Val lesütötte a szemét, és hangtalanul bólintott. Hiába szólt a lelkében egy kis hang, hogy még csak most látod először! Hiszen hónapok óta ismeri! Ha a testét nem is, a lelkét, a gondolatait igen. És kívánja! Nagyon kívánja. Akkor meg miért ne? Felnőtt, egészséges nő!

A szállodai szobában aztán rá kellett döbbennie, hogy Bobby éretlen tacskó volt, és elbújhat Joel mellett. Joel klasszisokkal jobb nála. Bobby egy tízes skálán esetleg hármas osztályzatot kaphatott volna. De Joel…! Ő nem sajnálta az időt az előjátékra sem, és Valerie megtudta végre, milyen érzés a teljes kielégülés.

*****************

Alig négyórányi alvás után ébredt, frissen, üdén. Viszketett a talpa, félálomban megvakarta a jobb talpát a bal lábujjával. De a csiklandós érzés csak nem múlt el. Elfordult az ágyban, és kezével Joelt kereste. Mellette az ágy még meleg volt, de üres.

Kinyitotta a szemét. Az ágy végében kuporgott a férfi, onnan vigyorgott rá, egy puha madártollat tartva a kezében. Újra megcsiklandozta vele a lány talpát. Sejtelmes-finoman, érzékien. Val elnevette magát.

– Te készültél! – vádolta meg. – Vagy állandóan madártollakkal a holmid közt járkálsz?

– Itt találtam az erkélyen – mentegetőzött Joel. – Egy galamb járhatott itt látogatóban. Tőle kaptuk ajándékba. Nem lehetett kihagyni – vált a hangja suttogóra, és a tollacska elindult felfelé a lány testén. Végig a lábszárán, fel a combján. Kicsit elidőzött a szőke háromszögön, aztán folytatta az útját fel, a hasán. Belebújt a köldökébe, majd a másik oldalon, mint egy völgyből, kikapaszkodott. Joel a kezével, és a szájával követte a pajzán tollat, mígnem teljes testével betakarta a lányt. Újra elmerültek a szerelem mély örvényében.

 

– Nem vagy éhes? – kérdezte később Joel. – Hozatok reggelit a szobapincérrel.

– Egy kicsit még kibírom – simult hozzá a lány. – Szerintem menjünk haza, nagyiék már biztosan várnak minket. És Ginyék is megsértődnek, ha nem velük ebédelünk.

– Gondolod, hogy engem is várnak? – kétkedett a férfi.

– Naná! Mernéd csak megtenni, hogy nem jössz! Lehet, hogy Giny rendőrt küldene érted.

– Azt talán mégsem – kétkedett Joel.

– Nem ismered őt – figyelmeztette Val. – A helyi rendőrfőnök nagy tisztelője Virginia Sanfordnak, és bármit megtenne neki. Persze, ha nem ütközik törvénybe. És ez nem ütközik!

– Akkor jobb, ha önként megyek – nevetett a férfi. – Nem venném magamra azt a szégyent, hogy előállítanak, mint valami bűnözőt.

Valerie hevesen bólogatott. Komoly ábrázattal mondta:

– Helyes. Nagyon helyes.

– Akarsz elsőként tusolni? – kérdezte Joel.

– Nem – rázta a fejét a lány.

– Akkor megyek én – csókolta meg mégegyszer Powers. Aztán nevetve kibújt a lány ölelésre tárt karja alól, fogta a holmiját, és bevonult a fürdőszobába.

Megeresztette a vizet a zuhanykabinban, és aláállt. Csukott szemmel élvezte, ahogy a forró vízcseppek csapkodják a bőrét. Sűrű gőz töltötte be a fülkét. Csakhamar hűvös fuvallatot érzett. Valaki csendesen kinyitotta a kabin párás ajtaját, és óvatosan besurrant rajta.

