány teste a lány bal arcfeléről kanyargott át a homlokán, le a jobb oldalon. Egyik mellső lába az orrán nyugodott. A bohóc egy harmadik szemet festett Torynak, a jobb szeme mellé kívülről. A kettő között, már a lány arccsontján tátott száj, amelyből tűz tört elő. Amikor Victoria pislantott egyet, olyan volt, mintha a sárkány kacsintana.

Tüneményes lett, és roppant élethű. Az ember azt várta, hogy megmozdul és lesétál onnan. Tory elvigyorodott.

– Nagyon szép – mondta angolul a művésznek. Nem tudta, érti-e, de a hanglejtést és a gesztusokat biztosan érti.

– Köszönöm. Örülök, hogy tetszik – felelte egy férfihang a bohócorr alól, tökéletes angolsággal. – Vigyázzon rá, amíg viseli, ő is vigyáz önre!

– Marc? Te is…

– Nem! – vágta rá határozottan a férfi. Elképzelni sem tudta volna, hogy ő ilyesmire vetemedjen.

Victoria nem erősködött. Ha nem, akkor nem! Talán egy álarcot könnyebben elvisel… Fizetett, és odébbálltak.

Az egyik utcai árus káprázatos ruhákat és álarcokat kínálgatott. Volt köztük egy bordó selyemköpeny. Tory megtapintotta, és már el sem tudta engedni. Az árus felsegítette rá, megmutatta, hogyan kell viselni. Tökéletesen illett a sárkányhoz!

– Egy szép álarcot az úrnak? – kérdezte az árus olaszul, de mutatta is, hogy értsék, mit kérdez. A bankár megrázta a fejét, de Tory válogatni kezdett a maskarák között. Talált is egy fényes aranyszínű maszkot, ami szabadon hagyta a viselője száját, de arca többi részét eltakarta. Egy fekete kalappal volt egybeépítve, ami jól illett a modern öltözékhez is.

– Hajolj le! – szólította fel a férfit. Ő kelletlenül engedelmeskedett. Tory a fejére illesztette a kalapot, megigazította az álarcot. Egy lépést hátrébb lépett, hogy megszemlélje az eredményt. – Nem rossz! Szerintem tartsd meg!

A boltos tükröt tartott elébe. Marc kíváncsian belenézett. Ez én lennék? Furcsa érzés volt így elbújni egy álarc mögé. Furcsa, de nem kellemetlen, mint amit várt. Kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy maskarát viseljen. Elvégre karnevál van, és itt nem ismeri senki. Aki véletlenül ismeri, az sem ismerné fel! Fizetett, mókásan a karját nyújtotta a lánynak, és büszkén feltartva a fejét, ellépdeltek.

Egész éjszaka így sétálgattak, vidáman, feldobódva. Ha megéheztek, vettek valamit az egyik sátorban, és ott helyben, állva elfogyasztották. Megcsodálták, és megörökítették a pompás maskarákat, amibe tetőtől talpig be voltak bugyolálva a helyiek. Ők biztosan nem fáztak!

Nem úgy Tory! Hajnal felé már vékonynak bizonyult a pulóver. Visszamentek a szállodájukba, egy kicsit pihenni. Tory óvatosan tisztálkodott, most nem volt semmi pajzánkodás a zuhany alatt! Vigyázott a sárkányára, úgy döntött, hogy még a szemeit sem mossa meg, amíg itt tartózkodnak Velencében. Három napig talán kibírja, és meg sem koszosodik.

Az ágyban is óvakodó volt. Finoman csókolta Marcot. De, amikor ő le akarta húzni a fejét magához, halkan odasúgta neki.

– Vigyázz a sárkányomra!

Lawrence megfogadta a tanácsot. A sárkány sértetlen maradt. Victoria hanyatt fekve töltötte az éjszakát, még álmában is őrizve szépséges arcdíszét.

