Nick már tűkön ült. Érezte, hogy fontos titkokat fog megtudni, de nem mert beleszólni a beszélgetésbe, nehogy mégis ellene döntsenek. Most megkönnyebbülten fújta ki a levegőt a tüdejéből. Észre sem vette, hogy izgalmában visszatartotta a lélegzetét. Csak magában imádkozott, hogy kezdjenek már bele végre.

– Remélem, van türelme, Nick – mosolygott rá melegen Veronica. – Mert az elején fogom kezdeni. A legelején – figyelmeztette.

– Hát a türelmemet eléggé megtépázta már a lányuk. De azt a pár órát csak kibírom valahogy, amíg a végére ér – ült vissza velük szembe.

Mr. Wells is odahúzott egy széket a felesége mellé, leült és biztatóan megfogta a kezét. Az asszony feltekintett rá, és belekezdett a történetbe.

– Huszonnégy éve már, hogy az orvos közölte velem, hármas ikreim lesznek. Végtelenül boldogok voltunk, örömmel készültünk a fogadásukra. Már a keresztmamák is megvoltak, a nővéreim, Victoria, Virginia és Valerie. Mi négyen voltunk lányok, és a szüleink tréfás kedvéből kifolyólag mindegyikünk V betűs nevet kapott annak idején. A vizsgálatok kimutatták, hogy nekünk is lányaink lesznek. Úgy döntöttünk, hogy a nővéreim nevét kapják.

Elhallgatott. Szomorúan nézett maga elé, de valójában a múltban járt. Csak azt látta, ami ott, akkor történt. Victor megszorította a kezét, ettől magához tért. Könnyes szemmel mosolygott fel a férjére.

– A nyolcadik hónapban voltam – folytatta –, amikor megtörtént a baj. Át akartam menni az úttesten és a gyalog-átkelőhelynél várakoztam. Egy részeg autós felhajtott a járdára, és elütött több embert. Engem szerencsémre csak az egyen-súlyukat vesztett emberek löktek fel. Elestem. Valaki pedig rám esett. Azonnal kórházba kerültem, de már csak az egyik babát lehetett megmenteni. Mégsem volt olyan nagy szerencsém – sóhajtott. Nem tudta folytatni. A fájó emlékek ennyi idő után is elszorították a torkát.

– Az egyetlen, életben maradt gyermekünkre ruháztuk át minden szeretetünket – mesélte tovább Victor. – Ő lett a mindenünk. És, hogy ne legyen vita a keresztmamák között, most három neve és három keresztanyja van.

 

– Tehát Vicky azonos Valerievel? És Virginiával? – esett le a férfi álla. – Ez persze mindent megmagyaráz. Legalábbis sok mindent. De hogy volt képes eljátszani nekem az ismeretlen testvért? Hogy bírta megtenni? Honnan vett hozzá erőt? – Felsóhajtott, majd alig hallhatóan hozzátette. – És én honnan vegyek erőt, hogy visszaszerezhessem?

Kétségbeesve meredt maga elé. Tökéletesen tanácstalan volt. El kell mennie a lányhoz, ezt tisztán látta. De hol keresse? Hiszen Párizsból is elszökött előle.

Biztosan hazament New Yorkba, a házikójába! Hiszen az a ház egyedül az övé. Nem kell megosztania egyetlen testvérrel sem. És, ha ott megtalálja, hogyan viselkedjen vele? Tegyen úgy, mintha nem tudna semmit, és várjon, míg Vicky maga mondja el? Nem, erre képtelen vagyok! – döntötte el.

Victor látta, hogy vendége nagyon nekikeseredett. Elengedte a felesége kezét, felállt és a beépített mini bárszekrényhez lépett. Mindhármuknak töltött egy konyakot.

– Hajtsa fel! – biztatta Nicket. – Beindulnak tőle az agykerekei. Vagy van valami ötlete?

