Estefelé beült a kocsijába, és elhajtott Joel műhelyéhez. A férfi ilyenkor már nem dolgozott, csak nagyon kivételes esetben. Most éppen Mr. Johnesszal üldögéltek egy-egy doboz sör mellett, amit a jól végzett munka örömére nyitottak ki.

Joel felállt, amikor közeledni látta a lányt. Tartózkodóan megvárta, amíg odaér, de nem lépett feléje. Mosolytalanul köszöntötte, és nem csókolta meg. Valerie meglepődött. Mi baja lehet? – tűnődött magában. Nem szokása zavartatni magát az öregúr miatt. Máskor is vígan megcsókolt előtte. Most meg olyan közönyösen néz rám, mintha egy légy lennék a falon.

– Kérsz egy sört? – törte meg a kellemetlenné váló csendet Joel.

Mintha nem tudná, hogy soha nem iszom, ha kocsival vagyok! Még egy árva sört sem!

– Vezetek – közölte vele röviden, tömören. Értsen belőle a férfi. Eddig nem volt szükség szavakra. Az arcát fürkészve megpróbált rájönni, mi történhetett a kedvesével az elmúlt napokban. Mert valami történt!

Simon kiitta a dobozos söre maradékát, és feltápászkodott a helyéről. Elbúcsúzott, és hazaballagott. Jó érzékkel megsejtette, hogy itt most felesleges a jelenléte.

Joel egykedvűen forgatta a sörösdobozt az ujjai között. Nem szólt egy szót sem. Valerie várakozóan nézett a férfira. Végül mégis neki kellett megszólalnia.

– Mi baj?

– Komolyan kérded? – kérdezett vissza támadó hangon. Értetlen bólintást kapott válaszul. – Hazudtál nekem! Az a baj!

Valerie tágra nyitotta a szemeit.

– Tulajdonképpen mivel vádolsz? Soha nem hazudtam neked – szögezte le határozottan.

Joel szótlanul elfintorította az orrát. Még tagadja is! Persze, nem tudja, hogy ott voltam, és mindent láttam!

– Miről beszélsz? – faggatta a lány.

– A szívszerelmedről!

– Az te vagy – hangzott a halk beismerés.

– Ha én vagyok a szívszerelmed, akkor miért csókolózol mással? – Keményen megragadta a lány karját, és megrázta. Nem hatolt el a tudatáig Val fájdalmas sziszegése. Most csak a felgyülemlett harag tört ki belőle akadálytalanul. – Miért vele beszélsz meg találkát a szokott helyre? Mióta tart? Már előttem is megvolt? Neked egy férfi nem elég? Vagy csak választani vagy képtelen közülünk?

Kérdések! De mintha nem várna rájuk feleletet. Csak ömlik belőle kifelé, keserűn, vádlón. Meg sem hallja, hogy én is szólni akarok. Kitépte magát a férfi kezéből.

– Meghallgatsz engem is, vagy csak te beszélhetsz? – még a hangját sem emelte fel, csak halkan, öntudatosan szólt.

Ez használt. Joelnek egy csapásra kitisztult a feje. Elnémult, és meredten bámult egy helyre, valahova a lány mellé.

– Meséltem már neked az előző kapcsolatomról – kezdte Valerie. – Bobby váratlanul tört rám, talán egy régi, elfeledett emlék bukkant fel az agyában az alkoholgőz alól. Azt mondogatta, hogy majd én meggyógyítom minden baját.

– Részeg volt?

– Igen, részeg volt – fanyalgott a lány. – Az nála már megszokott állapot. Akkora erővel fogott le, hogy nem tudtam menekülni tőle.

– Erőszakkal csókolt meg? – Joel tekintete elborult. Amikor a kedvese igent intett a fejével, mély sóhaj kíséretében lehunyta a szemét, és nyelt egy nagyot. Ő meg azt hitte, hogy enyelegnek! Segítenie kellett volna, nem elpárologni onnan! Bevillant az agyába a felismerés, hogy nemrég Valerie milyen gyötrődő képet vágott. Ismét odapillantott a karjára, ahol gyanús foltok kukucskáltak elő a ruha alól.

