Joel sem érezte magát fényesen. A nadrágja rohamosan szűkült, amióta megpillantotta a lányt. De a nagymamának nem kellene ezt észrevenni! Gyorsan visszaült a székre, de így még rosszabb volt. Igyekezett kevésbé izgalmas témára terelni a saját figyelmét, és az éttermet kezdte dicsérni.

– Amikor Valerie megírta, hogy néz ki a vendéglőjük, azt hittem, megint szórakozik velem – vallotta be a tulajdonosnak. – Fergeteges humora van ennek a lánynak, de ezt már kicsit soknak találtam. Aztán küldött egy képet róla. A szememnek már hinnem kellett!

– Sokan vannak így ezzel – felelte Mrs. Wells.

Közben megérkezett Mr. Wells is. Val nagypapája még mindig mozgékony és fürge volt, de már csak az irányításban vett részt, a fizikai munkát az alkalmazottakra hagyta. Dolgos életében elérkezett ahhoz a szakaszhoz, amikor jól megérdemelt pihenését tölthette. Az unoka egyre jobban belejön a vezetésbe, lassan átengedik neki az egész vendéglőt.

– Bizony! – erősítette meg ő is. – Emlékszel, Vera, ami-kor leszállt az a helikopter, mert meglátták, és megéheztek… – és belemerültek az emlékeikbe. Joel mosolyogva nézte-hallgatta őket. Milyen jól megértik egymást, még oly sok idő után is. Ismert olyan házaspárt, ahol mindennapos volt a vita, a nézeteltérés, ordibálás. De erre a két idős emberre jó volt ránézni. Arcukon a sok mosoly lenyomata látszott, szemük körül nevetőráncok.

– És arra emlékszel-e, amikor megvettük az első mikrohullámú sütőnket? – tette fel a költői kérdést az asszony. – Tudja, fiatalember – fordult Joel felé –, akkoriban jött divatba az a fránya masina, és mi is beszereztünk egyet magunknak. Azt hittük, megkönnyíti a dolgunkat.

– Meg is könnyítette! – kacagott szívből a párja. – Meg ám! Később! De az elején…?

– Igen, az elején… – mélázott el Vera. – Lekváros buktát sütöttem, hagyományosan, tepsiben. De az utolsó darab nem fért bele sehogy sem. Na, gondoltam én, most jött el a mikrosütő ideje. Meglátjuk, mit tud egy olyan modern szerkezet.

– Hát, tudott valamit! – Victor Wells a hasát fogta nevettében. Ő tudta, mi következik, már előre vidult. Öblös hangjától zengett a szoba. Magával ragadó volt a vidámsága.

– Szépen betettem azt az egyetlen, árva buktát a sütőtérbe, és bekapcsoltam a gépet. Két percre. De nem látszott rajta semmi változás.

Ezt már az asszony sem bírta nevetés nélkül, folytak a könnyei patakokban. Megkereste a zsebkendőjét, megtörölgette a szemeit, aztán folytatta az elbeszélését.

– Adtam neki még két percet… Aztán még kettőt… – Elakadt a szava, kicsit várt, amíg elmúlt a nevethetnékje. – De az én buktám ugyanolyan hófehér volt, mint ahogy betettem. Vagy tíz percig sütögettem még a legmagasabb fokozaton, de nem történt semmi.

– De nem ám! – szólt közbe a férje. Jókedvűen kacsintott Joelre. „Nők!”- mondta a pillantása. Mit értenek a gépekhez?

– Nem bírtam tovább, elhatároztam, hogy ha még mindig nem sült meg, kidobom – szőtte tovább a felesége a történetet. – A többi már rég megsült, ott illatozott, ez az árva meg… Kivettem, de azért szerettem volna megnézni, milyen lett. El akartam vágni, de nem ment bele a kés.

– Nem ám! A húsvágó bárddal öltük meg szegényt – nevetett Mr. Wells. – Olyan kemény volt, mint a beton!

– A belsejében meg egy hatalmas odú, ahonnan kiégett a lekvár. Ahogy elvágtuk, ömlött belőle a füst. A néhai tészta olyan fekete volt, hogy talán már a szén is szénné égett benne.

– És az illata! – emlékezett vissza a férfi. – Olyan büdöset azóta sem éreztem!

– Hát én sem! – felelte Mrs. Wells. – Pedig kívülről olyan ártalmatlannak látszott. Soha többé nem próbálkoztam a mikrohullámú sütővel sütni. Csak melegítésre használtam. Azt is csak akkor, ha nagyon muszáj volt. Bár van a házban most is, és már korszerűbb, de azóta sem barátkoztam meg vele.