– Csak azt tudom, hogy meg kell találnom őt – mondta Nick reményvesztetten. Lehet, hogy Vicky nem is szereti őt, különben hogy tudta volna ezt megtenni vele! Elvette a poharat és egy hajtásra kiitta a tartalmát. – Köszönöm. Erre tényleg nagy szükségem volt.

– Még egyet? – kínálta a vendéglős.

– Nem, köszönöm. Nem szeretnék rászokni. Csak nagyon ritkán iszom meg a másodikat – hárította el a kínálást Nick.

A házaspár álmélkodva látta, hogy a férfi szeme csillogni kezd, majd széles mosoly ömlik szét az arcán. Erre mondják azt, hogy vigyorog – állapította meg magában Victor. Valóban beindultak volna az agykerekei?

– Nem is mondtam még, hogy tetszik a vendéglőjük – váltott témát Nick. – Nagyon finom volt az ebéd – dicsérte meg a konyhát, a pincér rémületére gondolva. – Hogy győzik a munkát? És, egyáltalán, kinek az ötlete volt ez a forma?

– Amikor megvettük, még csak a két alsó épület állt – vidámodott meg Victor Wells is. – Azért festettük sárgára, mert a sárga festék volt legolcsóbb, és nekünk kevés volt a pénzünk. És, ha már sárga volt, hát kínai vendéglőt nyitottunk. Igazi kínai szakáccsal. Amikor Vicky meglátta, szörnyülködve csapta össze a kezét, és felkiáltott: Le kellenek önteni ketchuppal, és olyan lenne, mint két szál sültkrumpli. Jót nevettünk rajta – mesélte –, de az ötlet tetszett. Ezután minden megtakarított pénzünket erre fordítottuk. Építettünk még két szál krumplit, aztán leöntöttük a ketchuppal.

– Két éve működik ilyen formában – vette át a szót a felesége. – Most már komoly személyzettel dolgozunk, másképp nem is lehetne. Felkapott hely lettünk – büszkélkedett. – Többször előfordult már, hogy helikopter szállt le a parton, és bejöttek enni, mert megéheztek a látványától. – A kellemes emlék hatására kitört belőle a kacaj és csak pillanatok kellettek, hogy a két férfit is magával ragadja. – Százalékot kellene fizetnünk Vickynek az ötletéért – mondta a férjének. A lány említése egyszerre széttörte a jó hangulatot. Feszült csend támadt.

 

– Valahogyan rendbe kell tenni ezt a dolgot – töprengett hangosan Victor. – Talán idejön, ha hívjuk. Aztán már magán múlik minden – fordult Nick felé.

– Nem tudom, helyes lenne-e iderendelni – avatkozott bele a felesége. – Gondolnunk kell az állapotára. Vic – fordult a férjéhez – felfogtad már? Nagyszülők leszünk! Tényleg, mikorra várja az unokánkat?

– Nem tudom – keseredett el a férfi hangja. – Én nem is láttam őt. De anyám szerint már jó nagy hasa van. Ő a hatodik-hetedik hónapra tippelt.

– Ha így van, akkor magának kell odamennie, fiatalember – szögezte le Victor. – Ügyesnek kell lennie. Nem áltatom azzal, hogy könnyű lesz megbékítenie a lányomat. Nagyon önfejű tud lenni.

– És nagyon érzékeny – szúrta közbe Veronica. – Vigyázzon rá, fiam! – kérte. – Szorítok magának, hogy sikerüljön, de, ha nem boldogul, csak egy telefon, és megy a felmentő sereg. Ám csak a legvégső esetben akarunk beleavatkozni – kötötte ki határozottan.

– Köszönöm a biztatást – állt fel Nick. – De ezt nekem kell megoldanom, hiszen én rontottam el. Őszintén remélem, hogy nem tettem tönkre végérvényesen – sóhajtott egy nagyot. – Azt nem élném túl. Most mennem kell – fordult Victorhoz, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy eljöttem és megismerhettem önöket. Örök hálára köteleztek azzal, hogy őszinték voltak hozzám. – Hirtelen felindulásból megölelte az asszonyt.

