A délután kölcsönös ismerkedéssel telt el. Valerie nagy megkönnyebbülésére majdnem mindannyian beszélték az angolt valamilyen szinten. A fiatalok, Nikollos, Zakharias, és Andrias, valamint a két lány, Kortessza és Katerina már az iskolában tanulták. Csak a nagymama ódzkodott az idegen nyelv használatától. Éveinek hosszú sora sem volt elegendő ahhoz, hogy megbarátkozzon vele.

Joel ígéretéhez híven fordított, ha kellett. Valerie egy percig sem érezte magát kívülállónak. A görögök nagyon kedves, vendégszerető emberek voltak. Azonnal befogadták a családba, ahogy Eleni férjét is.

– Örülök a boldogságotoknak – mondta éppen a nagymama. – Kívánom nektek, hogy legalább annyi szép, tartalmas évet éljetek le együtt, mint én a nagyapátokkal. De az sem baj, ha túlszárnyaljátok azt az ötven évet!

Valerie csodálkozva figyelt. Egyáltalán nem látszott a családon, hogy épp gyászolnak. Hogy csak néhány nappal ezelőtt veszítették el a családfőt. Vidáman nevetgéltek, derűsen beszélgettek. Talán nem is hiányzik nekik? Nem tudta elképzelni, hogy ő, ha ilyen fájdalom érné, képes lenne jókedvűen nevetni. Szerencséje volt eddigi élete folyamán. Még egyetlen közeli hozzátartozóját sem kellett eltemetnie. Katerinának feltűnt, hogy kissé meghökkenten követi az eseményeket.

– Úgy látom, meg vagy lepődve – fordult oda hozzá.

– Igen – vallotta be a lány. – Halott van a háznál, és én arra számítottam, hogy mindenki gyászol. De…

– Gyászolunk – vágott a szavába a görög lány. Jobb kezét a mellére tette. – A szívünkben. Nagyapa örökre itt van benne. Ha ő távozott is közülünk, az élet megy a maga útján tovább. S az élethez hozzátartozik a nevetés is. Majd holnap megsiratjuk, és végleg búcsút veszünk tőle.

– Ha nekem meghalna a nagyapám, vagy bárki, aki közel áll hozzám, én nem csak a temetésén sírnék. Valószínűleg egy jó darabig abba sem tudnám hagyni.

– A könnyek is elfogynak egyszer – szólt közbe a nagymama. Joel fordította a szavait. – Ne feledd, hogy már több mint egy hete elment tőlünk. Az Úr magához szólította. Mi pedig megbékéltünk a hiányával.

– Bele lehet ebbe törődni? – kérdezte értetlenül csóválva a fejét Valerie.

– Nem egykönnyen – ismerte el az asszony. – Majd’ az egész életemben mellettem volt, és most nincs többé. Néha még szólok hozzá, és csak akkor jut eszembe, hogy ő már nem hallja. Hogy nem jön, ha hívom, nem teszi meg, amire kérem… gyakran nézek az ajtóra és várom, hogy belépjen rajta.

Párás lett a tekintete, ahogy a szavait követve az ajtó felé nézett. Az emlékei odavetítették neki halott párjának a képét. Ellágyult vonásokkal az arcán révedt maga elé.

– Apa mindig azt mondta – fűzte hozzá Kiriakos Papanassiou, Joel nagybátyja –, hogy mindennek megvan a maga ideje. A búcsúzás ideje a temetés. De, amíg emlékszel a halottadra, addig él a szívedben. És ha él, akkor minek a gyász?

– De egy kívülálló ebből csak annyit lát – ellenkezett Valerie –, hogy a haláleset ellenére nem költözött szomorúság a házba. Mintha nem is siratnák az eltávozottat…

– Azt hitted, jajveszékelni fogunk? – kérdezte a nagymama. – Méltósággal viseljük a gyászunkat, amihez a többi embernek semmi köze nincs. Ne a külvilágnak gyászolj, lányom!

Megcsóválta a fejét, mint aki nem érti, hogy lehet az, hogy valaki csak azért sír, mert elvárják tőle. Mindig azt vallotta, hogy az igaz érzések csendesek. Azoknak nem kell feltűnni, kirívónak, hangosnak lenni, hogy mindenki lássa-hallja. Szerinte a mély érzések hiányát szokták pótolni hangerővel. Gyakran harsány jajgatással leplezik, hogy mást éreznek, mint amit mutatnak.

