Másnap valóban eltűnt az autó a fáról. Tory annyira el volt foglalva a betegeivel, hogy észre sem vette, mikor vitték el. Egyszer csak nem volt már ott. Szeretett volna egy pillantást vetni a férfira, amikor jön a kocsijáért. Furcsa módon hiányzott neki Marc. De biztosan csak a szerelő járt itt – vigasztalta magát.

Este csengett a telefon.

– Sanford-rendelő – jelentkezett be Tory. Már csak ő volt lenn, épp zárni készült a rendelőt. A segítői már hazamentek.

– Szia, Marc vagyok – mutatkozott be a hívó. – Éktelen nagy bajba kerültem! Segítesz rajtam?

– Mi az a nagy baj? – A hangján nem hallatszott, hogy beteg lenne. Inkább úgy tűnt, mintha mulatna valamin.

– A kollégáim! – panaszkodott a férfi. – Kitalálták, hogy a karácsonyi buli viszonzásaként szilveszterkor ők hívnak meg engem egy vacsorára. Ha nem megyek el, megsértődnek.

– Hát menj el! Mi ebben a rossz? Ezek szerint nem elég nekik a társaságod egész évben, még munkaidőn kívül is veled akarnak lenni?

– Hogy mi a rossz? – háborodott fel Lawrence. – Tudod te, hány szép, fiatal és független nő dolgozik nálam? Legalább tucatnyi! És mind rám fognak hajtani!

– Nem bírsz el velük? – nevetett felszabadultan Victoria. – Ebben ne várj tőlem segítséget! Én is a férfiakat szeretem. A lányokkal nem tudok mit kezdeni!

– Nem velük kell csinálnod valamit – oktatta ki Marc –, hanem ellenük! Védj meg tőlük!

– Hogyan?

– A puszta jelenléteddel! Ha ott vagy, rájönnek, hogy nincs esélyük, és el sem kezdik. Kérlek!

Tory eltöprengett egy kissé. Két napja azon járt az esze, milyen lett volna, ha Marc búcsúzóul megcsókolja? De nem tette, és neki talán épp ezért nem megy ki a fejéből. Lehetséges, hogy mégis lesz folytatás? Talán ő is hiányzott egy kicsit a férfinak? Mindenesetre kell egy esélyt adni a bontakozó kapcsolatnak, aztán majd kiderül, lesz-e belőle valami komolyabb.

– Rendben, megmentelek – egyezett bele nagylelkűen.

– Köszönöm. Valami Kék Madár nevezetű szórakozóhelyen lesz a vacsora, fogalmam sincs, hogy az hol van, de addig kiderítem, és majd jelentkezem. Megadnád a mobilszámodat? A tudakozó csak a rendelőét ismerte. Fogj egy tollat, és te is írd fel magadnak az enyémet!

*****************

Másnap Tory benn járt a bankban. A Lawrence-bank intézte a pénzügyeit, de erre Marc, úgy látszik, még nem jött rá. Persze, ő nem foglalkozott közvetlenül az ügyfeleikkel. Azért vannak a szép, fiatal és független hölgyek a pult másik oldalán. Gondolt egyet és közölte a kisasszonnyal, hogy szeretne az igazgatóval beszélni.

– Valami baj van? – kérdezte ijedten a lány. – Rosszul csináltam valamit?

– Nem akarok panaszt tenni, ha erre gondol – nyugtatta meg kedvesen.

– Én nem tudom megoldani a problémáját?

– Nem, mert nincs problémám – mondta neki Tory. – Csak beszélnék vele. Magánügyben. Ha megoldható.

– Szólok a titkárnőjének – nyúlt a telefon után a hölgy. – Ő majd bejelenti önt.

– Jobban szeretném bejelentés nélkül. Meg akarom lepni Marcot – mosolygott rá lefegyverzően.

– Az őr odakíséri – intett a biztonsági őrnek, aki erre hozzájuk lépett. – Johnny, kísérd el Miss Sanfordot az igazgatói irodába. Mrs. Jamison majd intézkedik az ügyében.

– Köszönöm! – szólt vissza Tory, már elmenőben.

Mrs. Jamison ötven feletti, anyáskodó típusú nő volt. Rajongott a munkaadójáért, és úgy védelmezte az ajtaját, mint egy házisárkány. Még a kosztümje is zöld volt. De a látszat ellenére barátságosan eldiskurált pár percig Toryval, és neki sikerült is rábeszélnie, hogy ne jelentse be az igazgatónak, csak egyszerűen nyissa rá az ajtót.