– Mondtam én olyat, hogy te jöhetsz elsőként? – Tusfürdőt öntött a tenyerébe, és addig simogatta vele a férfi hátát, amíg vastag, puha hab képződött rajta. Ahogy a keze elkalandozott a kényesebb testtájékok felé, kéjes nyögések hallatszottak a feje felett. Joel harcrakészen megfordult, és visszaadta a kényeztetést. Cupido nyila ebben a szűk fülkében is rájuk talált.

 

– Szedd össze a holmidat – ajánlotta a lány. – Időt takarítunk meg magunknak, ha nem kell újra visszajönnöd érte.

Úgy is lett. Powers gyorsan összepakolt. Nem volt sok cókmókja, erre a két napra úgy döntött, otthon hagyja a ruhásszekrényét. Rendezte a számláját, és elhagyták a szállodát.

Tizenegy óra felé érkeztek vissza az étterembe. Ott már nagyüzem volt. Az alkalmazottak buzgón készítették a finomnál finomabb ételeket. Ma is, mint általában, rengeteg éhes vendég tért be hozzájuk.

Valerie bement a szobájába, és átöltözött. Lecserélte a tegnapi ruháját, hiszen nem volt nála semmi, váratlanul ment el a férfival. Friss alsóneműben mindjárt jobban érezte magát.

– Ez hát a birodalmad – nézett körül Joel. – Innen jönnek a leveleid hozzám. – Az egyik sarokban ott állt a számítógép.

Megszólalt a telefon. Valerie odalépett, és felvette.

– A belső vonal – mondta közben. – Biztosan a nagyi. Halló… Igen, már megjöttünk… Farkaséhesek vagyunk! – kacsintott Joelre. – Egy perc, és ott leszünk.

 

Ebéd közben felszabadultan viccelődtek egymással. Joel újra elcsodálkozott azon, hogy a két öreg mennyire részt vesz a fiatalok heccelődésében. Sziporkázó humorukon nem érződött a koruk. És nem volt előttük tabu téma. Mr. Wells harsányan nevetett néhány vaskosabbra sikerült élcen, de a felesége sem sütötte le a szemét szégyenlősen. Nem ám!

– Sikerült megegyezned Yellow Joe-val? – fordult a sógorához Val.

– Igen – felelte. – Össze fogunk hozni egy jó kis filmet.

– Örülök neki – mosolygott rá melegen a lány. – Szerintem megérdemlik, hogy megismerjék őket.

– És ezt a fiút miért dugdosod előlünk? – vágott közbe a nővére Powersre nézve. – Szerintem ő is megérdemelné, hogy megismerjük.

– Meg fogjátok ismerni – ígérte Valerie, miközben mélyen a férfi borostyánszemébe nézett. – Lesz rá alkalom. Jól mondom?

Csak egy széles mosoly volt a válasz, de mindenkit kielégített. A távolságot majdcsak legyőzik. Ha a sors úgy akarja, rendeződnek a dolgaik.

Jó lenne tudni – töprengett Valerie –, hogy vajon tényleg létezik-e az a bizonyos nagy könyv, amiben meg van írva a sorsunk? Szívesen beleolvasnék!

Ebéd után Ginyék elbúcsúztak. Innen még elrepülnek New Yorkba, meglátogatják a szüleiket. Aztán igyekeznek haza, hiszen ott várja őket a két rakoncátlan lurkó, akiket Lisa Adams gondos felügyeletére bíztak. Nem akarták őket ilyen hosszú útra elhozni.

*****************

Valerie bevitte Joelt kocsival a városközpontba. Itt is nyüzsögtek a turisták, mint mindenfelé a tengerparton. Felvásárolták az emléktárgyakat, kedves rokonoknak, ismerősöknek választottak valami apró ajándékot.

Ők inkább kézenfogva sétálgattak. Nem érdekelte őket a sok vásári bóvli. Elegendő volt számukra a másik társasága. Elég izgalmas volt az is. Csak mentek előre a sokféle ember között, és jószerével nem is figyeltek az útra. Annyi mindent kell még megtudniuk egymásról!