– A bánatodat zárd mélyen a szívedbe. Ott van  a legjobb helyen. Ott, ahol a szép emlékeket is őrzöd. És amikor a kettő kiegyensúlyozza egymást, te is megtalálod a lelked békéjét.

– Ilyen egyszerű lenne? – kételkedett a lány.

– Ha engeded magadnak, akkor igen – bólintott határozottan Rebekka Papanassiou.

 

Másnap, a temetésen Valerie megtapasztalhatta, hogy valóban úgy is érzik, ahogy mondták. Rengeteg ember jött el, sokan ismerték és szerették az öreg Artémios Papanassiout. Nagyon sokan ezek közül meg is siratták.

A lány titokban figyelte a családot. Fegyelmezetten tűrték a szertartást, arcukon némán folytak végig a visszatarthatatlan könnyek. Kiriakos belekarolt az édesanyjába, támaszul szolgálva számára. Másik oldalán a felesége, Kira állt. Rebekka is, Kira is gyakran emelte szeméhez a zsebkendőjét, könnyeik megállíthatatlanul patakzottak. A látványtól Valerie szemei is bepárásodtak. Megfordult a fejében, hogy bizony az ő papája is elmúlt hetven…

*****************

– Örökség? – kérdezte értetlenül Joel. – Nem érzem, hogy bármi jogunk lenne rá… Igaz, hogy a nagyapánk volt, de meglehetősen eltávolodtunk egymástól. Még, ha önhibánkon kívül is. Én úgy gondolom, semmiféle igényt nem támaszthatunk – nézett egyetértést kérően a húgára.

– Vannak törvények – mondta Kiriakos Papanassiou –, amelyek mindenkire vonatkoznak. Ezen kár vitatkozni. Itt van ez a hajózási társaság, ami, bármilyen kicsike is, hatvan százalékban nagyapáé volt. Bár már egy jó évtizede én vezetem, a nagyobbik része még az ő nevén fut. A kérdés csak az, hogy tulajdonjogot kértek belőle, vagy ki kell fizetnem a részeteket?

– Egyáltalán van pénzed egy ilyen lépésre? – tette fel a kellemetlen kérdést Joel. Fogalma sem volt a rokonai anyagi helyzetéről. – Mert, ha nincs…

– Nem tudom – ismerte el a nagybácsi. – Fel kell értékelni a céget, kiszámítani, hogy mekkora lenne a ti részetek. Aztán, hogy ne kelljen később ugyanezt mégegyszer végigjárni, anya részét meg kellene vennem, és abból is kifizetni titeket. Sejtelmem sincs, hogy ez mekkora összeg lenne. De ezért vannak a könyvelők. Majd megmondják. Már dolgoznak rajta.

– És mi van akkor, ha nem lesz elég a készpénzed? – érdeklődött Eleni.

– Akkor kölcsönt kell felvennem – válaszolta kényszeredetten Kiriakos. – Végső esetben el kell adnom a vállalatot. De azt nem szeretném.

– Bevallom neked, bácsikám – kezdte Joel –, mi Elenivel már beszélgettünk az örökség lehetőségéről. És mindketten úgy döntöttünk, hogy lemondunk róla.

– Ez nagylelkű gesztus tőletek, de nem fogadhatom el – tiltakozott a nagybátyjuk.

– Mára már rendeződött az életünk – szólt közbe Eleni is. Megfogta a férje kezét, aki biztatóan megszorította azt. – Nincs szükségünk pénzre. Pontosabban szólva, van annyi pénzünk, amennyire szükségünk van.

Joel belenyúlt az ingzsebébe, és kihúzott belőle egy fehér borítékot.

– Ez egy hivatalos lemondó nyilatkozat – nyújtotta át Kiriakosnak. – Ügyvéd készítette, még otthon, Amerikában. Gondolom, itt is elfogadják. Ha nem, akkor írunk itt egy újat.