Nyílt az ajtó. Valerie! Joel szíve szaporábban kezdett el verni. Élénkpiros villanás a szeme sarkában. A lány keskenypántos ruhája. Odafordította a fejét, miközben felállt. Az iménti sikeres manőver után újra kényelmetlenné vált a farmerja. Erre nem készült fel otthon lelkileg. Hogy a lány, akinek minden gondolatát ismeri, ilyen hatással lesz rá. Vajon kölcsönös?

– Nagyi, ellopom a vendégedet – szólt a mamájához tettetett elfogulatlansággal a lány. – Téged a papa továbbra is elszórakoztat, én meg lerovom a tartozásomat Joelnek.

– Rendben van, kicsim, menjetek csak! – csippentett a szemével a nagyi.

– Gyere, Joel! – hívta Val a fiút. – Vár rád az almatorta. Remélem, hagytál neki helyet!

Szokott közvetlenségével bele akart karolni a férfiba, de ahogy hozzáért, rögtön el is kapta a kezét. Halk pattanó hang kíséretében szikra villant, és enyhe áramütés érte. Nem fájt, csak a váratlansága miatt megijedt tőle.

Joel csodálkozva nézte. Ő is érezte az áramütést, de mivel az autók javításánál árammal is dolgozott, neki nem volt szokatlan. Bár nőtől még nem kapott ilyet. Aha, akkor ő is érez valamit! – könyvelte el magában elégedetten.

 

Otthagyták az öregeket, és átmentek egy másik krumpliszálba. Abba, amelyikben a hagyományos amerikai ételeket szolgálták fel. Val menet közben megkérte az egyik pincérlányt, hogy hozzon ki nekik süteményt. Joelnek kettőt kért, mert tudta, hogy szereti az édességet.

Leültek egy szabad asztalhoz, és először csak némán figyelték egymást. Valerie zavartan sütötte le a szemét. Nem akarta, hogy Joel meglássa benne a vágyat. Mert bizony megkívánta a férfit. Már a képen is tetszett neki, élőben meg…! Ellenállhatatlan! Menten eszébe jutott, hogy milyen rég volt már, hogy ő és Bobby… Vajon Joel milyen lehet az ágyban?

Elszégyellte magát a buja gondolatai miatt. Még csak most érkezett, és már min töröm a fejem! Mondani kellene valamit! – töprengett. De a férfi megelőzte.

– Tényleg magadról küldted azt a fotót – kezdte bizonytalanul. – Tudod, hogy szakasztott úgy nézel ki, mint az a híres színésznő? Ha jól emlékszem, Virginia Sanfordnak hívják.

Val széles mosolyra húzta a száját. Eljött az idő!

– Akkor most bemutatkozom – nevetett fel halkan, és az asztal felett kezet nyújtott a férfinak. Az megfogta a felé nyúló formás női kacsót, és várakozóan nézett a tulajdonosára. – Valerie Sanford vagyok. Annak a híres színésznőnek az ikertestvére.

Joelnek leesett az álla. Egy pillanatig szólni sem tudott. Ez a lány csupa meglepetés! Bár igaz, nem akartak egymástól semmit, ezért beérték a keresztnévvel, és nem is érdeklődtek egymás családi neve iránt. Anélkül is lehet őszintén beszélni. Talán hiba volt? De hát mit számít, hogy kik a család tagjai, ők nem miattuk barátkoztak. Nem, nem volt hiba, jó ez így!

– Az én nevem Joel Powers – mutatkozott be ő is. – Én nem dicsekedhetek ilyen rokonsággal, mint te, de hát én csak egy szegény árva fiú vagyok – közölte szánnivaló arckifejezéssel. De csak egy pillanatig bírta ki nevetés nélkül. Jóízűen felkacagott, és Valerie csatlakozott hozzá.

Könnyes szemmel néztek fel Suzyra, aki közben meghozta a tortájukat. Csendben letette eléjük, jó étvágyat kívánt, és magukra hagyta őket.

– Ez a díjnyertes almatorta? – kérdezte Joel. Jól nézett ki, két vékony kakaós tészta között egy vastag, fehér krémréteg. Az egész tortaszelet tenyérnyi magas volt, a tetején tejszínhabbal díszítve.

– Ez bizony! – felelte a lány büszkén. – Kóstold csak meg! Nagyon finom.