– Tudja, Mr. Lawrence beteg volt az ünnepek alatt – panaszolta a titkárnő aggodalmaskodó hangon –, és azt mesélte nekem, hogy egy kedves, aranyhajú doktornő gyógyította meg.

– Igen, tudom – helyeselt Tory. – Én voltam az a kedves doktornő, és most szeretném ellenőrizni, tényleg jól van-e? De, ha előre bejelent, akkor összeszedi magát, mire én meglátom, még akkor is, ha rosszul van.

– Máris ilyen jól ismeri őt? Jöjjön, beeresztem, de aztán varrja ám vissza a fejem, ha az igazgató úr leharapná!

– Meglesz – ígérte nevetve a doktornő.

Marc egy hatalmas íróasztal mögött ült, előtte papír papír hátán szétterítve. Nem vette észre az ajtónyitást, belemerült a munkájába. Orrán aranykeretes szemüveg, fejét kissé lehajtotta, ahogy beütötte a számokat a kis kézi számológépébe. Aztán odafordult a számítógéphez, hogy betáplálja a kapott eredményt. Ujjai fürgén táncoltak a billentyűzet gombjain, és amikor kissé felemelte a fejét, hogy a monitorra nézzen, akkor látta meg: nincs már egyedül. Automatikusan lekapta a szemüvegét az orráról, és letette az asztalra.

– Ne vedd le! – szólt rá Tory. – Nagyon jól áll neked. Nincs mit szégyellned rajta.

– Nem szégyellem – felelte halvány mosollyal a szája szegletében –, csak nem látok vele távolra. Olvasáshoz van.

Közben felállt és odasétált a látogatóhoz.

– Szia! – üdvözölte örömmel a lányt. Ösztönösen hajolt oda hozzá és lehelt egy finom csókot a szájára. – Mi járatban vagy? Hiányoztam? Gyere beljebb! – mutatott a sarokba, ahol egy kis dohányzóasztalka mellett kényelmes fotelok álltak.

Tory úgy érezte, mintha egy seregnyi hangya indult volna vándorútra a gerince mentén. De valószínűleg elveszítették a vezetőjüket, mert csak futkostak céltalanul fel-alá. A lábai mindenesetre nem engedelmeskedtek az akaratának. Éppen csak megtartották, de odébb már nem vitték.

– Nem lehet, még van egy kis dolgom. – A torka elszorult, a hangja alig volt több a suttogásnál. Amikor a bankár kérdő tekintetét látta, gyorsan összeszedte magát, és nagyon komolyan hozzátette. – Vissza kell varrnom Mrs. Jamison fejét. – Közben, mintegy megerősítésül, aprókat bólintgatott.

– Mi van a fejével? – Marc megrázta egy kicsit a sajátját, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallott. Értetlenül nézett egyikről a másikra. Nem látott a titkárnője fején semmi különöset. Szilárdan ült a nyakán, mint máskor.

– Megígértem neki, hogy ha mérgedben le találnád harapni, én visszavarrom. Úgyhogy gyorsan döntsd el, harapod vagy nem? – Eddig sikerült elmondania szigorú ábrázattal, de most féktelenül kirobbant belőle a visszatartott nevetés.

Lawrence is nagyot kacagott. Könnybe lábadt a szeme, meg akart szólalni, de nem bírta abbahagyni a hahotázást. A titkárnő is csatlakozott hozzájuk.

– Ennyire talán még nem vagyok veszélyes – mondta a férfi, amikor végre lecsillapodott. Majd odafordult a titkárnőjéhez. – Penny, a hölgy bármikor bejöhet hozzám. Kivétel, ha tárgyalok, de az időpontokat maga úgyis tudja.

– Valahogy így gondoltam én is – dünnyögte Penny, miközben behúzta az ajtót maga után.

– Oka van annak, hogy meglátogattál – kérdezte ismét Lawrence –, vagy csak erre jártál?

– Itt van a folyószámlám nálad, ha nem tudnád, és volt vele egy kis intéznivalóm.

– Segíthetek valamiben?

– Nem, köszönöm. Már mindent elintézett a hölgy. Te csak a ráadás vagy. Nem akartam úgy elmenni, hogy be sem köszöntök hozzád.