A nagybácsi meghatottan nézte őket. Mivel távol éltek egymástól, nem ismerhette a természetüket, nem tudhatta, mennyire ragaszkodnak a jussukhoz. Most elégedetten vette tudomásul, hogy amerikai rokonai egyáltalán nem pénzéhesek. Úgy tűnik, édesanyjuk rövid élete folyamán is jó nevelést alkalmazott. Ismét, mint annyiszor, szeretettel gondolt vissza rég elvesztett testvérére.

– Köszönöm, Joel, köszönöm, Eleni – nézett mélyen a szemébe mindkettőnek, külön-külön. – Még nem tudom, hogy alakul, de értesíteni foglak benneteket a fejleményekről.

*****************

Egy hétig maradtak Görögországban. Katerina ígéretéhez híven megmutatta nekik Athént. Felkapaszkodtak az Akropolisz méltóságteljes oszlopaihoz. Itt, közelebb a naphoz, volt vagy negyven fok árnyékban. Csak árnyék nem volt sehol. Nézelődő annál több. A helyiek ilyenkor sziesztázni szoktak, de a külföldiek, akiket sürget az idő rövidsége, a déli órákban is nyüzsögnek.

Sort kerítettek a Parthenonra, a Márványstadionra, minden jelentős ókori emlékre. De a görög lány nem csak a régi, az új Athénnal is megismertette őket. Amire a turisták már nem kíváncsiak.

Bezzeg az őrségváltás a Parlament előtt! Hiába a vakító napsütés, a negyven fok feletti hőmérséklet, már fél órával a kezdete előtt gyülekeztek az érdeklődők. Lövésre kész kamerákkal, türelmetlenül várták a ceremóniát.

Amíg várakoztak, Katerina ejtett pár szót a Parlament épületének történetéről. Közben mozgolódás támadt az emberek között. Amit nem vártak, a hátuk mögül jött az őrségváltás. Szép szál legények, puskával a bal vállukon, szótlanul, mereven előre tekintve. Bordó sapkájukról majdnem a derekukig lógott le a fekete fityegő, ami akár egy szép leány jobb oldalt lófarokba kötött vastag varkocsa is lehetett volna.

– Én már rég hanyatt estem volna – jegyezte meg Adam, látva a különös produkciót. – Vagy hasra. Attól függ, merre billenek. De hogy nem állnék így, mint a cövek, az holtbiztos!

Mintha egy lassított felvételt néztek volna! A gárdisták magasra emelték a térdüket, majd ott, fenn a levegőben kinyújtották a lábukat, és úgy maradtak, miközben óriási fekete pomponnal díszített cipőik orrával figurát rajzoltak a semmibe. Aztán előredőlve lecsapták a talpukat, és léptek a másik lábukkal.

Bal lábukkal együtt emelték a jobb karjukat, magasan a fejük fölé. A katonák hosszú másodpercekig álltak fél lábon két lépés között, na de amikor fordulniuk kellett! Szánt szándékkal leszorították a talpukat a kőre, úgy csúsztatták rajta végig a cipőjüket. Akként csikorgott, mint egy rozzant csotrogány ócska gumija, amikor a kivénhedt fékjére taposnak. A hátukon futkározott a hideg fel-alá, ahogy hallgatták.

– Hány cipőt koptatnak el ezek évente? – tette fel a költői kérdést Valerie. – Vagy tesznek valamit a talpára, hogy ennyire csikorogjon? Külön tanítják nekik, hogy kell ezt a hangot előcsalni belőle?

– Ezt nem tudom – nevetett vidáman Katerina. – De nagyon valószínű, hogy így van. Ez is a műsor része.

– Valahogy az jut eszembe róluk – kezdte Joel –, amikor a gólya „vadászni” megy a nádasban. Óvatosan emelgetve hosszú, vékony lábait, nehogy elijessze a békákat. Lép egyet, és fél lábon körülnéz, lát-e zsákmányt? Ha nem, akkor lép tovább. Csak nem ad ki ilyen hátborzongató hangokat.

– Elég kellemetlen volt hallani – tette hozzá Eleni. – Viszont jól fejlett egyensúlyérzékük lehet.

– Különös gonddal válogatják össze őket – magyarázta Katerina. – Még az is meg van határozva, milyen magasnak kell lenniük. Nem lehetnek alacsonyabbak, de magasabbak sem az előírtnál.