Kevésbé forgalmas utcába értek. Itt már könnyebben szót értettek, nem volt akkora a zaj. Hosszú téglakerítés mellett haladtak. Néhány méterre előttük nyitott kapu, fölötte cégtáblát himbált a lágy nyugati szél.

A kerítés túlsó oldaláról furcsa zajok hallatszottak. Fém ütődött fémhez, csattanás, döndülés, kemény férfikáromkodás. Majd fájdalmas hangok. Joel felkapta a fejét. Az ő fülének ismerős robaj baljós előjel volt számára. Itt valaki veszélybe került!

– Várj meg itt! – vetette oda a lánynak, és futásnak eredt.

Befordult a kapun, és eltűnt Val szeme elől. Ő, miután leküzdötte a meglepődését, követte a férfit. Joel akkor már egy autó nyitott motorháza fölé hajolt, és befelé fürkészett. Mellette egy idős férfiú állt olajos ruhájában, bal karja a motortérben, a jobbjával kapaszkodott a kocsiba. Iszonyú fájdalmat tükrözött az arca.

– Elég volt, vége, feladom! – nyögte. – Nem való ez már nekem.

– Valerie! – kiáltott rá Joel. – Állj oda az öreg mellé, és vigyázz a karjára! Megpróbálom leemelni róla a motort.

Igazított valamit a láncokon, majd felvette az irányító szerkezetet, amit az öregúr leejtett ijedtében, amikor a motor megbillent. Valószínűleg utánakaphatott, és közben szorult oda a karja. Még szerencse, hogy nem nehezedett rá a motor a teljes súlyával, mert fennakadt valamin. De így sem tudta elhúzni a karját, a gombokat meg nem érte el, és bizony elálldogálhatott volna ott egy darabig, amíg segítséget kap. Jó, hogy épp erre jártak!

Joel egy kicsit megemelte a motort. Ügyelve arra, nehogy visszaessen. Az az öregember fél karjába is kerülhet.

– Figyelj, Valerie! Ha van elég hely, húzd ki a karját, de óvatosan!

De nem volt rá szükség, az öreg maga is boldogult. Éktelen káromkodás közepette kirántotta a kezét, majd rögtön átfogta a másikkal, és a testéhez szorította. Ujjai közt csorgott a vér. Joel rögzítette a csörlőt, és az öreghez lépett.

– Be kellene vinni a kórházba – jegyezte meg Valerie.

– Hogy érzi magát? – faggatta az idős embert Joel.

– Remekül! – vágta az oda, ironikus hangsúllyal, mérgesen. – Hogy is lehetnék másképp? – Majd, kissé enyhültebben folytatta. – Ne haragudjon a rossz modoromért, fiatalember! Magamra vagyok dühös, hogy már semmire sem vagyok jó! Még egy nyavalyás motort sem bírok már a helyére tenni. Hiába, akárhogy is, de bizony megöregedtem! Ideje, ha én is belátom végre!

Hatalmasat sóhajtott. Benne volt ebben az egész életének minden elfojtott keserűsége. A tehetetlenség, amit érzett.

– Hálás vagyok a segítségükért – tette hozzá aztán, már szelídebben. Megforgatta a karját. – Nem tört el. Csak megzúzódott. Be tudná kötni nekem? – nézett kérőn a lányra. – Odabent van mindenféle kötszer, meg ami csak kell.

Amíg Val kitisztította a sebét, és bekötözte, az öreg elpanaszolta a bánatát. A felesége már rég meghalt, a gyerekeik kirepültek. A lánya Miamiban él a családjával, nem érdekli őket a szerelőműhely. Az egyetlen fia, aki átvette volna tőle, sajnos tavasszal meghalt, de már előtte is alig tudott valamicskét besegíteni. Nagyon beteg volt szegény. Ő meg, bármennyire is szerette bütykölni az autókat, be kell látnia, hogy így hetven felett már nem való neki.