– Örülök, hogy feljöttél – mondta meleg hangon a férfi. Majd, mint egy összeesküvő, Tory füléhez hajolt, és komoran belesuttogta: – Láttad, hányan vannak?

– Kik?

– Hát ők! – nyomta meg a szót jelentőségteljesen.

– A szép, fiatal és független hölgyek? – kuncogott Tory.

– Igen, ők! Ugye, nem azért jöttél, hogy visszalépj?

– Eszemben sincs! – tiltakozott a lány. – Egyetlen jelentkezőm sincs rajtad kívül, aki meghívott volna szilveszterezni. Számodra már nincs innen szabadulás, Marc! Megyünk a Kék Madárba! Tudod már, hogy hol található?

Marc elgondolkodva biccentett néhányat a fejével. Szája szélét kissé beharapta, mintha meg akarná akadályozni, hogy kimondja a választ. Szemét elfordítva pár pillanatra a semmibe révedt. Enyhén összeráncolta a szemöldökét. Aztán mégis csak felelt a feltett kérdésre.

– Igen… Tudom. – Felemelte a tekintetét a lányra. – Mennyire szereted az elegáns szórakozóhelyeket?

– Elegáns? – húzta el a száját Tory.

– Nagyon – vágott egy fintort Marc.

– Utálom – jelentette ki teljes meggyőződéssel. – Nagyon – utánozta még a férfi hanghordozását is a fintorral együtt.

– Remek – nyugtázta elégedetten Lawrence. – Én is. Hatra érted megyek. Előtte elmegyünk edzeni valamelyik bárba. Aztán jöhetnek a szép, fiatal és független lányok. Én már védve leszek.

– Te igen! És én?

– Megígérem – mondta ünnepélyesen Marc –, hogy ha kitépik az összes hajadat, veszek neked egy szép parókát.

*****************

Szilveszter napján Tory nagy gonddal öltözködött. Előző délelőtt rászánt két egész órát a drága idejéből, hogy vegyen magának egy vadonatúj ruhát. Ugyanis hiába kutakodott a szekrényében, nem talált semmi olyat, amit az alkalomhoz illőnek talált volna. Bár igazság szerint nem az alkalomhoz, hanem Marchoz illőt nem talált. Minden ruháját felpróbálta, és egy sem akadt, amiben úgy érezte volna, hogy abban a férfinak is tetszene.

Nem kellett túl sokáig keresgélnie, a boltok tele voltak szebbnél szebb ruhákkal. Választék volt bőven, csak választani volt nehéz a sok közül. De már a második butikban megtalálta, amit keresett. Egy csodás, királykék szoknya, valami leheletszerűen finom anyagból. A felsőrésze mély, V alakú kivágásával, keskeny pántjával nem engedte, hogy melltartót vegyen alá a viselője. Inkább beleépítették, és jól elrejtették. Remek tartást adott, miközben úgy látszott, mintha nem is lenne. A szoknyarésze deréktól enyhén bővült lefelé, csak annyira, hogy kényelmesen lehessen lépni benne. A bal oldalán combközépig fel volt hasítva, de egymásra hajtották az anyagot, és csak roppant diszkréten villant ki alóla a harisnya. Ahogy felvette, rögtön beleszeretett.

Most elégedetten forgolódott a tükör előtt. Tetszett magának. Biztos volt benne, hogy Lawrence ott helyben elájul, ha meglátja. Minden önbizalma ellenére mégis összerezzent a csengő hangjára, és a lábai remegni kezdtek. Ideges vagyok – vallotta be magának.

Kinyitotta az ajtót, és majdnem ő ájult el. Marc hosszú, fekete kabátjában szerfölött előkelő megjelenésű volt. Széles gallérját gengszteresen felhajtotta egy kissé, hogy ne fújjon a nyakába a szél. Sűrű barna haját annál jobban cibálta. Nem győzte kisimítani a szeméből. De a legmeglepőbb a hófehér limuzin volt a háta mögött, amelynek az ajtaját egy valódi, egyenruhás sofőr tartotta roppant udvariasan.

– Készen vagy? – Marc nevető hangjára tért magához. Ránézett a választékosan öltözött férfira, és csak bólintott egyet lassan, némán. Lawrence elhúzta a kezét néhányszor a szeme előtt, hogy őrá figyeljen, mert a pillantása folyton visszatévedt a Cadillacre.

