Kiléptek a házból. Marc egy pillantást vetett a kocsijára. A lökhárító még mindig átölelve tartotta az almafát. A lány nem vesződött azzal, hogy hátratolasson. Lezárta a kocsit, és kész. Szerencsére nem esett nagyobb baja az autónak sem.

– Igazad van, Victoria! – szólalt meg. A lány csodálkozó tekintetére folytatta. – Nem lett volna jó nagy sebességgel nekihajtani a fának. Úgy nézem, ő lett volna az erősebb. Hol vannak a kulcsaim?

Tory visszalépett a házba, és az előszobai kis szekrénykéről felemelte a kulcsokat. Odaadta a férfinak. Az kivette az iratait a kesztyűtartóból, és visszazárta az autót.

Sötét volt a város, így téli estéken már hamar lemegy a nap. Mindenfelé színes lámpafüzérek világítottak. A házak tetején, az ablakokban, a kert bokrain. Aki csak tehette, feldíszítette a házát. Holnap karácsony.

 

Tory megállt a szülei háza előtt. Az ajtó rögtön kinyílt, már türelmetlenül várták őket. Kicsit késve érkeztek, mert tettek egy rövid kerülőt a férfi lakásához. Marc magához vett néhány ruhadarabot. Eredetileg nem készült vendégségbe, csak az volt nála, amit viselt. Gyorsan átöltözött, és így már sokkal jobban érezte magát. Csak ez a szédülés múlna el végre!

Mire kiszálltak az autóból, egy seregnyi ember vette körül őket. Kicsik, nagyok vegyesen.

– Gyertek be – invitálta beljebb őket Vicky Sanford, az anya. – Majd odabent bemutatkozunk mindannyian.

Lawrence kapkodta a fejét. Ezek a nők mintha mind egyformák lennének. Már a szeme is káprázik? Önkéntelenül odanyúlt és megdörzsölte. Észrevette, hogy a doktornő ráemelte a tekintetét, de csak egy sejtelmes mosolyt kapott tőle. Mit tehetett mást, elindult utánuk.

A nappaliban volt felállítva a hatalmas karácsonyfa. Kizárólag piros díszekkel ékesítették. Piros üveggömbök, piros szalagok, piros gyertyák. Csillogó aranypöttyökkel mindenütt. Tökéletes volt. Sokkal szebb, mint a tarka – állapította meg Marc.

Körülnézett. A falakon festmények lógtak. Gyönyörűek. És nem olcsók, ahogy megállapította magában. Felismerte a művészt, neki is volt Valerie Wellstől néhány képe. Szerette a vidám képeket, főleg azt, amelyiket az édesapjától örökölte. Ami egy aranyos, de tökrészeg kiskutyáról készült.

– A vendégünket Marcus Lawrence-nek hívják – fogta meg a karját Tory. – Ők pedig a családom. A szüleim, Victoria és Nicholas Sanford – mutatott rájuk. – A testvérem, Virginia és a férje, Christian Friendly, a gyerekeik, Jessica, Andreas és Christopher. – Most egy terhes nőhöz fordult, akit átölelve tartott a párja. – Ő a másik testvérem, Valerie és a férje, Joel Powers.

A bankár ámulva nézett egyik gyönyörű nőről a másikra. Ezek tényleg egyformák. És az egyik az a bizonyos színésznő. Most már tudja a nevét is. Virginia Sanford néven szerepel.

– Tudom, így elsőre sok volt, de majd apránként megjegyzed. Ki nem mondott kérdésedre válaszolva, igen, egypetéjű ikrek vagyunk mi hárman. És ma van a születésnapunk. Remélem, szereted a tortát. – Megpróbálta egy kicsit oldani a férfi zavarát. Meglepődött, de hamar magához fog térni. Nem olyannak látszott, aki hagyja legyőzni magát a körülményektől.

– Előkészítettem a kicsi vendégszobát a betegednek, Tory – mondta az édesanyja. – Vacsorázunk, aztán lefekhet, ha akar.