Amikor véget ért a ceremónia, elkezdődött a fotózás. A turisták odaálltak a katonák mellé, és buzgón fényképeztették magukat. A őrök szemrebbenés nélkül tűrték, de nem lehetett könnyű dolguk. Mozdulatlanul kellett elviselniük minden inzultust. Szerencséjükre senki nem merte megérinteni őket. Csak egy pillanatra penderültek a méltóságteljes majdnem-szobrok mellé, amíg örök emlékül készítettek róluk egy gyors fotót. Hamarabb cserélődött le az önjelölt fotóalany, mint ahogy az őrök pislantottak egyet. Mert még a pislogással is takarékoskodtak szegények.

– Nem irigylem ezeket az embereket – mondta szánakozó hangsúllyal Joel. – Mi van akkor, ha tüsszentenie kell valamelyiküknek?

– Vagy bogár száll az orrára – tett rá még egy lapáttal Valerie. – Meg sem vakarhatja!?

– Úgy döntöttem, nem leszek gárdista! – jelentette ki halálos komolysággal Adam Strong.

– Kicsi is vagy hozzá – kuncogott Katerina.

– Húúú… – törölte le jelképesen a verejtéket a homlokáról a férfi. – Ezt megúsztam! Akkor nem fenyeget az a veszély, hogy beválasztanak.

Jót derültek, és továbbálltak, más látnivalók felé.

Néhány nap múlva, feltöltekezve ragyogó görög napfénnyel, lélekben bőven megrakodva szép emlékkel, hazatértek Amerikába.

*****************

Valerie elsétált a szerelőműhely felé. Joel jelezte, hogy későn végez, felgyülemlett a munkája, amíg odavoltak Európában. A kisebb javításokat Mr. Johnes ugyan megcsinálta, de a komolyabbakkal megvárta őt. Egyedül nem mert nekiállni, tanult a múltkori esetből.

Amikor befordult a kapun, a szöszi épp behajolt a motorházba. Szorosan Joel mellett. Aprócska topjából majd’ kibuktak a mellei. Úgy helyezkedett, hogy a jóképű férfi remek belátást nyerhessen. Igézően rebegtette a pilláit.

Valerie sosem gondolta volna magáról, hogy tud ennyire féltékeny lenni. De most elöntötte az indulat. Legszívesebben szálanként tépte volna ki azokat a mesterségesen felgöndörített pillákat. Aztán mégis meggondolta. Csupa fekete festék lett volna tőle az ujja. Brrr…! Inkább folyjon le róla! – kívánta neki gonoszul. És, amikor már sötét patakok csorognak az arcán, valaki tartson elé tükröt!

Nem vették észre, hogy közeledik. A nő annyira el volt foglalva a csábítással, hogy nem látott, nem hallott semmit. Összes érzékszervével a férfin csüngött.

– Van barátnője? – kérdezte éppen.

– Van – felelte morcosan Joel. Közben szorgosan tette a dolgát, igyekezett megszabadulni a hárpiától. Vagy fél órája csicsergett a fülébe, és már nagyon idegesítette. Állandóan beszélt, de nem sokat mondott. Komoly tartalma alig volt a szavainak.

– Nem akarja lecserélni? – és végigsimított a férfi vállán. Egyáltalán nem zavarta a levágott ujjú, olajos póló, amit a szerelő a hasonló állapotú kertésznadrág alatt viselt. Ujjai bekalandoztak a karkivágáson, és megcirógatták a kidolgozott izmokat.

Valerie érdeklődve várta a választ. Karba font kézzel állt mögöttük, és magában fortyogott. Mit képzel ez a perszóna? Annyira el van telve magával, hogy azt hiszi, nála se szebb, se jobb nincs ezen a földön?

– Nem, nem akarom lecserélni! – válaszolta ingerülten Joel. Mintha csak véletlenül mozdulna odébb, észrevétlenül lerázta magáról a nő tolakodó kezét. – Örülök, hogy végre megtaláltam! Én nem váltogatom olyan könnyen a barátnőimet.