 

„Il volo dell’ Angelo”, vagyis „Az angyalok szárnyalása”. Egy papírmasé galamb, amelyet a Campanile harangtoronyból drótkötélen eresztenek le, és testéből színes konfetti-eső hullik a tömegre. Az egyik kiemelkedő motívuma a karneválnak. Az emberek, ha lehet, még többen vannak, mint a megnyitón. A Majestic ablakából figyelték, ahogy hullámzik a tömeg erre-arra.

– Lemerészkedjünk? – kérdezte Marc.

– Le ám! – felelte a lány. – Majd kikerüljük őket. Amíg ők itt bámulnak, addig mi megnézünk valami más nevezetességet, ahol kevesebben vannak. Például a Palazzo Ducale-t, és a Ponte dei Sospirit.

– Te nagyon felkészült vagy! Honnan tudsz ilyeneket? – ámult a férfi. Ő spontán ötlettől vezérelve fizetett be erre az útra, és nem nézett utána a látnivalóknak.

– Mindig vonzott Velence. Sokat olvastam róla. Tudom, hogy a Dózse-palotából lehet csak átmenni a Sóhajok hídján. Az az összekötő a palota, és a háta mögött lévő börtön között. Kívülről megnézheted, de az nem ugyanaz az érzés! Amíg a tömeg várja a galambot, addig mi sóhajtozunk ott egy jót. Rendben?

– Ha ez a vágyad! – Valami eszébe jutott. – Az utazási irodában a hölgy azt kérdezte, nem szeretnénk-e elmenni egy bálba? Nagyon elit helyen rendezik őket, kötelező az eredeti jelmez, és borzasztóan drága mulatság. Én nemet mondtam erre az ajánlatra. Nem baj?

– Nem baj. Jól tetted – helyeselt a lány. – Az utcákon több a látnivaló, az elit helyeket mindketten utáljuk, és ha még drága is!

 

A bőséges reggeli után újra nekivágtak a felfedező körútnak. Marc fejére tette a kalapját, Tory maga köré kerítette a köpönyegét, és irány a Dózse-palota! Hála a Velence-kártyájuknak, nem kellett sorbaállással vesztegetniük a drága időt, hogy jegyhez jussanak. Járták az emeleteket, bámulták a barokk kor csodáit. Az aranyozott cirádákkal keretezett festményeket, freskókat. A régi, cikornyás bútorokat, használati tárgyakat. A kiállított fegyvereket. Aztán, amikor már nem volt út felfelé, lefelé haladtak tovább.

A palota börtönrésze szűk folyosókból állt, padlatán kis lyukakkal. Marc belenézett az egyikbe. De sötét volt odabenn, nem látott semmi különöset.

– Ez vajon mire való? – értetlenkedett.

– Itt jön fel a víz, ha túl magas a tenger szintje – magyarázta a lány. – Így nem mossa el a talapzatot, hanem elönti a cellákat, aztán, ha itt az ideje, visszahúzódik.

Bebújt egy lyukon. Meg kellett görnyednie, hogy átférjen. Marc nem is követte, ő túlságosan magas volt a százkilencven centijével. Neki már négykézlábra kellett volna ereszkednie egy ilyen mutatványhoz.

– Hát, elég szűk kis odú – dünnyögte Tory. – Nem irigylem a régi rabokat. Főleg, ha vizet is kaptak, jó büdöset, meg néhány háziállatot…

Továbbmenve egyszerre világosság tűnt a szemükbe. Természetes fény. Rácsos ablakú, zárt hídon voltak. Tory kitekintett a rácson keresztül. Keskeny csatornát látott, távolabb egy másik kis hidacskát. Megpróbálta kidugni a kezét a rácsozaton, de éppen csak akkora lyuk volt rajta, hogy kiférjen a kézfeje.

– Ez a Ponte dei Sospiri – mondta Marcnak. – A Sóhajok hídja. Ha most megcsókolnál, én is sóhajtanék egy nagyot. Ha nem is azért, mint azok a régi foglyok, akiket itt vezettek át a reménytelenségbe.

Nem törődve a többi látogatóval, akik próbálták őket kikerülni a szűk helyen, Marc magához ölelte a lányt, és megcsókolta.