Rámosolygott a férfira. Tetszett neki. Ugyanolyan szép, meleg barna szeme van, mint Nicknek – gondolta.

– Te is beteg vagy? – az egyik apró fiúcska rángatta a kezét. – Amikor lázas voltam, én is ilyen piros voltam, mint te most. És akkor Tory főzött nekem valami borzasztóan rossz löttyöt, és nekem meg kellett innom, pedig nagyon keserű volt. És mégis jobban lettem tőle. Biztosan neked is fog csinálni, és nem szabad ám kiköpni, akármilyen rossz is, és akkor te is meg fogsz gyógyulni, mint én.

A kisgyerek szózuhatagát a felnőttek kacagása szakította félbe. Marc felemelte a kisfiút. A két kicsi közül a nagyobbik, talán négyéves lehetett, ha jól saccolta.

– Ha készít nekem is, akkor megiszom, megígérem – simogatta meg a gyerek fejét.

– Szuper! És akkor a nagyi téged is le fog festeni? Nekem megígérte, hogy ha szót fogadok Torynak, és mindent szépen megiszok, amit elém rak, akkor lefest. És le is festett, látod? – mutatott az egyik képre a falon.

Lawrence felnézett a portréra. Valóban. A kicsit ábrázolta. És tökéletes hűséggel! Csak a szája volt csukva. A sarokban a szignó: V. Wells. Ámulva nézett a mosolygó asszonyra.

– Maga Valerie Wells? A híres festőnő? Hova kerültem? – kérdezte tréfásan. – Csupa világhírű ember! – pillantott jelentőségteljesen Ginyre.

– Én, mint világhírű ember, kérhetek magától valamit? – Mrs. Sanford szeme csupa mosoly volt. – Mivel mi itt egy nagy család vagyunk, természetesen mind tegeződünk. Nem szeretném, ha kívülállónak érezné magát. Megengedi, hogy bevonjam ebbe a körbe? – Egy pillanatra elhallgatott. – Vagy tudod, mit, fiatalember? – kacagott fel. – Nem kérek engedélyt. Mi vagyunk többen. Alkalmazkodj!

– Rendben, Valerie! – Marc is nevetett. Kedvére volt ez a közvetlenség.

– Én Vicky vagyok. Valerie a lányom – mutatott a terhes nőre az anyja. – A Valerie Wells csak a művésznevem. És most vacsorázzunk végre!

 

Az ünnepi vacsora ugyanilyen kellemes hangulatban telt. Marc lassan megtanulta a neveket. Még szerencse, hogy az ikrek nem egyformán öltöztek, így meg tudta különböztetni őket. A hatalmas asztal mellett vidám beszélgetés folyt.

Amikor az édesanyja hallal kínálta Marcot, Tory lágyan megfogta a férfi karját, és szelíd mosollyal megrázta a fejét.

– Marc csirkét eszik – jelentette ki határozottan, Vicky Sanford felé intézve szavait.

– Csirkét eszem? – érdeklődött a bankár csúfondárosan, de azért beleegyezően bólintott. – Csirkét eszem. Orvosi előírás – közölte az asszonnyal. Az arcán csinos lázrózsák égtek. A fejét egyre nehezebbnek érezte. Szemei minduntalan le akartak csukódni, pedig álmos sem volt. Csak a fényt nem bírták elviselni.

– Egyél, aztán ágyba duglak – súgta oda neki Tory.

– Te is velem jössz? – súgta vissza. Nem hazudtolta meg férfiúi mivoltát. Még betegen is képes volt flörtölni. De a lány csak megcsóválta a fejét, mély sóhajjal, némán, szemeit az ég felé fordítva.

Marc evett egy keveset, de nem igazán volt étvágya. A doktornő aggódva figyelte.

– Menjünk. A tortából majd hagyunk neked. Holnapra már jobb étvágyad lesz. Most inkább készítek neked abból a borzasztóan rossz löttyből.