Felegyenesedett, ezzel a nőt is arra ösztökélve, hogy kibújjon a motorházból. Beletörölte a kezét egy odakészített rongydarabba, lecsapta a motorház tetejét, és előre ment a kormányhoz. Nem szállt be, csak benyúlt az ablakon, és elfordította az indítókulcsot. A motor halkan duruzsolni kezdett.

– Kész – fordult a nőhöz. Meglátta Valerie-t, és széles mosoly ömlött végig az arcán.

A szöszi azt hitte, neki szól, ringatózó lépésekkel odament hozzá, nyakába fonta a karját, és felágaskodott.

– Egy röpke kaland ellen sincs semmi kifogásom – búgta.

– De nekem van! – szólalt meg jeges hangon Val.

A szöszi hátrakapta a fejét. Végigmérte a lányt, és sajnálkozva lebiggyesztette az ajkát.

– Kár – mondta. Megköszönte a javítást, fizetett, vetett még egy utolsó csábos pillantást a férfira, és csikorgó gumikkal távozott.

– Végre! – sóhajtott egy nagyot Joel. – Idegtépő volt ez a nőszemély. Jobban tette volna, ha elmegy vásárolgatni, amíg elkészül a kocsija. Minden normális ember itt hagyta volna javításra, és nem várja meg.

– Szóval nem akarsz lecserélni? – kérdezte ingerkedve Valerie. Mély megnyugvást érzett. Pedig eddig sem kételkedett a szerelmében, mégis jó volt hallani. És jó volt látni a szöszi csalódott ábrázatát.

– De nem ám! – lehelte a szájára Powers. Lehajolt, karjait messze eltartva magától, nehogy összeolajozza a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta. Amikor Val hozzá akart bújni, elhúzódott tőle.

– Ne! Csupa olaj leszel… Mára végeztem, megfürdök, és a tiéd vagyok!

Enyém leszel te előbb is – gondolta a lány magában. Nem várta ki, hogy a férfi megtisztálkodjon, beosont hozzá a fürdőszobába, és megmosta a hátát. Aztán már nem csak a hátát…

 

Joel elégedett volt. A műhely jól ment. Igaza volt az öreg Simonnak, a központi elhelyezkedés bizony sokat jelent! Az emberek sorra hozták a kocsijukat javítani, és boldogok voltak, hogy nem kell valahova a perifériára vinniük.

Néhány itt töltött hónapja alatt Joel oda jutott, hogy nem bírta egyedül kiszolgálni az igényeket. Bár a könnyebb munkáknál számíthatott Simon Johnesra, mégis azt fontolgatta már napok óta, hogy felvesz egy segítőt.

Thomas Norman Yellow Joe egyik haverja volt, aki annak idején segített a költözködésnél. Egyszer már bizonyította, hogy ért a kocsikhoz. Épp akkor hozta be a sajátját megjavíttatni, amikor a szereléshez Joel két keze kevésnek bizonyult. Remekül összedolgoztak, és így időre elkészült azzal a fránya autóval, amit meggondolatlanul megígért a tulajdonosának.

Pár nappal ezelőtt volt itt a fiú, és érdeklődött aziránt, nem kell-e neki segítség. Powers gondolkodott, számítgatott, és úgy döntött, hogy a műhely már eltart két pár dolgos kezet. Így hát felvette Tomot.

Döntése azzal a nem elhanyagolható előnnyel is járt, hogy valamivel több szabadideje maradt. Bár Valerie is dolgozott becsületesen, mégis gyakrabban lehettek együtt.

 

Egyik hétvégén azzal lepte meg Valerie-t, hogy bérelt egy motorcsónakot. Szerzett búvárruhát mindkettőjük méretében, és eldugta egy ládába.

– Holnap reggel kirándulni megyünk – közölte a lánnyal, mint a világ legtermészetesebb dolgát.

– De… tele lesz a ház vendéggel – tiltakozott Val. – Hál’istennek jönnek megállíthatatlanul…

– És a személyzet majd ellátja őket – fejezte be a szavait Joel. – Neked is kell néha egy kevés kikapcsolódás! Nekik meg az a dolguk.

– Igaza van Joelnek – szólt közbe a nagymama. – Menjetek csak el, addig mi nagyapáddal tartjuk itt a frontot. Egy nap igazán jár neked is!