Joel megkóstolta. Igaza van a lánynak. Valóban isteni finom. A krémje erőteljesen almaízű, de a színén nem látszik, hogy alma lenne benne.

– Mitől ilyen fehér? – érdeklődött. – Úgy tudtam, hogy az alma megbarnul a levegőn. Ez miért nem?

– Ez az én titkom! – mondta Val. – Ezt még neked sem árulom el! Hátha eszedbe jut, és konkurenciát csinálsz nekem. És akkor nem ide jönnek a vendégek, hanem hozzád. És én tönkremegyek. És akkor mi lesz velem? – Úgy beszélt, mint a kisgyerekek, akik minden gondolatuk elé odateszik az „és”-t. Még a hangját is nyafogósra vette. Nem állhatták meg újabb kacaj nélkül.

Milyen jó vele lenni! – állapította meg magában a lány. Vajon meddig marad? Már előre látom, mennyire hiányozni fog, ha elmegy. Az ördögbe is, a leveleiből ez nem derült ki!

– Van szállásod? – tette fel a kérdést.

– Igen. Foglaltam egy szobát az egyik motelben még otthonról. Holnap este indul a gépem vissza. Addig a tiéd vagyok! – jelentette ki, kezével egy teátrális mozdulatot téve.

– Itt is maradhatsz, ha akarsz – ajánlotta fel Val. – Van egy kis vendégszobánk is már, mióta az egyik épületet átalakítottuk. A nagyiéknak elég volt, de mióta én is itt lakom, kicsi lett a lakórész. Szükség volt szobákra, hát átrendeztük az egyik alsó krumpliszálat.

– Köszönöm a kedves invitálást, de érkezéskor már beköltöztem a motelbe. Majd talán legközelebb. Ha még akarsz látni máskor is! – tette hozzá évődőn.

Hogyne akarnám! – Valerie minden idegszálával ezt érezte. Persze, hangosan nem mondta ki. Valami visszatartotta. Pedig eddig nem volt titkuk egymás előtt. Vajon mi változott meg a kapcsolatukban? Egyáltalán változott valami, vagy csak ő érzi úgy?

Egy sokat sejtető félmosollyal témát váltott.

– Holnap hajnalban lesz egy szabadtéri koncert a parton. Egy helyi zenekar lép fel. Bár ismeretlenek még, de én már hallottam őket, és nagyon jónak találom. Van kedved elmenni?

– Menjünk – felelte Joel. – Szeretem a zenét, de ezt úgyis tudod. És nem is vagyok nagyon válogatós, ha tetszik valami, nem érdekel a műfaja.

– Igen, tudom. Én is így vagyok ezzel. Csak jó zene legyen. Ezt a bandát merem ajánlani neked.

– De miért hajnalban lesz? – értetlenkedett a férfi. – Ezeket a szabadtéri koncerteket este szokták tartani.

– Ők egy ilyen banda. Szándékosan napkeltekor zenélnek. Egész más hangulata van ilyenkor. És meg fogsz lepődni, hogy a korai óra ellenére milyen sokan lesznek kinn a parton.

– Most már tényleg kíváncsi vagyok rájuk! – nevetett fel Joel. – És addig mit csinálunk?

– Addig? – Valerie tréfásan eltöprengett a kérdésen. – Talán elmehetnénk valahova táncolni. Vagy éjszakai fürdőzésre az óceánban. Esetleg csak sétálunk és beszélgetünk. Választhatsz!

– Ebben a sorrendben épp jó lesz! – vigyorgott a férfi. – Szeretnék veled táncolni. Finoman magamhoz szorítani. Érezni a testedet az enyémhez simulni – ábrándozott. A lány elpirult arcára pillantva egészen felvidult. – Az óceánban jóllehet még soha nem fürödtem, nagyon szívesen kipróbálom. Egészen új élmény lesz számomra mindkettő. A végén egy szép, hosszú beszélgetéssel…

Azt már csak magában tette hozzá, hogy a tenger hűs vize valószínűleg jót fog tenni az ő felajzott testének is. Ha a lány látványa is ennyire felizgatja, mi lesz akkor, ha szorosan összesimulva táncolnak?

Hamarosan megtudta ezt is. Bizony, bizony, jól gondolta. Milyen szerencse, hogy feltalálták a sztrecsfarmert! Puhább, és főleg rugalmasabb anyag, mint amilyenből a hagyományos farmerek készülnek. Képes együtt nőni a viselőjével.