– Azzal megyünk? – jött meg végre a hangja. – A… tiéd?

– Nem, dehogy! Isten ments! – tiltakozott a bankár. – Egy ekkora csatahajó? Csak béreltem. Úgy gondoltam, adjuk meg a módját. Hiszen szilveszter van. Hadd ájuldozzanak a lányok, ha már ilyen csuda elegáns helyre hívtak. Mehetünk?

Victoria Sanford doktornő vette a kabátját, gondosan bezárta a házat, és beszállt a limuzin hátsó ülésére. Marc követte. Induljon hát a nagy kaland!

 

Először csak elhajtottak a Kék Madár előtt. Marc megmutatta, hol kell ma helytállniuk. Már kívülről is látszott, hogy valami nagyon felkapott és drága hely.

– Tényleg edzenünk kell, mielőtt ide bemerészkedünk – jegyezte meg Tory. – Biztos, hogy ezt akarjuk?

Marc csak somolygott, és elvitte egy meghitt bárba, ahol táncolni is lehetett, bemelegítés céljából. Leültek egy szabad asztalhoz, ahonnan épp akkor távozott egy pár, és megkérdezte:

– Kérsz valamit inni?

– Jól jönne egy pöttömnyi bátorság – felelte a lány. – Egy pohárkával kérek belőle.

– Két pohár bátorságot kérünk – közölte a szolgálatkészen odalépő pincérrel Marc.

– Vöröset vagy fehéret? – kérdezte ő komoly ábrázattal.

– Vörös jó lesz – egyezett bele Tory. – Szerinted mit fog hozni? – érdeklődött Lawrence-től kíváncsian, amikor a pincér távozott.

– Te vagy a boszorkány! – nevetett a férfi felszabadultan. – Mondd meg te!

– Bort.

Igaza lett. Egy percbe sem telt és két pohár vörösbor állt előttük az asztalon. Megkóstolták. Finom volt nagyon. Valami bátorság is lehetett benne, mert Marc azon nyomban táncolni hívta Victoriát.

Összesimultak, és a lágy zenére lassan mozogtak.

– Mondtam már, hogy fantasztikusan nézel ki? – bókolt a bankár. – Fehérben is tetszettél, de ez a kék szédületesen jól áll neked.

– Köszönöm – fogadta a dicséretet örömmel Tory. – Te is mesébe illenél. Mint egy igazi herceg, csak a fehér ló hiányzik alólad. Bár a fehér limuzin is megteszi a mai modern világban.

Valóban káprázatosan jól állt a férfinak az érett meggy színéhez hasonlatos sötétvörös zakó, amit a fekete nadrághoz viselt. Halványsárga ing és fekete nyakkendő egészítette ki az öltözetét. Hozzábújt, és beszívta az illatát. Kellemes, friss illatú férfiparfümöt használ – állapította meg. Önkéntelenül nyúlt fel, és oldotta ki a nyakkendőjét.

– Nem kell ez neked – jelentette ki magabiztosan.

Levette a fölöslegessé vált darabot, és a férfi kezébe nyomta, aki rögtön zsebre vágta. Kinyitotta a két felső gombot az ingén, kihajtotta a gallérját, és megszemlélte a művét.

– Így sokkal megközelíthetőbbnek látszol – mondta elégedetten. Játékosan meghuzigálta a résen kilátszó sötét mellszőrzetet. – Most már senki nem olvashatja le rólad, hogy egy bank vezérigazgatója vagy. Ma lazíts!

– Igenis, doktornő! – És máris csókolta a lányt. Előbb csak apró csókocskákat adott, és közben suttogott. – Lazítok. – A félhomályos helyiségben szorosan összebújva táncoltak, és közben a szájuk is összetapadt. – De sajnos most már mennünk kell. Várnak ránk.

Valójában ráértek volna még egy negyedórácskát, de Marc nem merte vállalni a kockázatot. Már így is próbára tette a tűrőképességét. Ahogy a lány a karjába simult, férfiassága önálló életre kelt. Parancsolni képtelen volt neki, legfeljebb engedelmeskedhetett. De itt? Tele lennének a bulvárlapok a botránnyal. Nem tenne jót a hírnevének!

Még utoljára megpörgette Toryt, kiitták a poharukat, és lelkileg felvértezve az előttük álló kemény megpróbáltatásokra, vidáman kacagva mentek a kocsihoz.

