Mire beverekedték magukat a város szívébe, már óriási forgalom nyüzsgött az utcákon. Tory biztos kézzel vezetett. A lehető legrövidebb utat választotta. Hazaérve nem szállt ki a kocsiból.

– Nekem még be kell néznem a rendelőbe – mondta. – Egy jó óra alatt megfordulok. Nyugi, nem esznek meg! – fordult oda Joelhez. – Már reggeliztek. – És elporzott.

– Izgulsz? – simult hozzá egy leheletnyi ideig Valerie.

– Egy kicsit. Ennyire látszik rajtam? – Úgy gondolta, kívül nem látható, amit belül érez. De Tory megjegyzése ennek az ellenkezőjét bizonyította.

– Nem, dehogy! – nevetett rá a lány. – Csak tudod, az a bizonyos feneketlen kút… – és sokat sejtetően elhallgatott. Majd megtapasztalja, amit most még nem is sejthet.

Nyílt a kapu, és egy csinos, középkorú asszony jött feléjük, tárt karokkal. Joel jól megnézte magának. Elégedett volt az eredménnyel. Szóval, ilyen lesz Valerie húsz-harminc év múlva!

– Szervusztok! Végre megjöttetek! – A hangja is kellemes volt. Lágy, simogató. – Gyertek be!

Arcon csókolta Ginyt és Christ. Finoman, hogy fel ne ébressze, megcirógatta a kicsi arcát. Joel megállt az asszony előtt. Val bemutatta az édesanyjának.

– Üdvözlöm, Mrs. Sanford! – hajtott fejet előtte Joel.

– Vicky! – javította ki az asszony nevetve. – Ne öregíts jobban, fiam, mint a sors! Ha mamának szólítasz, vagy néninek, söprűvel kergetlek ki a házból – fenyegette meg. – És, ha magázni akarsz, be se gyere!

– Csatlakozom! – jelent meg Mr. Sanford is a felesége háta mögött. Joel úgy saccolta, az ötvenes évei közepén járhat. Még most is daliás a termete, de a hajában már több a fehér, mint a barna szál. Kárpótlásul a szálló évekért, nagyon jól állt neki. – Ha mamának szólítasz…

A lányok harsány kacagása volt a válasz. Friendly öblös hangja csatlakozott hozzájuk.

– Értettem! – tisztelgett tréfásan Joel. – Köszönöm.

Hát ennyit arról, hogy féltem tőlük! – gondolta magában. Igaz, csak egy egész kicsit, de akkor is tartottam a fogadtatástól. Ámde úgy tűnik, rögtön befogadtak. A szívéből felkúszó meleg érzés kiült az arcára, és bensőséges mosolyként szétterülve ott is maradt.

Bementek a nappaliba. Vicky Sanford azonnal a vejéhez fordult.

– Pihenjetek egyet ebéd előtt! Rátok fér.

– Csak egy-két órát adj, és ismét a régi leszek – ígérte Chris. Ásított egy hatalmasat, és megkérdezte a feleségét: – Feljössz velem?

Giny csak bólintott, és már ott sem voltak.

– Érezd otthon magad, Joel! – szólította fel Vicky. – Val majd megmutatja a házat, de nem olyan nagy, hogy eltévedj benne. Én most meglátogatom az ebédünket, nem szeretnék szenet felszolgálni – és apró kis kacajjal már el is tűnt a finom illatok irányába.

– Mint láthatod, arra van a konyha – tett egy iránymutató kézmozdulatot Valerie. – Mögötte egy kis dolgozószoba apának, és egy fürdő. Az emeleten vannak a hálószobák. Gyere!

Elindult fel a lépcsőkön. Joel hátulról gyönyörködött a formás csípő ringásában. Férfiszemének kedves látvány volt. Aztán megmozdult, és követte a lányt. Val benyitott az egyik ajtón.

– Ez az én szobám – mondta csendesen. – A szomszédban már alszanak Ginyék. Ha szerencséjük van, Andy is ráhúz egy keveset.

– Biztosan elfáradt ő is. Kicsi még az ilyen hosszú repülőúthoz. Szokatlan lehetett neki.

– Van egy vendégszobánk is. Azt szeretnéd, vagy inkább velem maradsz? – tette fel az álnok kérdést a lány. Joel nem válaszolt, csak egy kissé oldalra billentette a fejét, és halvány mosollyal a szája sarkában mélyen belenézett a szemébe. Val biccentett. – Én is így gondoltam. Bár a nagyi kedvel téged, nem hiszem, hogy lecserélné nagypapát.