Val elvitte egy bárba, ahol kellemes zenére táncolhattak. Rengetegen voltak, a parkett tömve volt az összebújva ringatózó párokkal. Merészen beálltak a tömeg közepébe, és igyekeztek nem törődni azzal, hogy innen-onnan folyton beleütköznek valakibe.

Csakhogy egy félóra múlva a zenekar elkezdett valami vad rockot játszani, amihez már több hely kellett. A ringatózó párokból rángatózó párok lettek. Amikor már többet táncoltak a szomszéd lábán, mint a sajátjukon, fontolóra vették a dolgot. Menni, vagy maradni? Joel kézenfogta a lányt, és a zsivajban hangosan kacagva kivezette a tömegből.

– Most jöjjön az óceán! – kiáltotta vidáman.

Lesétáltak a partra, ahol még mindig akadt néhány vízimádó. Ledobálták magukról a ruháikat. Val égszínkék bikinit viselt a ruhája alatt, ami ragyogóan illett a szeme színéhez. Joel alsónadrágban szaladt be a vízbe. A sötétben bárki úszónadrágnak nézhette volna. De senki nem foglalkozott velük.

Beúsztak mélyen az óceánba. Joel remek úszó volt, és bár ő állóvízhez szokott, nem zavarta a hullámzás. Sőt! Nagyon élvezte!

Versenyt úsztak, de Valerie lemaradt. A hátára fordult, és lebegve várta, hogy a férfi visszatérjen. Meg is tette, amikor rájött, hogy már csak egyedül versenyez. Alámerült, és lehúzta a lányt a mélybe. Val kiszabadította magát, és nem maradt adós. Jó félórát hancúroztak a vízben. Önfeledten, mint a gyermekek. Aztán kievickéltek a partra.

– Remekül tudsz úszni – dicsérte meg a lány.

– És szeretek is – mondta Joel. – Az egyik barátomnak van egy kis vitorlása, és be szoktunk menni vele az Erie-tó közepére. Ott aztán szabadon garázdálkodhattunk. Versenyt úsztunk, búvárkodtunk, pecáztunk.

– Igen – szólt közbe Valerie. – Emlékszem, az egyik leveledben említetted, hogy búvárkodni voltál. Irigyeltelek is egy kicsit. Nekem itt az óceán, de még soha nem próbáltam.

– Sajnos mi is ritkán érünk rá. Hál’ istennek sok munkám van, bár van a közelben egy másik szerelőműhely. Sokkal nagyobb, mint az enyém, de még így is a begyükben vagyok. Meg akarják venni a műhelyemet, hogy megszerezhessék az én kuncsaftjaimat is.

– Erőszakosak? Fenyegetnek téged? – aggódott a lány.

– Nem, szerencsére nem – nyugtatta meg Joel. – Eddig legalábbis még nem. Becsületes, korrekt cégnek ismerem őket, remélem, azok is maradnak.

*****************

Napkelte előtt lementek a partra. A strandon már gyülekeztek az emberek. Úgy látszik, valóban ismert, és szeretett zenekar lehet – gondolta magában Joel. Ha ennyien kíváncsiak rájuk ilyen korai órán, valamit biztosan tudnak. Valamit, amit más nem csinál, csak ők.

A homokban már fel volt állítva egy egyszerű színpad. Vagy inkább lehetett emelvénynek mondani, mert semmi nem volt rajta. Sem díszítés, sem világítás, sem hangszerek, semmi. Kizárólag arra szolgált, hogy magasabban legyen, mint a nézők, hogy a hátsó sorokból is látni lehessen mindent.

Még sötét volt, csak a hold világított valamelyest. Az emberek letelepedtek a homokban, és türelmesen várakoztak. Közben halkan beszélgettek. Természetesnek tűnt, hogy mindenki vigyáz arra, ne zavarjon másokat. Hallgatták az óceán zúgását a sötét éjszakában.

Leültek a többiek közé. Val keresett egy jó helyet maguknak, hogy Joel mindent láthasson. Hiszen ő először részesül ebben a felemelő élményben. Valerie tudta, mire számíthat, ismerte és szerette a csapatot. Ha tehette, mindig kijött meghallgatni őket.

Oldalról mozgolódás támadt. Apró, sejtelmes fények gyúltak a színpad körül. De nem magasan fenn, hanem a padlattal egy szintben. Melegsárga fényű fáklyákat tett valaki az emelvény széléhez, hogy alulról kapja a fényt, aki odafenn van. Mert már volt ott valaki.