– De jó volt! – sóhajtott hatalmasat, teátrálisan a lány. Nevetve mentek tovább, mígnem kiértek az épületből a másik oldalon.

– Merre tovább? – érdeklődött a bankár. Hagyta, hogy a lány válassza ki a programjukat. Neki elég volt, hogy vele lehet. Akárhol.

– Murano! – döntötte el hirtelen Tory. – A csipke nem nagyon érdekel, de az üvegfúvókat szívesen megnézném! Megkeressük, honnan megy a vaporetto.

Nem kellett sokáig keresgélniük. Szerencséjük is volt, a hajó épp indulni készült. Beszálltak, és áthajókáztak a szigetre. Az időjárás kegyes volt hozzájuk, vakítóan sütött a nap, langyos szellő fújdogált. A vaporetto nyitott részén tették meg az utat, nem túlságosan kényelmes fapadon ülve, és nézték, ahogy a hullámok hozzáverődnek a hajó oldalához.

Tory odabújt a férfihoz, kihasználta, hogy egy kicsit megpihentethetik a lábaikat. Ma még sok munka vár rájuk!

Hozzácsapódtak egy csoporthoz, akiknek épp bemutatót tartott egy üvegművész. Beledugta a botját az olvasztott üvegbe, belefújt, egy csipesszel meghúzkodta itt-ott, egy kicsit igazított rajta, közben tekergette a botot a kezében. Egyszer csak készen volt a váza. Aztán egy másik forró üveggömbből pár csipeszhúzással aranyos lovacskát formázott. Nem telt bele három perc! Lenyűgöző volt.

Tory elismerően biggyesztette le az ajkát.

– Ügyes! Tudnak ezek a mesterek!

Átsétáltak a boltba, ahol vásárolni lehetett a legkülönbözőbb üvegtárgyakból. Figurák, üveggyöngyök, kis hajók, gondolák, vázák, lámpák… Egyik szebb volt, mint a másik!

– Szívesen vinnék ajándékot a rokonaimnak, de ha mindenkinek veszek valamit, túl nagy lesz a poggyászunk – sajnálkozott. De egy csillogó-villogó lovacska-párosnak nem tudott ellenállni. Nem volt nagy, elfért a tenyerében. – Őket azért kimenekítem innen – mondta.

Végigsétáltak a boltok mentén. Itt már őket is megnézték, errefelé nem nagyon járkáltak maskarások. Amikor Tory betelt a sok szép látnivalóval, felszálltak a visszafelé tartó hajóra.

A Szent Márk tértől elballagtak a Rialto felé. Ez egy híd, amely a Canal Grande két partját köti össze ott, ahol a legkeskenyebb a csatorna. A hídon végig üzletek tömkelege, a választék akkora, hogy aki vásárolni akar, csak kapkodja a fejét. Tory odasimult Marc karjához, s táncos léptekkel járt egyik bazárostól a másikig. Hirtelen véget ért a híd, a túlsó felén mindenféle tengeri mütyürkéket árusító halpiac terjeszkedett. Némelyikről bolondosan találgatták, vajon mi lehet?

Már órák óta járkáltak. Marc fáradt. Ez a lány hogy bírja? – töprengett magában. Toryn egyáltalán nem látszottak a kimerültség jelei, de megérezhette a férfi gondolatait, mert odafordult hozzá.

– Marc! Tudom, hogy szemérmetlenül drága, de visszafelé menjünk gondolával! – kérte.

Lawrence beleegyezően bólintott egyet. A gondolát úgysem szabad kihagyni! Hogy drága szórakozás? Nem baj, ennyit igazán megengedhet magának! Ki tudja, eljutnak-e valaha még Velencébe?