Joel sajnálta az öreget, de egyetértett vele. Mr. Johnes épp azt fejtegette, hogy eladja a műhelyét, és visszavonul. Bár egy ideje már mondogatta a látogatóinak, de most komolyan meg fogja hirdetni, és majdcsak akad vevő rá.

Joel fejében kezdett körvonalazódni egy terv. Lehet, hogy ez lesz a megoldás? Ha sikerül, Eleni is kénytelen lesz leszokni róla, hogy minden apróságért őt rángassa.

Kérdezgetett ezt-azt az öregtől, ő meg készségesen válaszolgatott. Ahogy az idős emberek, akiknek ritkán akad látogatója, akivel jól kibeszélhetnék magukat. Megmutatta a műhelyét, elmondta, hogy rengetegen hozzák ide a kocsijukat, mivel közel van a város szívéhez, és könnyen megközelíthető. De ő már nem bírja kiszolgálni őket. Pedig lenne itt munka bőven!

Az épületeken látszott, hogy nemrég lettek felújítva.

– Ebben még segített a fiam – kesergett Mr. Johnes. – Kívül-belül kitataroztuk. Mióta meghalt szegény, azóta ott áll az a nagy lakás üresen az enyém mellett. Már nem maradt ideje beköltözni. A menyem meg inkább ottmaradt a régi lakásukban a gyerekkel. Mit is csinálna itt egy asszony? Az unokám meg leány, neki sem való a műhely. Pedig a terület is saját tulajdonom, nem bérlemény – egészítette ki az információt az öreg.

És körülbelül akkora volt, mint Joel műhelyének a területe Clevelandben. A férfi már azt számítgatta, hol férnének el a gépei, mit hova tenne…

Vajon megtennék neki azt a hatalmas szívességet, hogy megvásárolják számára ezt a távoli kis szerelőműhelyt? Bár, ha kicsi is, és még fel kell futtatni, de itt Floridában valószínűleg magasabbak az ingatlanárak, mint náluk, otthon, Clevelandben. Merész lépés, de egy kérdést megér a dolog. Ha meg sem kérdezi, sosem tudja meg!

– Mit forgatsz a fejedben? – érdeklődött Val. Furcsának találta a rengeteg kérdést. Őt, mint nőt, nem érdekelte az autószerelés, és nem tudta mire vélni a faggatózást.

– Lehet, hogy elköltözöm – felelte töprengve a férfi. – Mit szólnál, ha letelepednék itt, a te városodban?

Fürkészőn nézett a lány szemeibe, hogy megpróbálja kiolvasni belőle, mit gondol a tervéről. Bár eddig mindig volt olyan őszinte, hogy ki merje mondani a véleményét. Most is meg fogja tenni, ebben biztos volt. Figyelte, ahogy a lány arcán elömlik a mosoly. A pupillái kitágultak, tekintete ellágyult. Halvány pír öntötte el, ahogy belegondolt: Ideköltözik!

– Örülnék neki! – vallotta be nyíltan. Mi értelme lenne tagadni?

– Mr. Johnes! – fordult vissza az öreghez Joel. – Nem ígérhetek semmi biztosat, de megkérdezek otthon valakit, és, ha sikerül, még a héten jelentkezem önnél. Lehet, hogy a sors vezérelt, és nem véletlenül kellett ma erre jönnünk. Talán segíthetünk egymáson.

– Rendben van, fiatalember – felelte az öreg. – Addig nem adom el senkinek, amíg nem jelzi, hogy nem jön össze a dolog a maga részéről. Ennyit igazán megérdemel! Maga nélkül még mindig fogva tartana az az átkozott autó.

Joel elővett egy névjegyet, és odaadta az öregnek.

– A nevem Joel Powers – mutatkozott be. – Itt a telefonszámom, ha esetleg szükség lenne rá.

Ő is felírta magának Mr. Johnes számát, aztán búcsúzkodni kezdtek.

– Sajnos mennem kell – mondta –, hamarosan indul a gépem. Jelentkezni fogok – ígérte meg újra. – Viszontlátásra!