Joel értetlenül bámult rá. Miről hablatyol ez a lány? Szemtelenül vigyorog, tehát valami ugratás lappanghat a szavaiban. Mindenesetre jól szórakozik a rovásomra.

– Mi van a nagyival? – Tudta, hogy besétál a csapdába, de kénytelen volt megkérdezni. Fejlődésben visszamaradt kisgyereknek érezte magát, akinek úgy kell a szájába rágni mindent.

– Már elfoglalta a vendégszobát a papival – kuncogott Valerie. – Oda lerakhatod a táskádat. Itt van egy szabad polc – mutatta.

– Sokat beszélsz – lépett hozzá a férfi. Szorosan átölelte, és csókolta, ahol érte. – Hiányoztál – súgta a fülébe. Hozzápréselte a csípőjét a lányéhoz. – Érzed, hogy mennyire?

Valerie végigsimított a férfi cipzárján. Joel elkapta a kezét. Rekedt hangon mordult rá a kedvesére.

– Muszáj még fokoznod is?

– Pedig erre még várnunk kell – sajnálkozott Valerie. – Ha szeretnél egy hideg zuhanyt, a fürdőszoba szemben van a folyosón.

– Én téged szeretnélek – duruzsolta a férfi. – De tudok várni. Azt hiszem… – tette hozzá bizonytalanul.

Hogy elterelje valamivel a figyelmét, körülnézett a szobában. Itt is egy csodaszép festmény díszítette a falat. Már a nappaliban is észrevette a képeket. Meg is csodálta őket kellőképpen.

– Nagyon szépek ezek a képek – fordította arra a lányt is, miközben hátulról átkarolta. – Gyűjtitek a festő képeit?

– Gyűjtjük…? – Valerie félrebillentette a fejét. Nem értette a kérdést. Megpróbált a válla fölött hátrapillantva a férfi szemébe nézni, aztán hirtelen rádöbbent, hogy Joel még nem tudja!

– Már lenn is láttam néhányat, és a szignók szerint valamennyi ugyanannak a művésznek a munkája.

– Igen… valóban. Lemegyünk?

A nappali fő falán egy tüneményes tájkép díszlett. Naplemente a hegyek között. Olyan eredetien adta vissza a színeket, mint egy fotó. Pedig festve volt!

– Ez hogy tetszik? – Hátrasandított az édesanyjára, aki épp akkor lépett be. Megtorpant, és gyermeki kíváncsisággal várta a választ.

– Pazar! – mondta a férfi leplezetlen csodálattal. – Tavaly volt nálunk Clevelandben egy kiállítás, ahova Eleni elcipelt engem is. Nem sok kedvem volt elmenni, de aztán nem bántam meg. Bár a művésznővel nem találkoztam, de a képei mélyen belém vésődtek. Főleg egy pillangós. Színpompás lepke egy hófehér virág szirmain. Gyönyörű volt, de sajnos már el volt adva. Valerie Wellsnek hívták az alkotóját, de ezt nem kell neked mondanom. Itt is ezt a szignót látom minden képen. Ezért kérdeztem, hogy gyűjtitek-e?

– Nem – szólalt meg a háta mögött Vicky Sanford. Joel megfordult, és várakozóan nézett rá. – Nem gyűjtjük. – Kis hatásszünet után hozzátette: – Én festem őket.

– Maga… te vagy Valerie Wells? – ámult a férfi. – Ha lenne kalapom, most megemelném előtted. Így csak fejet hajthatok a művészeted előtt – és fejet hajtott.

Vicky Sanford boldogan fogadta a dicséretet. Bár tisztában volt a saját értékével, azért nagyon szívmelengető érzés mástól hallani. Főleg, ha látszik, hogy őszinte az ítész véleménye.

– Rejtegetsz még valaki hírességet? – karolta át Val vállát Joel. – Az elnök nem rokonod véletlenül?

– Nem tudok róla – felelte a lány. – Hacsak el nem vette feleségül a negyedik, vagy ötödik ikertestvéremet. De ezt anya jobban tudja. – És elmesélte az édesanyjának, honnan jött ez az ötlet.

– Igaz, ami igaz, volt elég baj veletek, de nem adtam volna senkinek, ha van negyedik, vagy ötödik – ábrándozott el egy pillanatra az anyja. – Lehet, hogy kevesebb hajatok lenne, mert néha megtéptem volna idegességemben, de itt lennétek mind együtt, velünk – kuncogott.

– Miért akarsz megtépni bennünket, anya? Mit követtünk el? – Tory hangtalanul érkezett vissza.

– Semmit, kincsem! Csak elképzeltem, mi lett volna, ha nem csak hárman vagytok.