– A karodon… – húzta feljebb egy kissé a blúz ujját, és alákukucskált. – Ezek a ronda foltok az ő kezétől származnak, vagy az enyémtől?

Arcára kiült a lelkifurdalás. Tudta, hogy erős keze van, hiszen néha komoly súlyokat emelgetett, és az imént mérgében bizony nem törődött azzal, hogy visszafogja magát. Restelkedett arra a gondolatra, hogy fájdalmat okozott a szerelmének.

Val megdörzsölte a karját, és vágott egy fintort.

– Nem te voltál – nyugtatta meg.

Powers tétován kinyújtotta a kezét a lány után. Nem volt biztos benne, hogy elfogadja, és ő nagyon meg tudta érteni a másik lelkiállapotát. De Val odabújt hozzá, és átölelte fájós karjaival. Megkönnyebbülten szorította magához.

– Szégyellem magam – suttogta a lány hajába. – Meg kellett volna bíznom benned, hiszen mindig őszinte voltál hozzám. Meg tudsz nekem bocsátani? Mégegyszer nem fog előfordulni. Kordában fogom tartani a féltékenységemet. – Hogy késett a válasz, kissé eltartotta magától a lányt, és nyíltan belenézett a szemébe. – Teljes szívemből szeretlek, és e perctől nem kételkedem benned soha többé – ígérte.

– Ha nem fordul elő többé, akkor megbocsátom. Merthogy én is szeretlek téged – súgta vissza a lány alig hallhatóan. Odasimult a széles mellkasra, és élvezte a belőle áradó erőt. Aztán már csak arra tudott gondolni, hogy odalent, csípőtájékon valami mocorog…

*****************

– Miért nem eszel? – kérdezte Valerie egy kicsi gyermektől. – Nem ízlik talán?

– Nem vagyok éhes – felelte kedvetlenül a gyerek. A szüleivel érkezett az étterembe a nyolcévesforma fiúcska. De akármilyen ínycsiklandó is volt az étel, ő csak turkált benne.

– Mike nagyon étvágytalan – szólt az anyuka. – Semmi nem kell neki, bármit is teszünk eléje. Próbaképpen hoztuk el most magunkkal, hátha itt megkíván valamit.

Meg is látszott a gyereken, hogy nem szeret enni. Sovány volt, és sápatag. Mindamellett tudta, hogy ennie kell, és az akarat megvolt benne, de rossz volt nézni, amit művelt. Ímmel-ámmal nyámmogott, látszott, hogy nem esik jól neki az ebéd. Néha felszúrt egy-egy falatot a villájára, bekapta, rágta-rágcsálta, de olyan keservesen nyelte le, mintha kínszenvedés lenne számára. Az ember szíve megesett rajta. Valerie sem bírta tétlenül nézni.

– Holnap palacsintaevő verseny lesz itt nálunk – fordult oda egy hirtelen ötlettől vezérelve Mike-hoz. – Nem szeretnél benevezni?

– Nem – utasította el a gyerek kapásból az ajánlatot.

– Kár! – szontyolodott el a lány. – Azt reméltem, hogy segítesz rajtam. Még olyan kevés jelentkezőm van! A végén még le kell fújnom a versenyt. Pedig olyan örömmel készültem rá. Mindig remek hangulat szokott lenni.

– Nem szeretem a palacsintát – védekezett Mike, de már nem annyira ellenségesen.

– De én nem amerikai palacsintát sütök ám! – unszolta Valerie. – Hanem európait. Láttam múltkor a tévében, és ki akarom próbálni. Egész vékonyra készítik, és megtöltik mindenféle jóval. Aztán feltekerik, és olyan lesz, mint amikor valakit belegöngyölnek egy szőnyegbe.

– Mit tesznek bele? – csillant valamicske érdeklődés a gyerek szemében.

– Sok mindent. Túrót, diót, csokit, húst, lekvárt, pudingot, gyümölcsöt… össze-vissza, amit éppen megkívánnak.

– És ebből kellene versenyt enni? – nyelt egy nagyot Mike. – Mindből?

– Igen. De azt hiszem, nem lesz a vetélkedőből semmi – legyintett Val. – Nehéz versenyt rendezni versenyzők nélkül…

– Én szeretnék eljönni – nézett az anyjára a gyerek fellelkesülten. – De nem bírom végigenni mindet, nem baj?