Megkeresték a gondolakikötőt, és béreltek egy hajót. Bár szentségtörés a gondolát egyszerűen hajónak nevezni. Mivel még mindig szép idő volt, olyat kerestek, amelyiknek nem volt teteje. A bárka hosszú volt és keskeny. Ketten elfértek egymás mellett, de ez volt a teljes szélessége. Kényelmesen elhelyezkedtek a párnázott üléseken, kézzel-lábbal elmagyarázták a gondolásnak, hogy a Szent Márk térre akarnak visszajutni. Ő vígan bólogatott, felállt a bárka fedett hátuljára és elevezett velük. Amikor rájött, hogy sikertelenül próbál beszédbe elegyedni, mert nem értik meg, halkan énekelni kezdett. Aztán, hogy a vendégei nem tiltakoztak, felcsavarta a hangerőt. Sorra dalolta a barkarolákat. Kellemes baritonja volt.

– Ezek tényleg énekelnek! – ámult a férfi. – Azt hittem, ez csak turistacsalogató mese.

– Nem, dehogy! – kacagott a lány. – Turistacsalogató valóság.

Egy másik, nagyobb, díszes gondola úszott el mellettük. Tíz méter hosszú, fekete testét aranyozott cirádák ékesítették. Lefedett orrán virágdísz, az ülések mögötti hátulsó részén hatalmas bokréta. Két evezős hajtotta, puha párnáin menyasszony simult a vőlegényhez, kezében szorongatva a csokrát. Hófehér fátyla szétterült a bárka ülésének támláján. Vidáman integettek át nekik.

 

Amidőn visszaérkeztek a Piazza San Marcóra, épp kezdődött egy barokk zenei koncert a téren. Kicsit hallgatták, de elfáradt lábaik már élénken tiltakoztak. Apró, alattomos tűszúrásokkal igyekeztek rávenni gazdáikat a pihentetésre. A gyomrukról nem is szólva. A mélyről feltörő hangok versenyre keltek a zenészekkel. A Majestic-ben várta őket a finom vacsora, a puha ágy.

Tory újfent a hanyatt alvást választotta. Nem mondta, de szerette volna hazavinni a sárkányt. Csak addig, amíg megmutatja az édesanyjának. Hátha ihletet kap. Igaz, ott a video, de élőben mégis más!

Hamar eljött a vasárnap. Utolsó napjuk a városban. Délelőtt még tettek egy búcsúsétát a környező utcákon, még utoljára ráfeledkeztek a csodás jelmezekre. De délben szedelőzködniük kellett, hogy időben kiérjenek a reptérre. Háromkor indult a gépük haza. És, bár tíz órát repültek, este hétkor érkeztek meg New Yorkba, ottani idő szerint.

Az utat végigszundikálták. Tory nem törődött a rá bámuló utasokkal, büszkén viselte aranysárkánya maradékát. Mert, bármennyire vigyázott is rá, azért kissé megkopott az elmúlt napokban.

Megkeresték Marc kocsiját a reptéri parkolóban, ahol még csütörtökön hagyták, átverekedték magukat a városon, és beköszöntek Tory szüleihez. Vicky Sanford megcsodálta lánya arcfestését, bőségesen megvacsoráztatta őket, aztán Lawrence elvitte magához a lányt. Holtfáradtan álltak a zuhany alá. Tory érzékeny búcsút vett a sárkánytól, végre lemosta az arcáról a háromnapos port, aztán belezuhantak az ágyba. Most még az erotikához sem volt erejük, csak összebújtak, és már aludtak is.

*****************

– Mi bajod? – kérdezte Tory Marctól egyik este. Látta a férfin, hogy kedvetlen és morcos.

– Fáj a fejem – felelte. – Már reggel így ébredtem, és nem múlt el még most sem. Nem szokott ennyire kitartó lenni.

– Nem fogadtad meg a tanácsomat! – panaszolta a lány.

– Melyikre gondolsz?

– Arra, hogy fordulj meg az ágyadban.

– Megfordultam. Pár napig. De valahogy kényelmetlenül éreztem magam. Zavart az is, hogy nem látok rá az ajtóra. És a tévé is a hátam mögé került. Úgy hogyan nézzem?

– Holnap átmegyek hozzád, és bemérem a szobádat, ha akarod – ajánlotta fel a doktornő. – Keresünk neked egy olyan helyet, ahol nem zavarhatnak a földsugárzások. Ha szerencséd van, nem kell teljesen átrendezni a hálódat.