A születésnapi ebéd vidám hangulatban zajlott le. Vicky finomat főzött, de alig bírták megenni a nevetéstől. Valaki mindig mondott valami olyat, ami ártatlannak indult, de a másiknak eszébe idézett egy vicces történetet. Amit aztán rögtön, teljes átéléssel elő is adott.

Andy az etetőszékében gondoskodott arról, hogy véletlenül se akadjon meg a beszélgetés. Ha lett is volna egy perc, amikor nyugodtan falatozhatnak, akkor a kicsi produkálta magát. Giny figyelme egyetlen pillanatra fordult félre. Andy máris belenyúlt a tányérba, belemarkolt a főzelékébe, és az arcára kente. A szájába vajmi kevés jutott belőle. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, sűrű zöld péppel borított apró ujjacskáival játszadozni kezdett az édesanyja aranyszőke fürtjeivel.

– Most kreáljuk az új divatot – húzta ki magát mókásan a színésznő. – Lehet, hogy ebéd után teszek egy szép hosszú sétát a környéken.

– Aztán majd tanulmányt írunk arról, hogy milyen gyorsan terjed a hír. – Vicky elképzelte magában, ahogy a pletykafészkek összedugják a fejüket.

– Vajon hány követőm lenne? – tűnődött fennhangon Giny.

– Amilyen bolondok az emberek – nevetett az apja –, valószínűleg ezrével utánoznának. Minden divatirányzat így keletkezik. Mindegy, mekkora őrültséget követ el valaki, ha elég híres az illető, akkor úgy mennek utána, mint botfülű birkák a csengőszó után.

– Hát, ha még nem vagyok elég híres – mondta Giny –, akkor majd ettől a hajviselettől az leszek!

– Kozmetikai reklámnak sem utolsó – kacagott Tory. – Tápláló hajpakolás.

– Vagy samponreklám! – tódította Valerie. – Csak két gyönyörű kép kell hozzá, hajmosás előtt és után!

– Lányok – szólt tűnődőn Giny, a lehető legkomolyabb hangját elővéve –, úgy látom, meg fogok gazdagodni. És ezt Andynek köszönhetem.

Ebéd után átadták ajándékaikat az ünnepeltnek. Powers egy gyönyörű, művészi kivitelezésű könyvet hozott, „Kétezer év építészeti csodái a világban”. Nick kíváncsian bontogatta a csomagokat. Közben egyre csak azt hajtogatta:

– Nem kellett volna! Úgy érzem magam, mintha karácsony lenne. – De látszott, hogy szívből örül, és teljesen mindegy, mi fog előkerülni a színes csomagolópapírból. A gesztus a legfontosabb. És az, hogy együtt lehetnek valamennyien.

*****************

Joel megfogadta Sam Peters tanácsát, és türelemmel volt. Egy hónappal a megbeszélésük után megkapta a papírokat. Az ügyvédje átbogarászta elejétől a végéig, különös figyelmet fordítva az apró betűkre. Teljesen rendben találta, hát alá is írták azonnal. Lehet költözni!

De volt még egy kellemetlen feladata. Eddig még nem említette a húgának, hogy elmegy. Eleni ki fog borulni. Ámde éppen itt az ideje már, hogy végre a saját lábára álljon. Vagy a férjéére.

Este felhívta Elenit, és bejelentette magát. Biztos, ami biztos, legyen otthon a lány, ha már meglátogatja. Az esküvője óta igyekezett kissé távolabb tartani magát a testvérétől, de ez semmit nem használt. A húgának meg sem fordult a fejében, hogy a férjétől kérjen segítséget, ha valamire szüksége volt. Megszokta, hogy a bátyja mindenkor a rendelkezésére állt. Na, ennek most vége! – gondolta Joel.

– Nem! – toppantott hisztérikusan Eleni. – Nem mehetsz el! Mi lesz velem nélküled?

– Szépen megtanulod magad intézni a dolgaidat – felelte a bátyja. – Nem vagy te olyan tehetetlen, amilyennek képzeled magad. Csak kényelmes. Könnyebb volt engem ugráltatni. De képzett óvónő vagy, szekérderéknyi kisgyerek van rád bízva. Nem lehetsz gyámoltalanabb náluk! Miféle példát mutatsz így nekik?

– Ne keverd bele a munkámat! – mérgelődött Eleni. – Szólj már valamit te is! – fordult a férjéhez. – Mondd meg neki, hogy nem mehet el!

– Miért ne mehetne? – kelt a sógora védelmére Adam Strong. – Nincs hozzád láncolva, és örök hűséget sem fogadott neked. Azt én fogadtam – figyelmeztette a feleségét.