– Nem baj – nyugtatta meg Valerie. – Minden versenyben van valaki, aki az utolsó helyen végez. De részt vesz, és a jó szándék a fontos!

– Eljövünk, anya?

– Ha akarod – válaszolta a kérdezett, titkon elnyomva a könnyeit. Hálásan nézett a vendéglőslányra. Az asztal alatt észrevétlenül megszorította a férje kezét. – Mikor lesz?

– Délután négykor – felelte a lány vidáman. Fogalma sem volt, honnan szerez addigra néhány vetélkedő kedvű gyereket, de nem mutatta az aggodalmát. Majd a sors küld egypárat. Azért, biztos, ami biztos alapon, amikor a család felkerekedett, odasúgta az asszonynak.

– Ha ismer a környéken másik családot, ahol vannak gyerekek, szervezze be őket!

Az asszony csak bólintott, és halkan „köszönöm”-öt rebegve távozott.

Valerie sem tétlenkedett. Boldog-boldogtalannak újságolta, hogy mire készül. Kérte a vendégeket, hogy hozzák el a gyermekeiket. Jó mulatság lesz! – ígérte.

Valóban az lett. Összejött majd’ harminc gyerek, kicsik, kisebbek, nagyok, nagyobbak vegyesen. Készültek a hajszálvékony palacsinták, szorgalmasan tekerték bele a tölteléket, és ugyanolyan szorgalmasan fogyott is a tányérokról.

És láss csodát! Mike nem az utolsó helyen végzett. A sok gyerek között megjött az étvágya, és nem is figyelt arra, hogy mennyit eszik. Meg akart kóstolni minden fajta finomságot, és észrevétlenül felküzdötte magát a hatodik helyre. Igaz, hátulról számítva, de az már nem lényeges! Az égvilágon senkit nem érdekelt, legkevésbé a zaklatott-boldog szülőket.

A vetélkedő tétje egy hatalmas plüss pandamaci volt, amit Val még a barátságuk kezdetén kapott ajándékba Bobby-tól. Most épp jó szolgálatot tett, egy aranyos kislányhoz került, aki pontosan egy darab palacsintával ette túl a második helyezettet. Első szempillantásra beleszeretett a pandába, és mindenáron meg akarta szerezni. Kínkeservesen nyomta le az utolsó falatokat, de elérte a célját. És, hogy a többieket is emlékeztesse valami a versenyre, Valerie szép színes okleveleket szerkesztett-nyomtatott nekik.

– Nagyon szépen köszönöm – hálálkodott Mike anyukája. – Ez jó gondolat volt. Gyakran rendez ilyesmit? – érdeklődött.

– Még soha – nevetett fel a lány. – Spontán elképzelés volt. Önökön is múlt, hogy sikerült. Elég kevés időnk volt szervezkedni!

– Mégis szenzációs lett – dicsérte Mr. Taylor. – Talán végre a fiunk is talál valami örömet az evésben. Aggasztó volt már az étvágytalansága. De az orvosok csak a vállukat vonogatták, és azt mondták, semmi szervi baja nincs, majd kinövi.

– Igen, de mikor? – sóhajtott fel az anyuka. Határtalan megkönnyebbüléssel figyelte a fiát, ahogy a többi gyerekkel kergetőzött. Most igazi gyereknek látszott, ahogy ott kacagott önfeledten.

– Ha esetleg megismétli valamikor ezt a mai műsort – mondta Mike apja –, szívesen eljövünk újra. És akkor én állom a költségeket. – Amikor Valerie tiltakozni akart, csak leintette. – Erről nem nyitok vitát. Megengedhetjük magunknak, és nem is lakunk olyan messze, hogy ne tudnánk bármikor megjelenni. Úgyhogy, hölgyem, csak készülődjön, mert egy hónap múlva új verseny lesz! Készítsen egy szép plakátot, és rakja ki jól látható helyre! De addig még találkozunk! Viszlát!

*****************

– Mi történt? Valami baj van? – faggatta Valerie Joelt.