Szerencséje volt. Csak fél méterrel kellett odébb húzni a franciaágyat. Hely volt, csak az éjjeliszekrénykét kellett átrakni a másik oldalra. És a tévén fordítani egy keveset, hogy szembe legyen.

– Egyáltalán minek a hálószobába tévé? – kérdezte a lány.

– Előfordul, hogy éjjel felébredek, és nem tudok visszaaludni. Ilyenkor bekapcsolom, és nézem egy kicsit – magyarázta Marc. – Semmi kedvem kiköltözni a nappaliba, csak azért, mert éber éjszakám van.

– Ha itt voltam, még sosem néztél éjjel tévét.

– Ha itt vagy, téged nézlek. Eszembe sem jut az a doboz. Egyébként, ha velem vagy, nagyon jól alszom.

– Remélem, ezután nélkülem is jól alszol majd! És a fejfájástól is megszabadulsz.

– Ki kell próbálni, hogy megfelel-e az új hely! Ugye, itt maradsz éjszakára? – kérdezte reménykedőn.

Ottmaradt. Kipróbálták. Megfelelt! De még hogy!

*****************

Április huszonnegyedike van! – jutott eszébe Victoriának szerda reggel, amint felébredt. Marc születésnapja. Véletlenül tudta meg tegnap, és már nem volt ideje készülni. De akkor is kellene valami meglepetés! Ő nem tudja, hogy én tudom, tehát sejtelme sem lehet… annál nagyobb lesz az öröme!

Fogta a mobilját és tárcsázott.

– Szia, Marc! Van egy kis időm ebédszünetben. Ha te is ráérnél, elmehetnénk ebédelni együtt.

– Sajnálom, ma nem megy, Victoria! – Hallatszott a férfi hangján, hogy szívesen menne. – Tizenkettőkor tárgyalásom van, és nem valószínű, hogy egy órára végzek.

– Kár! Akkor majd máskor. – De magában ezt gondolta: akkor majd megoldom máshogy! És már azt is tudta, hogyan. Csak pár percet kell rászánnia, egy rövid kerülő… – Szia, nem zavarlak tovább.

– Nem zavartál. Te engem soha nem zavarsz, csak nem mindig érek rá. De a kettő nem ugyanazt jelenti. Örülök, hogy hívtál, szeretem a hangodat hallani.

Délután egy órakor pizzafutár állt meg a bank előtt, és egy óriási, lapos dobozzal a karján belépett az épületbe. A biztonsági őrtől egy bizonyos Marcus Lawrence felől érdeklődött. Az őr riasztotta Penny Jamisont, aki pillanatok alatt ott termett. Leesett állal bámulta a dobozt, aminek az átmérője ránézésre is több volt hetven centinél.

– Átveszi, hölgyem? – kérdezte a futár. – Ki van fizetve.

Penny csak bólintani tudott. Nyelt egy nagyot, mert a dobozból ínycsiklandó illatok igyekeztek kiszabadulni. Érezte, hogy korog a gyomra. Az igazgatói tárgyalás miatt az ő ebédszünete is csúszott.

– Igen, átveszem – nyögte ki végre. – Átadom az igazgató úrnak. Ő rendelte?

– Nem tudom, én csak kiszállítottam – felelte a fiú, és sarkon fordult. – Jó étvágyat hozzá! Viszlát!

– Ez meg mi? – ámult Marc is. A titkárnője alig fért be az ajtón, akkora csomagot cipelt. Ráadásul erőteljesen illatozott, követelő hangokat csalva ki a gyomrukból. Milyen szerencse, hogy a vendégei már elmentek!

– Úgy tűnik, valaki tudja, hogy már az éhhalál küszöbén állunk – vigyorgott Penny.

– Sejtem, ki lehet az a valaki – nyúlt a telefonkagyló után a bankár. – Segítesz megenni? – kérdezte, miután köszöntötte a hívott félt.

– Hogyne! Már leparkoltam, egyetlen perc és ott vagyok – felelte Tory.  Nem várt a liftre, felszaladt a lépcsőn, egyenesen Marc ölelő karjaiba, aki ott várta.