– De… – kezdte újra. Aztán eszébe jutott másvalami. – Egyáltalán miért kell elmenned olyan messzire? Közelebb is vehetnél másik műhelyt, ha már innen kitúrtak.

– Csakhogy én azt akarom – erősködött Joel. – És nem túrtak ki innen, közös megegyezés volt. Az drágább egy kicsit, mint az enyém, de megveszik nekem az itteni helyett.

– Szóval jó üzlet? Ezért? – támadt rá a húga. – Pénzért taszítasz el magadtól? Az egyetlen testvéredet?

– Nem, dehogy! – Joel kezdte elveszíteni a türelmét. – Vedd már észre, Eleni, hogy én is ember vagyok! Nekem is lehet magánéletem! Megismerkedtem egy gyönyörű lánnyal, és a véletlenek szerencsés összjátéka folytán épp ott, és épp most van egy eladó szerviz.

– Neked van valakid? – képedt el Eleni. Eddig sohasem gondolt úgy a bátyjára, mint férfira. Eszébe sem jutott, hogy talán ő is szeretne valakit maga mellé.

Ezidáig nem is nagyon lett volna ideje rá, hogy barátnőt keressen. Persze, volt néhány futó kapcsolata, de azok a lányok nem bírták elviselni, hogy nem ők állnak az első helyen. Jószerével addig sem tartottak ki, hogy Eleni tudomást szerzett volna róluk. Így most teljesen felkészületlenül érte a bejelentés.

Joel apja helyett apja volt a testvérének, kenyérkereső, családfenntartó. Dolgozott muszájból, dolgozott hobbiból. Először azért, hogy legyen mit enniük, aztán azért, hogy kitaníttassa a húgát. Aztán, hogy tisztességesen férjhez adhassa egy jóravaló emberhez. Szabadideje szinte nem is volt. De most már önmagára is kell gondolnia.

Eleni egy pillanat leforgása alatt megváltozott. Ahogy túljutott az első megdöbbenésen, felfogta, hogy itt és most vége lett a gyermekkorának. Amit legkésőbb az esküvőjén fel kellett volna már fognia. Odasimult a férje oldalához, nyakára fonta a karját, és jól hallhatóan a fülébe sugdosta:

– Hallod ezt, drágám? Van valakije! – És már fordult is vissza a bátyjához, tágra nyílt szemekkel, meleg mosollyal. – Mikor mutatod be nekünk?

Most Joelen volt a csodálkozás sora. Ilyen hirtelen hangulatváltást nem várt. Kicsit megrázta a fejét, hátha csak félreértett valamit. Talán ettől kitisztul a hallása. De Eleni ugyanolyan hangnemben folytatta.

– Hogy hívják? Szép? Szeretni fogom én is? Miatta költözöl Floridába? Legalább egy képed van róla? – árasztotta el kíváncsi kérdéseivel a testvérét.

– Hála a te átkozott kamerás telefonodnak, van – nevetett most már felszabadultan a férfi. Úgy látszik, megtört a jég, és nincs több hiszti. Előbányászta a készüléket a zsebe mélyéről, és megmutatta a képet.

– Gyönyörű – suttogta megilletődötten a húga. – Milyen mesébe illő szőke haja van! – Tipikus nő volt. Mivel az ő haja hollófekete volt, mindig szeretett volna szőke lenni. Pedig ő is álomszép volt, csak nem hitte el, hiába bizonygatták neki.

– Olyan érzésem van, mintha már láttam volna valahol. Feltűnően hasonlít valakire – tette hozzá a férje elgondolkodva. Összehúzott szemmel próbált összpontosítani. – De nem jövök rá, hogy kire.

– Az ikertestvérére – mosolygott Joel. Most ő játssza el ugyanazt a rokonaival, amit Val vele. – A húga híres színésznő. Virginia…

– Sanford! – vágta rá Eleni. – Virginia Sanford! Hát persze! A kicsik kedvence. Pár hete elvittük őket a moziba, a „Kis hableány”-ra. Virginia Sanford játszotta Arielt.  Az óvodában azóta folyton azt a filmet követelik a gyerekek.

 

Hát ez simán ment! – ujjongott magában Joel. Úgy látszik, Eleni végre felnőtt. Szerencséje, hogy olyan párt választott magának, aki elnézte neki a gyermetegségét. És segítette őt a lelki érésben, nem gátolta. Talán közrejátszott ebben az is, hogy Adam tanár. Nem hiába sulykolják beléjük a pszichológiát!

A következő hetek azzal teltek, hogy felszámolta az itteni műhelyét. Befejezte a munkákat, amit már elvállalt, de nem fogadott el újat. Nagylelkűen ajánlotta minden elutasított embernek Sam Peters szervizét. Ennyit reklámot igazán megérdemel.