Mozdulatlan szoborként ült egy vékony női alak. Lótuszülésben, kezeit a térdein nyugtatva. Joel erőltette a szemét, hogy jobban lásson, de a fáklyák fénye csak a kontúrokat engedte látnia. Ám ahogy hozzászokott a sajátos világításhoz, észrevette, hogy nem egy, hanem három alak van odafenn. Három sötét, mozdulatlan alak.

Halk zene csendült. Lassú, ismeretlen, érdekes. A beszélgetés abbamaradt, már csak a tenger morajlása hallatszott, ami összeolvadt ezekkel a gyönyörű, tiszta hangokkal. Valami csodálatos, vontatott melódia volt, fülbemászó dallammal. Joel úgy tippelte, hogy szitáron játszik valaki. Igaz, nem volt járatos az indiai zenében, szitárt soha nem látott, csak a hangját ismerte. És szerette.

Elektromos hegedűhöz hasonlót hallott, és dobokat, valami csilingelésfélét, de aztán már csak az összhatást figyelte, elborította a zene, nem tudott már elemezgetni. Nem is akart.

Valami megmozdult a színpadon. A néma szobrok megelevenedtek, és lassú, méltóságteljes táncba kezdtek. Először csak a karok mozdultak, majd a felsőtest kezdett ringatózni. Lassan, mint a kígyó, amikor kibűvölik a kosarából, felemelkedtek a lótuszülésből, és rituális indiai táncba fogtak.

Hirtelen fellobbant a fény az emelvény sarkánál. Mintha valaki puskaport szórt volna a fáklyára. Kis pukkanás, nagy fény. De épp csak addig, hogy egy pillanatra tisztán ki lehessen venni a táncoló alakokat. Majd pár másodperc múlva a következő. Aztán a harmadik, és negyedik.

A zenéhez halk énekhang csatlakozott. Gyönyörű, tiszta szoprán, és egy mély basszus. Szöveg nélkül énekeltek, csak a magánhangzókat váltogatva, szinte észrevétlenül hajlították át a hangjukat egyikből a másikba. A mély férfihang, és a magas női hang ellentéte valami hihetetlen élményt adott. És mégis úgy lehetett érezni, hogy egyik a másik nélkül nem lenne teljes.

Kialudtak a hátsó fáklyák. A táncosnők néhány mozdulata után az elöl levők is kihunytak. Ezzel szinte egyidőben az óceán felett megjelentek az első napsugarak.

A nézők közül elragadtatott suttogások hallatszottak. Aki még nem látta ezt a műsort, most döbbent rá, hogy miről is szól igazából. Csak ültek a kelő nappal szemközt, bámulták, ahogy bearanyozza a vizet, és a táncosnők ruháját.

Az énekhang felélénkült, a zene kicsit felgyorsult, vele a táncosok mozgása is. Tökéletes összhangban mozogtak, véletlenül sem tévesztették el a kéztartást. Ruhájuk selymén megcsillant a kelő nap fénye. Hátuk mögött aranykorong született az óceánból, lassan, méltóságteljesen. Szemkápráztató fényében a táncosnők csak fekete árnyaknak látszottak.

Ahogy a nap emelkedett a horizonton, úgy erősödött a zene. Erősödött, és gyorsult. A sötétség hatalma megtört, a világosság vette át az uralmat a föld felett. Alig félóra leforgása alatt teljesen kivilágosodott.

A három lány a színpadon keringett, majd az egyre vontatottabbá váló muzsikával együtt fokozatosan lelassult a mozgásuk. Halkult a zene, elhallgattak az énekesek. A táncosnők leereszkedtek lótuszülésbe, már csak a karjukat mozdították. Később azt sem. Mozdulatlanságba merevedtek. Egyenként elnémultak a hangszerek, már csak a szitár szólt. Majd egy hosszan elnyújtott hanggal a semmibe veszett az is.

Áhítatos csend ülte meg a környéket. Már világos volt, de senkinek nem akaródzott mozdulnia. Még a látott-hallott élmény hatása alatt voltak. Csak akkor tört ki a taps, amikor a táncosok felkeltek a helyükről.

Joel most vette észre, hogy a zenészek az emelvény alatt vannak. Biztos, hogy eddig is ott voltak, de senki nem figyelt rájuk. A lélekemelő látvány nem engedte, hogy máshová forduljon a tekintetük.

– Ez tényleg csodálatos volt – mondta megilletődve a férfi. – Régen az őseink tisztelhették így a természetet.

– Engem még mindig lenyűgöz – felelte a lány. – Pedig már többször láttam őket.