– Én is örülök, hogy eljött, Nick. Késő van már. Nem maradna inkább itt éjszakára? – ajánlotta Mrs. Wells. – Igaz, hogy szállodánk nincs, de egy kényelmes ágyat fel tudok ajánlani.

– Köszönöm, de inkább visszamegyek New Yorkba – hárította el Nick. – Nem tudnék nyugton maradni, amíg meg nem találom Vickyt.

– Akkor sok szerencsét! És értesítsen a fejleményekről! – kötötte a lelkére az asszony.

**********************************

Óriási szerencséje volt. Egy utas visszamondta a repülőjegyét, így rögtön kapott helyet a legelső induló gépre. Ugyan kit érdekel, hogy csak turistaosztály? Az a fontos, hogy halad. Nem vesztegel órákig a reptéren.

Fél órával később már New York felé repült. Nehezen bírt az izgatottságtól a helyén ülni. Csak otthon legyen! – fohászkodott. Mindegy, melyik nővér képében nyit ajtót, csak kinyissa!

A repülőtéren azonnal taxiba szállt és a lány házához vitette magát. Gondolatban összetette a kezét, és az égre sandított. Istenem, ha vagy, segíts!

Becsengetett. Semmi mozgás. Ezúttal rátapadt a csengőgombra, mint akinek az élete függ attól, hogy beengedjék. Végre valami halk motoszkálás hallatszott az ajtó mögül.

– Jövök már, jövök! – hallott egy zsörtölődő hangot. Mire elengedte a gombot, az ajtó is feltárult. Megkövülten bámultak egymásra.

Ez nem lehet igaz! – nyögött fel magában Vicky. Utánam jött. Most mit mondjak neki? Hogyan viselkedjek? Eljött vajon az igazság pillanata? Istenem, adj erőt, hogy kibírjam! – fohászkodott.

Tényleg nagy hasa van – volt Nick első értelmes gondolata. Kigömbölyödött és az arca is kerekebb lett. De jól áll neki!

– Ha tudnád, mennyire szeretlek! – észre sem vette, hogy hangosan beszél, akaratlanul törtek fel belőle a szavak, képtelen lett volna elfojtani őket. – Hogy voltál képes ezt tenni velem? Jaj, Vicky! Úgy örülök, hogy végre megtaláltalak! – és átölelte a lányt, aki még mindig bénultan állt az ajtóban.

 

Vicky első reakciója a védekezés volt. Tiltakozni akart, hiszen már hónapok óta belérögződött az elutasítás. Ki akart bontakozni az ölelésből, de Nick nem engedte. Szorosabbra fonta a karjait, de vigyázott, nehogy kárt tegyen a gyerekben. Vicky észrevette a védő mozdulatot, és amikor a férfi a hasára tette a kezét, már tudta, hogy nem fogja elküldeni. Már nem akart szabadulni. Odabújt a férfi mellkasára, és egy nagyot sóhajtott.

Nick érezte, hogy a lány felhagyott az ellenkezéssel. Tudta, hogy győzött. Legszívesebben világgá kiáltotta volna a boldogságát. Óvatosan beljebb araszolt a házba, és becsukta maga mögött az ajtót.

Mivel a lány még mindig nem nézett rá, az álla alá nyúlt és felemelte a fejét. Pár pillanatig némán, vágyakozva néztek egymás szemébe, aztán Nick lehajolt és rátapadt a lány enyhén szétnyílt, forró ajkára. Vicky lehunyt szemmel élvezte a régóta nélkülözött csókot. Úgy érezte magát, mint a sivatagi vándor, amikor oázisra lel. Nem gondolt már ellenkezésre, fájdalomra, hazugságra. Csak a pillanat volt a fontos. A szavak ráérnek.

Odaadása feltüzelte a férfi szenvedélyét is. Már nem elégedett meg egy csókkal, többet akart. Keze a lány testén kalandozott, a mellét simogatta. Csókjaival elborította Vicky szemét, fülét, nyakát.