Telefonon egyeztetett Mr. Johnesszal. Az öregúr boldog volt, hogy sikerült eladnia a szervizt. Szívesen vállalta, hogy addig, amíg Joel megérkezik, és beleveti magát a munkába, elvégzi az apróbb javításokat, hogy addig se álljon meg az élet a műhelyben. Nehogy már elszokjanak innen az emberek!

Joel összerámolta a holmiját. Eladta, vagy kidobta, amiről úgy gondolta, már nem lesz rá szüksége. Felrakodott a teherautójára, jól megpakolta bútorral, bőröndökkel, gépekkel. Ami csak ráfért. A kocsijával feljárt a vontatóra, és már csak annyi hiba volt, hogy nem tudott egyszerre két autót vezetni.

Sebaj! Végtére Eleni már rengetegszer kisegítette, amíg férjhez nem ment. Hiszen addig ő is ott lakott a bátyjával, és elkerülhetetlenül megtanult vontatót vezetni. Számtalanszor ő ment ki egy-egy lerobbant kocsiért. Igaz, ezerötszáz kilométer azért mégiscsak sok egy kicsit, de talán elvállalja. Ha eléggé kíváncsi Valerie-re. Ha nem, majd megkéri az egyik barátját, és fizeti a repülőjegyét hazáig.

Nem volt rá szükség. Eleni kapva kapott az alkalmon. Az óvodában, és az iskolában is nyári szünet volt, ráértek mindketten a férjével.

Kényelmes tempóban haladtak. Este megálltak egy bizalomgerjesztő motelnél, amelyiknek őrzött parkolója volt. Joel nem akarta túlzottan igénybe venni Elenit, inkább érjenek oda később, de biztonságban.

*****************

Másnap a déli órákban futottak be. Simon Johnes már a kapuban leste az érkezésüket. Valerie társaságában. A lány tartotta a telefonkapcsolatot a rövidre sikerült konvojjal. Ahogy befordultak az udvarba, egy megkönnyebbült sóhajt eresztett az ég felé. Végre!

Eleni leparkolt a teherautó mellett, és már ugrott is ki a fülkéből. Fáradtságát elfújta a szél, amikor meglátta, hogy a lány, aki talán hamarosan a családjuk tagja lesz, ott várja őket. De megtört a lendülete, amikor a férje határozottan elkapta a kezét, és visszatartotta.

– Hadd üdvözöljék egymást, drágám!

Lassan ballagtak tovább, miközben Joel és Valerie összeölelkeztek. Hosszú, szenvedélyes csók után Joel végre hajlandóságot mutatott arra, hogy észrevegye a húgát. Kibontakozott kedvese karjaiból, és bemutatta őket egymásnak.

– Éhesek vagytok? – kérdezte Val. – Mit akartok először? Rakodni, vagy ebédelni? – Közben már a kaput figyelte, mert megjelent ott néhány markos legény.

– Talán először inkább le kellene rakodni – latolgatta Joel. – Teli gyomorral nem szívesen emelget az ember.

– Én is így gondoltam – helyeselt a lány, és intett a kapuban ácsorgó legényeknek. Mint kiderült, Valerie barátai, akiket megkért, hogy segítsenek lepakolni. Egyikük Yellow Joe volt. A zenész messziről vigyorgott a lányra.

A hat keménykötésű férfi aztán alig két óra alatt behordott mindent. Nagyjából a helyükre állították a bútorokat. A gépeket beállították a szerelőműhelybe. Simon Johnes irányította őket. Végül becipelték a bőröndöket, dobozokat. Közben vígan ugratták egymást.

– Elég! A többi ráér. Megyünk üzemanyagot vételezni! – adta ki a parancsot Joel. Valerie már korábban közölte velük, hogy mindannyian vendégei egy kiadós lakomára. Beszálltak a lány kocsijába, Yellow Joe vitte a sajátján a többieket, és hangos kurjantásokkal elporzottak a „Sült krumpli” irányába.

 

Amikor megálltak az étterem előtt, Eleni kővé dermedten bámult az épületre. A bátyja nem említette, hova mennek, főleg azt, hogy néz ki az a hely. Rá egyáltalán nem jellemző módon nem talált szavakat. Csak jártatta a szemét fel-alá, miközben hangosan megkordult a gyomra.

– Ez… – kezdte Eleni. – Ez úgy néz ki, mint… mintha ez lenne az ebédünk. De akármilyen éhes vagyok is, ekkora adagot nem bírok megenni!