– Hogy jutott eszedbe pizzát küldeni nekem? – faggatta a lányt.

– Nem volt jó ötlet?

– Dehogynem! Életmentő vagy, már megint. Most kettőnket mentettél meg az éhhaláltól, ahogy Penny megállapította.

– Akkor essünk neki, mielőtt én leszek a harmadik éhenveszett!

Kinyitották a dobozt, és először csak csodálták a minden földi jóval megrakott tésztát. Rajta volt a pizzára való finomságok teljes skálája, a zöldségféléktől a szalámiig.

– Aztán késünk van-e, Penny? – tette fel a kérdést az igazgató a titkárnőjének, miután jobb tenyerét erősen rászorította a gyomrára, hogy megpróbálja elnyomni az árulkodó hangokat, és nyelt egy nagyot.

Az asszony azonnal elővarázsolt egyet valahonnan. Felmutatta, mint egy győzelmi trófeát.

– Én már körülnéztem a teakonyhában – büszkélkedett. – Én megkerestem, a szeletelés már a maga dolga! – nyújtotta át.

Marc fogta a kést, és bele akarta szúrni a pizza közepébe, hogy sugarasan szelje, ahogy illik. De ott már volt valami. Pont középre oda volt biggyesztve egy icipici dobozka, talán ha hüvelyknyi nagyságú lehetett. Vékonyka aranyszalaggal szépen átkötve, mint egy miniatűr karácsonyi ajándék.

– Hát ez…? – nyúlt utána a férfi.

– Ez annyit jelent: Boldog születésnapot kívánok neked, Marc! – somolygott Tory. Kedvese csodálkozó pillantására vidáman noszogatta. – Nyisd ki!

Lawrence leemelte a pirinyó dobozka parányi fedelét, és belekukkantott. Értetlenül ráncolta a homlokát. Aranykarika. Már ott tartanánk…? De csak egy. Tehát nem lehet jegygyűrű. És kicsi is annak. Meg aztán, akármilyen modern is a világ, azt a férfinak kell megvennie! De akkor mi lehet ez? – forgatta a kezében tanácstalanul.

– Fülbevaló – mondta Victoria.

– Nekem? – álmélkodott. – Ezt komolyan gondoltad?

– Persze! Férfiékszer!

– Ne! Hogy néz ki egy bankár fülbevalóval? – tiltakozott Marc.

– Szerintem nagyon jól!

– Szerintem is – csatlakozott Penny.

– Penny! – kiáltott rá meglepetten Marc. – Maga is?

– Én is! – feleselt a titkárnő. – Igaza van a doktornőnek, Mr. Lawrence. Manapság már rengetegen hordanak ékszert a férfiak között is, és egyáltalán nem tekintélyromboló hatású. Majd meglátja!

– Nem tudom, hogy meglátom-e. Még meggondolom. De köszönöm, Victoria. – Odahajolt a lányhoz, és megcsókolta lágyan, finoman. – Honnan tudtad, hogy ma van a születésem napja?

– Ez most nem lényeges. Ha nem eszünk végre, a halálod napja is ez lesz!

*****************

Április utolsó napjaiban Tory ismét az átutalásait intézte a bankban. Amilyen pechje volt, ismét Mary Smithy szabadult fel először, így megint ő foglalkozott vele. Megkérdezte, miben segíthet, de látszott rajta, hogy más mondanivalója van, ami már nagyon kikívánkozik belőle.

– Tapasztalhatta már, doktornő, hogy Marc remek szerető – hajolt közelebb Miss Smithy. Hangját lehalkította, hogy a közeli asztaloknál ne hallhassák, miről beszél. – Azt mondják, a Bika jegyében született férfiak mind ilyenek. De tudja, rendkívül nagyok az igényei is. Neki csak a tökéletes elég jó, ezért kevés nő tudja megadni neki a teljes kielégülést. Nálam eddig még mindig megtalálta.