Felvezette a betegét az emeletre. Odafent négy hálószoba volt, három a lányoké, amit nem alakítottak át akkor sem, amikor elköltöztek a szülői házból. Bármikor eljöhettek, volt helyük bőven. A negyedik egy kis vendégszoba. Ide mentek be.

– Saját fürdőszobával nem szolgálhatok, de a folyosón találsz egyet. Közösen használjuk, zárd magadra, ha bemész. És igyekezz nem rosszul lenni odabent!

Amíg a férfi lezuhanyozott, Tory megfőzte neki a gyógyteát. Odakészített egy korsónyit az ágy mellé. Marc hálásan figyelte a ténykedését.

– Igyál – tartotta elé a bögrét. – Óvatosan, forró.

Megfogta a bögrét, és átkulcsolta hideg ujjaival. Kellemesen melegítette. Az illata nem rossz – gondolta. Ettől felbátorodva a szájához emelte, kicsit megfújta és belekortyolt.

– Tényleg borzalmas! – közölte fintorogva, miután megkóstolta. Förtelmesen keserű volt. Ennyire higgyen az ember a saját orrának!

– Nem baj. Csak idd! Ne panaszkodj! – Megérintette a férfi homlokát. Forró volt. Keze-lába meg jéghideg. Érezte, amikor a teásbögrét átvette tőle, hogy hidegek az ujjai. Van, akin így jön ki a láz. – Most már elég lesz a gyógytea, nem kell több injekció. Nem fog harminckilenc fok fölé menni a lázad. Reggelre teljesen rendbejössz. Ha éjjel megszomjazol, találsz még teát.

Letette a poharat az éjjeliszekrényre, a korsó mellé. Kifelé indult a szobából. Az ajtóból még visszaszólt.

– Balra, a melletted lévő szoba az enyém. Ha valami kívánságod lenne… de úgyis figyelni foglak. Jó éjszakát!

Marc becsukta égő szemeit, és kényelmesen elfészkelődött az ágyban. Mi ez a lány? Jósnő? Vagy boszorkány? Észrevétlenül aludt el.

*****************

Másnap kipihenten ébredt. Éjszaka, félálomban érzékelte, hogy a lány megtapintja a homlokát. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert csendben távozott. Ő pedig az érintéstől furán megnyugodva tovább aludt.

Marc kiment a fürdőszobába, rendbeszedte magát, aztán felöltözött. Az órája fél kilencet mutatott. Ilyen sokáig már rég nem aludt. A nappaliból halk beszédhangok szűrődtek fel. Lesétált a lépcsőn, és bepislantott.

Három gyönyörű, fehér ruhás lány. Az egyiknek kicsit kerekebb a hasa. Akkor ő lesz Valerie – gondolta. De a másik kettő? Második pillantásra már látszott, hogy nem egyforma a ruhájuk, de attól még nem tudta, melyik a másik. Tanácstalanul köszönt nekik jó reggelt. A lányok összenevettek, de azért megkönyörültek rajta.

– Szia. Én vagyok Victoria – mondta az egyik halvány mosollyal a szája körül. Az, amelyik olyan furcsa tekintettel méregette. – Látom, már jól vagy. Egészségesebbek a színeid.

– A színeim? – kérdezte, de nem kapott magyarázatot. Hát lélekben vállat vont, és témát váltott. – Ti mindig ennyien összejöttök az ünnepekre?

Három hamiskás mosoly. Ezek mulatnak rajtam!

– Tavaly nem ennyien voltunk – kezdte Giny. – Mivel anyáék huszonötödik házassági évfordulóját is karácsonykor ünnepeltük meg utólag. Ezt az időpontot tudtuk összeegyeztetni. Eljöttek anya szülei Floridából, a nagyi nővérei mindhárman, férjestől, aztán apa szülei Párizsból, Adéle-lel. Itt volt még Chris anyja a párjával Harrisburgből, meg Joel húga a férjével Clevelandből – számolgatta az ujján.