Kezet fogott az öregemberrel, és kisétáltak a kapun, vissza, a kocsijuk felé. Valerie kivitte a reptérre. A közeli viszontlátás reményében vettek búcsút egymástól.

*****************

Clevelandben Joel felhívta az üzleti vetélytársát, és megbeszélt vele egy találkozót. Kedden délelőtt bezárta a műhelyét, megfürdött, átöltözött, és bevonult a tárgyalásra.

Sam Peters barátságos mosollyal az arcán fogadta.

– Hello, Mr. Powers! Meggondolta magát? Mégis eladja nekem a műhelyét?

És akkor Joel előrukkolt a tervével. Miszerint el nem adja, de hajlandó elcserélni. Ha Petersnek úgy megfelel, vásárolja meg számára a floridai műhelyt, és megkapja érte az ittenit.

Sam Peters elgondolkodott egy kicsit az ajánlaton. Nem volt ellene a békés megegyezésnek. És ez annak tűnt.

– OK – felelte. – Adjon nekem egy kis időt. Két hét talán elég lesz. Megvizsgáltatom egy hozzáértővel a körülményeket. Ha nem túl jelentős az árkülönbség, meg fogunk egyezni.

Nem volt szüksége két hétre. A következő hét csütörtökén jelentkezett. Még aznap találkoztak, és megegyeztek.

– Kicsit sokba kerül nekem, Mr. Powers – közölte Peters. – Közel tíz százalékkal kerül többe, mint amit eredetileg számítottam. De, ha így simán megkapom azt, amit akarok, akkor inkább fizetek. A békesség kedvéért hajlandó vagyok megadni ezt a magasabb árat.

– Köszönöm – nyugtázta Joel. – Ez nagyon tisztességes öntől, Mr. Peters.

– Hosszú távon úgyis megtérül – nyugtatta meg a másik. Aztán kíváncsian megkérdezte: – Elárulja nekem, mi az oka a hirtelen elhatározásának?

Joel felnevetett.

– Mi lehetne? Egy lány, természetesen.

– Aha. Nem mindennapi lány lehet, ha feladja érte az eddigi életét. És mikor akar költözni?

– Amint elintéztük az adásvételt.

– Rendben – nyugtázta Peters. – Van ügyvédje? Amint az enyém elkészül a papírokkal, átküldi önnek, hogy megvizsgáltathassa. Legyen türelemmel, mert ez biztosan beletelik néhány hétbe.

*****************

Egyik este csengetett Joel telefonja. Valerie hívta. Az első találkozásuk óta majd minden nap beszéltek egymással, de a távolság megakadályozta a gyakori randevúkat. Be kellett érniük egyelőre a telefonnal.

– Mit csinálsz a hétvégén? – érdeklődött a lány.

– Rád gondolok! – vágta rá Joel.

– Beéred a gondolattal, vagy szeretnél találkozni is velem? – faggatta álnokul Val.

Hatalmas sóhaj hallatszott a másik oldalon. A férfi hangja simogatóra mélyült.

– Jó lenne! De nagyon messze vagy tőlem, kedvesem. Talán, ha összejön a csere…

– Péntek este New Yorkba utazom. Apa születésnapja lesz vasárnap, és ezt sosem hagyjuk ki. Ha van kedved és elég bátorságod, hogy szembenézz a családommal… – évődött. – Akkor félúton találkozhatunk.

– Az csodálatos lenne! – felelte a férfi. – Ha láthatlak, akkor még a családodat is képes leszek elviselni. Remélem, megvédesz, ha bántani akarnak!

– Nem én! Küzdj meg velük magad! – kacagott Valerie.

 

Szombat reggel Valerie kiment a reptérre Joel elé. Korán érkezett, fél nyolckor szállt le a gép, de az esti járatra már nem kapott helyet. Tory elkísérte a nővérét. Úgy tippelték, hogy a rengeteg utazó miatt úgysem kapnak parkolót a közelben, és addig Tory lerakja valahol a kocsit, amíg Val és Joel kijönnek.