– Hogy csinálták, hogy a fáklyák fénye fellobbant? Nem láttam, hogy valamit tettek volna rá.

– Nem is láthattad. Már jó előre beleteszik a fáklyába. Egy kicsi kapszula, amiben alkohol van. Amikor a kapszula a forróságtól szétpattan, kifolyik az alkohol, és egy pillanatra fellángol a fény.

Előjöttek a zenészek az emelvény alól, és csatlakoztak a táncosokhoz. Egyszeriben körülvették őket a nézők, lelkesen gratuláltak az előadáshoz. Mindenfelől elismerő szavak hangzottak.

– Nem is indiaiak – csodálkozott Joel.

– Nem bizony! – nevetett rá a lány. – Az egyik fiú járt Indiában, és annyira a hatása alá került a zenéjüknek, hogy még ott helyben megtanult szitáron játszani. Szerzett magának egyet, és még néhány jellegzetes hangszert. Hazajött, itthon alapított egy bandát, és őket is megfertőzte a rajongásával. Itt láthattad-hallhattad az eredményt.

– Nekem nagyon tetszett – ismételte meg elismerő hangsúllyal a férfi. – Csak azt csodálom, hogy még senki nem fedezte fel őket.

– Talán majd most – szólalt meg egy mély hang a hátuk mögött.

Joel hátranézett a közbeszólóra. Magas, fekete hajú férfi, mellette Val hasonmása. Akkor biztosan ő a színésznő – gondolta Joel. De Valerie máris átölelte mindkettőt.

– Giny! Chris! De jó, hogy el tudtatok jönni! Ideértetek a műsor elejére? – kérdezte izgatottan. – Miért nem szóltatok, hogy jöttök? Mostanság csupa meglepetés ér! – karolt bele Joelbe, és egy kicsit előrébb tolta. – Ő egy barátom, Joel Powers, Cleveland-ből – mutatta be a férfit. – Ő pedig Virginia nővérem, a híres színésznő – tette hozzá ironikus hangon –, és a férje, Christian Friendly.

– Szia, Joel! – köszöntötte Giny, míg a férfiak kezet ráztak egymással. – A húgocskám nem is mondta, hogy ilyen jóképű barátja van. Ha a férjem félrenéz egy kicsit, talán kihasználom a hasonlóságunkat, és lecsaplak Val kezéről – nevetett közvetlenül.

Chris elnéző tekintetét látva Joel is elmosolyodott. Itt bizony feltétel nélküli a bizalom a két ember között! Nincs mitől tartania. Ez a nő sosem fogja egy futó kalanddal megsebezni a párját.

– Azért nem szóltunk előre – tért vissza a kérdésekre Chris –, mert úgy volt, hogy nem tudunk jönni. De az utolsó pillanatban elkészültünk, és gépre pattantunk.

– És épp idejében érkeztünk – folytatta Giny. – Gyönyörű előadás volt. Hogy jutott eszükbe napkeltekor zenélni? Bár, ahogy elnézem, ez nem tartott vissza senkit. Rengetegen voltak kíváncsiak rájuk.

– De lassan elfogynak a rajongók – figyelmeztette a férje. – És, ha még beszélni akarunk velük, oda kellene mennünk hozzájuk.

– Cukrásznők gyöngye! – harsant egy hang. – Nem is ittam egy kicsinyke kortyocskát sem, és kettőt látok belőled!

Egy huszonéves langaléta ölelte át Valerie-t. Hosszú karjaival felkapta, és megpörgette maga körül, majd mindkét oldalról arcul cuppantotta.

– Szia, Joe! – kacagott a lány önfeledten. Majd a többiekhez fordult. – Ő Yellow Joe, a zenekar vezetője és szellemi atyja. – Sorban bemutatta a fiúnak a többieket is.

– Hello, Virginia – kezdte Joe –, te majdnem olyan szép vagy, mint Valerie.

– Csak majdnem? – Giny sértődötten felhúzta az orrát. Belekarolt a férjébe. – Gyere, Chris, elmegyünk! – mondta halálos komolysággal. – Engem itt sértegetnek!

– Hello, Joe! – Chris vette át a szót. Magában jól mulatott. Ő már ismerte a felesége humorát. – A sógornőm sokat mesélt rólatok. Bár találóbb kifejezés lenne az, hogy istenített benneteket.

Valerie beledöfte a mutatóujját a sógora oldalába. A férfi csiklandósan összerándult, és kissé elhúzódott mellőle. Épp csak annyira, hogy kívül legyen a lány kartávolságán.