– Ennyi embert elég nehéz összehozni – tette hozzá Tory. – Nem is sikerül minden évben.

– És ilyen családi háttérrel te miért vagy még egyedül? – kérdezte Marc.

– Mert még nem találkoztam olyan férfival, aki el tud viselni engem – húzta el a száját a lány. – Ne nevess, még nem ismersz annyira, hogy tudnád, mivel jár az én életem.

Nem egyszer próbálkozott már. De eddig minden kapcsolata hamvába halt. Visszagondolt a két év előtti önmagára. A kórházban végre megismerkedett egy férfival, aki nagyon tetszett neki. Jim is orvos volt, tíz évvel idősebb nála. Majdnem egy egész évig tartott a románcuk, de Jim nem bírt felülemelkedni azon, hogy a lány a veséjébe lát. Hogy Victoria mindig, de mindig ráérez, ha egy kis ápolónővel, vagy egy medikával megcsalja. Ő viszont nem volt hajlandó eltűrni a férfi kicsapongásait. A szakításuk után otthagyta az állását, és megnyitotta a magánrendelőjét.

De Marc kételkedett abban, hogy annyira rossz volna a helyzet. Hiszen a lány fiatal, gyönyörű, és a szőke nőkről szóló anekdotákat megcáfolva okos is! Meg boszorkány! – furkált belül egy kisördög. Ráadásul orvos! – feleselt önmagával. A keresett fajtából, ha jól következtet a rendelője állapotából. Merthogy igényesen felszerelt rendelője van, jó környéken, alkalmazottakkal, ahogy a doktornő említette. És egy ilyen nőt nehéz lenne elviselni?

– Azt találgattuk a lányokkal, hogy mennyi idős vagy, Marc – fordult hozzá Virginia, elterelve a figyelmét más irányba. Furdalta az oldalát a kíváncsiság. Csak nagy nehézségek árán tudta kordában tartani az ösztöneit, és a türelem nem tartozott az erényei közé.

– És mire jutottatok? – érdeklődött vidáman a férfi. Vidor vigyorral a képén tekintgetett egyikről a másikra. Aha! Szóval foglalkoztatom a fantáziájukat!

– Nem tudtunk megegyezni. Harminc és harminckettő közé tippeltünk – felelte a színésznő várakozóan.

– Én annál sokkal, de sokkal vénebb vagyok – sóhajtott játékosan egy keserveset Marc. De azért csak elárulta. – Már harminchárom is elmúltam. Sőt! – Összehúzta a szemöldökét, mintha gondolkodnia kellene rajta. – Ha jól számolom, már közelebb vagyok a harmincnégyhez, mint a harmincháromhoz.

– Fél lábbal már a sírban – bólogatott részvevő arccal Valerie. Nehezen őrizte meg a komolyságát. Jobb tenyerét a hasára fektette, lágyan megsimogatva a szíve alatt hordott gyermekét, aki fél lábbal már az életben van. Nem úgy, mint ez a majdnem harmincnégyéves vénség!

– A minap közel volt ahhoz – szólt bele Victoria is, a húgához fordulva –, hogy a másik lábát is maga után húzza.

– De te nem hagytad – vetett rá egy hálás pillantást a férfi. – Neked köszönhetem az életemet!

– Jobban tennéd, ha megtanulnál magad vigyázni rá! Elég öreg vagy már hozzá! – Egy pillanatra maga elé meredt, aztán nagyot sóhajtva odafordult Ginyhez. – Nincs nálam gipszpólya. Haza kell mennem érte. – Teljesen természetes hangon közölte, mintha azt mondta volna, hogy szépen süt a nap.

– Mi történt már megint? – rökönyödött meg a nővére.

– Andy eltörte a karját. Hogy miért szeretnek a gyerekek a jégen csúszkálni? – tett egy tétova kézmozdulatot Tory.