– Gyere – húzta maga után a férje vidáman. – Nehogy itt halj éhen, karnyújtásnyira a terített asztaltól.

Odabent aztán hamar ételhez jutottak. Val már előre kifaggatta a társaságot, mit szeretnének enni, és telefonon leadta a rendelést.

Később aztán, pihenésképpen lakhatóvá varázsolták Joel újsütetű hajlékát. Néhány napot itt szándékoztak tölteni Eleniék, mielőtt hazarepülnek. Addig ők alszanak itt, Joel pedig, Valerie-nél.

Este végre ismerkedésre is jutott idő. Kimentek az óceánhoz, leültek a parton, és órákig beszélgettek. Eleni mindent tudni akart. Majd szétvetette a kíváncsiság. De akkor sem ellenkezett, amikor megmártózni hívták. Tökéletes alakján megfeszült a magasan felkerített, egybeszabott fürdőruha. Élénk citromsárga színe és koromfekete haja remekül érvényesült együtt. Lendületesen vetette bele magát a vízbe. Úgy játszottak négyesben, mint a gyerekek.

Ám eljött az a pillanat, hogy Joel nem bírta tovább. Egész nap az járt a fejében, hogy a mai éjszakát végre a szerelmével töltheti. Igyekezett másra gondolni, de amióta a lány itt kellette magát apró bikinijében, a vágyai szemmel látható jeleket produkáltak. És már a hideg víz sem segített.

Végignézett a társain, és úgy tippelte, hogy a sógora is hasonló cipőben járhat. A lányokon – micsoda piszok szerencséjük van! – nem lehetett észrevenni a tüneteket. Testileg legalábbis. De a viselkedésükkel ők is küldték már feléjük a jelzéseiket szaporán.

Felcihelődtek, összeszedték a holmijukat, és visszamentek az étteremnél hagyott autóhoz. A két fiatal pár sietősen búcsút vett egymástól, és ki-ki ment a maga szállására.

 

– Végre egyedül! – kapta fel Joel a lányt, és körbeperdült vele a szobában. Aztán óvatosan letette az ágyra, és melléfeküdt. Keze vándorútra kelt a lány testén. Bebújt a szoknyája alá, kúszott felfelé… amíg csak el nem akadt a bikinialsóban. Kicsit tétovázott, merre induljon tovább, aztán határozottan befurakodott alá.

Valerie megremegett, de nem tiltakozott. Hiszen ő is ezt akarta, erre vágyott már évezredek óta. Neki legalábbis annyinak tűnt az idő, amit elvesztegettek. Eddig erővel visszatartotta magát, és mozdulatlanul tűrte a becézgetést, de amikor Joel érzékeny pontot tapintott, hangos sóhajjal az ő keze is meg-indult.

Matatott egy kicsit a farmer zipzárján, mintha nem bírna elbánni vele. Ám, amikor a férfi segíteni akart, kuncogva eltolta a kezét. Kicsatolta az övet kedvese derekán, és végre lehúzta azt az átkozott zipzárt! Ujjai bekalandoztak a résen, és kemény ellenállásba ütköztek. Megcirógatta, mire Joel hangos hördüléssel elkezdte lerugdosni magáról a mozgását akadályozó ruhadarabot.

Mikor végre valahára sikerrel járt, lesimogatta szerelmeséről is a ruháját, és bevezette a gyönyörök birodalmába. Az éjszaka folyamán többször is megkeresték a bejáratot.

*****************

Joel berendezkedett jövendő életére. Jó érzékkel megsejtette, hogy Simon Johnes nem szívesen vált meg a helytől, ahol kemény évtizedeket töltött. Tapintatosan megkérdezte tőle, nincs-e véletlenül sok szabad ideje? Merthogy segítségre lenne szüksége, amíg bedolgozza magát az új terepen.

Az öregúr boldog volt, hogy nem kell teljesen a semmittevésnek szentelnie magát. Szíves-örömest vállalta, hogy segít. Powers apróbb javításokat bízott rá, amihez már nem kellett sok erő. Ha jött valaki, Mr. Johnes fogadta, felvette a megrendelést, kitöltötte a papírokat. Csupa időrabló dolog, neki pedig volt ideje bőven. Még arra is futotta, hogy a ráérő kuncsaftokkal eltársalogjon egy kicsit.

Mr. Johnes megtartotta a kis lakást, amelyben eddig lakott. Valójában a szomszédos épületben volt, de a műhely udvarára is nyílt egy kis ajtaja. Praktikus megoldás volt, évekig megkönnyítette a közlekedését. Pillanatok alatt ott volt, ha kellett, és nem volt szükséges bezárnia a műhelyt, ha hazaugrott valamiért.