Hajnalban kifutottak a tengerre. Kicsit még hűvös volt, de hamar éreztette erejét a kelő nap. Színpompás fényjátékát a nyílt vízről követték figyelemmel. Amíg kellőképpen felmelegedtek, megreggeliztek a magukkal vitt elemózsiás kosárból. Közben gyönyörködtek a hullámok közt játszadozó kecses delfinekben.

Később Joel visszavezette a csónakot a sekélyebb vízre. Előszedte rejtekéből a búvárruhákat. Val tágranyílt szemekkel figyelte a ténykedését.

– Búvárkodni akarsz? – tette fel az értelmetlen kérdést. Hiszen teljesen nyilvánvaló volt a férfi szándéka. Joel vígan el is nevette magát a naivságán.

– Persze. És remélem, hogy te is! – Felemelte a kisebbik öltözetet, és a lány elé tartotta. – Csodás leszel benne!

Aztán, amikor Valerie felvette, és a ruha ráfeszült a testére, minden idomát kihangsúlyozva, már nem volt olyan vidám. Legszívesebben letépte volna róla…

Igyekezett nem figyelni a lány erotikus vonzására, és a saját testének heves válaszára. Belevetette magát a vízbe, és kedvesét is erre biztatta. Bevezette a könnyűbúvárkodás tudományába, és hosszú órákon át úszkáltak a víz alatt, csodálva a természet rejtett titkait.

Amikor elfáradtak, felmásztak a kicsi hajóra, kipihenték magukat, élvezték a napsütést, és a finom ebédet. Valerie minden jóval megpakolta a kosarat, de nem számított arra, hogy el is fogy. Ám a tengermély fürkészése meghozta az étvágyukat.

Kimerülten érkeztek haza. Már szürkült az ég, de a hangulatuk derűs volt. Nagyokat kacagva közeledtek az étteremhez. A parkoló még mindig tele volt a vendégek autóival.

– Hallom, jól éreztétek magatokat! – hajolt ki a nagymama az egyik földszinti ablakon.

– Jaj, nagyi – lelkendezett Valerie –, csodás nap volt! Képzeld, búvárkodtunk! Gyönyörűséges titkokat rejt a tenger mélye! Ha láttad volna! Volt egy apró halacska, ekkorka volt az egész – mutatta a két ujjával a méretet –, de egy egész felhőnyi raj volt belőle, és egy virágos rét nem lehet olyan tarka, mint az a raj volt. És egyáltalán nem féltek tőlünk, ott úszkáltak körülöttünk. Úgy éreztem magam, mintha én is egy lennék közülük, csak jó nagyra nőttem…

*****************

– Levelet kaptam Görögországból – újságolta valamelyik este Joel. – Hivatalos levelet. Kiriakos értesített a minap, hogy lezajlott az örökösödési eljárás, de nem árulta el a végeredményt. Azt írta e-mail-ben, hogy meglepetés.

– Talán nem a kellemetlenebbik fajtából – felelte Valerie tréfálkozva.

– Nem lehet kellemetlen. Az örökségről önként mondtunk le, rossz csak akkor lehet, ha mindemellett még nekünk kell fizetnünk. De miért kellene, ha nem örökölünk semmit?

Nagyon logikusan levezette, és ugyancsak komolyan vette a lány tréfás szavait. Még nem bontotta fel a levelet, és már fúrta az oldalát a kíváncsiság. De nem akarta Valerie nélkül megnézni. Most végre elővette a zárt borítékot, és megforgatta a kezében.

– Gyere, ülj ide mellém – nyúlt a lány keze után. Odahúzta szerelmesét, és lágy csókot lehelt a szájára. – Kinyitjuk?

– Ha csak nem szeretnél egy parafenomént hívni, aki átlát a papíron…

Kivette a férfi kezéből a borítékot, és feltartotta magasra a fény felé. Közelítette, majd eltávolította a szemétől, mint aki valóban megpróbál átlátni rajta. Aztán szomorú képpel megrázta a fejét.

– Nekem ez nem megy – sajnálkozott vidáman. – Tory lehet, hogy meg tudná oldani, de nekünk ki kell nyitnunk.