Este találkoztak, a megszokott időben. Mindketten túl voltak egy fárasztó napon. Rögtön látta a férfin, hogy bántja valami. Egész lényéből szomorúság áradt. Máskor mosolygós borostyánszemei most mélységes bánatot tükröztek.

– Meghalt nagyapa – felelte vontatottan Joel.

– Élt még a nagyapád?

– Miért csodálkozol ezen? – húzta fel a szemöldökét a férfi. – A te nagyapád is él még!

– Csak meglepett. Azt gondoltam, hogy nincs senkitek. De akkor miért küszködtetek kettesben a húgoddal? Nem akart magához venni benneteket?

– Mi döntöttünk úgy, hogy nem megyünk hozzájuk – magyarázta Powers. – Ők Görögországban élnek, de mi már amerikainak születtünk. Bármilyen gyönyörű is az az ország, nem biztos, hogy meg tudtuk volna szokni. Az egy egészen más világ.

– Tartottátok a kapcsolatot?

– Inkább csak levélben – bólintott. – Az utóbbi időben főleg elektronikus levélben. De személyesen már nagyon régen találkoztunk. A szüleink halála óta nem voltunk Európában. Kezdetben még nem engedhettük meg magunknak. Mire végre egyenesbe jöttünk, már késő! – sóhajtott egy nagyot elkeseredetten.

– Vannak még ott rokonaitok?

– Nagymama a maga hetvennégy évével szerencsére jó egészségnek örvend, bár a papa halála biztosan megrázta. Egy fél évszázadot éltek le együtt. És van még egy nagybátyám, anya bátyja, a feleségével. Nekik három fiuk és két lányuk van.

– Ők sem jártak itt? Úgy értem, látogatóban, nálatok? Vagy ők is olyan anyagi körülmények között élnek, hogy nem vállalhatják?

– Azt nem tudom, hogy milyen körülmények közt élnek – vallotta be a férfi. – Sosem kérdeztük őket. Gyerekként nem foglalkoztunk ilyen kérdésekkel. Amikor, még kiskorunkban anya elvitt hozzájuk, egy szép házban laktak Athén tőszomszédságában, Pireuszban. A fiatalabbik unokahúgom, Katerina, egy évet itt tanult New Yorkban. Szerzett valami ösztöndíjat, és eljött.

– Találkoztatok?

– Igen, hogyne – mosolyodott el szívből jövően Joel. – Nem utazott haza a téli szünetre, nem is lett volna értelme. Meghívtam, hogy töltse el nálunk azt a néhány hetet. Kedves lány, két évvel fiatalabb Eleninél. De már azóta is eltelt négy hosszú év! Bár tavaly nyáron a család képviseletében eljött Eleni esküvőjére – mesélte. – Nem is reméltük, hogy valaki itt lesz közülük, hiszen, ha mindannyian ide akartak volna utazni, valószínűleg rámegy a fél vagyonuk. Úgy terveztük, hogy idén karácsonykor végre meglátogatjuk nagyapáékat. Annyira készültünk rá, de most a sors közbeszólt. – Búsan csóválgatta a fejét, mint aki nem képes elhinni a történteket.

– Hiányoznak neked? – tette lágyan a karjára a kezét a lány. Szemében megértő szikrák villantak fel. Neki közelebb élnek a rokonai, mégis milyen sokszor érzi a hiányukat! Rossz lehet, ha az embernek senkije nincs, akihez fordulhatna. Akivel bizalmasan beszélhetne, akivel megoszthatná a gondjait, gondolatait. Joel is milyen fiatalon maradt magára, és még egy kamasz lány nevelését is felvállalta!

– Persze, hogy hiányoznak! – sóhajtotta a férfi. – Rajtuk kívül nincsenek rokonaink. Apa egyke volt, az ő szüleit mi már nem is ismertük. Ezek a görögök meg olyan szörnyű messze vannak! – húzta el a száját lemondóan, de egy kissé már vidámabban. Jót tett a lelkének, hogy beszélhetett a bánatáról.

– Elmész a temetésre?

– Igen. Feltétlenül – hangzott a határozott válasz. – Katerina azt mondta, azért tették olyan késői időpontra a temetést, hogy el tudjunk menni. Egy hét múlva lesz.