Nick hirtelen megmerevedett. Valami furcsát érzett a hasán. Valaki mintha megrúgta volna. Tágra nyílt szemmel, ámulva kérdezte a mosolygó lánytól.

– Mi volt ez?

– A lányod – válaszolta egyszerűen Vicky. Megfogta a férfi kezét, és a hasára tette. Az apró rúgások mintha erősödtek és sűrűsödtek volna. – Szerintem tudja, hogy te vagy az apja, és örül neked – nevetett Vicky a férfi meglepett ábrázatán.

– Én is örülök neki, hogy én vagyok az apja. Meg annak is, hogy te ezt elismered – tette hozzá komolyan.

A lány lesütötte a szemét, most nagyon szomorúnak látszott. Nick tudta, hogy fájdalmat kell okoznia a lánynak, de azt is tudta, hogy ettől nem kímélheti meg.

– Beszélnünk kell, Vicky – nézett bele mélyen a kék szemekbe. – Hosszan és őszintén, ahogy már hónapokkal ezelőtt kellett volna.

 

Nem akarok beszélni! – sikoltotta belül a lány lelke. Csak ölelj szorosan magadhoz! Hagyjuk a fájó múltat, hiszen már elmúlt. De nem mondta ki a gondolatait, hisz ő is tudta, hogy ezen a kellemetlen beszélgetésen át kell esniük. Hogy megszűnjenek végre a félreértések. Hogy újra hinni tudjon a férfinak. Hogy bízhasson benne. Ha még képes rá. De egyvalamit nem fog elárulni neki. Még nem. Bolond dolog a babona, de ki tudhatja? Inkább hallgat még.

– Tudom, hogy én rontottam el – kezdte halkan Nick, mikor a lány nem válaszolt. – Én vagyok a hibás, épp ezért hajlandó vagyok én kezdeni a vallomást. Gyere, üljünk le! – húzta be a szobába.

Vicky fáradtan helyezkedett el egy fotelban, körülnézett, hogy hova tehetné fel a lábait, aztán inkább felkászálódott és átült a kanapéra. Nick odatett egy párnát az alacsony asztalka sarkára, és végtelen óvatossággal felemelte a lány lábait. Egy percig tartotta a kezében, majd gyöngéden végigsimítva a párnára helyezte.

Vicky felsóhajtott. Már ez az egyszerű mozdulat is felizgatta. Nehéz lesz a következő óra – sejtette meg. Hogy fogom kibírni, hogy ne érintsem meg őt, amikor olyan jólesik. Csak éppen tisztán gondolkodni nem tudok mellette.

Nick is így lehetett, mert tisztes távolságban helyezkedett el. Ő is tartott egy kissé az előttük álló percektől, de benne már erősebb volt remény, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell! Hiszen az első akadályt könnyen bevette. Már itt van, pedig titokban attól rettegett, hogy a lány be sem engedi. Mégiscsak szeret egy kicsit – áradt szét benne az öröm. Különben már rég kidobott volna.

 

– Nem akartam hazudni neked – kezdett bele a vallomásába. – Ezt el kell hinned, kedves! Csak olyan furcsán kezdődött a kapcsolatunk. Amikor megláttalak, ott a bárban, valami állandóan vonzott hozzád. Újra és újra oda kellett néznem, ahol te ültél. De valahogy olyan tartózkodónak látszottál. Jó időbe telt, míg összeszedtem a bátorságomat, hogy felkérjelek táncolni.

– Én akkor már percek óta figyeltelek – szólt közbe Vicky. – Rögtön észrevettem, amikor beléptél az ajtón. Gyakran odasandítottam, hogy vajon mit csinálsz éppen? Kilestem, hogy egyedül érkeztél. Reméltem és tartottam is tőle, hogy odajössz hozzám.

– És az első szavad? Emlékszel? Nem titkoltad, hogy ki nem állhatod a milliomosokat – húzta el a száját keserűen.

– Pedig az csak kicsúszott a számon. Mióta megláttalak, azon törtem a fejem, ki lehetsz. Magamban imádkoztam: „jaj, csak ne legyen valami gazdag üzletember”. Aztán odajöttél, én meg nem tudtam tartani a számat.

