Victoria gyermekorvosnak készül, még sok-sok év kemény tanulás vár rá. De megvan hozzá minden adottsága. És még azok különleges képességek, amit hármuk közül csak ő kapott a sorstól. Ha kisgyerek van a közelében, nem lehet levakarni a nyakáról. Valami vonzza őket Toryhoz. De nem csak a gyerekek, a felnőttek is érzik ugyanazt a megmagyarázhatatlan vonzalmat. És feltétlen bizalmat.

Virginia színésznő akar lenni. Hollywoodban fürkészi a színművészet titkait. Már kapott néhány kisebb szerepet, és ragyogóan megállta a helyét. Épp tegnap hívta fel az ügynöke, hogy egy igazi főszerepet kell eljátszania hamarosan. Bár nem komoly film, egy vígjáték, de valahol el kell kezdeni. Giny madarat fogott volna örömében, amikor megkapta a hírt.

Valerie a legföldhözragadtabb mindhármuk közül. Ő szakácsnak tanult, de nem elégedett meg ezzel, most a cukrászattal ismerkedik. A nagyszüleik vendéglőjében segédkezik, és roppantul élvezi.

A Wells nagyszülők már várják, hogy átvegye tőlük a stafétát. Veronica hatvannégy éves, Victor Wells hetvenkettő. Úgy gondolják, ennyi elég volt a munkából, bármennyire is szerették csinálni. Az évek folyamán még két „krumpliszálat” építettek a vendéglőjükhöz. Szerte Floridában híres a Wells étterem. Már csak a neve miatt is, hiszen ki nevezné a vendéglőjét úgy, hogy „Sült krumpli ketchuppal”?

Három évtizede járnak a csodájára az emberek, mert valóban egy építészeti csoda az a vendéglő. Felülről úgy néz ki, mint egy halom sült krumpli, bőven meglocsolva paradicsom-szósszal.

Valerie már kisgyermek korában eldöntötte, hogy az övé lesz. A szünidőket gyakran ott töltötték mindhárman, de a testvérei nem mutattak semmi érdeklődést az étterem iránt. Kivéve, ha éhesek voltak. Akkor aztán nem volt előlük menekvés. Felfaltak mindent, amit csak találtak.

A nagyszülők élvezték a gyerekek elevenségét. Rajongva szerették az unokáikat. Elkövethettek bármi csibészséget, ők nem tudtak haragudni rájuk.

 

Természetesen eljöttek a nagy ünnepre. A lányok huszadik születésnapja alkalmából elkövették azt a rendkívüli cselekményt, hogy a személyzet gondjaira bízták az éttermüket. Majd harminc év alatt, amióta megvásárolták a kis vendéglőt, nem sok példa akadt erre. Néhány napnál tovább soha nem hagyták magukra az alkalmazottaikat.

Mióta Valerie náluk segédkezett, gyakrabban jutott idejük némi pihenésre. A lány sok terhet levett a vállukról. Most is alig várta már, hogy visszatérjenek Daytona Beach-re. Buzgott benne a tettvágy.

Persze, nem volt mellékes körülmény az sem, hogy az otthonául választott városban egy fiú várt rá. Bobby egyetemre járt, informatikát tanult. Még két év, és végez. Majd másfél éve ismerte, és a szerelem még mindig lángolt köztük. A fiú csinos volt, fekete hajú, barna bőrű, távoli olasz ősökkel, és ennek megfelelően szépeket tudott mondani. Olyanokat, amit egy lány szívesen hallgat.

Val már hiányolta Bobby társaságát. Hiányzott neki a csinos fiú, a forró csókjai, az ábrándos összesimulások. A lágy baritonon elsuttogott, kedves szavak. A többiről nem is szólva! Hiszen fiatalok voltak, szerelmesek, és egészséges ösztönökkel megáldottak.

Az újév beköszöntével újult erővel vetette bele magát a munkába. Napközben az étteremben sürgölődött, esténként Bobby ágyában. Kimondhatatlanul boldog volt!

De jöttek az intő jelek! Bobby diáktársaitól hallotta, hogy a fiú elmaradozik az előadásokról, alig-alig jár be az iskolába. Annál inkább a mulatókba. Főleg azokba, ahol játékautomaták vannak felállítva. De az italt is egyre sűrűbben kóstolgatja.

Kérdőre vonta, és Bobby eget-földet megígért. Hogy abbahagyja az ivást, a szerencsejátékot, hogy rendesen tanulni fog, hogy igenis megszerzi a diplomáját, és szereti, csak őt szereti… Val pedig hitt neki, mert szerelmes volt.