– Hé! Talán nem így volt? – méltatlankodott nevetve. Aztán visszafordult a fiúhoz. – Úgy gondoltuk, hogy megnézzük, és ha valóban olyan jók vagytok, szerepelhetnétek a következő filmünkben. Mármint akkor, ha ti is akarjátok. Szerencsére sikerült is ideérnünk az előadásra.

– És tetszett? Vagyunk olyan jók, ahogy Val állítja?

Friendly lassan nemet intett a fejével. Szája sarkában alig felismerhető mosoly jelent meg, miközben felnézett a nála pár centivel magasabb zenészre.

– Nem – mondta vontatottan. – Sokkal jobbak vagytok.

– Köszönöm – nyugtázta elégedetten a fiú. – Örülök, hogy tetszettünk. A filmből úgysem lesz semmi – legyintett lemondóan.

– Miért? Nem akartok híresek lenni? – Chris csodálkozott. – Nem akarjátok, hogy sokan megismerjenek benneteket és a zenéteket?

– Dehogynem! Csakhogy épp most sértettem halálra a feleségedet – mondta Joe. – Ezek után…

Ginyből elemi erővel tört ki a kacagás. Chris és Val csatlakoztak hozzá. Csak Joe és Joel nézett értetlenül. Ők még nem ismerték annyira a „híres színésznőt”, hogy tudják, nincsenek sztárallűrjei.

– Jaj, Joe! – Giny a könnyeit törölgette. – Ilyen könnyen nem lehet engem megsérteni. Pontosan tudom, hogy ugyanolyan szép vagyok, mint a húgom. Hiszen egypetéjű ikrek vagyunk, legfeljebb más a csomagolásunk – nézett végig magán, a kezeit széttárva.

Erre már Joe is elnevette magát.

– Akkor ti csak beszélgessetek – szólalt meg Valerie. – Mi Joellel járunk egyet a környéken. Majd otthon találkozunk – fordult oda a testvéréhez. – Szia, Joe!

*****************

Elindultak, csak úgy, az orruk után. Poroszkáltak a süppedős homokban, mint két gyerek. Kiléptek a cipőjükből, és a kezükben lóbálva vitték. Egyszerre Valerie megiramodott, bokáig belegázolt a hajnali óceánba. A parttal párhuzamosan szaladt, a léptei nyomán felverődő vízcseppeken szikrát vetett a napfény. Magasra emelt karokkal megpördült néhányszor maga körül, kacagásának hangját messzire vitte a víz.

– Most olyan voltál, mint Aphrodité, aki épp ebben a pillanatban kelt ki a habokból – mondta neki nevetve a férfi. – Bár az összhatást némileg rontotta a cipő a kezedben.

Nagyon hirtelen kellett félrerántania a fejét, hogy el ne találja az említett lábbeli, amit a lány kapásból hozzávágott. Hagyta, hogy kirepüljön a szárazra, ledobta a sajátját is mellé, két hatalmas ugrással Valerie mellett termett, és a karjába kapta. Most már ő pörgött vele, miközben a lány játékosan sikítozott.

Valerie megkapaszkodott a férfi nyakában, és hozzásimult. Fejét befúrta a vállgödrébe, és szabadjára engedte a jókedvét. Néhány kör után lassult a forgás, egymás szemébe mélyedtek. Talán nem is tudta egyikük sem, hogy ki kezdte… a lány emelte fel a fejét, vagy a férfi hajtotta le a magáét… ajkuk szinte össze sem ért, már szét is vált.

Joel lábra állította Valerie-t, és kissé eltávolodott tőle. Összeszedte a cipőiket, s bár átlátszó ürügy volt, a lány örült ennek a lélegzetvételnyi szünetnek is. Egy kicsit mindketten megijedtek a saját érzéseiktől.

– Rokonszenves lány a testvéred – kezdett másról beszélni Joel. – Az ember azt hinné, hogy egy ilyen szép és közismert színésznő, mint ő, teljesen el van szállva magától. De ő egyáltalán nem látszott olyannak. Kedves volt és közvetlen. Mint te – tette hozzá.

Valerie elpirult a bók hallatán. Pedig hallott ő már ennél különbeket is. De nem mindegy, hogy kitől kapja az ember lánya!

– Várj, amíg megismered Toryt! – felelte. – Ha valaki közvetlen, hát az ő!

– Tory? A másik testvéred? – érdeklődött a férfi.