De szerencséjük volt, talán a korai óra miatt még volt üres hely a bejárat közelében. Gyorsan leparkoltak, mielőtt valaki megelőzné őket, és bementek a várócsarnokba. Nem kellett sokat várakozniuk, alig tíz perc múlva bemondták, hogy a clevelandi járat megérkezett.

Ahogy Joel kifelé igyekezett, azonnal feltűnt neki a két gyönyörű leány. Megállt előttük, egy kicsit vizsgálódva nézte őket, ahogy incselkedve mosolyognak rá. Aztán határozottan odalépett az egyikhez, átölelte, és szájon csókolta.

– Szia, Valerie! – mondta neki. Majd a másik lányhoz fordult, őt is megölelte, és cuppanós puszit adott a két orcájára. – Szia. Te biztosan Victoria vagy.

A lányok leesett állal bámultak. Ez még nem történt meg velük. Hogy valaki csak így, első látásra tudja, hogy melyikük kicsoda. A legközelebbi hozzátartozóikon kívül mindenki más összekeverte őket.

– Szia, Joel! – nyögte ki nagy nehezen Tory. Azonnal a szívébe zárta a férfit. Tetszett neki, és nem csak a külseje, a kisugárzása is. Kíváncsi volt rá, milyen lehet, mert a testvére nem sokat árult el róla. Azt mondta, legyen meglepetés.

Joel elvigyorodott széles jókedvében. Úgy látszik, megleptem a lányokat. Pedig ők akartak engem, a jelek szerint! Csak állnak itt földbe gyökerezett lábbal, és bámulnak rám, hitetlenül.

– Megyünk, vagy megvárjuk itt, amíg mindannyian nyugdíjba vonulhatunk? – csipkelődött velük.

– Addig talán mégsem kellene várnunk – nevetett fel Tory. Közben a telefonja után tapogatózott a táskájában, mert halk zene hallatszott valahonnan a mélyből. Vetett egy pillantást a kijelzőre, és örömfény gyúlt a szemében. – Giny! – mondta a húgának, és fogadta a hívást. – Szia, testvérkém!… Igen, persze… Saját géppel jöttök, vagy menetrend szerint?… Melyik reptérre?… Remek, épp itt vagyunk kinn… Félóra? Megvárunk benneteket, addig iszunk egy kávét.

Valerie és Joel várakozóan néztek rá. Bár voltaképpen értették, a párbeszéd egyik feléből is kihámozták a lényeget. Bele a sűrűjébe! – gondolta Joel. Itt lesz egyszerre mindhárom lány, aztán kiderül, hogy boldogulok velük. Egyik pajkosabb, mint a másik, ahogy látom!

Beültek a kávézóba. Végül mindhárman teát kértek, a kávét még korainak találták a reggeli koffeinbomba után. Tory amúgy sem ivott soha, nem szerette még az illatát sem. Érdeklődve figyelte Powerst.

– Honnan tudtad?

– Mit? – adta az értetlent. Pedig pontosan tudta, mit akar a lány kérdezni.

– Hogy melyikünk Val? Hiszen csak egyszer láttad!

– De akkor jól megnéztem! – De még milyen jól! – tette hozzá magában. Belül pukkadozott, és ez az arcán is meglátszott, bár szelídebb formában.

– Tudod, hogy rekordot döntöttél? Anyán kívül erre senki sem volt eddig képes.

– Néha még apa is jól megnéz magának bennünket, mielőtt kimondja a nevünket – egészítette ki Val.

– És azt honnan tudtad, hogy én Victoria vagyok? Lehettem volna Giny is!

– Ő valahogy másképp néz – töprengett el a férfi. – A te szemeid sokkal komolyabbak.

A lányok összenéztek. Megkísérelték meglátni egymás szemében azt, amiről a férfi beszélt. Persze, nem sikerülhetett. Egy kívülálló mindig más szemmel lát, mást vesz észre rajtunk.