Giny „Uramisten!” felkiáltással elszaladt a kabátjáért, és mire visszatért, a gyerekek is megérkeztek. Andy legörbült szájjal, de bátran tartotta magát, és nem sírt. Jessie bűntudatosan terelgette őket maga előtt. Giny felemelte a fiát.

– Mi történt? – fordult a férjéhez, aki alig egy félórája ment ki az utcára a három gyerekkel. Éjjel esett a hó, és kicsit élvezni akarták a tél áldását, megszórni egymást hógolyóval, angyalkát rajzolni a puha fehérségbe. Christophernek ez volt az első alkalom, amikor önfeledten játszhatott a hóban, hiszen az előző télen még nagyon kicsi volt, nem is emlékezhetett rá.

– Volt egy befagyott pocsolya a hó alatt – vonta meg a vállát Friendly. – Amikor először csúszott meg rajta, nem lett semmi baj…

– Először? – hitetlenkedett Giny. – Mi az, hogy először? Te engedted őket csúszkálni? Hogy tehetted?!

– Jaj, kedvesem, mintha mi nem ezt tettük volna gyerekkorunkban! Nekünk sem tudták megtiltani…

– De…

– Giny! – szólt rá Victoria. – Nyugalom!

– Én nyugodt vagyok – felelte idegesen a nő. Piros arca, rebbenő szeme, reszkető keze meghazudtolták a szavait. – De mi lesz, ha rosszul forr össze a csontja? Ha…

– Ne huhogj, testvérkém! Pár hétig büszkén viseli magán a gipszet, aztán elfelejti. Menjünk!

A doktornő szintén magára kapott egy kabátot. Elővette a kocsikulcsát. Közben odaszólt Marcnak.

– A konyhát megtalálod. Ha szépen kéred, anya ad neked reggelit. Mindjárt visszajövünk. – A férfi megkövülten bámult utánuk.

– Tory már csak ilyen – karolt bele Valerie. – Majd megszokod. Ő egy valódi boszorkány – kacagott. – Gyere, a konyha erre van. Szerintem Joel is ott lesz valahol.

Furcsa volt így visszahallani a saját titkos gondolatait. Boszorkány? Istenem, hát hova kerültem?

*****************

Marc ottmaradt karácsony napjaira is. Kedvesen marasztalták, és otthon úgysem várta senki. Meggyőződött róla, hogy őszintén gondolják, és mivel neki is rokonszenvesek voltak ezek az emberek, elfogadta a meghívást.

Így aztán volt alkalma kitapasztalni Tory néhány dolgát.

Egyik este lenn ültek a nappaliban és mindenféléről folyt a szó. Hallgatta a nővéreket, figyelte a szemüket, a testbeszédüket. Úgy vette észre, valóban azt is mondják, amit gondolnak.

Ezek a lányok vajon soha nem veszekednek? – töprengett Marc. Mindig ekkora egyetértés van köztük? Vagy csak az ünnepi hangulat teszi?

Ebben a pillanatban Tory feléje fordult.

– Dehogynem – mondta. – Hiszen mi is csak ugyanolyanok vagyunk, mint mindenki más. Ugyanúgy szoktunk veszekedni is, mint más testvérek. És általában valami apró, jelentéktelen dolgon kapunk össze. Például, hogy kié a piros fésű, és kié a kék. Szóval igazából értelme sincs a veszekedésnek, de néha ránk jön. Komoly dolgokon nem szoktunk veszekedni. Azt inkább megvitatjuk, igyekszünk józanul elmondani a véleményünket. És tolerálni a másikét. Eddig még mindig sikerült megegyeznünk.

Marc csak bámult elhűlten. Pontos, kimerítő választ kapott a kérdésére. Arra a kérdésre, amit fel sem tett. Legalábbis hangosan nem.

– Te… te belelátsz a fejembe? – kérdezte. Összehúzott szemmel, hitetlenül, de mégis valami megmagyarázhatatlan érzéssel a szívében. Félelem? Igen, hiába is tagadná, ez bizony félelem. Mert mi is van akkor, ha ez a nő csak úgy, egyszerűen képes kiolvasni a gondolatait?