– Foglaltál már repülőjegyet?

– Nem. Még nem sikerült beszélnem Elenivel. Biztos vagyok benne, hogy ő is szeretne ott lenni. Össze kell szerveznünk a dolgot. Valószínűleg New Yorkban találkozunk, és onnan már ugyanazzal a géppel megyünk tovább Athénba. Eljössz velem? – tette fel váratlanul a kérdést.

– Én? – Valerie meglepődött. – Nem fogják megkérdezni a rokonaid, hogy mit keres ott egy idegen? Mégis csak az ő családi gyászuk!

– Ne félj! – bátorította Joel. – A görögök a szívük mélyéből gyászolnak, de örülni is ugyanolyan intenzíven tudnak, ahogy búsulni. Minden bánatuk ellenére a tenyerükön fognak hordozni téged.

– Remek – ironizált a lány. – Úgysem érteném meg, ha azt mondanák: menj odébb!

Erre már Powers is elnevette magát. Többek között ezért szerette a lányt. A fergeteges humoráért. És, ahogy elő tudja adni magát, hát az utánozhatatlan!

– Katerina tökéletesen beszéli az angolt. Ha nem így lenne, nem is kaphatta volna meg azt az ösztöndíjat. – Kicsit elgondolkozott. Összevont szemöldökkel próbálta előhívni az emlékeit a múlt távoli homályából. – A többieket nem tudom, mert egymás közt mindig a görögöt használtuk, de megígérem, hogy fordítok számodra. Megtanítani neked a nyelvet képtelen vagyok egy hét alatt.

– Te beszélsz görögül? – ámult Valerie.

– Természetesen! – húzta ki magát büszkén Joel. – Anya nagy gondot fordított rá, hogy mindketten tökéletesen megtanuljuk beszélni is, és írni is az anyanyelvünket. Otthon csak görögül szólt hozzánk, és nekünk is úgy kellett válaszolnunk.

– Nem lehetett könnyű…

– Ne hidd! – ellenkezett a férfi. – Úgy nőttünk fel, hogy az egyik szülő angolul, a másik görögül beszélt velünk. Volt egy apa-nyelvünk, és egy anya-nyelvünk. Egy kisgyereknek fel sem tűnik, hogy a kettő nem ugyanaz. Ahogy szóltak hozzám, úgy válaszoltam. És nem tudtam, csak akkor, amikor Eleni tanult beszélni, akkor jöttem rá, hogy két különböző nyelvet használok. Addigra már rádöbbentem, hogy a játszótársaim nem mindig értik, amit mondok. Mert úgy mondtam, ahogy épp eszembe jutott. Gyakran görögül. Akkoriban kezdtem szétválasztani a kettőt.

Megszólalt a telefonja. Joel felkapta.

– Eleni – közölte a lánnyal. – Kerestem már, de nem értem el. Szia! – Ez már a hívónak szólt.

– Szia, bátyuskám! – csicsergett Eleni. – Bocs, hogy nem vettem fel, amikor hívtál, de húsz apróság lógott a nyakamon…

– Eleni! – vágott közbe Joel. – Meghalt nagyapa.

Mély csend lett a vonal túloldalán. Eleni próbálta feldolgozni a váratlan hírt. Aztán olyan halkan szólalt meg, hogy a bátyja alig hallotta.

– Az nem lehet! Hiszen most akartuk meglátogatni őket! Annyi idő után. Jaj, nagyapa! Nem tudtál volna még várni? – kesergett.

– A halál nem válogat, és nem vár senkire – felelte a testvére kemény hangon. – Az ember csak egyet tehet: megy, ha szólítják.

– Mint anyáék – suttogta a lány keserűen. – Tudom. De ez akkor is igazságtalan!

– Szeretnél eljönni a temetésre, Eleni?

– Persze, hogy megyek! Kérdezned sem kellett volna! – Halk beszédfoszlányok szűrődtek a készülékből, aztán hozzátette: – Adam is elkísér.

Megbeszélték, hogy Joel egyezteti a menetrendet, lefoglalja a repülőjegyeket, és majd New Yorkban találkoznak valamennyien. Onnan már együtt utaznak az athéni járattal.