Victoria Sanford hallgatta a szemben ülő lányt, és nem értette, miért hazudik. Látta a kisugárzásán, hogy nem igazat mond, ezért nem is vette a szívére, amit hallott. Mary éppen egy szépen mintázott arany karkötőt mutatott neki, amit a csuklóján viselt.

– Marc ajándéka – mondta büszkén. – Szerelme egyik apró jele. Hiába szeretné másképp, maga csak egy rövidke jelenet volt az ő életének színdarabjában. A főszereplő akkor is én vagyok. Marc máskor is flörtölt már, de a végén mindig visszatért hozzám. Most sem lesz ez máshogy.

Féltékeny! Villant a felismerés Tory agyába. Szeretné, ha Lawrence kitüntetné őt a figyelmével, és bántja, hogy mint nő, egyáltalán nem érdekli a férfit. Csak a munkaerőt látja benne. Igyekszik engem elüldözni, hátha akkor észreveszi őt is a főnöke. Szerencsétlen!

– Megtenné, hogy elintézi az átutalásaimat? – szakította félbe a monológot határozottan.

– Természetesen – felelte a lány, és ujjai fürgén szaladgáltak a klaviatúrán. De azért közben mondta tovább a magáét. – Higgye el, jobban teszi, ha elfelejti őt, amíg nem sérül meg komolyabban ebben a kapcsolatban!

Mary felnézett a doktornőre, hogy lássa a szavai hatását. Meg is ijedt azon nyomban. Miss Sanford dermedten ült a székén, szemei mereven egy pontra szegeződtek, valahol a semmiben. Arca halottsápadt volt, kezeit a hasára szorította. Mary Smithy kételkedett benne, hogy egyáltalán vesz-e levegőt. Felugrott a helyéről, és átment a pult másik oldalára.

– Miss Sanford! – szólítgatta az ügyfelét. – Miss Sanford! Rosszul érzi magát? – Legyezett egypárat a szeme előtt, de erre sem reagált. Kétségbeesetten nézett körbe, kit hívhatna segítségül. A kolléganői közül már többen is át-átpislogtak az asztalához. Nem értették, mi a csuda folyik ott, de nem hagyhatták magukra a saját ügyfeleiket. Így csak aggódó pillantásokat küldöztek feléjük. Végre az egyik biztonsági őr is felfigyelt. Közelebb ment, és kérdő pillantást vetett Maryre.

– Nem tudom, mi történt – idegeskedett a tisztviselőnő. – Talán orvost kellene hívni…?

– Szólok Mr. Lawrence-nek – mondta az őr, és már nyúlt is a mobiltelefonja után. Tudta, hogy az igazgató gyakran találkozik a hölggyel.

Lawrence nem késlekedett, rögtön jött. Nem telt el két perc, és már ott térdelt Tory mellett.

– Victoria – szólongatta halkan. – Mi a baj? Beteg vagy, kedvesem? Mondj valamit!

Tory teljesen elmerült a maga világában. De valami lágy hang mégis csak eljutott a tudatáig, mert válaszolni próbált.

– Vigyél… el… innen… – nyöszörögte.

– Orvoshoz vigyelek?

– Nem… nem… csak… valami nyugodt helyre… semmi bajom… – de egy nagyot nyögött hozzá, amivel rögtön meg is cáfolta a szavait.

Marcot elöntötte az aggodalom. Még nem látta ilyennek a lányt, és nem tudta, hogy ez nála, ha nem is túl gyakori, de esetenként előforduló állapot. Óvatosan felemelte a székről, és bevitte a szomszédos, kicsi helyiségbe, ami pihenőszobaként működött. Milyen jó szolgálatot tett most! Főleg a kanapé, ahova lefektette kedvesét. Fölé hajolt, és megtapintotta a homlokát. Hideg volt és nyirkos.

– Valerie – suttogta Tory. Szerette volna megmagyarázni a férfinak, hogy Valerie kérte a segítségét, de nem volt ereje hozzá. Minden energiáját a testvérének küldte, akinél komplikáció lépett fel szülés közben. Valerie-vel együtt vajúdott, átélte a tolófájásokat, és érezte azt is, hogy a baba elakadt a szülőcsatornában.