– A harmadik ikerlány – somolygott Valerie. A szeme sarkából leste a hatást. Joel hirtelen megtorpant. Szembefordult a lánnyal, és úgy kérdezte fürkésző tekintettel.

– Hárman vagytok…? – Mikor Val helyeslőleg bólintott, már csak nyögni volt ereje. – Úristen! Kezdek félni! – Majd, kis szünet után megkérdezte. – Biztos, hogy nincs valahol egy negyedik elrejtve?

Val úgy tett, mint aki komolyan elgondolkodik a kérdésen. Töprengő képpel az orra hegyére tette a jobb mutatóujját, és tűnődve megszólalt.

– Meg kellene kérdezned a szüleimet. Én nem tudok róla. Előfordulhat, hogy négy-öt lányt már ők is soknak találtak, és néhánytól megszabadultak.

Felpillantott Joelre, és látta, hogy összevont szemöldökkel próbálja kitalálni, mennyire veheti komolyan a szavait. Széles vigyorra húzta a száját, amitől égszínkék szemei elkeskenyedtek. Pajkos fény villant bennük.

– Félelmetesen komoly képpel tudod előadni a legnagyobb sületlenségeket – fenyegette meg tréfásan az ujjával a férfi. – Majdnem elhittem. Pedig a humorodat már ismertem a leveleidből. De mennyire más így szemtől szemben!

– Sétáljunk még, vagy szeretnél aludni valamicskét? – kérdezte a lány. Egész éjjel fenn voltak, járkáltak, beszélgettek. Valerie már érezte magán az átvirrasztott éjszaka hatását.

Valószínűleg a férfi is így lehetett ezzel, mert megpróbált elnyomni egy ásítást. Amíg nem gondolt rá, addig nem érezte a fáradtságát.

– Igen, azt hiszem, jót tenne pár óra alvás – felelte. – Hazakísérlek, aztán megkeresem a szállásomat.

Megfogta a lány kezét, és andalogva elindultak az étterem felé. Nem volt messze, hamar odaértek. Közvetlenül az ajtó előtt Joel szembefordult Valerie-vel, és tekintetét belemélyesztette a lányéba.

– Tíz órakor itt leszek. Elég neked annyi pihenés? – Mikor a kérdezett jóváhagyólag biccentett a fejével, folytatta. – Megmutathatod nekem a városodat. Bár jobb, ha te találod ki a programot. Te vagy hazai pályán.

– Majd gondolkodom – ígérte a lány. – Ne félj, nem hagylak unatkozni! Most menj, és pihend ki magad!

– Megyek – de nem mozdult. Csak fogta Val kezét, és töprengett. Vajon mit szólna, ha megcsókolnám? Elmerült a kék szemek ragyogásában, és döntött. Megkockáztatom!

A lány ajkai kissé szétnyíltak. Mondani akart valamit, aztán mégsem tette. El akarta húzni a kezét, de az nem engedelmeskedett. Szeretett volna bemenni a házba, elbújni, és elábrándozni. Milyen lehet Joel csókja? Az igazi, szenvedélyes csókja? Valószínűleg tűzbe borítana. Hiszen az a leheletfinom, pillangószárny-érintésnyi csók is micsoda szédületes hatást váltott ki belőlem!

Eddig jutott a gondolataiban, amikor a férfi átfogta a derekát, és magához húzta. Szorosan, hogy érezze testének minden domborulatát. Valerie hozzásimult, és fejét a széles mellkasra hajtotta. Pár pillanat múlva a férfi simogató keze megindult felfelé a hátán. Majd előrecsúszott, az álla alá, és gyengéd erőszakkal felemelte. Előbb az égszínkék és a borostyánszínű tekintet kapcsolódott össze, majd a két csókra váró, égő ajakpár.

– Aludj jól – suttogta a fülébe Joel.

Vicces! Hogy aludjak ezek után? Ahogy sejtettem, tűzben égek. De ő is! Érzem! El sem tudná titkolni, amíg így tart átölelve. Bár lehet, hogy nem is akarja eltitkolni! Miért tenné? – csapongtak a gondolatai. Valerie megcsóválta a fejét szótlanul, némán. Ám a férfi így is értette. Hiszen ő is ugyanúgy volt vele.

– Úgy érzem, ezek után én sem fogok aludni – vallotta be nyíltan. – Lángol a testem, és csakis te olthatod el. Nagyon szép szobám van a motelben. Velem jössz? – tette fel a kérdést, meghagyva a választási lehetőséget a lánynak.

3. rész