Így aztán mindkettőjük teljes megelégedésével teltek a hetek. Valerie is összebarátkozott az öreggel, és kedvesen papinak szólította. Simon Johnes hosszú évek után újra háborítatlan nyugalmat érzett a szívében.

*****************

Valerie hazafelé tartott a tengerpartról. Sötét volt már, bársonyos éjszaka. Lépteket hallott a háta mögött. Valahogy furcsa volt. Mintha követték volna. Ha lassított, a másik is azt tette. Igyekezett nem túl feltűnően megszaporázni a lépteit. Ne gyanítsa az a másik, ha tényleg követi, hogy menekül előle.

Már majdnem odaért az étteremhez, amikor hátulról elkapta egy kéz. Sikítani akart, de valaki befogta a száját. Hátraütött a könyökével, el is találta a támadóját, mert fájdalmasan nyögött egyet. De el nem engedte.

– Valerie! – hallotta a rekedt hangot. Ismerős volt. De honnan? Nem kellett soká töprengenie. Az illető megnevezte magát.  – Bobby vagyok. Ne sikíts!

Ahogy a lány elernyedt a karjában, azonnal eleresztette. Val rögtön szembefordult vele. Valóban Bobby volt az. De ez a Bobby nem az a Bobby volt, akit ő egykor ismert, és szeretett!

– Ne haragudj! – mondta éppen. – Nem akartalak megijeszteni.

Pedig elég ijesztő volt az is, ahogy kinézett! Mint egy éhező, akire ráadták egy jóltáplált ember kinőtt ruháját. Lötyögött rajta minden. Talán azért is dülöngélt, mert a szél belekapott a bő hacukába. Még a csontjai zörgését is lehetett volna hallani, ha nem olyan hangos a tenger. Legalább tíz évvel öregebbnek látszott a koránál. A haja ápolatlanul verdeste a vállait, fodrászollót hónapok óta nem láthatott. És a szemei! Azok a gyönyörű, majdhogynem fekete szemek, amiket úgy szeretett annak idején! Most vérben forogtak.

Valerie tett egy lépést hátrafelé. Nem igazán hitte, hogy félnie kellene a fiútól, de sohasem lehet tudni. Az alkohol nagy úr! Hatalmas változásokat képes előidézni egy ember személyiségében. És Bobby évek óta jó barátságban van vele…

– Mit akarsz? – kérdezte kelletlenül.

– Téged. Vissza akarlak kapni – felelte Bobby.

– Te megőrültél! – háborgott Val. – Már két éve is elmúlt, hogy szakítottunk.

– Nem szakítottunk! Te szakítottál velem! – vádolta meg a fiú.

– Mert te többre becsülted az italt…

– Amíg velem voltál, minden rendben volt.

– Ez nem igaz! Te is tudod, hogy nem így van! Már akkor elkezdődött…

– Ha mellettem maradtál volna, másképp alakul az életünk! Már biztos lenne egy-két porontyunk…

És együtt mennénk inni, és versenyeznénk, hogy ki iszik többet – gondolta a lány. – Vagy már régesrég börtönben ülnék gyilkosságért, mert megfojtottalak volna!

– Nem rajtam múlt! – szállt vele vitába. – Nem csak rajtam. Egy kapcsolathoz két ember kell. Neked is úgy kellett volna viselkedned…

– Szerettük egymást, Val! Legalábbis én nagyon szerettelek téged! De te elmentél! Kiért hagytál el?

– Én? Te hagytál el engem az újonnan megkedvelt barátaidért. Sörért, borért, vodkáért… játékgépekért!

– Nem, nem! Rosszul tudod! – hadarta Bobby. – Azért ittam, mert elhagytál. Játszani is azért kezdtem, mert nagyon hiányoztál nekem. Még csak szóba se álltál velem.

Bárki hallotta volna panaszos hangját, megesik rajta a szíve. Főleg, ha elhiszi, amit mond. Szegény férfi, szerelmi bánatában örök hűséget fogadott a pálinkás üvegnek. Ámde a valóság mást mutat. Valerie megfordult, és ott akarta hagyni. Nem érdemes vitatkozni, úgysem jut el a tudatáig. Most sem józan. Ki tudja, mikor volt az utoljára?

Bobby elállta az útját. Haragos képpel mordult rá a lányra, de a kezét még nem emelte fel.

– Most is itt akarsz hagyni faképnél. De nem mehetsz el! Te az enyém vagy! – egyre emeltebb hangon beszélt.