– Nem. A fejedbe nem látok bele – nyugtatta meg a lány. – Ne félj, nem látom minden gondolatodat. Csak, ha erősen koncentrálsz valamire, az az információ jön át. Bár lehet, hogy neked még ez is soknak tűnik.

Lawrence hevesen bólogatott. Neki valóban soknak tűnt. Nem szokott hozzá, hogy ennyire nyitott könyv legyen valaki szeme előtt.

– Két lehetőséged van, Marc. Vagy megszokod, vagy elmenekülsz. Lassan megérted, miért vagyok én még mindig egyedül – tette hozzá csendesen. – Ahogy már említettem, nem könnyű elviselni engem.

– A családod jól bírja…

– Persze, de ők kicsi koromtól edződnek hozzám. Nekik már természetes, hogy esetenként nem is kell valamit kimondaniuk. Előfordul, hogy távolról is veszem a jelzéseiket.

– Mint Andy törött karja? – emlékezett vissza az esetre.

– Pontosan.

– És a betegeid hogy viszonyulnak a képességeidhez?

– Ők nincsenek velem olyan sokat, hogy feltűnjön nekik. Számukra, azt hiszem, valami „csoda történik” érzés lehet. Ők csak azt látják, hogy tudom, mi bajuk, és mit kell tennem ellene. A többivel nincsenek tisztában, és ez így is van jól.

*****************

– Nagyon szépen köszönöm, hogy befogadtál a házadba, Vicky! – búcsúzkodott este Marc. – Jól éreztem itt magam, de sajnos mennem kell. Holnap kinyit a bank. Az ügyfelek az ünnepek közt is jönnek.

– Szívesen láttunk, Marc – mondta kedvesen az asszony. A férfi karjára tette a kezét, kicsit felágaskodott, és a fülébe suttogta: – Akinek tetszenek a képeim, rossz ember nem lehet!

Marc hangosan felkacagott. Imponált neki az asszony. Kedves volt, mesterkéletlen, és még az utolsó pillanatban is képes volt megnevettetni őt. Bankigazgatóként nem szokott hozzá az ilyen hangnemhez, amit itt vele szemben is használtak.

A bankban, bár fiatal volt, és egyáltalán nem akarta okvetlenül a három lépés távolságot tartani a munkatársaival, mégis bizonyos tisztelettel vették körül. Értékelték a képességeit, amellyel egyre jobban felfejlesztette a pénzintézetet. Édesapja halála óta kétszeresére növelte a bank forgalmát. Eddig még minden ügylete sikerrel járt, amibe belefogott. Az is igaz azonban, hogy alaposan megfontolta minden lépését.

Hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt, és cuppanós puszit adott az asszony arcára. Bár nem szokta ilyesmire ragadtatni magát, most erős késztetést érzett rá. Alapvetően tartózkodó természetű volt, de az itt töltött napok nem múlhattak el következmények nélkül. Hiszen itt mindenki olyan fesztelen volt, és ez rá is átragadt.

– Hazaviszlek – ajánlotta fel Tory.

– Inkább hívok egy taxit – felelte Marc. – Túl messze lakom innen. Nem kívánhatom tőled még ezt is.

– Én ajánlottam fel. Különben is, ha el akartad titkolni előlem a címedet, akkor előbb kellett volna meggondolnod – heccelte a lány.

– Oh, te csak belenéztél volna a fejembe, és máris tudod, hol lakom. – A férfi vette a lapot. Várj csak, te kis boszorkány! Én is tudok ám piszkálódni! – Tapasztalataim alapján előtted nincsenek titkok. Talán még azt is tudod, hol van az ágyikóm.

– Hogyne – hagyta helyben a lány. – Éppen belelóg egy vízérbe. Nem szokott a fejed fájni?