*****************

Szerencsésen leszállt a gépük Athén repterén. Katerina már várta őket. A kölcsönös bemutatkozások után visszaszerezték a csomagjaikat, és kihordták a kocsihoz. Hatalmas, sötétkék batár volt, nem a legújabb típus, de kényelmesen elfértek benne mindannyian.

– Szerencsétek van, hogy ma érkeztetek – közölte velük Katerina. – Tegnap a kisebbik kocsink volt használatban, és holnap is az lesz.

Amikor amerikai vendégei értetlenül bámultak rá, megmagyarázta.

– Egyik nap a páros, következő nap a páratlan rendszámú autókat eresztik csak be a városba. Így próbálják meg kordában tartani a szmogot.

– Érdekes megoldás – dünnyögte Adam. A többiek helyeslőleg bólogattak hozzá. – És, beválik?

– Nem nagyon, mert aki megengedheti magának, az két kocsit tart, és így aztán minden nap közlekedhet – somolygott. – Na jó – ismerte el egy furcsa kézmozdulattal, ami felért egy vállvonogatással –, valamennyit kell, hogy használjon, mert különben nem csinálnák.

Közben jó tempóban haladtak az utcákon. A görög lány élvezte a vezetést, és ismert rövidebb utakat. A városközpontot elkerülték, ott úgyis csak turistákat lehet látni ilyenkor. Az öböl mentén közeledtek Pireuszhoz.

– Pireusz eredetileg külön település volt – magyarázta Katerina –, de mára már annyira egybeépült Athénnal, hogy szinte az elővárosának számítják. Majd tartok nektek városnéző túrát – ígérte. – Anélkül nem mehettek haza, hogy ne láttátok volna a büszkeségeinket. Most csak elsuhanunk a kikötő mellett, hogy megcsodálhassátok a hatalmas hajókat. Még emlékszem, hogy Joel mindig is rajongott értük.

Távolról bámulták a kocsi ablakain át a monumentális méretű tengerjáró hajókat. Óriási kompokra jártak fel éppen az autók sorra, egymás után. Hihetetlen mennyiséget nyelt el belőlük a komphajó.

– Még most is lenyűgöznek – ismerte be nevetve a férfi. Majd odafordult Valerie-hez. – Gyerekkorunkban nem múlhatott el látogatás anélkül, hogy le ne jöttünk volna a kikötőbe. Szentül megfogadtam, hogy ha felnövök, én is egy ilyen hatalmas hajó kapitánya leszek.

– Még mindig ez a vágyad? – kérdezte a lány.

– Nem, már kinőttem ezt. Ma már más vágyaim vannak – nézett sokat sejtetően a szemébe. Aztán elfordulva a lánytól, vetett még egy búcsúpillantást a hajókra, és folytatta. – De akkor nem bírtam elszakadni a látványtól. Egyszer, úgy ötéves koromban, még éjszaka is leszöktem, és elaludtam a parton. Mire hazaértem, már mindenki engem keresett.

Befordultak egy narancsfákkal szegélyezett utcába. Itt, kissé távolabb a hajóktól, már nem volt akkora a forgalom. Errefelé már kíváncsi turisták sem nyüzsögtek. Pedig itt is lett volna látnivaló éppen elég, ha nyitott rá az ember. A jellegzetes görög épületek, fehérre meszelt falaikkal, trópusi növényekkel körülvéve impozáns képet mutattak az érdeklődőnek.

Katerina behajtott egy nyitott, kétszárnyú kovácsoltvas kapun. A kerítésen belül gondozott gyep zöldellt. Mire odaértek, a ház ajtaja is feltárult. Rebekka Papanassiou sietett eléjük. A fájdalom, amit a férje elvesztése miatt érzett, most örömmé oldódott, hogy rég látott unokáit a karjába zárhatja. Szemei felcsillantak, szája nevetésre húzódott.

– Joel! Eleni! – kiáltotta hevesen. – Végre!

És kitárva a karjait, megölelte őket, mindkettőt egyszerre, kétfelől szorította magához. Aztán máris a könnyeit törölgette, amit talán maga sem tudta, hogy az öröm, vagy a bánat csalt a szemébe. És már körül is fogták őket a rokonok.

6. rész