 

Sikerült a meglepetés. A tisztviselők nagy része épp akkor ért a bejárathoz, amikor a Cadillac megállt a Kék Madár előtt. Szájtátva figyelték, ahogy a főnökük kiszáll és kisegíti az ismeretlen hölgyet.

– Jó estét, Marc! Üdvözlöm, doktornő! – köszönt rájuk Mrs. Jamison, aki szintén ezzel a társasággal érkezett. Ma, aki tehette, mellőzte az autóját, és inkább taxival, vagy metróval közlekedett, hogy ne kelljen számolnia a kiürítendő poharakat.

– Jó estét, Mrs. Jamison! – köszönt vissza Tory. Látta, hogy néhányan összesúgnak. Biztos azt találgatják, ki lehetek – gondolta magában.

– Jó estét, emberek! – köszönt Lawrence is. – Ugye, nem baj, hogy vendéget is hoztam magammal? Ő Victoria Sanford doktornő, életem megmentője. – Könnyed csókot lehelt a lány szájára, épp csak jelezve, hogy hálánál azért többet érez iránta. Néhány sóhaj rögtön fel is szállt az ég felé. – Menjünk be, mielőtt a hölgyek megfáznak – javasolta.

Odabent aztán bemutatta a doktornőt a többi munkatársának is. A tucatnyi szép, fiatal és független hölgy közül végül csak kettőnek az arcán látszott csalódottság, amiért az igazgató nem egyedül érkezett.

A Kék Madárban egy különteremben állították fel az asztalaikat. U alakban rendezték el, hogy lehetőleg mindenki lássa a másikat, és lehessen beszélgetni. Középen közlekedtek a pincérek. Annyi helyet hagytak az asztalok között, hogy két ember kényelmesen elférjen egymás mellett. Ideális volt a felszolgáláshoz.

A szórakozóhely úgy volt kialakítva, hogy el lehessen különíteni, de akár egybe is lehessen nyitni az egészet. Középen egy hatalmas tánctér, melynek a hosszabbik oldala talán harminc méter is megvolt, körbevéve apróbb-nagyobb leválasztható termekkel. A zenekar úgy helyezkedett el, hogy minden oldalról jól látható legyen, és köröskörül lehessen táncolni.

A mennyezetről élethű kék színű madarak csüngtek láthatatlan zsinórra függesztve. A villódzó fényben úgy látszott, mintha mozognának. A helyiségek egyik fala hatalmas tolóajtó módjára működött, amely redőnyszerűen félrehúzható volt. Ha a helyiségeknek behúzták a falát, hallatszott a zene, de nem zavaró hangerővel. Aki viszont táncolni akart, csak fel kellett állnia, és néhány lépést tenni a táncparkett felé.

– Érdekes megoldás – nézett körül kíváncsian Tory. – Egy hatalmas hodály, és mégis, ha valaki külön akar vonulni, megteheti.

– Engem egy sportcsarnokra emlékeztet – ellenkezett vele Marc. – A szélén vannak a bámészkodók, középen a látnivaló.

– De itt nem büntetik, ha a nézők bemerészkednek a csatatérre. Gyere! – ragadta karon a férfit, és behúzta a tömegbe. – Kiélvezem, hogy még az enyém vagy – suttogta. – Hamarosan át kell, hogy engedjelek a többi nőnek.

– Ne! – tiltakozott Lawrence. – Azt ígérted, hogy megvédesz tőlük!

– Megvédelek. De legalább egyet minden hölggyel táncolnod kell. Különben megsérted őket. Erre mérget vehetsz! Ezt én, mint nő mondom neked.

– Igazad lehet – ismerte el meggyötört arccal a férfi. – Egy percet kap mindegyik, aztán eltűnünk!

Emelkedett hangulatban vacsoráztak. A pincérek gyorsak voltak és ügyesek. Az étel finom, bár néhány szem konfetti díszítette a tetejét, aminek a recept szerint nem valószínű, hogy benne kellett lennie. Ellenben rendkívül jól mutatott rajta.

Victoria kipirultan ült vissza a helyére. Mióta befejezték a vacsorát, egymás után kérték fel a társaság férfitagjai. Marc állandóan szemmel kísérte. Most gyorsan megszabadult aktuális táncpartnerétől, és ő is odalépett.