– A… fejem? – Marc megrökönyödött. Ő tréfálni akart, és már megint mi lett belőle?

A doktornő elhúzta a tenyerét Marc arca előtt, körülbelül szemmagasságban. De nem ért hozzá.

– Itt – mondta –, ahova a fejedet hajtod éjjelente, megy egy vízér a föld alatt. Jól tennéd, ha megfordulnál az ágyikódban, és oda tennéd a kobakodat, ahol eddig a lábad volt.

– Ezért szokott fájni a fejem? – kérdezte hitetlenül. Amikor a lány mély meggyőződéssel bólintott, töprengve folytatta. – Végül is egy próbát megér. Mi történhet? Akkor meg a lábam fog fájni?

– A láb nem annyira kényes jószág, mint a fej. De ha van elég helyed, át is rendezheted a lakásodat.

– És, ha átrakom az ágyamat egy még rosszabb helyre?

– Be kell mérni, te buta! Ha szépen kéred, én szívesen megteszem neked.

– Te annyi mindent tettél már értem, nem szeretnélek még ezzel is fárasztani.

– Nem fáradság – hárította el a doktornő. – Csak szólj, ha eldöntötted. És most hazaviszlek, még akkor is, ha a város túlsó szélén laksz. Szeretek vezetni, és a rendelőbe is be kell néznem. Nem szívesen hagyom magára napokig, nehogy felfedezzék maguknak a betörők. Jó, ha mindig van ott némi mozgás.

– Meggyőztél – engedett a férfi.

– Akkor még azt is elárulom, hogy én ott lakom fenn, az emeleten. Tehát mindenképpen elmegyek én is.

Miután összeszedték a holmijukat, elbúcsúztak mindenkitől, és kimentek az autóhoz. Lawrence figyelte a lányt, ahogy vezet. Tényleg élvezi! Idefelé jövet nem volt olyan állapotban, hogy ez feltűnhetett volna neki. Most csak nézte, ahogy biztos kézzel fogja a kormányt. Közben halkan beszélgettek.

Egyszer csak a lány levette a lábát a gázpedálról. A kocsi lelassult. Marc előrenézett. Hosszú, egyenes utca, sehol egy kereszteződés, sehol egy másik jármű… Csak a házakhoz vezető felhajtókon álltak néhol autók. Még embert sem látott a környéken.

– Miért lassítasz? Mi a baj? – tette fel a kérdést.

– Nem tudom – vont vállat a lány. Tényleg nem tudta, ösztönösen cselekedett. Ő maga is érdeklődve nézegetett körbe, de ő sem látott semmi feltűnőt.

Abban a pillanatban megjelent az egyik autó mögött egy apró kerék, ami egy piros gyerekbicikliben folytatódott. A miniatűr kerékpáron egy három-négy év körüli fiúcska ült, és lelkesen kerekezett a hóban. Egyenesen ki az úttestre.

– Úristen! – kiáltott fel Marc. – Ha nem lassítasz, éppen akkor érünk oda…

– Igen… – megállt, megvárta, hogy az anyja kiszaladjon a gyerek után, ijedten megdorgálja, és hálás pillantást vetve feléjük visszavigye a kertbe.

– Gyakran van hasonló élményed? – A bankár még mindig nem tért magához. Épp csak elkerülték a balesetet! Ha Tory nem lassít, később már képtelen lett volna időben megállni.

Victoria jelentőségteljesen rápillantott. Csak vágott egy fintort, ami valószínűleg mosolynak indult, és körülbelül annyit jelentett: „hisz ebből áll az egész életem!” De hangos szóval nem válaszolt. Indított és továbbhajtott.

– A kocsid meddig szeretgeti még az almafámat? – tréfálkozott a lány, amikor elhaladtak a rendelő előtt.

– Nem sokáig, remélem. Reggel első dolgom lesz, hogy felhívom a szerelőmet. Karácsonykor mégsem akartam zavarni, bármilyen béna vagyok is autó nélkül.

*****************

3. rész