– Én akkor már tudtam, hogy nem akarlak elveszíteni.

– Ezért hallgattad el, hogy ki vagy?

– Csak a vagyoni helyzetemet titkoltam el – védekezett a férfi. – Minden más igaz.

– Tehát tervezőmérnök vagy, ahogy akkor mondtad?

– Persze. Csak éppen a saját cégemnél. Baj? – sandított a lányra.

Ő elgondolkodott ezen. Végtére is miért lenne baj, hogy a saját cégénél dolgozik? Legalább nincs főnöke. Igaz, hogy az övé minden felelősség, de nem kell elviselnie egy felettes rigolyáit. Lassan megcsóválta a fejét.

– Nem, nem baj – felelte komolyan. – Önmagában véve nem. Csak váratlanul ért, amikor megtudtam, és azt hittem, azért titkolózol, mert csak játszani akarsz velem.

Nick figyelmesen hallgatta. Remélte, hogy megoldódik a lány nyelve és folytatja a vallomást. De nem szólt többet.

– Miért gondoltad, hogy csak játszani akarok veled? Nem mutattam ki eléggé, hogy teljes szívemből szeretlek? Azzal nem vádolhatsz, hogy nem mondtam.

– Mondtad – hagyta rá a lány. – És én hittem is neked. Addig a percig. De amikor megtudtam, ki vagy, alapjaiban rendült meg a bizalmam. Keserű tapasztalataim vannak.

Egy percre maga elé meredt, a múltba. Lehajtotta a fejét, hogy Nick ne láthassa kitörni készülő könnyeit. Amikor úgy érezte, tud már uralkodni magán, újra felpillantott. Nick fürkésző tekintetével találkozott.

– Megpróbáltam legyőzni a lidérceimet, Nick. Igazán megpróbáltam – sóhajtott egy mélyet, szívből jövőt. – De erősebbek voltak nálam. Elborítottak a régi emlékek, és már nem tudtam hinni neked.

– Nem akarsz beszélni róla? – Nem kellett mondania, miről. A lány értette.

– De. Igen – bólintott. – Talán könnyebb lesz. Csak ölelj át, hogy tudjam, nem valóság, amit most majd újra átélek.

A férfi odaült a kedvese mellé, szorosan átkarolta a vállát és magához húzta a remegő testet.

– Nyugodj meg, szerelmem! – bátorította. – Mondd el, mi történt, szabadulj meg a rossz emlékeidtől egyszer s mindenkorra.

 

– Négy éve történt – kezdett bele halkan. – Paulnak hívák és milliomos volt. A másik nevét nem mondom, mert eléggé ismert ember. Lehet, hogy te is ismered.

Még képes lenne ölre menni vele – gondolta. Igazán nem szeretném, ha Nicknek bármi baja esne. És egy verekedésnél soha nem lehet tudni.

Nick türelmesen várta, hogy összeszedje a gondolatait és folytassa a történetét.

– Igazi nagy szerelem volt. Együtt éltünk, és én teherbe estem. Boldog voltam, amikor megtudtam, és azt hittem, ő is boldog lesz. De ő azt vágta a szemembe, hogy csak milliomos férjet akarok fogni, és elzavart. Vitatkoztunk. Ő dühbe gurult, kinyitotta az ajtót és kilökött rajta.

Nick felhördült. A nyomorult gazember – füstölgött magában. De nem szólt, csak megszorította a reszkető, jéghideg kezeket.

– Azt mondta, soha többé nem akar látni. Nem is látott. Nem jött el a kórházba sem, amikor elvetéltem. Nem jött be, pedig megüzentem neki, mi történt. Az orvos szerint megmaradt volna a baba, ha csak egyszerűen elesek, de én leestem három lépcsőfokról. És az már túl nagy rázkódás volt a kicsinek – már nem szégyellte a könnyeit. Feltartóztathatatlanul ömlöttek végig az arcán. Újra átélte a keserves csalódást, a megaláztatást. Fejét belefúrta a férfi vállgödrébe, testét rázta a zokogás.