– Megismersz még? – tréfálkozott. – Vagy velem már nem is akarsz táncolni?

Tory ivott egy kortyot a narancsléjéből és már libbent is.

– Jó estét, Mr. Lawrence! Hölgyem! – köszönt rájuk egy férfi, aki ott táncolt el partnernőjével mellettük. Megálltak egy pillanatra. – Gondolkodott az ajánlatomon?

– Jó estét! Még nem döntöttem az ügyben – hárította el Marc kelletlenül. – Ha döntök, jelentkezni fogok önnél, Mr. Simmons.

– Ki ez? – kérdezte Tory összevont szemmel. Nem tetszett neki az ismeretlen. Sötét foltok voltak az aurájában, és ahogy egy mulatóhelyen üzletről akart tárgyalni, erőszakos természetre vallott.

– Egy ellenszenves pasas – felelte a bankár. – Be akar társulni a bankomba. Komoly tőkével.

– Szükséged van a pénzére?

– Nincs. Nélküle is jól megy az üzlet, legfeljebb nem leszünk kétszer ekkorák, mint most. Ő szeretne társulni, nem én.

– Akkor ne kezdj vele! – tanácsolta Victoria. – Hamisak a szavai. Képmutató ember, alattomos szándékai vannak.

Alattomos szándékok? Marc eltöprengett. Tapasztalta már Tory képességeit, de ez azért neki is sok volt. Ilyen egyértelműen kijelenteni valakiről, hogy nem igaz ember, ráadásul első látásra! Bár az ő lelke is élénken tiltakozott Karl Simmons ellen.

– Napoljuk el a kérdést! – ajánlotta. – Majd jövőre foglalkozom az üggyel. Most mulatunk. Szilveszter van! És tangó!

A zenekar abban a pillanatban kezdett rá egy ismert tangóra. Marc rögtön lépést váltott. Odairányította Victoriát az asztalokhoz és kihúzott egy szál vörös rózsát az asztaldíszből. Átnyújtotta a lánynak, aki rögtön játékosan a szájába kapta a szárát. Felszabadultan vigyorgott, de arra vigyázott, hogy a virág ki ne essen a fogai közül. Pörögtek-forogtak, egy óvatos csók, és a rózsa máris Lawrence arcát díszítette. A tövisek kegyesen sértetlenül hagyták őket.

Kifulladva ültek le az asztalhoz, hogy egy kicsit pihenjenek. Lazításként Lawrence mindkettőjüknek kért egy kávét a sürgölődő pincérektől.

– Én teát kérek – javította ki a rendelést Tory. – Sohasem fogyasztok kávét, akármilyen szentségtörés is. Még az illatát sem szeretem.

– Akkor én is teát kérek – mondta Marc.

– Nem kell. Nyugodtad idd meg a kávédat! A családom is kávézik, mégis élek még – mosolygott Tory.

Lawrence-nek jól jött ez a kis pihenő. Már megfordult a fejében, hogy imába foglalja a szabója nevét, aki rábeszélte a hosszított fazonú zakóra. Ő rövidebbet akart varratni. Most szerencsésen takarva volt a gerjedelme. Ő így is érezte ugyan, de legalább mások nem látták! Annyira kívánta a lányt, hogy az már valósággal fájdalmat okozott.

Miután megitták az élénkítőjüket, a doktornő kajánul ránevetett, és a kezét nyújtotta felé.

– Még egy tánc?

Most éppen egy lágy, andalító számot játszottak, amihez össze kellett simulni a pároknak. Marc azon nyomban lebukott. Ahogy a csípőjük összeért, a lány megérezte, amit a zakó jótékonyan eltakart. Párás szemmel nézett fel a férfira, és pajzán mosollyal a szája szegletében közölte:

– Igen. Én is kívánlak téged.

Már megint felel a ki nem mondott kérdésemre! Vajon azt is tudja, hogy legszívesebben megszöktetném innen? Mindjárt éjfél lesz, azt még meg kell várnunk, aztán eltűnünk – döntötte el magában a bankár.

– Köszöntjük az új évet, azután kámforrá válunk, jó? – susogta a fülébe Tory. – Tíz percet még kibírok. Talán.

Marcban kissé feloldódott a feszültség. Angyali ez a lány! – gondolta. Nem teketóriázik, egyenesen közli, mit akar. Ez tetszik! Most már majdnem biztos volt benne, hogy ő is kibírja azt a tíz percet. De csak majdnem.