Valerie reménykedett, hogy jön valaki, és megmenti. Hiába, senki nem figyelt rájuk, azon egyszerű oknál fogva, hogy senki nem járt arra így éjféltájban. Máskor bezzeg nyüzsögnek itt a nyaralók. Abban a pillanatban, hogy szükség lenne rájuk, még véletlenül se jár erre egy sem!

Megpróbált oldalról elillanni mellette, de Bobby kinyúlt érte, és megragadta. Ujjai fájón mélyedtek a lány húsába. Felszisszent, de kiabálni nem mert. Annyit azért értett a részegek nyelvén, hogy nem szabad ellentmondani nekik. Ki kell várnia a kedvező pillanatot.

– Velem jössz – folytatta Bobby –, és meggyógyítasz. A te szerelmed gyógyír az én bajaimra. Akkor kezdődtek, amikor elveszítettelek… De most már minden rendben lesz újra, igaz? Visszajössz hozzám, és bepótoljuk, amit eddig elmulasztottunk… boldogok leszünk együtt… hány gyereket akarsz? Még ma hozzáláthatunk… – egészen belelovalta magát az elképzelésébe. Hogy önmagának is bizonyítson, magához rántotta a lány testét, és erőszakosan megcsókolta.

Valerie rádöbbent, hogy mégis van félnivalója. Tiltakozni akart, de hiába. Karjait acélkapocs szorította le, szájára alkoholgőzös száj tapadt. Mozdulni sem bírt. Csak annyit tehetett, hogy összeszorította az ajkait, ne tudjon a nyelvével beljebb furakodni. Már levegőt is alig kapott, mire a fiú végre elengedte.

– Gyere! – hívta Bobby. – Hazamegyünk. Hozzám!

Valerie döntött. Jobban jár, ha ráhagyja. Ha úgy tesz, mintha elfogadná. Talán még él a tudatában a régi idők emléke.

– Most nem lehet, Bobby – mondta neki halk, behízelgő hangon. – Nagyiék keresnének. De holnap találkozhatunk, ha akarod.

– Én most szeretném… – kicsit lazított a szorításon, de nem eléggé.

– Holnap – hitegette Val. – A szokott helyünkön, tudod, ott a parton… ahol olyan jól éreztük magunkat mindig…

– A szokott időben…? – hatott a lágy hang, vagy az alkohol? Mindegy, a fő, hogy már engedni látszik a rábeszélésnek!

Valerie megkönnyebbült. Nem úgy Joel, aki alig néhány méternyire állt tőlük. Most érkezett, és csak annyit látott, hogy a lány, akit szeret, szenvedélyesen csókolózik valaki mással. És hallotta, bár ne hallotta volna, ahogy enyelegve randevút ad ennek az ismeretlennek.

Tehát mégsem olyan őszinte! Ki tudja, mióta jár vele? Neki azt hazudta, hogy nincs senkije, közben itt ez az idegen, akivel a szokott helyen és időben…

Sarkon fordult, és csendben, csüggedten elment anélkül, hogy amazok észrevették volna a jelenlétét.

 

Valerie fellélegzett, amikor a fiú végül engedett. Bomladozó agya már nem tudott rendszerben gondolkodni. Jött egy engedékeny hangulat, és a lány megszabadult tőle.

– Holnap várlak a szokott helyen – vetette oda, és már ott sem volt.

A lány hazament, és beállt a forró zuhany alá. Mocskosnak érezte magát. Tisztában volt vele, hogy ezt a fajta mocskot vízzel nem moshatja le, de akkor is jólesett a lelkének. Ahogy törölközés közben a tükörre tévedt a pillantása, megrémült a saját látványától.

A karján hatalmas kék foltok éktelenkedtek. Ahol Bobby megmarkolta, fájón lüktetett a bőre. Akkor nem is érezte az ijedtségtől, hogy micsoda irdatlan erő szorult bele hajdanvolt, részeg barátjába.

Ha már most ilyen sötét, holnapra fekete lesz – gondolta, és előkereste a gyógynövényekből készült krémet, amit még Tory főzött neki. Annak idején egy rossz lépéssel megrántotta a bokáját, és a testvére szerint a fekete nadálytő főzete jót tesz a rándulásoknak, zúzódásoknak. Talán most is használ. Ez is egyfajta zúzódás. Óvatosan bekenegette magát, és fáradtan lefeküdt aludni.

Másnap annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy fel sem tűnt: Joel nem hívta. Csak arra figyelt, nehogy Bobby megjelenjen. Le sem ment a partra, elkerülendő a nem kívánt találkozást. Két nap múlva már úgy érezte, csak a képzelete játszott vele, a fiú – hál’istennek – nem is akarja többé látni. Csupán a sötét foltok bizonyították, hogy egyáltalán ott járt.

*****************

5. rész