– Sírj csak, kedvesem! Most végre megszabadulsz tőle – suttogta a fülébe Nick vigasztalóan. Megvárta, míg lecsillapodott, aztán megkérdezte:

– Soha többé nem láttad?

– Nem. A holmimat elküldte a megadott címre, aztán felszívódott. Persze, mindig tudom, hol jár, hisz mondtam, hogy ismert személyiség. De nem találkoztam vele soha többé.

– Hiányzik? – Nick félve tette fel a kérdést. Azt mondta, igazi nagy szerelem volt. De vajon tényleg csak „volt”?

 

– Gyűlölöm! – jelentette ki Vicky mély meggyőződéssel. – Teljes szívemből gyűlölöm. Egészen más hiányzott nekem – nézett könnyein keresztül mosolyogva a férfira. Az megnyugodva ölelte magához.

– Te is hiányoztál nekem – viszonozta melegen. – Ki tudnám tekerni a nyakát annak a gazfickónak. Miatta szenvedtünk mindketten.

– Most te következel a vallomással, Nick – tekintett komoly szemekkel a férfira.

– Mit kell bevallanom? – csodálkozott Nick.

– Hogy találtál rám? Honnan tudod, hogy én nem Valerie vagyok? Vagy Virginia?

– Tényleg, miért ez a játék? – vágott közbe a férfi.

– Most én kérdezek – utasította rendre a lány. – Hogy kerültél San Franciscoba? Bár valószínűleg üzleti dolog. De honnan ismered Mme. Morrist? Mit kerestél Párizsban? És…

– Elég, elég! – nevette el magát Nick. – Megadom magam! Igen, egy tárgyalásra mentem San Franciscoba. Mme Morris pedig az anyám. Ő hívott fel, hogy van ott egy érdekes kiállítás, egy bámulatos portré rólam, meg egy titokzatos festőnő.

– Ő az édesanyád? Én meg elsiklottam afelett, amit mesélt a fiáról – húzta össze a szemöldökét. – Pedig egyezett az életkorotok, az is, hogy édesanyád külföldre ment férjhez. De hát annyi harminckét éves amerikai üzletember lehet a világon!

– Anyám vacsoráján találkozhattunk volna, de te megszöktél – vádolta Nick.

– Teljesen össze voltam zavarodva – panaszkodott a lány.

– Hát még én! Semmit nem értettem. Keserves munkával megkerestem a szüleidet, és beszéltem velük. Nagyon kedves, megértő emberek. És féltenek téged. Mindamellett, hogy nem akartak beleavatkozni a magánéletedbe, segíteni szerettek volna nekünk, és elmeséltek mindent. Már amit tudtak. Néhány dolog tiszta lett, de nem minden. Miért vagy te hármasiker, hm? – csókolta meg ingerkedve a lányt. – Azt már tudom, hogy mindhárom név a sajátod, de miért kellett szétválasztani őket?

– Amikor kijöttem a kórházból, szinte semmim nem volt. Egy apró szobát béreltem, kettesben egy másik lánnyal. Éjszakánként egy bárban szolgáltam fel. Nappal tanultam, hogy folytathassam az egyetemet. Aztán egyszer a bárban egy férfi megszólított. Kiderült, hogy neves fotós és le akart fényképezni. Tisztességes munkáért jó pénzt kínált. Nem sokat gondolkoztam. Így született meg Virginia Wells. Gerry Hayes jó barátom lett, titkom egyedüli tudója. Ő készítette a csoportképet a hármasikrekről. Jól fizetett, otthagyhattam az éjszakai bárt. Akkor végre már ráértem festeni is. Addig bizony kevés időm jutott rá. Mára elég ismert festő Valerie Wells. Virginia egyre kevesebbet fotózott, Victoria pedig a tanulás mellett szorgalmasan dolgozott az irodában.

– Szóval senki nem tudja, hogy a három lány ugyanaz a személy? – ámult Nick. – És az egyetemi társaid? Ők sem tudták?