„Értékeljük az önzetlen szándékotokat – írta Kiriakos –, miszerint mindketten lemondotok az örökségetekről. Mi is összedugtuk a fejünket, hogy mi lenne a legjobb megoldás. Nagyapa sem szeretné, ha kisemmiznénk titeket, még akkor sem, ha ti kéritek. Van egy sziget a közelben, úgy hívják, hogy Kíthnosz. Nagyapának van ott egy szép kis háza, amit nyaralóknak szokott kiadni. Saját hajójával vitte oda őket. Mióta a vállalat vezetését átvettem tőle, már csak ezzel foglalkozott. És nagyon élvezte. Nos, ez a ház a könyvelők szerint nagyjából annyit ér, mint a részetek az örökségből. Ha nektek megfelel, a ház a tiétek. Itt tölthetitek a nyarakat, vagy kiadjátok, vagy, ha nincs szükségetek rá, eladhatjátok. Ha ezt a megoldást választjátok, én szívesen vállalom a lebonyolítását. Bár nem biztos, hogy helyben könnyebben találunk rá vevőt. Amerikában is kapós lehet.”

 

Mint kiderült, az a „szép kis ház” kétszintes, szintenként két-két különálló lakással. Mindegyik lakás két apró hálószobából, egy hatalmas, a konyhával egybenyitott nappaliból és egy fürdőszobából állt. A nappalik ablakai a tengerre néztek, és a víz talán ötven méterre hullámzott a küszöbtől. A ház tenger felőli oldalán akkora teraszt alakított ki az építője, hogy bőven elfért rajta négy család, még vendégekkel együtt is. Valóban ideális volt a nyaralóknak.

A képek, amelyeket Kiriakos mellékelt, felcsigázták Joel érdeklődését. Milyen tökéletes lenne egy nászúthoz…

– Hozzám jössz feleségül? – fordult hirtelen Valerie felé.

A lány meghökkent egy pillanatra. Bár már ő is eljátszott a gondolattal, most mégis váratlanul érte a kérdés. Repdeső tekintettel tátotta a száját Joelre, és csak dadogni tudott.

– I-igen… persze… de… de hogy kerül ez most ide?

– Csak eszembe jutott ezeket a képeket nézegetve, hogy milyen eszményi helyszíne lehetne a nászutunknak…

– Azt hiszem, én kibírnék ott két hetet – mondta a lány ábrándosan.

– Akkor addig semmiképpen sem adjuk el. Utána majd eldöntjük, mi legyen a ház sorsa. Eleninek is lesz beleszólása. Fel is hívom, mert ő még nem tud semmiről.

Eleni Strong madarat fogott volna határtalan örömében. Felvillanyozta a gondolat, hogy eztán akár minden évben része lehet a tündökletes görög napfényben, amibe jószerével beleszeretett a múltkori útjukon. Gyermekkori emlékei felelevenedtek, amiket erről a gyönyörű országról őrzött magában.

– Ne adjuk el, Joel, kérlek! – könyörgött a bátyjának. – Ha tényleg olyan szép, tartsuk meg!

– Káprázatosan szép – szólt bele Val is a társalgásba. Odahajtotta a fejét Joel vállára, és együtt hallgatták a kihangosított telefont. – Este majd beszkennelem a képeket, és elküldöm neked e-mail-ben.

– Egy darabig mindenképpen megtartjuk – árulkodott a férfi a húgának. Beleegyezést kérően pillantott kedvesére. – Úgy döntöttünk Valerie-vel, hogy oda megyünk nászútra.

– Összeházasodtok? – sikkantott egyet örömében Eleni. – Mikor lesz a nagy esemény?

– Azt még nem tudjuk – válaszolta a testvére. Valerie finoman rángatta a karját, hogy figyeljen már rá. – Vagy te már ezt is tudod, drágám?

– Legyen Valentin-napkor! – kérte Valerie. – Mindjárt karácsony lesz, idén már késő szervezkedni. És, ha jól számoltam magamban, akkor Valentin-nap épp szombatra esik.

– Hallottad? – szólt a kagylóba Joel. – Az időpont már megvan! Így készülj! A helyszínt még keressük.

*****************

7. rész