Amikor a fiú először ment el mellette az utcán anélkül, hogy felismerte volna, utána ment, hazavezette a tántorgót, és ágyba dugta. Másnap hosszú beszélgetést kezdeményezett vele, aminek eredményeként megint ígéreteket kapott. Hogy ez volt az utolsó, többé soha…

Valerie is megígért neki valamit. Mégpedig azt, hogy ha még egyszer rajtakapja, szakítani fog vele. Nem akarja, és nem is fogja tönkretenni az életét egy alkohol-, és játékfüggő ember miatt.

– Jól vigyázz – mondta neki –, mert a hangodon észreveszem azt is, ha csak egyetlen sört iszol. Döntsd el, mi fontosabb neked. Az ital vagy én.

Néhány hétig nem is volt baj. A lány árgus szemekkel és fülekkel vigyázta a fiú lépéseit. Hiába lakott a város másik szélén, valaki mindig szóvá tette, hogy Bobby most éppen hol jár. Egy este elment hozzá, amikor nem volt megbeszélve, és a fiú nem várta. Nem ellenőrizni akarta, csak hiányzott neki.

Bobby nem volt otthon. Reggelig ült az ajtaja előtt, amikor végre hazatántorgott. Hullarészegen. Csoda, hogy egyáltalán hazatalált olyan állapotban. Val szó nélkül felállt, és hazament. Még aznap este, amikor úgy gondolta, hogy már kijózanodott, felhívta, és szakított vele.

Ő persze esküdözött, hogy most tényleg befejezi, és soha többé rá sem néz a pohárra. A nyelve még mindig akadozott, a feje sem lehetett teljesen tiszta. Pedig ennyi idő alatt már kiürülhetett volna a szervezetéből az alkohol. Kivéve, ha…

– Szeretlek, Valerie, és nem akarlak elveszíteni. Soha többé nem iszom egyetlen kortyot sem, esküszöm!

Valerie sírt, keservesen sírt, hiszen egy hosszú és szép viszonyt készült lezárni, de már nem tudott hinni neki. És bizalom nélkül egyetlen kapcsolat sem élhet. Megtehette volna, persze, hogy meg, hogy vele marad, de az már csak szex lett volna, szerelem nélkül. Mert az ő lángoló szerelme az elmúlt hetekben bizony kialudt. Megölte a bizonytalanság. És így mi értelme lenne folytatni?

– Ahogy nem tartottad meg az előző ígéreteidet – mondta neki –, úgy ezt sem fogod. Nagyon könnyű ígérni! Betartani sokkal, de sokkal nehezebb. Ahhoz már erős akarat kell, ami neked, úgy látom, nincs!

– Olyan nagy baj, hogy néha iszom egy-két pohárkával? – méltatlankodott Bobby.

– Nem, nem az a baj, Bobby. Hanem az, hogy nem állsz meg annál az egy-két pohárkánál. Nem tudsz mértéket tartani. Annyira ismerned kellene magadat, hogy tudd: ha két pohár megárt, akkor csak egyet iszom.

– Bocsáss meg nekem, még utoljára, Valerie! Kérlek! Esküszöm…

– Ne esküdj! Úgysem tartod meg.

– De, igen, megtartom. Majd meglátod!

– Nem fogom meglátni, mert nem megyek többé. És te se gyere hozzám.

– Szeretlek…

– Szeretsz? Akkor miért az italt választottad társadul? – hangzott a keserű kérdés. – Ne válaszolj! Már nem érdekel. Úgysem tudnám elhinni, bármit mondasz is. Isten veled, Bobby! – Ezzel letette a telefont, és kitörölte a fiút az életéből.

Bobby még néhányszor kereste, aztán beletörődött a megváltoztathatatlanba. Valerie időnként hallott róla szóló híreket, hogy az iskolából kicsapták, hogy teljesen elzüllött, majd minden nap részeg volt. A szülei unszolására elment ugyan egy elvonókúrára, de utána éppen úgy folytatta, mint annak előtte.

*****************

A történtek után a felszabadult idejét is az étteremre fordította. A nagyszülei aggódtak egy kissé érte, de amikor látták, hogy nem hagyja magán eluralkodni a keserűséget, megnyugodtak. A csalódás ellenére Val megőrizte a vidámságát, vele született optimista természete azt súgta neki, hogy majd jön más! De most egy darabig inkább nem kezd férfival. Hadd ülepedjenek le az érzései.