– Őket csak Vicky Wells érdekelte. Néha csipkedődtek azzal, hogy vetekedni akarok a nővéremmel, azért tanulok én is képzőművészetet. Némelyik fiú meg le akart fotózni, merthogy én is vagyok olyan szép, mint Virginia. De különösebben nem foglalkoztak a dologgal.

– Rengeteget dolgozhattál. Senkinek nem tűnt fel, ha ki voltál merülve?

– Nem. Ott mindenki, aki becsületesen tanult, ki volt merülve. Nagyon sokan dolgoztak a tanulás mellett.

– De mire volt jó ez a hármasiker-legenda?

– Nem érted, ugye? – nevette el magát Vicky. – Képzeld el, hogy jönnek az újságírók, hogy interjút kérjenek a híres fotómodelltől. Ha már elegem van belőlük, azt mondom, hogy én Valerie vagyok, Virginia nincs itthon.

– És, ha Valeriet keresik – folytatta a férfi –, akkor Victoria vagy. Igaz? Óriási ötlet. És, ha én keresem Vickyt? Mit válaszolsz?

– Azt, hogy szeretlek, Nick.

– Én is szerelek, kedves. Ígérd meg, hogy többé nem bújsz el előlem! Nagyon rossz volt nélküled. – Vádlón nézett a lányra, de aztán lassan megenyhült, és felderült az arca. Azt már nevetve tette hozzá: – Bár többé úgysem engedlek el magam mellől.

– Nem is kívánkozom máshova – felelte Vicky melegen. – Hiszen itt van az én helyem – és odasimult a férfi széles mellkasára.

– És mi a helyzet Virginia vőlegényével? – jutott eszébe. – Ki volt az a férfi San Franciscoban?

– Egy szerencsétlen utazó, aki rossz időben rossz helyen tartózkodott. Kétségbeesett ötlet volt tőlem, de nem tudtam hirtelen jobbat kitalálni, amikor elszóltam magam.

– Nem is ismerted?

– Nem. Egész idő alatt azon imádkoztam, nehogy megszólaljanak. Teljesen le voltak döbbenve. Aznap este meghívtam őket egy bocsánatkérő vacsorára. Kedves emberek. A keleti partról jöttek látogatóba a rokonaikhoz.

Nick egy szemernyit eltolta magától és vizsgálódva nézett rá. Egy kicsit bizonytalan volt a hangja, amikor megkérdezte:

– Mikor tartjuk meg az esküvőt? – Tartott tőle, hogy a lány ellenkezni fog, hiába tisztáztak már minden félreértést. De Vicky nagyon komolyan válaszolta:

– Amilyen hamar lehet. – És elmosolyodott, látva a férfi megkönnyebbülését. Valahogy tetszett neki Nick bizonytalansága, hiszen ez azt jelentette, hogy nem a tulajdonának tekinti, hanem egyenrangú félnek. Olyannak, aki maga dönt a sorsáról. Nick nem akarta rákényszeríteni a saját akaratát, és ezért csak még jobban szerette. – Az a titokzatos tündérkastély a tó partján, ahova egyszer elvittél kirándulni, az a tiéd? – Nick bólintására folytatta: – Mehetnénk oda nászútra? Elbújunk a világ elől, és csak egymással törődünk majd. Lehet?

– Persze, hogy lehet, ha ez a vágyad. Akkor még nem mertelek beengedni a házba, bár már akkor megígértem neked én is egy meglepetést. Emlékszel?

– Igen. A születésnapodra ígérted. Olyan érzésem volt, hogy félsz valamitől.

– Féltem is. Akkor akartam elmondani, hogy ki vagyok. Te pedig be akartad mutatni nekem a nővéreidet.

– Hát az elmaradt. De most össze kell trombitálnunk a családjainkat. Bár nem akarok túl nagy hírverést, de legalább a szüleink legyenek itt.

– Meg néhány jó barát – tette hozzá Nick.