– Nem tudom, hogy fejezzem ki, hogy értsétek – magyarázta Joel. – Egyszer, régen, találkoztam egy öreg indián varázslóval. Neki volt ilyen pillantása, mint a tiéd, Tory. Mint egy mély, feneketlen kút. Ha belenézel, beleveszel. Úgy érzed, hogy a másik mindent, de tényleg mindent tud rólad.

Victoria apró biccentésekkel helyeselt. Valóban sok mindent tudott az emberekről. Elég volt rájuk néznie. Néha, ha egyszerűen csak egy akart lenni a sok fiatal lány közül, és szórakozni vágyott, erős akarattal nem vett tudomást ezekről az információkról, amiket így kapott.

– Szépek vagytok mindhárman, sőt álomszépek, fiatalok, okosak – bókolt Powers. – De, hogy érzékeltessem valahogy a különbséget, amit érzek – tűnődött, miközben kissé összevont szemöldökkel nézett fürkészőn egyikről a másikra –, a nővéreid szeméből okosság sugárzik. – Pillanatnyi hatásszünetet tartott. Épp csak addig, amíg a tekintete megállapodott Victoria figyelő szemén. – A tiédből bölcsesség.

Tory zavartan lesütötte a szemét. Ezt így még senki nem fogalmazta meg. Egy percre végtelenül öregnek érezte magát. Egyidősnek az emberiséggel, vagy akár a kozmosszal. A húga talán átérezte ezt, mert a karjára tette a kezét, és rámosolygott. Ezzel el is múlt a pillanatnyi melankolikus hangulat. Vett egy mély lélegzetet, és újra a vígan kötekedő fiatal leány lett.

Cipősarok koppant Victoria háta mögött. Szapora léptek egy lassabb, erőteljesebb kíséretében. Felnéztek a jövevényekre. Chris és Giny fáradt tekintetével találkozott a pillantásuk. Friendly egyéves forma fiúcskát tartott a karján. A kicsi jóízűen szuszogott, fejecskéjét az apja vállára hajtva.

– Hello, lányok! Hello, Joel! – köszöntötték őket.

Kölcsönösen megölelgették egymást. A férfiak már régi ismerősként, barátságosan ráztak kezet egymással.

– Fáradtnak látszotok – mondta Joel Friendly-nek.

– Egész éjszaka repültünk, hogy ideérjünk időben – felelte a másik. – Giny szundikált egy kicsit, már amennyire Andy engedte, de én nem akartam a pilótát magára hagyni. Unalmas lett volna neki egyedül ébren. És, ha ő is elalszik, hátha túl hosszúra sikerült volna az álmunk.

– Frank hozott benneteket? – kérdezte Tory.

– Igen. Nem mertem vállalni ezt a végeláthatatlan utat – sóhajtott egy mélyet Chris. – Ahhoz túlságosan fáradt voltam már tegnap is. Az utóbbi napokban kevés időm jutott a pihenésre. Így biztonságosabb volt. És mégiscsak ezért tartok hivatásos pilótát.

– Józan felfogás – dicsérte a lány. – Örülök neki, hogy nem hetvenkedsz. Jessicát hol hagytátok?

– Az egyik barátnőjénél van. – válaszolt Giny. Jessica Chris kilencéves lánya volt az első házasságából. – Kikönyörögte, hogy elmehessen. De nem is baj, ott legalább gyerekek között van. Szüksége van a magakorúak társaságára.

– Kértek egy kávét, vagy majd otthon?

– Inkább aludnék egy órát – felelte a férfi. – Többet érnék vele, mint egy vödörnyi kávéval.

– Szerintem hamarosan Andy is felébred – vetette közbe Giny. – És lehet, hogy nem találna vevőt a reptéri kávézóra, bár ő biztosan megkísérli eladni. Már megígértem neki néhányszor, hogy ilyen erőteljes hanggal operaénekesnek adom.

– Akkor menjünk! – kerekedtek fel mindannyian, jót derülve Giny tervein.

4. rész