Öt perccel éjfél előtt a pincérek egy ládányi valódi francia pezsgőt szolgáltak fel. Sorra kinyitogatták a behűtött italokat. Egyre másra halk pukkanások hallatszottak. A falióra nagymutatója vészesen közelített a kicsi felé, hogy végre betakarhassa a saját testével.

Bárcsak én is megtehetném azt Victoriával! – ábrándozott Marc, és finoman megkocogtatta a poharát, hogy felfigyeljenek rá a munkatársai.

– Hölgyeim! Uraim! – kezdte. – Szeretnék pár szóval köszönetet mondani önöknek a mai estéért. Eléggé szokatlan dolog, hogy a beosztottak hívják meg ünnepi vacsorára az igazgatót, de roppant jólesett nekem. A hagyományok azért vannak, hogy megtörjük őket, nem igaz?

Több irányból is halk kuncogás hallatszott. De hamarosan elnyomta a hangos nevetés, ami kitört a szavai nyomán.

– Koccintsunk most az új esztendőre, hogy minden kívánságunk teljesüljön, minden elképzelésünk valóra váljon. Fogadják el tőlem ezt a néhány üveg pezsgőt, és az óév legutolsó másodperceit használják fel arra, hogy magukban megfogalmazzák a kívánságaikat. De gyorsan, mert ahogy hallom, már csak tíz… kilenc… nyolc…

A tánctérből hangos visszaszámlálás hallatszott. A zenekar tust fújt, pezsgős üvegek durrantak mindenütt. Az emberek ismerősnek, ismeretlennek kívántak boldog újévet. Vidáman koccintottak, és fenékig ürítették a pezsgőjüket.

– Kívántál? – fordult oda Marc Toryhoz.

– Még most is kívánlak – súgta vissza a lány oldottan. Tudta jól, hogy a férfi nem erre gondolt. Most nem. De ez a válasz sem volt ellenére. Szemével azonnal a titkárnőjét kereste. Nem volt messze, két lépésre állt tőlük.

– Penny, mi most eltűnünk – mondta neki. – Ha valakinek hiányoznánk, kérem, mentsen ki! És mégegyszer mindannyiuknak köszönöm a meghívást, bárkinek a fejéből pattant is ki az ötlet. Nagyon jól éreztük magunkat.

– Rendben. – A titkárnő megértően bólogatott. Tisztában volt vele, hogy hová tűnnek el ilyen hirtelen. Menjenek csak! Hiszen még olyan fiatalok! Kedvelte a főnökét, tudta, mennyire magányos, és most örült annak, hogy ilyen boldognak látja.

Nem úgy Mary Smithy! Őrülten szerelmes volt a jóképű igazgatóba, és most féltékenyen figyelte, ahogy olajra lép egy másik nővel. Szívesen lett volna a helyében. De Mr. Lawrence észre sem veszi őt! Esztelen ötletek jártak a fejében, hogyan változtathatna ezen.

 

A fiatalok nem törődtek semmivel, csak feltűnés nélkül távoztak. Lawrence nem tudott másra gondolni, mint az előtte álló éjszakára. Tory érzett ugyan valami zavarót, de akarattal elhessegette. Szerencsére meg tudta tenni, hogy nem engedte közel magához a nemkívánatos információkat. Most csak és kizárólag nő akart lenni. Csak Marcot érezni, csak az ő jelzéseit fogni, mint egy adóvevő.

A hófehér Cadillac ott várta őket a mulató előtt. A sofőr azon nyomban kiugrott a vezetőülésről, ahogy látta a párt kilépni a kapun. Udvariasan szélesre tárta előttük a kocsi ajtaját.

– Tűnjetek el innen! – hallották a bár kidobóemberét. Hátrakapták a fejüket, de a kiáltás nem nekik szólt. Néhány kéregető álldogált a járdán, és a tenyerüket nyújtották a távozó vendégek orra elé. Tory végignézett a két asszonyon. Az egyik kicsit jobb öltözéket viselt, a másik szakadt volt és rongyos. Elővette a tárcáját, és egy ötvendolláros bankjegyet adott át az egyik koldusnak. Az hálásan megköszönte és elsietett.

A másik csak állt kinyújtott tenyérrel és várt. De a lány egy kesernyés mosollyal eltette a tárcáját.

– Menjünk!

4. rész