A bankár tehetetlenül ült mellette, és fogta a kezét. Nem tudta, nem is tudhatta, meddig fog ez elhúzódni. Igyekezett kordában tartani a félelmét, és elhitetni magával, hogy Victoria nem beteg a látszat ellenére sem. Néha, amikor a lány görcsösen megszorította a kezét, úgy érezte, talán észleli, hogy ő is ott van, és veszi némi hasznát. Mert egyébként úgy tűnt, mintha nem is lenne a saját testében. Megkísérelte felmelegíteni a jéghideg ujjakat.

Vagy fél óra eltelt, amikorra sikerrel járt. Tory kezdett magához térni. Már nem szorongatta olyan erővel Marc kezét, az arcszíne is visszatért. Szemét rég lecsukta, most fáradtan pihent, és kapkodta a levegőt, mint aki kilométereket futott.

Lawrence megsimította az arcát, és finom kis csókocskát lehelt a szája sarkára.

– Jobban vagy? – kérdezte még mindig aggódó hangon.

– Sokkal jobban – húzta fáradt mosolyra a száját Victoria. – Ne haragudj, ha megijesztettelek, Marc! Rengeteg erőt kivesz belőlem egy ilyen esemény. Valerie hívott nagyon erősen, de most már minden rendben van nála. Gyönyörű kisfia született, három és fél kilós, életerős baba.

– Ott voltál? Nála? – Marc résnyire szűkült szemmel vizslatta. Az imént tapasztaltak után is kétely volt a lelkében. Valóban létezik ilyen?

– Itt is voltam és ott is – felelte a lány. – Éreztem a kezed melegét, és nagyon jólesett. Erőt merítettem belőle. De nem bírtam szólni…

– Aggódtam…

– Tudom. És köszönöm, Marc. – Szavai még erőtlenek voltak. – Ritkán van ekkora szükség rám. Ha jól számolom, ez volt a második alkalom. Néhány évvel ezelőtt Val életveszélyben volt, de akkor egyedül kellett végigküzdenem. Nem szoktam engedni, hogy ennyire átvegyem mások bajait, nem lenne egészséges számomra, de a testvéreim kivételek. Képes leszel ehhez hozzászokni?

– Nem tudom – vont vállat tehetetlenül a férfi. – Ijesztő volt. Be kell vallanom, hogy féltem. Féltettelek.

Halk muzsikaszó hallatszott valahonnan. Tory még kicsit kábán tapogatott maga körül. A kézitáskáját kereste.

– A telefonom. Joel az – mondta.

– Ezt is megérzed? – csóválta a fejét hitetlenül Marc.

– Egyéni dallam van beállítva a hívására – mosolygott a lány. – Beszélnél vele? Nekem még gyűjtenem kell egy kis erőt.

Marc felvette a telefont és beleszólt.

– Hello, Joel! Marcus Lawrence vagyok… igen, itt van… alaposan kikészült… mellette voltam, de nem szeretném mégegyszer átélni. Szerintem ő sem… Ti jól vagytok? Valerie…? Gratulálok! – hosszabb hallgatás után azt mondta. – Rendben, átadom… Vigyázz rájuk! Viszlát!

Tory csak hallgatta a beszédfoszlányokat csukott szemmel, de igazából nem is figyelt oda. Amikor Marc befejezte a telefonálást, várta, hogy mondjon valamit. Mivel csend volt, lassan felpillantott. A férfi kutakodó tekintetével találkozott a szeme.

A bankár nyelt egy nagyot, és beszélni kezdett.

– Háromezer-négyszázhúsz gramm, ötvenkettő centi, sűrű fekete haj és erős torok. Gabrielnek nevezték el. Valerie körülbelül olyan állapotban van, mint te, ahogy Joel szavaiból kivettem. Mielőtt elaludt volna a kimerültségtől, még azt üzente neked, hogy köszöni a segítségedet.

A lány egy alig észrevehető fejbólintással vette tudomásul a hírt, mint aki nem is várt mást. Hiszen nem is várt mást!

*****************

6. rész