– Persze. És Jenny, hiszen neki köszönhetem, hogy ismert festő vagyok. Meg Mr. Gordonnak. Meg ott van Gerry Hayes, meg…

– Elég, elég! – vágott a szavába kacagva Nick. Vickynek fel sem tűnt, hogy ennyire belemerült a tervezgetésbe. Ő is elnevette magát.

– És akkor a te barátaidat még nem is említettük – folytatta a lány. – Mégsem lesz olyan nagyon csendes ez az esküvő – húzta össze a szemöldökét.

– Ha dobra verjük, kiderül a titkod – figyelmeztette Nick. – A hármasiker legenda nem fog többé megvédeni a sajtótól.

Vicky elgondolkodott ezen. Igaz. Többé nem bújhat más név mögé. Nem rejtőzködhet tovább. De talán már nincs is szükség erre. Hiszen most már itt van Nick. Meg a gyerek! Nem nőhet fel úgy, hogy azt sem tudja, ki az anyja. Még belezavarodna szegényke. Itt az ideje, hogy előbújjak a csigaházból – határozta el.

– Majd ezentúl te leszel a védangyalom – küldött egy ragyogó mosolyt a férfinak. Nick titokban ilyen válaszra számított. Érezte, most már nem lehet semmi baj.

********************************

Három hónap telt el. Megvolt a „csendes” esküvő szülőkkel, barátokkal, meg még vagy száz vendéggel. Ott volt a sajtó is. Napokig cikkeztek róluk az újságok. Számtalan fényképet készítettek róluk, sorra adták az interjúkat. Vicky nem számított rá, de élvezte a felhajtást.

Eleinte. Később már fárasztotta a dolog. Volt még egy titka, amit babonából eddig senkivel, még Nickkel sem osztott meg. Szegény, ha sejtené, mi vár még rá! Szerencsére elcsitultak a kedélyek, amikor nászút címén elbújtak Nick birtokán. Oda nem követték őket a sajtó hiénái, új szenzációk jöttek, őket pedig hetek óta békén hagyják.

 

Karácsonyi lázban ég a világ. Holnap szenteste. Vicky összeszorította a fogait, hogy el tudja viselni a fájdalmat. Már telefonált Nicknek, bármelyik percben megérkezhet. Fülelt, de még nem hallott motorzúgást. Újabb fájdalom tört rá. Megnézte az óráját. Nyolc perc. Egyre sűrűbben jönnek – gondolta. Nick, igyekezz!

Ebben a pillanatban hallotta, hogy autó fordul a ház elé. Sietős léptek, kulcscsörgés. Vicky feltápászkodott az ágyról, és a derekát fogva elindult a férfi elé.

Nick belépett a szobába. Nem szólt, csak egy futó csókot nyomott a felesége szájára, biztatásként. Felemelte az oda készített táskát, és Vickybe karolva óvatosan kivezette a kocsihoz.

***************************

– Mr. Sanford? – lépett be egy ápolónő a váróba. Végignézett a várakozókon. André és Sarah Morris. Victor és Veronica Wells. És Nick. Hiába a hangulatos karácsonyi díszítés, egyik idegesebb, mint a másik. Valamennyien egyszerre fordultak arra. – Jöjjenek utánam – mosolygott a nővér.

Egy üvegezett ablakhoz vezette őket, amely mögött három kisbaba feküdt az ágyacskájában. Egyik csöppség szundikált, a másik kettő csendben nézelődött.

Nick meglepetten bámult az ápolónőre.

– Ez valami teszt? – kérdezte tanácstalanul. – Ki kell választanom, melyikük az enyém? – Nem is értette, miért kezd el mindenki felszabadultan nevetni.

– Nem, uram – felelte a nővérke. – Nem kell választania. Mind a három a magáé. Victoria, Virginia és Valerie.

 

Vége az első résznek.

Ha tetszett, ha olvasnád a lányok történetét, hagyj üzenetet a jobb alsó sarokban, vagy írj hozzászólást itt! Köszönöm, hogy itt jártál 🙂