Valerie erősen kötődött a családjához. Nagyon örült mindig, ha eljöhetett a szüleihez, és találkozhatott a testvéreivel. Ha volt ideje, gyakran meglátogatta őket. Bár a távolság miatt nem olyan sűrűn, mint szerette volna. De hát ő már felnőtt, önállósodott, és a vendéglátóipart választotta életcéljául. Szerencséjére a nagyiék minden ötletét támogatták, így nyugodtan kísérletezhetett új dolgokkal is.

Az egyik „krumpliszál”-ban például még tavaly berendezett egy gyermeksarkot. Ha kisgyerekes család érkezett, ott biztonságban tudhatták a gyermeküket, állandó, gondos felügyelet alatt. Amíg a szülők ebédeltek, addig a kicsi játszhatott a sarokban. Mindössze két hónapra volt szükség arra, hogy híre menjen. Most már egy szakképzett óvónőt kell alkalmaznia, annyian jönnek. Hiszen nagy könnyebbség egy fiatal anyának, ha néha elmehet a férjével, vagy a barátaival egy étterembe, és mégsem kell a gyermekétől megválnia, esetleg bébiszittert keresnie mellé.

Repült az idő, az ikrek betöltötték a huszonkettedik életévüket. Val elvégezte a cukrásziskolát, egy receptversenyen még díjat is nyert a habkönnyű almatortájával. Az oklevelét kitette a falra a többi mellé. Nagyon szépen mutattak egymás mellett.

A vendégek imádták a szépséges fiatal szakácsnőt, aki mindig kedves volt, és vidám. Aki bármit elkészített nekik, amit csak kértek, és soha nem zúgolódott, hogy milyen sok a munkája. A visszatérő vendégek már azzal köszöntötték, hogy „Mi újat talált ki nekünk mára?”. Önként lettek a kísérleti alanyai, és boldogan rendeltek minden újfajta süteményből. Mert mostanában Val főleg azokkal foglalkozott.

De csak nappal! Este leült a számítógép elé, és megnézte a postaládáját. Általában szép, hosszú levelet szokott találni benne. Ismeretlen barátja őszinte sorait. Lassan fél éve már!

*****************

Tavaly karácsonykor kezdődött. Valerie szokás szerint együtt ünnepelte a születésnapját a húgaival New Yorkban, a szüleiknél. Este jelzett a mobiltelefonja, hogy üzenete érkezett. Ismeretlen számról jött, és az üzenet mindössze egyetlen „A” betű volt.

Persze, hogy kibújt belőle a kisördög! Egy tréfára mindig kaphatóak voltak mindhárman. Visszaírt!

– Aki „A”-t mond, mondjon „B”-t is!

Pár perc beletelt, mire megjött a válasz.

– „B” – Úgy tűnt, a készülék másik oldalán is jó humorú ember van.

Ezzel aztán alaposan fel is csigázta Valerie érdeklődését. Szaporán nyomkodva a telefon billentyűzetét, „beszédbe” elegyedett az ismeretlennel.

– Szia! Ki vagy?

– Szia! Joel. És te ki vagy? – Érkezett újabb elvánszorgott percek után.

– Valerie. Biztos, hogy nekem akarsz üzengetni?

– Nem. Bocs. Tanulom ezt az átkozott készüléket, de ez nem az én világom! Amennyit itt pötyögni kell! A számítógép sokkal egyszerűbb.

– Akkor miért szenvedsz vele?

– A húgomtól kaptam karácsonyra, merthogy sosem ér el, ha szüksége van rám. Neki akartam próbaüzenetet küldeni, de elnyomhattam az egyik számot. – A válaszok mindig késve jöttek. Az ismeretlen küzdött a telefonnal. Az írás lassan ment neki, és nem is mindig azt írta, amit akart. Legalábbis a helyesírási hibák erre utaltak. Vagy arra, hogy nem tud helyesen írni?

– Talán a húgod jobban tenné, ha ő tanulna meg e-mailt küldeni! – ajánlotta Val.

– Tud. Csak lassúnak találja. Mert nem biztos, hogy abban a percben megnézem, ahogy ő elküldi. Ha ő akar valamit, azt azonnal akarja! Én meg ugráljak neki! Huszonöt éves, már nem kellene kiszolgálnom.

– Joel! Nekem most mennem kell, dolgom van. De, ha te is úgy akarod, e-mailben folytathatjuk… Esténként ráérek írni. Igaz, csak az ünnepek után megyek haza.

– Az csodás lenne! Te értelmes lánynak tűnsz, ragyogó humorral megáldva. – És ezzel címet cseréltek.

 

Mire hazaért, már várta az első szép, hosszú levél Joeltől. És tökéletes helyesírással. Tehát valóban csak a telefonnal küszködött.

Elárult magáról olyan alapvető információkat, hogy Clevelandben él, huszonnyolc éves, nőtlen. A szüleik kilenc évvel ezelőtti halála után ketten maradtak a húgával, akit Eleninek hívnak. Szüleik még annak idején megegyeztek, hogy a fiúgyermeknek az apa, a leánygyermeknek az anya adja majd a nevét.

Édesanyjuk görög volt, nagyon fiatalon megismerkedett egy csinos, amerikai turistával. A szerelem vége házasság lett, és ő követte a férjét Amerikába. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Mint a mesében. Sajnos a repülőgépük lezuhant, amikor épp visszatérőben voltak a görögországi rokonok meglátogatása után. Eleni akkoriban valami roppant fontos iskolai versenyre készült, és nem akarták egy hétig egyedül itthon hagyni. Ezért ő, mint jó bátyhoz illik, vállalta, hogy vele marad arra a rövidke időre. Nem sejthették, hogy az egy hét életük végéig fog tartani. Így maradtak kettesben, árván.

Ő maga autószerelő, van egy kis műhelye itt a városban. Egyetemre nem tudott menni, mert valamiből élniük kellett Elenivel. De nem bánta meg, mert szereti bütykölni az autókat, és van is annyi munkája, hogy alig győzi. Anyagilag végre egyenesben van. És most már a húga is révbe ért. A nyáron volt az esküvője, a férje tanár.

Csak arról kellene még leszoktatnia Elenit, hogy minden apró-cseprő bajával őhozzá szaladjon. Ezt a telefont is azért vásárolta neki, hogy bármikor elérhesse! Pedig én is vehettem volna magamnak – írta Joel, mindazonáltal szándékosan nem tettem. Ideje lenne, ha végre önállósodna már, vagy ha kell, a férje segítségét kérné.

A levél végén megkérte Valerie-t, hogy írjon magáról. Hol él, hogyan, mennyi idős…

És Val válaszolt. Ugyanolyan részletesen, és őszintén, ahogy a férfi tette. Anélkül, hogy ismerték volna egymást, teljesen kitárulkoztak egymás előtt. Vagy talán így még egyszerűbb is volt. Hiszen nem könnyű úgy beszélni a legbensőbb titkainkról, hogy közben valakinek a szemébe nézünk.

Elmesélte, hogy ki ő, hol él és mit dolgozik. Mesélt a családjáról, de nem említette, hogy az édesanyja ismert festőművész, és hogy a testvéreivel ikrek ők hárman. Az még maradjon titok egyelőre, hogy híres emberek a családtagjai. Azt ráér még megtudni újdonsült ismerőse. Későbbre is kell némi meglepetést tartogatni!

 

Hat hónap alatt megismerték egymás gondolatvilágát, ízlését, jövőbeni terveit. Sok dologról hasonlóan vélekedtek. Ha mégsem, akkor jókat vitatkoztak levélben. Kifejtették a nézeteiket, és vagy sikerült meggyőzniük a másikat, vagy nem. Ezek a viták jó alkalmakat teremtettek ahhoz, hogy oda-oda lehessen szurkálni a másiknak. Persze csak humorosan, mert sértődést egyikük sem akart.

Az utolsó e-mail-ben Joel fényképet kért Valerie-től. Cserébe ő is mellékelt egy fotót magáról. Val elámult. Micsoda férfi! Fekete haj, barnára sült bőr, borostyánszín szem. Ilyen szemeket még nem is látott. Mintha belülről világítottak volna! Hogy lehet, hogy még senki nem csapott le rá? Arrafelé vakok a lányok?

Biztos volt benne, hogy a férfinak kellemes baritonja van. A kinézete alapján esküt tett volna rá. Bár ismerték egymás telefonszámát, még nem beszéltek soha egymással. Ezt az élményt hallgatólagos megegyezéssel halogatták. Ahogy a webkamerát is mellőzték. Titokzatos homályba burkolóztak, miközben levélben a másik minden kérdésére válaszoltak.

Valerie is küldött magáról egy arcképet, és várta a hatást. Hiszen Giny már ismert színésznő. Vajon Joel is ismeri? És, ha igen, hogyan reagál?

Úgy reagált, hogy nem reagált. Eltelt egy hét, és nem jött egyetlen icike-picike levélke sem. Val izgalma bosszúságba csapott át. Miért nem ír? Akkor majd én!

– Szia, Joel! – kezdte a levelét. – Beteg vagy, hogy nem jelentkezel? Vagy haragszol rám? Vagy annyira rondának találtál, hogy még a leveleimre sem vagy kíváncsi többé?

– Igen, haragszom! – jött a válasz. – Nem ezt vártam tőled, Valerie! Ha már mindenképpen át akarsz verni, választhattál volna kevésbé híres színésznőt is, akinek ellopod a fényképét!

– Micsoda kedves vádak! – titokban jól szórakozott. Hát ezért érdemes ikernek lenni! Mindig van esély egy kis ugratásra. – Tudod, mit? Gyere el, és nézz meg! Nem rejtettem véka alá, hogy hol élek, megtalálsz itt bármikor. És, ha rászánod magad, vendégem vagy a híres almatortámra.

– Csábító ajánlat! Mi lesz, ha élek vele? Kit fogok ott találni? Egy híres színésznőt, vagy egy ronda boszorkányt?

– Nem gondoltad komolyan, hogy ezek után elárulom neked? – Újra kibújt belőle a játékos énje. Hadd legyen csak kíváncsi a fiú, egy kicsi izgalom sosem árthat. És hát, valljuk be, most már ő is kíváncsi volt a barátjára.

*****************

Eltelt a hét. Szombat este volt, alkonyodott. Nem messze a tenger zúgott, a meleg floridai időjárásnak köszönhetően a strandolóknak még mindig nem akaródzott elhagyni a vizet. Délután Val is kiment a partra, hogy megmártózzon egy kicsit. Egész héten keményen dolgozott, úgy gondolta, ennyi kényeztetés neki is jár.

Amikor már kellemesen elfáradt az úszástól, kijött a vízből. Csavart egy törölközőt a nedves hajára, feltekerte turbánként a feje tetejére. Aprócska bikinije fölé csak egy áttetsző strandkendőt kötött, ami alig-alig takarta el az alakját. A hátsó bejárat felől ment be az étterembe, a nagyiék irodájába.

Kopogtatás nélkül nyitotta be az ajtót, és köszöntötte őket vidáman. Egyik kezével a kilincset fogta, a másikkal a turbánt vette le. Csukott szemmel alaposan megrázta a fejét, félig már megszáradt haja aranyzuhatagként ömlött végig a hátán.

Amikor végre kinyitotta a szemét, megmerevedett meglepetésében. Vele szemben egy Adonisz állt, és ámuló tekintettel csodálta őt. Adonisz fekete hajú volt, borostyánszemű, és feltűnően hasonlított egy bizonyos fotóra.

– Joel? – kérdezte tétován Valerie. A férfi tekintetétől egyszeriben tudatosult benne, hogy a strandkendő többet mutat, mint amennyit eltakar.

– Szia, Valerie! – köszönt Adonisz. Már kezdett magához térni a meglepetéstől, amit a lány megjelenése okozott. Nem tudta, mit gondoljon felőle. Ahogy elküldte neki annak a csinos színésznőnek a fényképét, azt hitte, a szokásos tréfás kedv áldozata lett. De ez a lány tényleg úgy néz ki, mint az a szépség a mozivászonról.

– A fiatalember utánad érdeklődött – szólalt meg a nagymama. – Mivel túlélte a vacsorát, és állítása szerint te tartozol neki egy almatortával, felajánlottuk neki, hogy itt várjon meg.

A nagyi tudott Joelről. Val elmondta neki, hogy van egy távbarátja, és mesélni is szokott róla. Persze, csak általános dolgokat. A személyesebbek nem tartoznak senki másra. Azt is tudta, hogy az unokája nem árulta el az ikertestvéreit a fiúnak. Így hát ő sem tette. Pedig szívesen büszkélkedett velük!

– Hogy kerülsz ide? – jött meg a lány hangja. – És miért nem írtad meg, hogy jössz? Akkor nem mentem volna le a partra. Régóta vársz?

– Nem, nem régóta. És ha többet kellett volna várnom, az is megérte volna! – tette hozzá vigyorogva. – A nagymamád szerfelett aranyos, kedves asszony. És úgy láttam, unatkozott egy kissé. Ennek következtében hajlandó volt velem szóba állni. Bámulatos életfelfogása van!

– Igen, tudom. – Valerie még mindig az iménti megrázkódtatás hatása alatt állt. Két ujjával megcsippentette a kendőt, és kicsit elhúzta a testétől. – Adj még pár percet, gyorsan felöltözöm. Rögtön visszajövök! – És már fordult is ki az ajtón. Jézusom! – gondolta. Ahogy végignézett rajtam, minden porcikám bizsereg. És a szemei! Azok a meleg borostyánszín szemek! Valóban valami belső tűz világít bennük!

2. rész